Menekvés (Kim HimChan)

Sziasztok!

No.1 music challenge második köre, ahol én voltam a zenefelelős, ezért hát életem himnuszát választottam, magát a mesterművet aka Bang&Zelo - Pray. Jó olvasást hozzá! 

Minirigó xX

Ujjaim bizonytalanul fonódtak a kezemben tartott pisztoly köré, mintha egy jégcsapot tartottam volna megfáradt kezeim között. Vártam, hogy a fegyver rideg valója fizikai fájdalmat idézzen elő, akárcsak a jégcsap hűvöse miután túl sokáig érintkezik a bőr felszínével. A tükörre pillantottam, látszólag minden ugyan olyan volt, egy valami azonban teljesen más, méghozzá én magam. A túloldalon lévő  Kim HimChan magabiztos volt, nem ismert félelmet, tudta mit kell tennie és készen állt az utolsó feladatára. Ezzel szemben én csak a menekülést ismertem, gyáva voltam és nem álltam készen; se életre, sem halálra.

Farkasszemet vívtunk. A megszokott fekete bőr kanapé fullasztóan ölelt körbe, minden csendbe burkolózott, egyedül az én szánalmas szipogásom és a magány szele vetült vissza a nappali rideg falairól. Mi mást is érdemelnék mindazok után ami történt? Még ennyit sem. De mi is történt valójában? Tényleg én tettem vagy csak elakarják hitetni velem és mindenki mással, hogy én tettem? “Természetesen nincs igazi válasz.” hangzott el korunk egyik legelismertebb értelmiségétől. “A kezdetektől fogva nem volt semmi baj, szóval szedd össze magad!” ugyan az a fiatalember áll e szavak mögött is. Szedjem össze magam... hogyan, ha minden próbálkozásom csak egy újabb hegyes kés, amit magam felé irányítok?

A sötétség átvette az irányítást a fény felett, mocskos karmai hezitálás nélkül ragadtak meg és nyeltek el minden jót, amit képviselt. Az oly ismerős helyiség eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Egy zord és idegen hely köszöntött ahogy kinyitottam a szemeim, emellett a nappalim melegnek és otthonosnak hatott volna. De a nappalim nem létezett többé, akárcsak az emlékeim, minden a homályba veszett. A napok, hetek, hónapok és évek a boldog pillanatokkal együtt mind összemosódtak egy hatalmas buborékká, ami másodpercek alatt pukkadt szét. Nem maradt semmi más, csak a bűneim és a kopár, kietlen ég felettem. A földön feküdtem, azonban nem éreztem hideget, semmit nem éreztem a kezemmel szorongatott fakózöld fűszálakon kívül. Rá kellett jönnöm, hogy nem csak a fű volt fénytelen, hanem minden más, az ég, a felhők, a sövény, én magam is. Minden túlságosan tompa volt a valósághoz, mégis olyan igazi.  A sivárság érzése megtöltött belülről. Egy halott helyre kerültem, ahonnan minden lélek kiveszett, én voltam az egyetlen.

Csak feküdtem ott. Mondhatni beletörődtem a sorsomba miszerint egy ismeretlen világban fogok csak lenni, túl élni, semmit tenni. Talán jobb is így, jobb elmenekülni. Megszabadulni mindentől, mindenkitől.

Lelki békém egy szempillantás alatt foszlott szét szemeim előtt, ahogy két kéz fonódott a nyakam köré. Nem volt senki a közelben, a láthatatlan kezek a földből törtek elő, akárcsak undorító paraziták akaszkodtak bőrömre. Lehetséges a nyakam birtokba vevő ujjak nem is léteztek, de én kapálóztam az életemért, kapkodtam a levegőért, kezeimmel a torkomhoz nyúltam, csupán a saját véres bőröm érintettem, a fojtogató érzés mégis ott volt, a láthatatlan de valóságos kezek nem eresztettek. Kiáltani szerettem volna, segítségért esedezni, viszont a szavak cserben hagytak, a betűk hátat fordítottak. A szemhéjaim egyre lentebb és lentebb ereszkedtek. Kérlek...

Sajnálom... segíts, vétkeztem... bocsáss meg. Az én hibám! Az enyém! Hagyj lélegezni! Az én hibám. AZ ENYÉM! Ne hagyj itt... egyedül a sötétben. FÉNYT!

Újra ott voltam; nyitott szemek, füvet markoló kezek, kopár ég, a bűneim elevenen izzó emléke. Sivárság. Halál érzet. Mintha az egész meg se történt volna... Lehet az életem is pont ilyen? Az egész csak egy kitaláció? Egy nem létező horror sztori...

Ezúttal felültem, nem akartam, hogy az a valami vagy valaki újra magával rántson. Egy vékony ösvény volt előttem, a két oldalamon és mögöttem is, közöttük magas, véget nem érő, égbeszökő sövény. Labirintus. Négy különböző út, négy különböző helyre. Amilyen szerencsétlen vagyok bármerre indulok is ugyan ott kötök ki; ennek a körnek a közepén, a kietlenség szívében. Akármelyik életben akármit választok...

Elindultam volna. Azon voltam, hogy megtegyem az első lépést. A sebesség mindegy, csak előre, de a lábaim nem mozdultak. Erőlködtem, de nem ment, az életben elkövetett hibáim nem engedtek tovább lépni. Már majdnem bőgtem, ordítani akartam, azonban mielőtt megtettem volna minden elsötétült és egy hang sem jött ki a torkomon.

- Temesd el... temesd el a sötétséget.

A suttogás váratlanul érkezett, hideg lehelete csiklandozta fülemet, ahogy kiejtette a szavakat, de rajtam kívül senki sem létezett. Én voltam az egyetlen. A félelem szorítása ellenére egyből hátra fordultam, de ismét csak a sötétség fogadott.

- Keresd meg... találd meg... temesd el...

Jött ismét a hang, én pedig rohanni kezdtem. Megkeresem... véget vetek ennek! Nem érdekeltek a testembe mélyedő ágak, amik a sövényből támadtak rám és hosszú vörös csíkokat hagytak maguk után, az sem érdekelt, hogy nem tudtam merre rohanok, csak őrült tempóban szedtem a lábaim egymás után. Eltemetem, eltemetem!

Megtorpantam, amint a szemem megpillantotta a sötétséget. Nem tudtam, hogy létezik, nem tudtam, hogy látni lehet a nagy feketeségben, hogy egyszer valaha is megtalálom, de ott volt. Tudtam, hogy megvan, hogy ezt kerestem. Ott lebegett egy fénylő kupában, rám várt. Lassan lépkedtem felé, akárcsak egy macskához, aki senkiben sem bízik. Nem akartam, hogy eltűnjön, valamiért túlságosan élőnek hittem. Amikor elértem hozzá gyengéden fontam ujjaim a kupa köré és emeltem ajkaimhoz. Magamba temettem; lenyeltem a sötétséget.

Semmi sem változott. A fény nem jött elő, világos lett, de ugyan az a szürkeség fogadott, pont ahogy az előző két alkalommal. Akármit is teszek... bármit. Semmi sem segít.

Újra elindultam. Ezúttal minden nyugodt volt, még a mozgásom zaját sem hallottam, a gallyak amiken lépkedtem hangtalanul roppantak szét ocsmány tetteim cipelő testem súlya alatt. Engem is ilyen hangtalanul fog érni a halál? Vagy ezek a gallyak már eleve halottak... talán én is?

- Senki sem segít... Senki...

Ezúttal nem törődtem a hanggal, csak mentem előre. Ha ki akarsz jutni egy labirintusból mindig jobbra kell menned. Legalábbis az én emlékeimben így szerepel, szóval minden egyes válaszútnál jobbra fordultam, mégha a hang balra is vezetett. Veszítettem amikor többé nem volt lehetőségem  a jobb irányra. Nem volt visszaút, a mögöttem lévő ösvény lezáródott, nem volt lehetőség csak balra menni. Balra mentem, ismét, megint, majd újra és újra balra kellett fordulnom, egészen addig, míg zsákutcába nem értem. Se előre, se hátra. Minden összezáródott, egy kockába kerültem egyetlen egy tükörrel a közepén.

Ott álltam pontosan a tükör előtt, a tükörben viszont nem voltam ott. Üres volt. Lassú léptekkel közelítettem meg a furcsa tárgyat, majd kezem óvatosan rásimítottam a felületére. Pontosan olyan volt mint bármely átlagos társa, minden visszatükröződött belőle, kivéve engem. Nem találtam magam, még a tükörben sem találtam magam. Azt hittem csak én vagyok, de talán... én sem? Senki... senki... senki... saját magam sem.

Megjelentek ők. Ott álltak a tükörben, hosszú hajuk lengett a szélben, boldognak tűntek, legalábbis messziről. Vajon tényleg azok? Együtt voltak, egymásért voltak, én pedig egyedül.

- Segítsetek - suttogtam, miközben egy könnycsepp csordult végig az arcomon. - Kérlek...

Válaszoltak, vagy ha nem is válaszoltak de beszéltek. Mozgott a szájuk, kiejtették a szavakat viszont én nem értettem semmit, a hangjuk elhalt útközben, és soha nem ért el hozzám. Csak vártam és vártam, miközben ők kiabáltak felém, szemeikkel könyörögtek.

- Szükségem van rátok

- Ki menne hozzád...? Ki segítene? - A hang nem adta fel, továbbra is üldözött. - Ott vannak, de mégsem. Nem hallod őket, csak magadat.

Igaz volt. Nem hallottam őket, lehet segíteni akartak, de nem hallottam. Reménytelen voltam,  menthetetlen. Egyedül a magányos szél dúdolt fülemnek, ahogy nekivetettem hátam a tükör lapjának és zuhanni kezdtem a mélybe.

A víz csípte a szemem, én mégis képtelen voltam lecsukni. Mintha egy láthatatlan erő nyitva tartotta volna, hogy végig nézzem a cselekedeteimről szóló kisfilm összes képkockáját. Minden egyes jelenet egy újabb döfés volt a testemnek, ami egyre lejjebb ereszkedett a valóság folyójában. Az utolsó másodperceknek is vége lett, én pedig elkezdtem felfelé emelkedni. Csak lebegtem a víz felszínén.

- Élek? - kérdeztem, de nem jött válasz

Meghaltam. Talán jobb is így, vagy kezdjek el imádkozni?

- Számodra már túl késő.

Légy bátor... csak utoljára. Aztán vége.

Úszni kezdtem. Árral szemben indultam el, tudtam, hogy a másik irány értelmetlen. Erőfeszítést kellett hoznom, ki kellett jutnom, a könnyű út pedig nem vezet sehová. Az erőm a végét járta amikor elértem a célhoz, már majdnem feladtam amikor végre ott voltam a part szélénél. Kezeimmel megragadtam a földrész peremét, és az utolsó erőmet felhasználva tornáztam fel magam a szárazföldre. Nem volt lehetőségem kifújni magam, ugyanis újabb akadályba ütköztem; a  szikla szélén álltam. A fény ott volt a szakadék túloldalán. Láttam, azonban el nem érhettem, csak egyfajta képen.

Tényleg igaz. Akármit is teszem... most is... a következő életben is...

- Imádkozz, kérj bátorságot az utolsóhoz. Mint én.

Sötétség. Harag. Félelem. Ezek az érzések tomboltak bennem, ahogy leléptem a szikla széléről.

Levegő után kapkodva tértem magamhoz. Látásom homályossá vált a könnycseppek fátylától, de így is érzékeltem, hogy Kim HimChan újra ott volt a tükörben és még mindig készen állt az utolsóra. Nem voltam benne biztos, hogy én készen állok-e. Még mindig farkasszemet vívtunk. A megszokott fekete bőrkanapé fullasztóan ölelt körbe, minden csendbe burkolózott, egyedül az én szánalmas szipogásom és a magány szele vetült vissza a nappali rideg falairól. Mi mást is érdemelnék mindazok után ami történt? Még ennyit sem. De mi is történt valójában? Tényleg én tettem vagy csak elakarják hitetni velem és mindenki mással, hogy én tettem? “Természetesen nincs igazi válasz.”

Felálltam és közelebb merészkedtem hozzá, a tükörben lévő én ugyan így tett, minden mozdulatunk követte egymást; a kezünkben lévő pisztoly vége a fejünk szélét érintette.

Meghúzta a ravaszt.