No.1 Music Challenge - 6. és egyben utolsó dal Drake - Hotline Bling. Ez egy különleges darab ugyanis, amikor ezt kellett írni késtem a határidővel, így büntetésből Fluffot kellett írnom, méghozzá ezekkel a szavakkal: város, hírnév, pezsgő, késő, stressz, golyóálló, kutya, sültkrumpli, Beethoven, bögre. Hát... Ez az eredmény ><
Minirigó xX
Ne... Ne... Miért már megint... Kérlek legyen álom. Ugyanazok a
gondolatok támadták meg fáradt elmém, ahogy telefonom véget nem érő ricsaja
félálomba kergetett. Csak egy valaki lehetett az ebben az órában és csak egy
valamit akarhatott. Hezitálásom mintha örökké tartott volna, ahogy többszöri alkalommal is újra rázendített a
kis készülék. Mindig is kitartó volt - gondoltam, miközben komótos mozgással
válaszoltam a hívásra. Hogyha ő telefonált sosem volt késő válaszolni, hiszen
naphosszat fenn tudta volna tartani a tárcsázást.
- Koo JunHoe... - nyögtem, ő pedig még nálam is szenvedőbb hangon
válaszolt.
- KIM JINHWAN! - Még ordított is. Régen kihozott a sodromból,
felzaklatott, elért a stressz, mostanra már golyóálló lettem, és akármilyen
tüzet nyitott rám az csak lepattant rólam. - Gyere vissza - sírta a telefonba,
nekem pedig ezredik alkalommal is megszakadt a szívem.
Ismét részeg volt, ismét szüksége volt rám, a szerelmemre, arra
hogy ott legyek és átöleljem.
- Visszamegyek. - Ígértem neki.
Rengeteg ilyen hívásunk volt, amióta elköltöztem, de ez mégis
merőben eltért a többitől; nem csak a sokadik, egyben a legutolsó is lett.
Megígértem neki, ígyhát ott voltam, Incshon repülőterén lépkedtem, mögöttem az
óriási bőröndömmel, készen állva arra, hogy újra a karjaimba zárjam őt. Itt volt az ideje, hogy Koo JunHoe
visszatérjen önmagához, és hogy én visszatérjek Koo JunHoe-hez.
Mióta elköltöztem minden alkalommal amikor éjszaka csörgött a
telefonom, tudtam csak ő lehet az. Teljesen kifordult magából, a városban
hírnevet szerzett magának, ahogy a pezsgővel és az ismeretlen nőkkel egyre
közelebbi barátságba került, úgy keringtek róla a mocskosabbnál mocskosabb
történetek. Annyira elszaladt vele a ló, hogy a nemi identitása körül forgó
balhét - miszerint biszex, és nemrég még egy másik férfival tartott fent egy
komoly kapcsolatot -, már mindenki elfelejtette.
Mindezek ellenére én még mindig szerettem. Még mindig szerelmes
voltam. Tudtam, biztos voltam benne, hogy az a férfi, akit én megismertem,
akivel éveket töltöttem el, akinek odaajándékoztam a szívemet még mindig ott
van. Csak elő kellett hoznom. Hiszen
annak ellenére, hogy közvetlenül nem én tehettem róla, mégis minden alkalommal
sikerült elérnie, hogy hibásnak érezzem magam. De nem csak ezért, egyszerűen
nem adhattam fel egy személyt, aki a világot jelentette nekem. Akárcsak a
növények a zöld színtestük nélkül, én is elhervadtam volna nélküle.
Átlépve az otthonunk küszöbét Beethoven, a kutyusom fogadott.
Pontosabban a kutyusunk, hiszen JunHoe-vel közösen vettük aznap, amikor
összeköltöztünk. Nagy testével rám vetette magát, én pedig a szőrébe temettem
kezeim és arcom egyaránt. Tudtam, hogy rajta kívül más nem fog a lakásban
tartózkodni, így nyugodt mozdulatokkal rendezkedtem be, úgy mintha csak egy pár
napra lettem volna távol, nem pedig három hónapra. Életem legnehezebb
hónapjaira.
A konyhában elővettem néhány jutalom falatkát, úgy éreztem
igazságosnak, hogy nem csak nekünk, hanem Beethovennek is kijár egy kis
finomság a nehéz idők után. Amilyen vehemensen neki esett a falatoknak azt
hihette volna az ember, hogy JunHoe nem jutalmazta meg őt egyszer sem. Én
tudtam, hogy ez lehetetlen, JunHoe számára olyan volt ez a kutya, mint egy
gyerek, aki a mi szerelmünket jelképezi.
Miután megsimogattam a boldogan étkező Beethovent, és a kéz mosást
is letudtam, neki álltam a saját édességünk előállításához. Emlékszem, amikor
JunHoe először közölte velem, hogy az abszolút kedvence a mekis sültkrumpli
fagyival nem hittem a fülemnek. Tényleg így volt, így kénytelen voltam
tökéletesre fejleszteni a krumpli és fagyi készítő tudományom, hogy ne kelljen
minden alkalommal a gyors-étterembe menni.
A fagyi készenlétben állt a fagyasztóban, a bögrék, amikbe később
a fagyi kerül már elfoglalták a helyüket, a nyers krumplik pedig katonásan
sorakoztak egymás mellett, amikor meghallottam az ajtó nyitódását. Semmilyen
hangot nem adtam ki, egyszerűen csak rohantam Beethoven oldalán és próbáltam
lekörözni őt. Sikerrel jártam. Ahogy JunHoe a nappali felé fordult az akasztó
irányából én már a nyakába is kapaszkodtam. Úgy öleltem, mint még soha azelőtt,
ő pedig még erősebben fonta körém izmos karjait.
- Ezt az illatot akárhol felismerem - duruzsolta a fülembe, majd
egy rövid, de annál jelentőség teljesebb szem kontaktus után végre megcsókolt.
A csókja olyan volt, akár az első tavaszi napsütés egy zord, rideg
tél után. Mikor a hideg még libabőrössé teszi a tested, miközben egy szál
pólóban flangálsz, de az arcodra ragyogó nap melegséggel áraszt el, betölti az
egész világod, és nem számít, hogy máshol a hideg ráz, sőt kellemes. JunHoe
volt számomra a napsütés, ami mindig elűzte a gondjaim, megoldani nem sikerült
neki minden alkalommal, de akkor is rám ragyogott és elűzte őket egy időre.
- Még az a szerencséd - pihegtem, ezúttal pedig én tapasztottam le
ajkait az enyémekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése