Reggeli a tengerben

Music challenge 4.0 pt.8 - Jesse & Joy - Espacio Sideral

„Az élet vagy vakmerő kaland, vagy semmi.” - Helen Keller

Fekete. Semmi. Fekete és semmi töltötte ki az egész, számomra ismert világot. Néha lehet fekete, de néha lehet felváltja a semmi. Egyszer csak ez, máskor csak az, vagy épp mindkettő. Nem tudhattam, csak próbáltam rájönni, ahogy ropogós mivoltom néha meghánykolódott a sorstársaim rengetegében. Ritkán, de előfordult, hogy vakító fehérség özönlött be egy keskeny kapun át, ilyenkor minden a feje tetejére állt, majd néhányunk eltűnt a végtelen fényben. Ez az ismeretlen érdekelt a legjobban.

Nem lehet, hogy az élet csak ennyi legyen - fekete, vagy semmi.

Aztán egy napon elérkezett az én időm. Az édes idegen elöntötte az egész világot, én pedig egyre közelebb kerültem hozzá, ahogy egymás hegyén-hátán gurultunk, nem törődve azzal, hogy némelyikünk tökéletes formája a semmivé lesz. Elnyelt a világosság, a fekete pedig semmivé lett, ahogy megannyi, számomra ismeretlen szín és forma tárult elém.

Hirtelen zuhanni kezdtem. Egyre lentebb és lentebb. A levegő a hátára kapott, mélyrepülésbe kezdett, én pedig tudtam ez a szabadság, az út a legjavához. Csak özönlöttünk lefelé, szépen sorjában, felsorakoztatva egyedi árnyalatainkat. A doboz eltűnt, a kapu bezárult, rá kellett jönnöm, hogy innen már tényleg nincsen visszaút.

Becsapódtam. A sűrű, zavaros fehér folyadék elnyelt pár pillanatra, lehűtve a felfűtött kedélyállapotom. A lelkesedésem abban a pillanatban visszatért, ahogy ismét a felszínre kerültem. Úszógumiként ringatóztam, a szellő szelíden simogatta érdes testemet. Végignéztem a többieken, a rózsaszínt látva irigykedtem, a citromsárgára tekintve hálát adtam az én kékségemért.

Hát ez az élet. Nézelődni, ringatózni a lágy fodrokon, figyelni a felettünk elterülő óriási mindenség mozgását. Néha-néha fölényesen a régi világunkra pillantani: Ch… a sok tudatlan. Nem tudják, mi az a nagybetűs ÉLET.

Hamar leestem a magas lóról. Valami közeledett fentről, hozzánk képest óriási, fém valami, aztán hirtelen nálunk sokkal nagyobb erővel csapódott a tengerbe. Lökése messzire taszított, többekkel is összeütköztem, mígnem elértem a medence peremét. Az idegen kiemelkedett, magával ragadva több úszógumit is és az alattunk elterülő mindenség egy részét.

Elkapott a rettegés. Láttam a kettétört gyűrűket, sokukból a szín is kifutott, ahogy lassan elkezdtek visszahánykolódni középre.

Hát ennyi lenne?

Éreztem, ahogy bőröm színe lassan elfolyik a tengerben; ahogy ízvilágom belevész a hatalmas hullámokba; ahogy ropogós testem meggyengül és egyre puhább lesz, elveszítve kívánatosságát.

Ez az idegen egyáltalán nem érdekelt. De tudtam, nem maradhatok. Menekülnöm kell, ugyanis itt csak a szottyosság undorító végzete vár rám. Szottyosnak lenni a legrosszabb.

Ismét közelített a fém test, igyekeztem, hogy mindenképp felé kerüljek, hogy magával ragadjon, amint kiemelkedik a fehérségből. Az a pár pillanat olyan volt, mintha szét akarnék repedni kis porszemcsékre, mint amikor túl sok levegőt engednek egy lufiba. Mielőtt elérkezett volna a testem robbanása, megindultunk felfelé. Nem volt olyan gyors, mint a zuhanás, a lélegzetem mégis elakadt.

Aztán valami rózsaszín egyszercsak megnyílt előttünk, mint akkor régen a kapu, ami szabadjára engedett, de ez most semmi jóval nem kecsegtetett. Megláttam a régi barátom és arra gondoltam: lehetnék inkább szottyos?

Elnyelt a sötétség fájdalmat hozó torka.

Mégis így volt szép, így voltam kerek: kalandos, de rövid életet élve.

Két szó: Froot Loops :D

Idegen

 

Music challenge 4.0 pt.7 - Evanescence - Haunted

„És nem tudom miért, hisz sírni szeretnék, most mégsem könnyezem.” - Miklós Tibor

Nézlek, de nem ismerlek meg.

Nézlek, kívülről minden ugyanolyan, de mintha mégse te lennél. Egy idegen vagy. A kétségek ragacsos feketesége összekapaszkodik a torkomban, csomót formálva, megnehezítve a légzésemet. Emlékeztetem magamat: az életem része voltál nyolc évig, de mégse igazán - ismerlek, de mégse. Hinni akarom, hogy ismerlek, de tudom, hogy soha sem ismerhettem meg az igaz valódat.

Két éve, amikor minden kezdődött, eldöntöttem, hogy nem neked hiszek, hanem benned hiszek. Az emberben, aki annyi éven át velem volt, vigasztalt, megnevettetett, megsiratott, elgondolkodtatott. De még akkor sem ismerhetsz ki valakit, ha fizikálisan melletted van, nemhogy az én esetemben. Mégis, én beléd fektettem az összes hitem, igyekezve, hogy ne vakon tegyem mindezt. Igyekezve, hogy a lehető legkevésbé bántsam azt a nőt, aki olyan dolgokat mondott rólad.

Sokszor a hideg futkos a hátamon a nőktől. Az aljas, manipulatív, önmagukat áldozatnak beállító nőktől, akik dupla olyan szemétségeket tesznek a férfiakkal, aztán mindent mégis a másik nemre kennek. És futkos a hátamon a szőr azoktól az emberektől is, akik azt mondják nincs olyan, hogy hallgatólagos beleegyezés. Melyik nő mondja azt túlfűtött állapotban, amikor épp hevesen csókolózik valakivel, hogy: igen, akarom, melyik nő nem csak jeleket ad? Akkor ha én megengedem egy férfinak, hogy megcsókoljon, és a keze bejárja a felsőtestem, anélkül, hogy a fent említett szavak elhagynák a szám, két pillanattal később mehetnék a rendőrségre feljelentést tenni, csak azért mert nem mondtam ki az igent? Nem véletlenül létezik a testbeszéd.

De lehetséges, hogy ez a nő kimondta a tiltó szavakat, hogy ellenkezett, hogy átélte azt, amit majdnem minden fiatal nő átélt már legalább egyszer. Mindenki tudja mennyire kényelmetlen és kétségbeejtő helyzet az, amikor egy részeg srác rádmászik egy buliban, te pedig próbálod megértetni vele, hogy nem. Hogy milyen szörnyű gondolatok lepik el akkor az embert, hogy milyen félelem jár át, hogy mi lesz, ha nem sikerül véget vetni neki? Mi van, hogyha ez a nő, pontosan ezt élte át miattad?

Mindezek ellenére, én a remény mellett döntöttem. Reméltem, hogy igazat mondasz, hogy tényleg kölcsönös volt, hogy az idegen csak tőrbe akar csalni, hogy pénzt kért tőled mielőtt a rendőrségre ment, hogy az egész csak csapda.

Féltem, hogy mi lesz. Veled, a bajtársaiddal, akik már szinte a testvéreid voltak, velem és a sorstársaimmal, akik mind azt hitték ismernek és az életüket adták volna a boldogságodért. Hogy mi lesz velünk, mindannyiunkkal. Hiszen mi egy csapat voltunk, egy maszkot hordtunk, ami senki színét sem nélkülözhette. Legalábbis ebben hittem.

Aztán mindenki elhallgatott, volt, aki rövidebb időre, volt, aki hosszabbra. Te nagyon hosszú időre, aztán amikor megjelentél a Rózsámmal egy helyen, kitört a társaim között az első nagy belső háború, aztán még egy, ami már Őt is érintette. Mindneki szidta, pedig Ő volt az, aki a legkevésbé érdemelte meg, aki mindenét képes lett volna odaadni, hogy egy jobb világot teremtsen. Az egészben talán ez volt az egyik legfájdalmasabb. És amikor újra elkezdted hallatni a hangod, újabb csatatér alakult ki. De én örültem, mert végre láttalak. Végre tudtam, hogy jól vagy, hogy talán folytathatod, talán mind együtt folytathatjátok, mi pedig tovább kísérhetünk titeket egy boldog úton.

Telt az idő, és egyre meggondolatlanabb lettél. A többiek egy szót se szóltak rólad, te viszont minden egyes adandó alkalommal veszélybe sodortad őket. Valahol boldog lettem a szavaidtól, de másfelől aggasztott és nem értettem, hiszen mind olyasmi volt, amit mi, akik hittünk benned, mélyen magunkban mindig is tudtunk. Te mégis kimondtad őket, és nem tudtam eldönteni, hogy miért. Miért tennél valami ilyesmit? Miért sodornád veszélybe a saját bajtársaidat? Megállíthatatlanul azon gondolkodtam, hogy te ennél okosabb vagy, te nem lennél ennyire önző. Te nem esnél ilyen hibába. De újra és újra beleestél, és egyre jobban haragudtam.

Aztán a Rózsám felszólalt, és rá is haragudtam, sírtam és őrjöngtem. Rá talán jobban haragudtam, mint bárki másra. Miért? A kérdés egyszerűen nem hagyta el az elmém. Miért nem a saját nyelvén írt, amit nem tudtak volna így kiforgatni? Miért nem azon a nyelven írt, ahol megfelelően ki tudja magát fejezni? Miért kellett megszólalnia, hátsó, profi támogatás nélkül? Aztán tripla annyira haragudtam rád, amiért ezt az ártatlan lelket ilyen szituációba keverted. Egy szituációba, ahol szétszedték azok, akinek támogatni kellett volna őt. A legfontosabb, legértékesebb, gyönyörű Rózsámat kitépték a földből, letépték a leveleit, szétszaggatták a szirmait, és rátapostak. Kegyetlenül, hezitálás nélkül, mindenféle bűntudat nélkül, a saját önző érzéseik érdekében. Én pedig semmi mást nem tehettem, minthogy magányomban bömböltem az éjszaka kellős közepén, levegő után epekedve, miközben a szívem irdatlanul verte a mellkasom.

Utáltam a világot, a társaim és a Rózsámat, de legfőképpen téged. De még mindig bíztam benned, és egy boldog jövőben, ahol minden újra a régi. Mégha nem is teljesen, ugyanis semmi nem lehet a régi. De legalább hasonló. Valami hasonló, nekem már épp elég lett volna.

Egyre távolabb kerültem tőled, az érzéseim pedig szét akartak szakítani, de továbbra is kitartottam. Aztán túltettél minden elképzelésemen. Átléptél minden határt. Olyat tettél, amit soha senkinek nem lenne szabad, amivel nemcsak a saját, de más emberek életét is kockára tetted. Azt hittem ismerlek, de soha nem ismertelek, mert az ember, aki az én szívemben van, ilyet biztosan nem tett volna. Ekkor csalódtam benned a legnagyobbat, amiért ezt tetted, amiért ilyen szituációba keverted magad. Amiért cserben hagytál mindenkit, aki egy kicsit is hitt benned az elmúlt, bizonytalan időszak alatt. Amiért cserben hagytad a Rózsáim, amiket már nem egyszer megrongáltak. Úgy éreztem, mindenkit szembeköptél. A bajtársaid nevét, amiért fiatal koruktól kezdve annyit dolgoztak, amiért vérrel, izzadtsággal és könnyekkel fizettek, sikerült teljesen besároznod.

Elkezdtem nélküled sétálni tovább. De kiderült, mennyi problémád van és volt az elmúlt két évben, hogy gyógyszereket szedsz, hogy szakemberhez jársz. Kiderült, hogy azért kezdted újra hallatni a hangod, mert a zene segít rajtad, a rajongók szeretete segít, és az orvos tanácsolta, hogy újra csináld azt, amit szeretsz, mert az majd segít. Ismét medencét csináltam a szobámból. Megvetettem saját magam, amiért nem tudtam neked segíteni, amiért nem tudtalak rendesen támogatni. Annyiszor át akartalak ölelni, megnyugtatni, felajánlani a mindenem, ha az segít. De semmit sem tehettem. Elkezdtél lecsúszni, egyre lentebb és lentebb, én pedig nem voltam képes hálóvá változni, hogy elkapjalak. Még csak lehetőségem sem volt rá. Egy lassú égésű pokollá változott minden.

Bocsánatot kértél, és eltűntél. Egy bocsánat ekkor már vajmi kevés volt.

Tíz nappal az ítélet előtt írtam neked. Eszembe jutottál, és aggódni kezdtem, így hát írtam. Remélve, hogy látni fogod, hogy tudd, még ha egyedül is érzed magad, akkor sem vagy egyedül. Én itt vagyok.

Aztán megszületett az ítélet, a bíró nem a te javadra döntött, belőlem pedig minden elpárolgott. Nem éreztem semmit. Nem volt semmilyen reakcióm. Talán fel sem fogtam. Egyszerűen nem törődtem vele, mással foglalkoztam, nem beszéltem róla, nem gondoltam rá. Teljesen kizártam. Sivárság telített el.

Az egyik éjszaka nem tudtam aludni, kopogtatás nélkül rontott rám a Rózsáimhoz fűződő összes érzelem. Csak zokogtam, megállíthatatlanul. Egyszerűen nem értettem. Lehetséges lenne? Lehetséges, hogy a Velük együtt töltött évtized alatt, semmi nem jött át neked az üzenetekből, amit a világnak közvetítettetek? Hogy a tinédzser éveid végén és a fiatal felnőtt korodon befogott füllel és eltakart szemmel sétáltál végig?

Nem tudom elhinni, lehetetlennek érzem, hogy az Ő mellett eltöltött évek után, ilyet tenne bárki is. Ő ennél jobb. Ő ennél sokkal, de sokkal jobbat érdemel. Neki nem lehet olyan barátja, aki nőre erőszakolná magát, de olyan se, aki másokat veszélyeztetne, az utóbbit te mégis megtetted. Most pedig a bíróság úgy határozta, hogy az elsőt is. Ő ennél ezerszer jobbat érdemel, és megszakad a szívem, hogy ezt tetted vele és az értékekkel, amit képvisel egyedül és veletek karöltve. Hogy mindazt, amit Ő a világnak ad, és adott, rajtatok és rajtad keresztül, ennyire semmibe vetted. A szívem milliónyi szögesdrót fogja közre, a tény pedig, hogy ezek után, mit érezhet Ő, hogy vajon magát hibáztatja-e, hogy vajon úgy érzi-e rossz barát, az összes oldalról húzza a szúró drótokat, milliónyi cafatokra tépve szenvedő szívemet. Hogy a többieket is ennyire semmibe nézted. Hogy magaddal együtt lehúztál több, a szívüket lelküket kidolgozó fiatal srácot, akiknek utat kellett volna mutatnod, akiket segítened kellett volna... szétszaggat.

Itt vagy a lelki szemeim előtt, a pillantásod, a nevetésed, az oly kevés, de számomra annál értékesebb igazi közös pillanatunk. Itt vagy, és nem tudom elhinni, és még mindig hinni akarok. Lefelé húzol egy mocsárba, amiből nem tudok szabadulni. Hinni akarok neked, úgy, mint két éve, amikor legutoljára találkoztunk, amikor még az életem tettem volna rád. Amikor összefontuk az ujjainkat, és szórakozott pillantásokkal jutalmaztuk felváltva a kezünket és egymást. Emlékszem, akármikor rád pillantottam, te az egymásba kapaszkodó ujjainkat nézted, és akármikor a kezeinkre pillantottam, te mindig engem néztél. Megöleltelek. Pár nappal előtte azt mondtam neked, hogy csak benned bízom, hogy azt akarom, légy boldog.

Körbenézek, a sorstársaim közül sokan egy szempillantás alatt eldobtak, nem csak azok, akik már két éve is megtették, hanem mások is. De én erre nem vagyok képes. El kellene téged engednem, de nem megy. Fellebeztél, ez pedig csak erőt adott annak a pislákoló fénynek, ami a te lelkedért ég. Úgy érzem húzol magaddal, hogy veled süllyedek. Közben nem is te kapaszkodsz belém, hanem én beléd, az emberbe, akiről úgy hittem, ismerem.

El akarlak engedni, legalább csak annyira, hogy ne fájjon. A gondolat, hogy valakit szeretek, aki nagyon úgy tűnik, hogy egy kiszolgáltatott nőhöz erőszakosabban közeledett, bekebelez. A gondolataim harca pedig megsemmisít. Mi van, ha minden hamis és elengedlek? Mi van, hogyha igaz és én mégis kitartok melletted? Hogy engedhetnélek el, vagy foghatnám továbbra is a kezedet nyugodt szívvel, amikor sohasem fogom tudni az igazat? Lehet, hogy miattad egy szörnyű emberré válok...

Mindent magamban tartok. Szorongok, ha arra gondolok, hogy beszéljek rólad és az érzéseimről valaki másnak. Mi lesz, hogyha másként gondolkodnak, mint én? Félek, hogy olyan érveket hoznak fel, ami ellen nem tudok védekezni. Megijeszt, hogy milyen ocsmány, szörnyű dolgokat mondhatnak rád, amik talán igazak. De legfőképpen a saját érzéseimtől félek, a saját nyomoromtól, mindattól, amit elnyomok magamban.

Ezt tetted velem, ezt tette velem az a nő, és nemcsak velem hanem a saját bajtársaiddal is. Sőt, velük még sokkal rosszabbat tettél. Ha én ezt érzem, akkor a Rózsáim, min mehetnek keresztül? Ezért ismét csak felemészt az irántad érzett harag és csalódottság.

Közben mégis rettegek, mert neked a legrosszabb. Mellette félig utálom magam, amiért sajnállak, mert mi van, ha meg se érdemled? De a rettegés erősebb - hogy a feketeség még jobban elnyel, hogy egyre mélyebbre fogod magad ásni a saját poklodban. Megöl a gondolat, hogy valami olyat teszel, amit nem lehet visszafordítani. A kilátástalanság végzetes tettekre kényszeríti az embert. Te már bebizonyítottad, hogy el tudod veszíteni az irányítást.

Nem teheted meg velem és senki mással, hogy itt hagysz. Mindegy, hogy igaz-e vagy sem, amivel megvádoltak, akkor is azt akarom, hogy boldogan élj. Ha igaz, akkor csak azután, hogy vezekeltél a bűneidért, hogy magadba néztél és beláttad a hibáid.

Nézlek.

Egy idegent látok.

Tovább nézlek.

Azt akarom, hogy jobb ember legyél, de ha Mellette nem sikerült ennyi éven át, akkor van egyáltalán remény? Én hinni akarom, hogy van.

Jobb emberként egy boldog életet kívánok neked.

Azt kívánom, hogy újra téged lássalak.

„És nem sírok ne félj, csak erős ez a fény, attól könnyezem!” - Miklós Tibor

Sziasztok!

Biztos vagyok benne, hogy lesz, aki teljesen tudja, hogy miről írtam. Mindenesetre azt kérem mindenkitől, hogy ne kommentálja a személyt, akiről írtam és a fent említett cselekedeteit. Nem szeretném, hogyha menne a személy szidalma a kommentekben, vagy bármilyen aki ilyet tesz az ilyen meg olyan ember, mert lehet ő is ilyet tett, de lehet nem... nem tudom. Úgyhogy ha valaki esetleg ezt tervezte, akkor hálás leszek, ha inkább nem kommentel. Tudom, hogy ez így ellentmondásos, és hogy simán megtarthattam volna ezt magamnak is, ahelyett, hogy a challenge részeként megosztom... de ki kellett adnom magamból, és a dal szövegrészleteivel egyszerűen csak kijött minden.

Azért osztom meg, mert lehet van köztünk olyan, akinek segít, akinek enyhítek a fájdalmán, vagy a lelkiismeret furdalásán, amiért őt is elérték ehhez hasonló érzelmek, vagy gondolatok.

Most pedig megyek és tovább sírok, mert a novella írása alatt még nem sírtam eleget LOL rip me

A legfélelmetesebb ajándék (Christian Yu 'DPR Ian')

Music challenge 4.0 pt.6 - Derik Fein - Don't Matter

Az út futóhomokkét ragadta meg vaskos bokámat, minden lépésemmel egyre mélyebbre és mélyebbre húzva kidolgozott testemet az elveszettség mocsarába. Az engem mellőző emberek arcának helyén kifejezéstelen örvények keringtek. Ugyanúgy elveszett, magányos lelkek voltak, a bizonytalanság által kikövezett utakon, amin én is minden egyes nap újabb lépéseket tettem.

Bár nem tudtam merre, de haladnom kellett. Árral, széllel, homokviharral, megannyi bukással és kihagyott lehetőséggel szemben, amiket nekem rendelt a sors. Mindvégig magamat vigasztaltam, hogy az elszalasztott lehetőségek, igazából csak akadályok voltak, amiket az élet gördített elém elterelés képp, hogy minél később érjek az igazi feladatomhoz.

Egyre csak haladtam a kemény aszfalton, mázsás súlyuk ellenére tovább emelve lábaimat, hadat üzenve a fáradtságnak. Egy-két mérföldkőnél megpihentem, hogy tapasztalataimat, fájdalmaim, a megtett távolság saját meséjét a karom felületére rejtsem. A különböző minták szavaltak, olyan nyelven, amit csak én érthettem. Az évek múlásával elkezdték felfalni izmos karomat, de nem bántam, hiszen mindegyik egy tanítás volt saját magamnak. Olyan dolgok, amiket nem felejthettem el, amik azzá tettek, aki vagyok.

Csak haladtam az úton, még akkor is, amikor tengerbe torkollott. Elfogott a rettegés, ahogy közeledtem a merüléshez, a szívem beleremegett a víz fagyos nyelvének érintésébe. Néztem a többi embert, ahogy tovább mentek, alámerültek, fuldokoltak, aztán egyszer csak újra talpra álltak, folytatva az életük, mintha mi sem történt volna. Ez nem nyugtatott meg, helyette a félelmembe kapaszkodott az irigység. Én is ki akartam jutni. De vajon nekem sikerülhet?

Nem gondolkodhattam, a lábaim tették a dolgukat - tenniük kellett. Nem állhattam meg, ez nem egy mérföldkő volt, ahol megtehettem volna, hanem a csatatér. Önmagam kiteljesedett énjét szem előtt tartva merültem el a bőrömet tépő vízfodrokban, amik minden erőm ellenére a vártnál hamarabb nyeltek el. A víz alatti csillagtalan feketeség beitta magát a csontjaimba. A sötétség rászorította súlyos kezét a nyakamra, kezeimmel vadul kapálóztam, belül ordítottam, az út mégis egyre csak fogyott a lábaim alatt - nem állhattam meg.

Elmúlt az erőm. Már nem húzott a fénytelen árny, csak lebegtem a súlytalan semmiben. A tüdőm ellepte a mocskos folyadék, lassan süllyedtem egyre lejjebb, szemhéjam elnehezedett. Egy kis rés a világból. Ennyi maradt számomra. A kis résben pedig egy gitár, ami közeledett hozzám, de az is lehet, hogy én közeledtem felé. Egyenesen a kezembe érkezett.

A nyomás kezdett enyhülni a testemben, az óceán lassan visszahúzódott, ahogy minden megtett lépéssel egyre közelebb kerültem a parthoz. Csak sétáltam, egyenesen előre, gitárral a kezemben, büszkeséggel, hogy nekem is sikerült. Túléltem a csillag nélküli éjszakát. Újult erőre kaptam, még az engem mellőző emberek arcáról is eltűnt az örvény, helyüket átvette a szürke üresség, ami egy fokkal kellemesebb látványt nyújtott számomra.

Aztán a semmiből megpengettem az egyik húrt, majd még egyet és még egyet. Az új élmény izgatottsággal töltött el, tudni akartam, hogy még mire vagyok képes. Elő tudom-e hozni mindazt, ami mélyen a szívemben rejtőzik?

Így hát próbálkoztam, továbbra sem adtam fel, a világ pedig megváltozott. Az utam melletti kopárság zöldre színeződött, a felettem elterülő szürkeség kéken hívogatta a repülni vágyókat. Az arcok zsúfoltak lettek, láttam szájakat, orrokat és szemeket, amik bár kifejezéstelenek voltak, mégis a kínzó múlt után öröm volt rájuk nézni. A mérföldköveknél pozitív alakzatok kezdtek felkerülni a testemre, amik elégedettséget költöztettek a lelkem minden zugába.

Énekelni kezdtem. Szeltem a kilométereket, pengettem a gitáromat, kiengedtem a szívem dallamát. Az életemmel életet adtam. A körülöttem némán baktató arcok egyre beszédesebbek lettek; a szemükbe derűs világ költözött, a szájuk felfelé görbült, a jókedv üzenetét hordozták magukban. Csak haladtam tovább, egyre közelebb érve, a legszebb dallamot játszva, míg végre én is elmosolyodtam.

Akkor megláttam a videokamerát, ami ott hevert az út szélén. A testem elöntötte egy jóleső bizsergés. Olyan fajta, ami tudatja veled, hogy most valami igazán jó következik, hogy jó úton haladsz. Felvettem a körülöttem zajló világot, ami egyre színesebb és élénkebb lett. Virágok nőttek körülöttem, az előttem elterülő ösvény a szivárványos naplementébe szaladt. Eszem ágában sem volt akár egy pillanatot is kihagyni. Mindent megörökítettem.

Aztán megpihentem, a felvételeket aláfestettem a zenémmel, a hangommal, az üzeneteimmel. Átalakítottam őket valami olyanná, amit csak én láthattam, olyanná, amilyen az én világom volt. A szerkesztés egy szemüveg volt, amit én készítettem: szorgosan, fáradhatatlanul. Amikor készen lett, elkezdtem osztogatni, akár a cukrot, mindenkinek, akivel az úton találkoztam. Azt akartam, hogy lássák mindazt a varázslatot, amit én. Az elképesztő robbanásokat, a szédítő fényeket, a szabad mintákat, az egyedi színeket, az ezer és ezer alakzatot. A bohókás összevisszát, a vidám fejjel lefelét és a szomorú vízszinteset. Az érzéseket, amik a lelkemben kavarogtak. A hosszú utat, amit megtettem. Mindazt, amit én láttam, ébren és álmomban.

Végül azt is megmutattam, hogy a sötétség is lehet gyönyörű. Ahogy nekem is, az embereknek meg kellett tanulniuk, hogy az üres éjszakai égbolt a legfélelmetesebb ajándék.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Sziasztok!

First of all, sajnálom, hogy még nem válaszoltam a kommentjeitekre, de így itt ilyen előválaszban mindenkinek, hogy OMG ANNYIRA HÁLÁS VAGYOK MINDAZÉRT, AMIT ÍRTATOK NEKEM A JONGINOS LELKES NOVELLÁMHOZ TT ♥ Tényleg mindig eléritek, hogy úgy igazán, őszintén megszeressem a novelláim, köszönöm!

No de, visszatérve ehhez a novellához xD

Fhu, hát nem tudom kinek jött át, amit akartam xDDD De már most inkább a múltkori után tisztázom a dolgokat. Tehát itt ezt az egészet úgy kell elképzelni, hogy Christian folyamatosan egy úton sétál, ami az élete. Szóval megy az út közepén, körülötte pedig a többi ember is csak sétál, keresve a saját céljukat. Közben Christian elmerül a céltalanságban (meg ugye mások is, de másoknak végül segít a zenéjével és a videókkal, amit csinál), hogy nem tudja mit akar, majd megtalálja önmagát, aztán úgy sétál tovább, hogy boldog, zenél, énekelget, felveszi a dolgokat stb. Mint vannak ilyen mese jelenetek, pl a Loraxban is, amikor a Valahász énekli a Hogy lehetnék én a rossz dalt és sétál folyamatosan xD Mert nekem ez a zene ilyen gitárzogatva elsétálgatok feelinget adott xD

Persze Christian munkája - a gondolkodása meghát valami egészen e világon túlian eszméletlen - ennél a novellánál sokkal izgalmasabb, eseménydúsabb és színesebb, tényleg szemet gyönyörködtetően lenyűgöző. De hát én most ahhoz kevés voltam, rip. Na mindegy xD Fun fact: Christian egyszer elmesélte, hogy a So Beautiful dallal az volt a célja, hogy megmutassa az embereknek, hogy a sötétség is lehet gyönyörű, úgyhogy ezért csempésztem ezt bele.

Most pedig sipirc és mindenki nézzen meg minden DPR Live mv-t és DPR Ian mv-t és DPR Cream mv-t és tegye ki orgazmusnak a szemét (minden mv-t Christian csinál, és egyébként Bobby Holup! és Mino Body MV-jét is pl ő csinálta) és a fülét :D

S T A N D P R

Itt egy kis ízelítő:

Életeken át (JaeYong)

 

Music challenge 4.0 pt.5 - NCT 127 - Limitless

A tükör jól végezve munkáját tárja elém nyúzott, barna tekintetem, hosszú rasztahajam nem a megszokott rendezett rendetlenségben áll, hanem tényleg összevissza van, fekete ingem hívogatóan simul izmos, mélybarna, szinte már étcsokira hajazó testemre, ám ez sem segít a vasalatlan helyzetén. A tükör tényleg csak azt teszi, amire rendeltetett, magam helyett én mégis őt utálom, hiszen már megint ezt kell látnom.

Irritáltan a vastag, telt ajkaimba harapok, ahogy elküldöm a céget egy hideg, fagyos tájra, amiért már megint éjszakákba nyúló meetingeken kellett részt vennem, aztán elhagyom a mosdót, hogy a cuccaim összeszedve végre távozzak az irodának becézett börtönből.

A város irodaházakkal teli része ilyenkor általában már csendes, csak a zebrák lámpáinak sípolása, pár ritkán elhaladó autó zaja, az utcalámpák sárgás fénye tölti meg a teret. Minden magányos és fáradt. De a busz szerencsére közlekedik, így amikor megpillantom a megállóba éppen beállót, rohanni kezdek. A fene se akar hat percet várni a következőre.

Fél óra ablakon kibambulás után megpillantom a célállomásom, és már berögzült mozdulattal jelzem, hogy én itt bizony le fogok szállni. A megálló utáni első kereszteződésnél megindulok jobbra, hogy gyorsan letudjam a sajttorta vásárlást, ha már az az idióta haverom képtelen volt normálisat hozni a múltkor. Két lépés után azonban meggondolom magam, mégis a bal irányba fordítom lábfejem, végre péntek van, csak haza akarok érni, majd holnap, egy kiadós alvás után leugrok a boltba.

Gyors lépteim zaja kísér, szemem előtt egyre csak a puha ágyam látványa lebeg, ahogy hazafelé igyekszem a kihalt utcákon. Elmémet elborítja egy érzés, mintha a világvége után lennék, egy dimenzióban, ahol a hangok túlságosan távolról érkeznek, ahol mintha nem is én lennék én, mintha minden megszűnt volna rajtam kívül.

A hátramaradt útszakaszon két helyen is átkelhetek a zebrán, de amint az első lehetőségnél meglátom a zöldre villanó lámpát, a második opciót már meg sem fontolom. Hosszan szedem a lábaim, ahogy ráfordulok a csíkos felületre, nem foglalkozva a környezetemmel. A furgonnal, ami túl gyorsan és túlságosan szabálytalanul jelenik meg, sem az autóval, ami megpróbálja hárítani az elkerülhetetlent.

Hirtelen minden impulzus egyszerre éri el az elmém, a tudat, hogy meg fogok halni, megtorpanásra késztet. Az autós belém és a furgonba csapódik, messzire taszítva masszív testemet, aztán az aszfalt rideg, kíméletlen felületére vetődöm.

Hát ennyi lenne?

A semmiből, mintha egy szivárvány robbanna fel, az áttetsző oxigén a világ összes színében kezd pompázni, a magasba emel, simogat, szép szavakat suttog, megtölt melegséggel. Biztosít, hogy immár jó helyen vagyok, most már nem kell félnem.

A színek elkezdenek átalakulni - egy otthon rajzolódik ki előttem. Óriási ablakok, amin a fény ártatlanul szökik be, megvilágítva a kedvenc fa bútoraimat, a rajtuk lévő szerelmes emlékeinket ölelő képkereteket, a kis tárgyakat, amit a világ különböző pontjairól szereztünk. Átformálódnak a szőnyeggé, amit utálok, de az ő anyukája adta, így maradnia kellett, hiába ellenkeztem. Kirajzolódik belőlük a növénytengerrel borított zongora, amin megannyi történetet játszottam már el neki. Aztán a színekből végül megjelenik a franciaágy, és ő is, ahogy a karjaimban fáradtan pislogva magához tér, majd még jobban a meztelen mellkasomba bújik, egyenesen a szívembe.

- Jó reggelt, Taeyong - suttogom lágyan dörmögve a nap első szavait, a nevet, amit még sose hallottam, mégis a mindent jelenti.

Csontos ujjaimmal az említett karját cirógatom, ismert testemhez képest a bőröm falfehér, mégsem ijeszt meg. Furcsa, de ez is én vagyok. Ahogy a magasabb hangom is, és a szavaim, amik más nyelven csengenek, mégis értem minden betűjét.

Taeyong felém emeli angyali arcát, nem ismerem, de mégis tudom, ki ő. A lelke már egyszer felejthetetlen táncot járt az enyémmel. Érzem, hogy szeretem, hogy szerelmes vagyok, úgy, mint még soha, hogy a karjaiban vagyok ott, ahol lennem kell, nem számít se tér, sem idő. A világot, ahol vagyok, ő tölti ki - a szerelme, a szívének dobbanása, érintésének selyme körülölel. Megfullaszt, mégis életben tart. A pillanatok a végtelenségbe nyúlnak, a végtelenség pedig pillanatokká lesz.

Már semmin sem gondolkodom többé, átadom magam az örökkévalóságnak.

Kissé vékony, de formás ajkával, ami ugyanúgy az enyém, mint az övé, szelíden megpecsétel. Határtalanul szerelmesen ízlelgetni kezd, én pedig hagyom, hogy mindenem megkóstolja, miközben igyekszem még intenzívebbé varázsolni számára az élményt.

- Nem akarok elmenni, Jaehyun-ah - nyöszörgi, majd egy puszit hint a még forró számra. - Utálom, hogy hátra kell hagynom a családom azért, hogy veled szabadon töltsem meg kis szeretet-csomagokkal a sajátunkat.

Rögtön felfogom, hogy miről beszél. Szöulban nem házasodhatunk össze, nem lehet gyerekünk. Itt minden, amire vágyunk, csak a semmibe vész, minden közös álmunk olyan, amit még a legszebb pizsamánkban, a legszebb ágyneműk között sem álmodhatunk.

- Spanyolország csodálatos lesz, és ami a legfontosabb, hogy ott leszünk egymásnak. Először csak ketten, aztán hárman, aztán akár még többen is - biztosítom, miközben sötétszőkére festett, kissé szemébe hulló tincseibe túrok. De őt nem csak ez aggasztja, így folytatom, miután kezemet az arcára vezetem. - Ráadásul a családod imádni fogja a tengert és a meleg, napsütéses délutánokat, amikor meglátogatnak.

◯

○

Csupasz lábam elmerül az alattunk korlátok nélkül elterülő, kékszín tengerben, a hullámok néha-néha hozzásodorják Taeyong lábfejéhez, ami csak még több boldogsággal tölt meg. Combjaimmal fogom közre testét, miközben a lehorgonyzott vitorláshajónk hátulján ülünk, gyönyörködve a mallorcai naplementében, ami mintha csak a mi szerelmünkkel festette volna meg az eget. A nap vöröslő, intenzív izzása, ahogy átkúszik gyengéd barack és cseresznyevirág színébe, hogy aztán a hűsítő kékség oltalmába merüljön, elvarázsol.

De nem eléggé ahhoz, hogy elvonja a figyelmem az ölemben lévő férjemről, aki ezer fénnyel csillogó,  káprázattal teli tekintetét továbbra is az előre nyújtott kezét ékesítő karikagyűrűjén tartja. Úgy figyeli a pár órája felhúzott ékszert, mintha csak képzelgés lenne, mintha abban a pillanatban, ahogy leveszi róla a csillagszem pillantását, már el is tűnne a semmibe, magával víve mindazt a határtalan érzelemet, amit képvisel. Azonban ez már örökké a miénk marad. Életeken át.

- Szerinted, hogyha a tenger aranyhídjára lépnénk, akkor elérnénk a Mennyországba? - kérdezem elmélázva, miközben végigzongorázom a kinyújtott karját, majd ujjaim az övéi közé fonom, így már nem csak a sajátját, hanem mellette az én gyűrűmet is csodálhatja. Csatlakozom hozzá.

- Minek akarnál eljutni a Mennyországba, amikor itt sokkal jobb? - Taeyong nem viccel, a hangja lejtése tudtomra adja, hogy tényleg így gondolja, még a szíve legeslegmélyén is.

Rájövök, hogy igaza van, mindegy milyen hidat, utat, virágösvényt követek, amíg ő kísér, addig az se számít, merre tart. Vele akár futóhomokba is léphetnék, azt se bánnám.

◯

○

Aiden fürdőnadrágba bújtatott, karamell testén megcsillan a fény, ahogy az udvaron lévő trambulinban egyre magasabbra és magasabbra ugrik. Éjfekete, szörnyen nehezen kezelhető haját a pici Sienna segítségével feje tetején befontam, majd egy hajgumival összefogtam a maradékot, hogy ne zavarja játék közben.

Figyelem, ahogy Taeyong megjelenik a slaggal, aztán vízicsatát indít a fiúnk ellen - olyan, mintha szivárvány esőt zúdítana rá a magasból. A hirtelen hideg érzésre Aiden meglepett sikítása, aztán pedig óriási mosolya és öröme tölti meg az udvarunkat. Nem sokkal később az ugráló felülete megtelik vízzel, Taeyong pedig nem bírja megállni, sőt, biztos vagyok benne, hogy nem is akarja, hogy bemenjen ő is. Minden egyes ugrásuk után megannyi csepp emelkedik a levegőbe, azt a hatást keltve, mintha milliónyi kis színkavalkádban játszanának.

- Apu! - rohan oda hozzám Sienna, hosszú szőke haja lobogva repül utána. - Apa eláztatta Barbie haját - kék szemei kérlelően kémlelik az enyémet, látom rajta, hogy minden reményét belém vetette.

Gyengéden fejtem le kis ujjait a babáról, miközben átfésülöm a műhajat, majd a napsugarak alá fektetem.

- Így ni, a nap egykettőre megszárítja - biztosítom, ahogy játékosan pufi arcába csípek, mire felfújja magát, de aztán, akárcsak én, ő is szélesen elmosolyodik. - Gyere ide, nézzük addig apát és a bátyád, vajon ki ugrik magasabbra.

Kitárom a karjaim, mire fejét a nyakhajlatomba fúrva, hezitálás nélkül olvad bele. Nem sokáig marad így, pár pillanattal később megfordul ölemben, figyelmét a trambulinban szórakozó srácokra irányítja.

- Szerinted, ha elég magasra ugranak, akkor felpottyanak a Mennyországba? - oldalra hajtja a fejét, ahogy elgondolkodik ártatlan kérdésén, míg én jót szórakozom a sajátos kifejezésén.

- Miért akarnának felpottyanni, amikor itt sokkal jobb? - Taeyong szavai keringenek a fejemben és az esküvőnk napja.

- Ó, tényleg? - fordul hátra kíváncsi tekintettel, mire bőszen bólogatni kezdek.

- Eláruljak valamit? - veszem hallkabbra hangom, hogy felkeltsem az érdeklődését, ami sikerül is, így a füléhez hajolok, mire nevetve megborzong a csikis érzéstől. - Ahol a szeretteiddel vagy egészségesen, ott sokkal jobb, mint a Mennyországban - osztom meg vele a titkom, játékosan elhúzva a sokkal szócskát.

Felcsillannak a szemei.

- Akkor nekem is befonod a hajam? - kérdezi ártatlanul, mire jólesően felnevetek.

Annyira elmerülök a műveletben, hogy fel sem fogom, ahogy Taeyong és Aiden elhagyja az ugrálót, hogy nem kegyelmezve ránk támadjanak pár vízibombával. Sienna megilletődik, tudom, hogy most azt mérlegeli, hogy bőgjön-e, amiért elázott a még befejezetlen haja, vagy bosszút esküdjön a bátyja ellen, de nincs elég ideje, ugyanis Aiden felkapja és forgatni kezdi a levegőben, ami egy pillanat alatt űzi el az összes gondját.

Ezalatt én felhőtlen jókedvvel indulok meg az apjuk felé, és kapom el a derekánál, hogy bebizonyítsam, bizony rossz emberrel kezdett.

Tényleg… ennyi lenne?

Vannak sorsszerű dolgok az életben. Olyan dolgok, amik már a mindenség kezdetekor eldöntettek. Dolgok, amiket mi, egyszerű, apró emberek néha felfogni sem vagyunk képesek, nemhogy befolyásolni. Ilyen volt az én találkozásom is veled, ebben az életben.

Ha tudom, inkább elengedlek ez alkalommal, csak élhess. Ha tudom, inkább lassú, ráérős léptekkel közelítettem volna meg a buszmegállót, ahelyett, hogy rohantam elérni az épp bent álló járművet. Bal helyett jobbra mentem volna a hazafelé tartó úton, hogy beugorhassak a kisboltba a kedvenc fagyasztott sajttortámért, ahelyett, hogy beérem az otthon lévő, kevésbé kedvelt fajtával. Vagy egyszerűen tovább álltam volna a következő zebrához, ahelyett, hogy megcélzom a már zölden felvillanó lámpához tartozót.

De lehet ez sem lett volna elég. Mit kellett volna tennem, hogy most, ahogy a halálból visszatérve felpillantok a hideg, érdes úttestről, ne az autóban elcsukló, vérben ázott, halott, még idegen testedet kelljen látnom?

Mit kellett volna tennem, hogy ismét együtt legyünk, miközben megteremtjük magunknak a földi Mennyországot?

A remény, hogy te is visszatérsz, hogy a szemeid lassan felnyitódnak, majd összefűzöd boldogságot ígérő lélektükröd az enyémmel, elhalni látszik. A helyét nyers rettegés kezdi átvenni - kegyetlenül arról mesél, ebben az életben nekünk csak ennyi járt.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Sziasztok!

Van egy dokusori netflixen, az a cime, hogy surviving death és hát pár napja megnéztem az első és a hatodik részt, ami near-death experience és a reinkarnáció részek. Aztán megnéztem végre felirattal is a zenét, és hát ez született meg a doku és a zene hatására.

Egyébként ha valaki szereti az ilyen spirituális dolgokat, akkor menjen és nézze meg. Néhol konkrétan rázott a hideg, annyira durva *-*