Áldozat (Lee MinHyuk)

Sziasztok!

Music challenge - Queen – Bohemian Rhapsody

Hónapok óta nem írtam, és igazság szerint már az ékezetek használatát is elfelejtettem :'D Na mindegy... Itt lenne erre az ikonikus dalra írt kis novellám. Igazából amint megkaptuk a dalt én már tudtam, hogy mit fogok írni, csak ennek a gyakorlatba ültetése volt nehéz... Szerintem ez az eredményen nagyon erősen meglátszik...

Leírásokban most igazán szűkölködik a történet... Ezért bocsánat, de így tudtam kivitelezni. Oh és szeretném még az elején letisztázni, hogy én teljes mértékben az LGBTQ+ community mellett állok! Azt is, hogy fogalmam sincs, hogy mit élnek át az emberek, akik ezt a változást megtapasztalják, és csak remélni tudom, hogy a többség nem ezt.

Azért remélem legalább egy picurkát élvezhető.

Minirigó xX

Puha ujjam bizonytalanul pihent a ravasz érdes felületén, a pisztoly torkolata erősen feszült az előtte álló halántékához. Azt hiszem… ennyi volt. A szívem dobogása megtöltötte az üres, végtelen teret, ahogy próbáltam erősebben rászorítani a ravaszra, de nem sikerült… Fenébe is… miért ilyen nehéz kivégezni Őt?

Hiszen ő az az énem, akitől rettegek, akitől annyi ember, férfi, nő és szülő retteg… Aki ha megjelenik fájdalmat és kirekesztést hoz. Aki előtt majdnem mindenki úgy tesz, mintha semmi baj nem lenne vele, a háta mögött pedig megvetik és elutasítják. Aki bármennyire is próbál egyenlőséget és boldogságot hozni a világba, csak erőszakot és szomorúságot szül.

Szivárvány? Még mit nem… Ahol ő megjelenik, ott minden fekete.

- Arra számítottál, hogy valakit megölni annyira könnyű lesz? Ráadásul pont engem? – kérdezte cinikusan, festett körmeit pásztázva, mintha untatnám.
Az én fejemben voltunk, mégis úgy viselkedett, mintha az ő kezében lenne az irányítás. Ettől átjárt a düh,  ami elegendő löketet adott ahhoz, hogy megtegyem. Hát megtettem.

Kezdeti megkönnyebbülés áradt szét a porcikáim között, ahogy életem megrontója a földre hullott, saját vérének tengerébe. Kezeimből eldobtam a fegyvert, majd elégedetten a hulla mellé kuporodtam.  Az elmém végre csak az enyém volt. Megöltem.

- Biztos vagy benne? – Pökhendi alak tűnt fel a messzeségben, széket cipelt a kezében, háttal letette előttünk, terpeszben ráült, és a támlájára támaszkodott.

- Mi van? – köptem a szavakat.

A mindent tudó énem… Az okoskodó… Csak egyszer hagyna nyugodtan. De nem, mindig fel kell tűnnie a méregdrága öltönyében, a lesimított hajával, szemüveggel és a már nevetségesen giccses órájával, amit minden második pillanatban igazgat.

- Most úgy tűnik halott, de egy idő után úgyis visszatér… Minket nem tudsz megölni. Ráadásul az életed épp elkezdődött volna! – csóválta a fejét.

- Az életem?! Majdnem bűnbe estem! Ott volt az a férfi, és én majdnem… - megráztam a fejem, hátha örökké elfelejtem az emléket. - Biztos vagyok benne, hogy már így is egy külön szoba vár a pokolban, személyes ördöggel, a gondolatok miatt, amit neki köszönhetek! – hevesen mutattam a mellettem heverő testre.

- Miért félnél egy olyan helytől, aminek a létezését semmi sem bizonyítja? Egyébként is, ezt te nem így akartad, nem akartad a családod ilyen módon cserbenhagyni, de így alakult, el kell fogadnod. Ők talán sose fognak téged, de neked el kell saját magad. Véget vetni a mérgező környezetnek, hidd el, egy idő után, mintha mi sem történt volna, az életük megy majd tovább.

- Ez nem ilyen egyszerű. Az emberek itt szeretnek…

- Aki igazán szeret, az elfogad. Milyen szeretet az, ahol bezárnak egy kalitkába, ebbe a kalitkába itt a fejedben, ahol mindig próbálod megölni azt az éned, aki igazán vagy?

Utolsó szavai hallatán végigfutott a hideg a hátamon. Aki igazán vagyok… Nem lehetek ilyen… Hogyan is lehetnék?

- Én, én vagyok! – mutatóujjammal mellkasomat böködtem -, Nem Ő, vagy Te - felháborodva ejtettem ki a szavakat.

- Mi – körkörös mozdulatokat csinált, lassan, artikuláltan beszélt, mintha egy értetlen ovis lennék –, mi hárman vagyunk Te, Lee MinHyuk. Ha tőlünk meg akarsz szabadulni, akkor saját magadtól is meg kell.

Felállt a székről, ami abban a pillanatban köddé vált, majd magabiztos léptekkel felém indult. Arra vártam, hogy megáll előttem, de nem így lett. Ehelyett tovább ment, egészen a gyilkos fegyverig sétált, leguggolt érte, majd megragadva azt elém lépett. Felrántott a földről, és felém tartotta a pisztolyt.

- Gyerünk – noszogatott. – Tedd meg.

- Bolondnak tartasz?! – ordítottam torkom szakadtából. - Igen, néha azt kívánom, hogy ilyen érzésekkel bár ne jöttem volna erre a világra, de ez nem azt jelenti, hogy meg akarom magam ölni!

Szemeivel a bűnös énemre tekintett.

- Akkor őt miért ölted meg? – Mert nem én vagyok. Legalábbis szeretném, hogy ne én legyek… - Nézd meg az árnyékunk. Az enyém óriási, míg a tiéd apró, gyáva, tele szégyenérzettel. El kell fogadnod önmagad, minden pici hibáddal együtt. Amit a világ meg is kövezne, akár szemen köpne, neked azt a részed is szeretni kell, táplálni, gondoskodni róla. Akkor majd kiteljesedsz, és az árnyékod is erős lesz, csak úgy, mint saját magad.

- Én mára végeztem itt. Csak hagyj menni… Kérlek… - hangom kétségbeesett volt, már-már síráshoz hasonlított az ő félelmet nem ismerő hangszíne mellett.

- Nem! Itt vagy a kapujában annak, hogy szembenézz magaddal, hogy elfogadd a másságod és a vágyaid.

- A vágyaim mindenki másban undort es megvetést váltanak ki… Az emberek itt nem fogadják el azt, aki vagyok, akármennyire is szeretnek. Hogyha őt élni hagyom, akkor a férfit ölöm meg, ezt nem tehetem.

- Egyiket sem kell megölni. Egy férfi nem attól lesz férfi, hogy a nők iránt vonzódik, hanem attól, ahogy a párjával bánik, akármilyen nemű is legyen. Hiába szeretnek az emberek, hogyha a szeretetük elnyomásban tart és megfullaszt.

Eltűnt. Egyedül maradtam az áldozatommal.

Szavai lassan ivódtak be a szívembe. A megkönnyebbülés, amit a pisztoly elsütésekor éreztem rég tovaszállt. Az uralmat átvette a jövőtől való rettegés és a kísértő múltból maradt megbánás. Nem saját magamat kell feláldoznom, ez annál sokkal bonyolultabb… Az út hosszú, de nem egyedül megyek.

A kihűlt test újra megtelt élettel, a vértócsa köddé vált, ahogy Ő szépen lassan felállt a földről. Megtisztogatta körmeit, majd elégedett, büszke mosollyal rám nézett.

- Na, vágjunk bele! – Ököllel az égbe ütött, majd felém rohant, és a vállamat átkarolva a részemmé vált.

- Vágjunk bele – suttogtam, miközben elindultam a sötét messzeségbe, az elmém legtávolabbi részeibe.

A lépteim nyomán pedig egyre csak nőtt az árnyékom.