No.1 Music Challenge - 3. dal Stevie Wonder - I Just Called To Say I Love You
Vivien ebben a korben kihivott, hogy igenis van zene, amire egyszeruen nem lehet angstot es szomorut irni. Hat nekem muszaj volt megcafolnom :D Viszont szerettem volna neki valami boldogat is irni, igy hat megszuletett ez a tortenet.
Minirigó xX
A telefon látványának súlya úgy nehezedett HanBinra, ahogy egy
rizsföldön dolgozó öregember hátára a nap végi utolsó zsák. Akárcsak az a
vénember ő se volt benne biztos, hogy sikerülni fog-e végigcipelnie, egyáltalán
fel tudja-e emelni. A körülötte nyüzsgő fegyveres alakok, szintén telefonáló
emberek mintha elvesztek volna a szíve dobogásának zöreje mellett. A teste
hangjai felerősödtek, minden más a némaságba temetkezett.
Az utolsó lehetőség gondolata elég löketet adott számára, így
ujjai a telefonkagylóra csúsztatta és egy bizonytalan mozdulattal leemelte a
helyéről. Ezzel azonban még mindig nem ment semmire, tárcsáznia kellett. Félt
beütni a számokat, félt attól, hogy meghallja a hangját, hogy mit fog mondani,
egyáltalán beleszól-e a telefonba, vagy csak lecsapja.
Idejét sem tudta volna megmondani mikor hívta őt utoljára. Egy
hónapja, fél éve, két éve? Mikor is volt, már nem tudja, mindegy is, lehet már
a hangjára sem emlékszik. Azóta nem történt semmi, az idő lassan vánszorgott,
néha megállt pihenni, utána pedig folytatta útját, mint egy lábait vesztett
lény, aki már feladta az előrejutás gondolatát. HanBin számára már semmi sem
létezett, a napok, az ünnepek, a történések mind egybe folytak. Nem maradt
semmi, semmi amiért telefonálhatott volna. De a mai nap kivétel volt.
Az ideje fogyott, az öt percéből legalább három már eltelt,
cselekednie kellett. Kettős érzések dúltak benne, ahogy egyenként rányomta
ujjait a számok tetejére, remélte, hogy még ennyi idő után is ViVihez
tartoznak, másrészről pedig egy idegen hangnak örült volna a legjobban. Tárcsázott,
majd várt, élete legnehezebb másodpercei voltak ezek, még az összes
tárgyalástól is fojtogatóbbak voltak.
ViVi a telefonja után nyúlt, amint meghallotta a halk rezgését,
kíváncsi volt ki lehet az, aki pont ezen a napon hívja. Az ismeretlen szám
láttán összeszorult a gyomra; csak egyetlen egy személy hívta őt ismeretlen
számról. “Miért pont most? Miért pont ma?” futott át a gondolat a fejében,
hiszen annyi ideje volt rá, hogy hívja őt, annyi lehetőség, mégis pont ma kell
hívnia.
Elhúzta a zöld karikát a telefon képernyőjén és a füléhez emelte a
készüléket, miközben az egész alakos tükörben figyelte zaklatott arcát. Nem
szólt bele, nem tudta mit mondjon. Egyikük sem szólt bele. HanBin a vonal túlsó
végén már csak attól boldog volt, hogy hallja a lélegzetét, még egyszer,
utoljára. Ennyi elég volt.
- Miért? Ennyi idő után, miért HanBin? - Először ViVi szólalt meg.
Remegő, sírást visszatartó hangja megragadta HanBin szívét.
- Én… Sajnálom. Csak tudnom kellett, hogy jól vagy - jött a gyenge
válasz, ami a nő idegszálaival játszott. Igazából akármilyen válasz jött volna
mind egytől egyig feldühítették volna őt.
- Ennyit tudsz mondani? Annyi idő után, azok után, hogy csak úgy
eltűntél? Woah Kim HanBin, a szavak ezúttal cserben hagytak.
HanBin lehajtotta a fejét, ahogy egy könnycsepp futott végig az
arcán az emlék képeket követve. ViVi a sok versre és dalszövegre célzott, amit
még élete legszebb időszakaiban írt a nőnek. Mióta elváltak a szavak is
elhagyták.
- Csak azért hívtalak… Vagyis az előbbiért is, de… Sajnálom, hogy
csak úgy leléptem, de így volt a legjobb, nemsokára megérted miért. - Hogyha
megkapod az értesítést.
- Ne kezdj magyarázkodni.
- Azt akarom, hogy tudd szeretlek, teljes szívemből, és ezt
komolyan mondom. Fontos vagy nekem és mindig is törődtem veled, és továbbra is
fogok. Még ha nem is vagyok melletted.
- Tudod, hogy ezt hamarabb kellett volna? Hogy nem telefonon
keresztül? Annak az ajtónak mögöttem ki kellene nyílnia, neked besétálni, nekem
pedig pánikba esni, amiért meglátsz az esküvői ruhámban - fakadt ki, miközben
végignézett a vörös szemein, a könnyektől elmosódott sminkjén, és a fehér
habokba bújtatott testén. - Viszont most miattad nemcsak hogy ismét szétrepedt
a szívem, amit oly nehezen összeforrasztottam, hanem szörnyen is festek, a
szemeim vörösek, a sminkem elmosódott és késni fogok a saját esküvőmről. A
legrosszabb pedig, hogy nem te fogsz várni annak az eszméletlen szűk folyosónak
a végén.
- Csak légy boldog. Kérlek - nyögte HanBin, majd letette a
telefont, mielőtt a szerelme előtt bőgte volna el magát.
HanBin olyan hévvel rakta vissza a kagylót a helyére, mintha
megégette volna a tenyerét. A földre csúszott a fal mentén, és gyermeki sírásba
kezdett. Fájdalmát a helyéről leeső telefon csak növelte, ahogy többször is
sikeresen fejen találta őt tehetetlen lóbálózása közben. De ez volt a legkisebb
problémája.
A hallottak teljesen a földbetiporták. Utálta magát, a helyzetet,
a világot. Ő nem így akarta, nem ezt akarta. Egyetlen egy elcseszett helyzet
miatt kikötni ott, ezen a bizonyos helyen.
Egy méregdrága, stílusos öltönyt kellett volna viselnie,
nyakkendőt és fekete lakkcipőt. Végig kellett volna sétálnia azon a szűk
folyosón, megállni az oltár előtt és várni, hogy ViVi a fehér ruhájában
megjelenjen a végén és felsétáljon hozzá, hogy örökre egymáséi legyenek.
Ehelyett… A börtön zöld egyenruhája évek óta úgy ölelte körbe mint
a szögesdrót a menekülni próbáló rabtársakat. Nem volt egy pillanat sem, amikor
eresztette volna, az évek alatt egyre szorosabb lett, ma pedig végleg kiontja
életét.
- Rab 1004A, itt az idő! - A mély hang akaratlanul is
kizökkentette önsajnálatából. Talán így a legjobb, gondolta, talán jobb is,
hogy meghal.
HanBin utolsó erejét összeszedve felállt a földről, megtörölte
utált egyenruháját, majd megtette az első lépéseket, ahogy követte az őrt az
utolsó útjára. Egy ajtóhoz értek, ami kinyílt előtte… Tudta, hogy egyszer
elérkezik ez a pillanat. Végig nézett a hosszú, széles folyosón. Az utolsó
folyosó, amit valaha is látni fog, a folyosó aminek a végén nem a boldogság,
hanem a halál várja. Itt senki nem fog utána jönni, ő pedig senkit nem fog
várni a végén.
HanBin elindult a kivégzéshez vezető úton, és nem fordult vissza.
Ezalatt egy alternatív univerzumban…
ViVi óriási vigyorral az arcán nézett végig habos-babos ruhába
bújtatott testén, minden tökéletesen passzolt, pont ahogy kellett. Hirtelen a
sok kihagyott torta szelet, csokoládé, mekis kaja, mind-mind értelmet nyert,
még az a sok edzés is, amikre csak HanBin unszolásának hála látogatott el. Egy
gyönyörű menyasszony volt élete ruhájában, kifogástalan sminkkel, egyszerű
frizurával, a legszebb kiegészítő mégis az arcán elterülő száz karátos mosolya
volt és a csillogó szemei.
Boldog volt. A legboldogabb nő a világon, remélte, hogy HanBin is
ugyan így érez. A gondolatra, hogy vajon milyen verset fog hallani a mai napon,
vagy milyen verset fog írni jövendőbelije a mai napról, még inkább
elmosolyodott. Vajon ez a mosoly képes lesz még jobban kiszélesedni, hogyha
kimondja az igent? Minden bizonnyal.
Elvarázsolt állapotából a telefonja halk rezgése zökkentette ki. A
kíváncsiság, hogy vajon ki lehet az, aki épp az esküvője napján zargatja,
mozgásra bírta lábait. Amikor meglátta a képernyőn felvillanó nevet apró
nevetés hagyta el halványrózsaszín ajkait.
- Nocsak, nocsak, valaki még ilyenkor is a telefonján lóg? -
kacérkodott a vonal túloldalán lévő férfivel.
- Micsoda, én biztos, hogy nem. De az alapján, hogy szinte egyből
felvetted a telefont tuti szelfiket gyártasz - jött a védekezés HanBin
részéről, mire mind a ketten nevetésbe kezdtek.
- Neked nem odakint kellene lenned? - ViVi adrenalin szintje kissé
megemelkedett, ahogy megpillantotta az időt, hiszen HanBinnak, már úton kellett
volna lennie az oltárhoz.
- Nyugi, mi nem késhetünk, mindenki más csak szimplán korán van
ott.
- HanBin-ah! Az esküvőnkről van szó könyörgöm. Csak legyen minden
pontos és tökéletes.
- Te tökéletes vagy így baj már nem lehet.
A bók hallatán ViVi arca pirosba váltott, mosolya ismét megjelent.
Úgy érezte még egy ilyen aztán elgyengül és nem fogja foglalkoztatni még az idő
sem, csak a férfi a vonal túl oldalán. A férfi, akit igazából csak egy fal
választott el tőle.
- Most tényleg ezért hívtál? - kérdezte, miközben próbált
visszatérni a komoly énjéhez.
- Csak azért hívtalak, mert fontos vagy, csak azért hogy elmondjam
szeretlek.
- Én is szeretlek HanBin, de ezt még bőven lesz alkalmad
elmondani.
- Nem, nem érted. Igen lesz alkalmam, de hogyha nincs is alkalmam,
sőt ha nincs semmilyen alkalom, én akkor is szeretlek és törődöm veled. Nem
kell valentin nap, nem kell évforduló, nem kell új év vagy karácsony. Semmi nem
kell, elég hogyha felkelek reggel, vagy csak épp eszembe jutsz. Csak boldoggá
akarlak tenni ezzel az egy szóval, akármikor, akárhol, mindenféle ok nélkül.
Ameddig világ a világ.
- HanBin...
ViVien szemeiben a könnyek összegyűltek, próbált ellenük harcolni,
hiszen nem akarta, hogy ismét meg kelljen csinálni a sminkjét. Már nem létezett
az idő. A fal felé fordult, ami elválasztotta őket egymástól, legszívesebben
áttörte volna de tudta, hogy az lehetetlen.
- Tudom, mire gondolsz most - hallotta meg ismét HanBin hangját,
majd rögtön kopogás követte azt.
Az ajtóhoz sietett, résnyire nyitotta, azonban a betolakodó nagyra
tárta, a karjaiba vonta törékeny testét, majd birtokba vette ajkait. Azonnal felismerte
az érintést, az illatot, az ízt, mindent. HanBin volt az. Tényleg ismerte őt,
tudta, hogy legszívesebben vele lett volna abban a pillanatban és meg is
jelent. A csók és a pillanat is varázslatos volt. HanBin értett hozzá, hogy
mindent szebbé és jobbá tegyen.
- Miért nem nyitod ki a szemed? - kérdezte nevetve ViVi, miután
vége szakadt a mézédes csóknak.
- Tudom, hogy utálnád, hogyha meglátnálak a ruhádban, ezért nem
nyitom ki - adta meg az egyszerű választ HanBin, ami az ő szájából annyira
kézenfekvőnek és egyszerűnek hangzott.
- Szeretlek Kim HanBin mindenféle ok nélkül - mondta lágyan ViVi,
miközben nagyujjaival lágyan végigsimított a lecsukott szemhéjakon. - De
ilyenkor még a lehetségesnél is jobban.
- Remélem arra nincs semmi babona, hogy a menyasszony nem láthatja
a vőlegényt - vicceskedett HanBin, miközben tárt karokkal körbe fordult, hogy
ViVi kellően szemügyre tudja venni.
Tényleg minden tökéletes volt, ébredt rá a nap folyamán sokadjára
ViVi, ahogy ajkaik újra egymásra találtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése