Érzések (Kyla Massie)

Hiya!

Music challenge második felvonás! A dal: BTS Jin - Awake
Nagyon örülök neki, hogy az előző ennyi mindenkinek tetszett, hiszen nagyjából kilenc hónapja nem írtam semmit előtte. Viszont most ez az alkotás lehet nem lesz annyira toppon. Inkább arra koncentráltam, hogy kiírjam magamból az érzéseimet, ezért lehet kicsit kusza az egész, de nem akartam változtatni, hiszen az emberek gondolatai kuszák. Ettől függetlenül remélem ezt is élvezni fogjátok legalább egy picit.
Azt még szeretném tisztázni, hogy nem azért választottam Kylat, mert bármi bajom lenne a súlyával vagy ilyesmi. Szimplán ő volt az, aki először eszembe jutott ismervén a helyzetét. Remélem mióta hazament boldog, szereti magát és az életét is egyaránt.

Minirigó xX

Lábaim dübörgése verődött vissza az edzőterem gúnyos falairól, hallójárataim eltömítette a dinamikus hangzás. Még egy kicsit… Csak még… egy picit. Gyerünk! Talán már nem is azt, inkább csak a vérem száguldozását érzékeltem, ahogy a lelkem egyre inkább hátrahagyott a csatában. Minden erőmmel azon voltam, hogy a kis képernyőn lévő főzőműsorra koncentráljak és ne az időre. Ne a fájdalomra, ami lassan férkőzött be az izmaim legapróbb szöveteibe is, hogy még nagyobb próbára tegyék az elhatározásom stabilitását. Inkább arra, hogy miként készíthetek édesburgonya chipseket, amiket nyugodt szívvel fogyaszthatok egy újabb gyenge pillanatomban, de szigorúan csak nyolc darabot.

Egy ujj idegen behatolóként nyomta meg a stop gombot, én pedig azonnal belekapaszkodtam a futógép szélébe és kiugrottam a pihenő sávra. Mérges, hibáztató tekintettel pillantottam WonHora, a terem egyik legkedveltebb személyi edzőjére. Azt akartam, hogy tudja mekkora hibát vétett, lehet épp az életem tette tönkre.

- Ne nézz rám így. Inkább köszönd meg – mondta komolyan, majd állát elégedetten az ég felé vetette.

- Mi? Hogy miattad most kizökkentem? – kontráztam, miközben leszálltam a futógépről. Pont úgy nézhettem ki, akár egy háborús sérült.

- Már csak pillanatok kérdése lett volna, hogy ne miattam, hanem az ájulásnak hála zökkenj ki. Mióta is csinálod ezt? Lassan két órája! – Felemelt hangja hátratántorított. Láttam már munka közben, tudom milyen, amikor bekeményít, de ez még annál is félelmetesebb volt. Úgy húzódtam össze, mintha egy csiga visszasietne a biztonságot nyújtó házába. – Inkább igyunk egy kávét, közben pedig elárulom, hogy tudod befejezni a burgonya chipset – vigyorgott újra, majd karját átvetette vállamon, és húzni kezdett a kávézó irányába.

- Ne fogdoss, csurom izzadtság vagyok – panaszkodtam, majd próbáltam nehéz karját lelökni magamról, de amint sikerült újra kényelembe helyezte magát. Feladtam.

Az edzőterem üres volt, így a kávézó is. Próbáltam minden egyes nap minél később jönni, vagy épp minél korábban, csak ne kelljen találkoznom senkivel… Ne kelljen elviselnem a tekinteteket, amik ocsmány módon ítélkeznek felettem csak azért, mert pár mérettel nagyobb vagyok. Ne kelljen a susmorgást hallani, ami biztosan rólam szól, ahogy azon nevetnek, hogy izzadok mint egy ló, vagy hogy azt se tudom mit csinálok. Ne kelljen elviselnem azt a kényelmetlen érzést, hogy így látnak az emberek, hiszen ilyenkor elég megbirkóznom az edzés könyörtelenségével.

WonHo lelkesen meséli a rágcsálni való receptjét, de nem igazán tudok rá figyelni. A nő a kávépult másik oldalán nem hagy nyugodni, időről-időre ránk pillantgat, én pedig tudom, hogy épp azon háborog, hogy WonHo hogyan lehet pont velem. Egy ilyennel.

- …Beteszed százötven fokon, körülbelül tíz vagy tizenöt percre – ujjait szájához emelte, és cuppanós hangot adott ki -, kész is, nyugodtan rágcsizhatsz.

- Hát ez csodálatos, köszönöm szépen! Holnap mindenképp kipróbálom, és nem felejtem el elújságolni, hogy milyen lett – hadartam, gyorsan a kulacsomhoz nyúltam, készen álltam a menekülésre, de a második lépés után elkapott.

- Ez így nem mehet tovább – rázta gyengéden a fejét, a hangja szomorú, és együtt érző volt. Sírni tudtam volna attól, ahogy rám nézett, ahogy fogta a csuklóm, ahogy aggódott.

Az irodájában voltunk, nem voltak kíváncsi tekintetek, csak ő és én. Meg persze a biztonsági kamera, de az nem számít. Bárcsak az élő emberekről is tudnék így gondolkodni, de erre azóta nem voltam képes, hogy meghíztam. Hiányoznak a régi idők, amikor minden jó volt, amikor csak éltem.

Egymásnak háttal ültünk le, térdeim felhúztam és erősen szorítottam magamhoz. Reméltem, ha elég erősen szorítom talán visszakerülhetek az anyaméhbe, az jó helyszín lenne az újrakezdéshez. Tisztában voltam azzal, hogy mi fog következni, de nem tudtam eldönteni, hogyan is érzek az egésszel kapcsolatban. Minden túlságosan zavaros volt.

- Tudom, hogy min mész keresztül… Pontosan nem, mert mindenki a saját útján él meg dolgokat, és soha senki nem lesz rá képes, hogy ugyan azt érezze, mint te. Ez nem azt jelenti, hogy mindent magadban kell kavargatni, kóstolgatni. Ha nem adsz lehetőséget valakinek, hogy megkóstolja, akkor sose fog belőle semmi jó kisülni. Azt szeretném, hogyha mindenből kapnék annyit, amennyi csak kell ahhoz, hogy egy csodálatos dolog főjön ki belőle, se túl sokat, se túl keveset. Mindenből épp annyit, amennyi jól esik.

Mindenből annyi, amennyi jól esik. Ha jobban belegondolok ez lett a vesztem… Hogyha mindenből kevesebbet ettem és ittam volna, akkor talán most nem itt lennék. Akkor valószínűleg egy fényképezőgép lencséje előtt lennék Milánóban, vagy egy túlértékelt nyaralás célállomásán, mojitot szürcsölgetve, az ultramenő bikinimben, és mindenki azért bámulna, mert jól nézek ki. Nem azért, mert mindjárt szétfolyok. Tudom, hogy ez nem az emberek hibája, hanem az enyém. Csakis az én hibám…

Mikor életemben először híztam el, akkor azt hittem könnyű lesz. Csak a gyengék nem tudnak lefogyni, mindent csak akarni kell én pedig nagyon akarom. Gondoltam én akkor, erőm tejében. Sikerült is; uborka diéta – pipa, mínusz öt kiló – pipa. Aztán valahol hiba csúszott a gépezetbe… Évekig csak fel-le.

Nehéz, ha az ember utál sportolni, de a kaját sem tudja letenni. Nehéz, hogyha túlevés fázisokkal kell szembe néznem. Nehéz hiszen már alig bírok megmozdulni, érzem, hogy fáj a hasam, feszít, mindjárt szétrobban. Hiszen már lenyomtam két instant tésztát, egy doboz fagyit, három kinder tejszeletet, egy buenot, egy zacskó chipset… De még látom ott azt a kilenc darabos citromos kit-kat kiszerelést, és a maltesers golyócskákat, ezért utánuk nyúlok. Mert nem tudok megállni, nem tudom miért, de az ízek nem engednek, egyszerűen nem tudok szabadulni, ezért tovább eszem, eszem és eszem. Egészen addig, míg a golyócskák is elfogynak… A bűntudat pedig felemészt, annyira, hogy sírok, a könnyek rohamosan potyognak, hiszen megint elcsesztem, és még a hasam is fáj, hányingerem van, de nem tudom meghánytatni magam. Szörnyű érzések kavarognak bennem, nincs más megoldás… A kit-kat után nyúlok.

Évek teltek el. Voltam fent, és voltam lent. Voltam közel a célhoz (ötvenhárom kiló), voltam nagyon messze a céltól (hatvanhét kiló). Most pedig… hetvennégy kiló. Nem mintha hinnék benne, de próbálok kitartani. Mert ez minden, amit tehetek. Annyi embernek bizonygattam, hogy igen, nekem menni fog, erős vagyok, kitartó, nem olyan gyenge, mint a populáció nagy része. De végül csak igazuk lett… Hiszen jött a nyár, a szülinapok, az ünnepek, mindenféle kifogás arra, hogy egyek, hogy csaljak. Egy csődtömeg vagyok.

Modellkedés? Ch… Nehéz, amikor tőled azt várják el, hogy jól nézz ki. Amikor minden hónapban a szemébe hazudsz az ügynökség vezetőjének, hogy majd most. Most menni fog. Amikor mindenki, akit hónapok óta nem láttál rögtön azzal jön, hogy „Mi a helyzet a modellkedéssel?”, és te két év után is azt válaszolod „Még mindig elvagyok hízva.”. Eszembe jut a sok kép, ami készülhetett volna rólam, a sok csodálatos hely, ahová könnyűszerrel juthattam volna el, az élet, ami várhatott volna rám.

Ehelyett mi maradt nekem? A folyamatos öngyűlölet, a kedvenc nadrágom a szekrény legmélyén, ami valószínűleg már sose fog rám jönni, az örök kudarc. A tükrök, amik minden egyes alkalommal undort váltanak ki belőlem, és a narancsbőr. Beletörődök. Nem fogadom el, csak beletörődöm. Nem tudok változtatni, csak csendesen utálom magam.

Aztán jön egy ilyen fázis, mint a mostani. „De, Kyla, megtudod csinálni!” és mint egy őrült, minél hamarabb túl akarok esni rajta és lefogyni. Biciklizek munkába, szénhidrát mentesen étkezem, edzőterembe járok minden nap. Utálom az egészet, magamat, a helyzetet, a mozgásformákat, de muszáj. Ezért mint egy őrült hajtok a cél felé. Aztán jön egy kocka csoki, csak egy, mondom én… Már most mindegy, csak egy csaló nap, gondolom én. Aztán csaló hét, csaló hónap majd év lesz belőle.

Ez az én igazságom. Tele leszek sebekkel, de megyek, egyet lépek előre, kettőt hátra. De arra gondolok, egyszer akkor is szállni fogok, egyszer visszatérek a kamerák elé. Egyszer újra leszek ötven kiló. Mert ez a végzetem, ezért tovább küzdök. Vagy inkább küszködöm. Nyújtom a kezem, és futok a sötétségben, de hiába, még csak a fényszikrát se látom.

A boldog perceim pedig mint egy rémálom kísértenek „Te, biztos, hogy jól vagy?”. Mások talán nem látják, de én tudom, hogy nem vagyok jól. Tudom, hogy minden este könnyek közt merülök álomba, és tudom, hogy nincs megoldás a problémámra. Mert gyenge vagyok. Kinyújtom a kezem, hogy elkapjak valamit, ami nincs is előttem, a széttárt ujjaim között pedig kihullik minden, amit már sikerült elérnem.

Magamért csinálom egyáltalán, vagy mások véleménye miatt? Mindkettő. Nem kellene ötven kilónak lennem, mert ötvenhattal is jól nézek ki, viszont akkor még mindig nem tudok modellkedni, ezért utálom magam. Pedig nem kéne.

Mindezt elmondtam WonHonak, a könnyeim visszatartása nélkül, kapkodtam a levegő után és szipogtam is, de nem érdekelt. Nem éreztem magam megalázva, mint normális esetben tettem volna, inkább sebezhetőnek, amiért teljesen kitárulkoztam, igazán felfedtem mindent. Jó érzés, hogy a fájdalmam átadtam valaki másnak is, valakinek, aki remélhetőleg nem ítél el, helyette támaszt nyújt és segít. WonHo pedig tényleg ezt tette.