A reflektorfény dacos kegyetlenséggel világította be a színpad közepén törökülésben lévő testemet, amin a változás jelei egyre láthatóbbá váltak az elmúlt hónapok során - már ha szerettem volna se tudtam volna elrejteni a nyilvánvalót. A balett színház egésze sötétbe burkolózott, így a rajtam lévő ruhák ellenére is meztelennek éreztem magam a fényáradatban, ami Jongin számára az otthont jelentette. Azonban a riasztó valóság elől most nekem is tökéletes menedéket nyújtott, egy olyan helyet, ahol a lehető legkönnyebben tudtam átadni magam a régi, erőt adó emlékeknek.
A terem akkor éjjel is a sötétség ölelésében pihent, csupán a férfira irányított reflektor adott világítást, le nem véve követelőző kezeit Kim Jongin páratlanul megmunkált testéről, ami a milliónyi elhullajtott izzadság- és könnycseppnek volt köszönhető.
A fiatal ballerino karjainak domborulata, izmos mellkasa és hasának kidolgozott íve fedetlen volt, pusztán a lábait takarta feszes, fekete balettnadrág, ahogy a színpadon álló hordozható rúdnál újra és újra nekifogott a gyakorlatoknak.
Egy átlag ember azt mondta volna, hogy a lámpa állt a fényáradat hátterében, de én már akkor, az első pillantástól kezdve az életemet tettem volna rá, hogy az éppen balettozó srác nélkül mit sem ért volna.
Ő egymaga képes volt beragyogni az egész világot.
Ezt pedig apám is észrevette – mindenki észrevette –, így hosszas harc után, de a mi színházunkhoz került. Arra viszont legvadabb álmaimban sem számítottam volna, hogy akkor és ott nem csak én vettem észre őt a függöny másik oldalán, hanem ő is engem.
○
◯
– Megpróbálod? – törte át az idegen ballerino határozott, átható hangja a köztünk elterülő homályt, mire kizökkentem belőle és a vaskos, szenvedélytől vöröslő függöny mögötti bújkálásból is.
Reménykedtem, hogy nem én buktam le, azonban egy gyors terepszemle után rá kellett jönnöm, hogy rajtam kívül senki más nem volt a helyszínen, akihez beszélhetett volna, vagy csak jobbak voltak a rejtőzködő képességei, mint az enyémek. Kislányos zavaromban előbújtam, miközben átkoztam magamat a bénaságomért.
– Én csak... – makogtam zavartan a hátam mögé mutogatva nagyujjammal. – Itt hagytam az egyik tankönyvem és... én nem táncolok.
– Először senki sem táncol – húzta pimasz mosolyra csókolható ajkait, mire szórakozottan elvigyorodtam. Egy pillanat alatt sikerült neki fellazítania minden porcikám. – Egyszer én is elkezdtem.
Vállat vont, mintha a világ legegyszerűbb dolgára kérne. Kinyújtotta felém a kezét, mire a földre csúsztattam a vállamon lévő táskát, és kissé bizonytalanul, de megindultam felé.
A tekintete izgatottan csillogott, mintha az egész galaxis várt volna rám a karjaiban – a pillanatban pedig, amiben hozzáértem, megtörtént a Nagy Bumm.
Pár centi választotta el őt tőlem, ahogy az ujjaim egyesével, lágyan elhelyezte a farúd felszínén, majd végigsimított a karomon, miközben kezével meghajlítva a fejem fölé emelte azt.
Tenyere a balettosok által használt fenyőgyanta illatát árasztotta, kreol bőrének fás illata keveredett a citrusok kellemes aromájával, sikeresen egy távoli, lakatlan szigetre repítve engem.
– Most pedig told ki előre a lábad, majd oldalra, aztán pedig hátra, anélkül, hogy behajlítanád a térded – suttogta a fülem mögött.
Fekete haja hozzáért az arcomhoz, éreztem, ahogy a leheletének minden molekulája leszánkózik a fülemen, hogy aztán kacagva szaladjon végig a gerincem mentén.
És én tettem, ahogy kért, egyszer, kétszer, háromszor, aztán behajlott a térdem, egyszer, kétszer, háromszor.
– Hé! Ha így folytatod, kénytelen leszek sok-sok burpee*-re ítélni.
– Na ne! – tiltakoztam felháborodva, miközben megpördültem, hogy a világot rejtő szemeibe nézhessek. – Nem lehetsz ennyire kegyetlen, ez még csak az első óránk!
Morcos arckifejezéssel dobbantottam, mire hangos nevetése visszhangozva verődött vissza az üres székekről.
– Reméltem, hogy nem ez lesz az első és utolsó tánc, amit nekem szánsz – vallotta be.
Hatalmas, meleg tenyerével a fülem mögé tűrt pár kilógó hajtincset, majd megállapodott vele a málnapiros arcomon.
◯
○
– Nem kell félned – nyugtatott Jongin, miközben lekuporodott mellém, szeretet-árasztó kezét pedig a lenge pólóm alatti, csupasz hasamra csúsztatta, ami már legalább akkora volt, mint egy halloweene-i tök.
– Dehogynem! – ellenkeztem. – Még fiatalok vagyunk, és Ő az életünkben a legnagyobb felelősség.
Rettegtem és féltettem mindent: a közös életünket, ami épp csak elkezdődött; a szerelmünket, ami megállíthatatlan hevességgel táncolt végig éjszakákat, egész világokat, az elveszett lehetőségeinket, a fiatalságunkat; de legfőképpen Jongin karrierjét, ami egy gondatlanul elhajított kockán forgott, és miattam a rossz oldalán állt meg.
A saját gyermekével szemben semmi sem nyerhetett, még a balett karrierje sem.
– Emlékszel, milyen volt, amikor szerelmes lettél? – fordult felém, orrával az arcomat birizgálta, mire akaratlanul is elmosolyodtam. Éreztem, ahogy az ő ajkai is szélesre nyúlnak, fogai enyhén súrolták az arccsontom.
– Ha az életem múlna rajta se felejteném el – válaszoltam, miközben tenyerem a tarkójára simítottam. – Minden nap megtörténik.
– Amikor egymásba szerettünk, minden túlságosan egyszerűen ment, a nehézségek ellenére is, mert együtt voltunk. Amikor az édes kis teremtményünk megszületik, az pont ugyanilyen lesz – mondta nyugodt hanggal, megingathatatlan bizonyossággal, mintha lenne egy térképe, aminek a segítségével az egész életünkön biztonságosan végigvezet majd. Elvált tőlem, sötétbarna csillag-szemeit az enyémekbe véste. – Higgy nekem, vele is szerelembe esel majd minden egyes nap.
A félig nyitva hagyott ajtó takarásában továbbra is Jaemint figyeltem, büszkén és elvarázsoltan, ahogy Jongin I See U rutinjának mozdulatait próbálta replikálni több-kevesebb sikerrel, de a legnagyobb elhivatottsággal. Nem akartam, hogy észrevegyen, annyira legalább ismertem, hogy tudjam kiakadna, ha megtudná, ismét tiltott pillantásokat vetek rá. De nem tudtam betelni a lényével, szükségem volt ezekre a titkos pillantásokra, hogy folytatni tudjam, és ne meneküljek el. Hogy emlékezzek miért kelek fel reggel, miért térek vissza hozzájuk mindig. Hogy miért Ő az otthonom.
Az Apjának akkor is igaza volt – amint legelőször megpillantottam az apró kis testet, az összeszorított szemeket, a pici, törékeny vonásait – a vonásokat, amiket az én és Jongin közös szerelme ajándékozott neki –, rögtön szerelembe estem. De ez más szerelem volt, olyan fajta, ami az első pillanattól kezdve stabil, kiolthatatlan lánggal égett, mindig ugyanolyan hévvel, amíg világ a világ. Kérdések és bizonytalanság nélkül, a félelem nélkül, hogy egyszer majd kialszik.
Jongin arcán megjelentek a nevetőráncai, amiket úgy szerettem: a szája két szélén, az álla hegyén, a szemei körül. Hatalmas mosolya, ami fényesebben csillogott, mint a világ összes fénye; az arca jobb oldalán lévő különleges gödröcskéje; a szeretetteljes, örömkönnyes pillantása, amivel minket nézett; a léleksimogató hangja, ahogy kiejtette „Szeretlek titeket”, örökre a szívembe vésődött.
Abban a pillanatban úgy ragyogott, mint még soha, egyetlen színpadon, egyetlen fellépése során sem. Ez a ragyogás pedig végleg a szívébe költözött, és mindig előjött, akármikor együtt voltunk mi – hárman.
Soha, egy pillanatra sem kételkedtem abban, hogy Jongin remek édesapja lesz a fiúnknak, ezt pedig minden alkalommal be is bizonyította, míg én próbáltam minden helyzetben a lehető legtöbb támogatást nyújtani neki.
Tényleg minden klappolt, és ment, mint a karikacsapás, abban az esetben, ha teljes volt a család. A lelki szemeim előtt Jaemin volt a formarendező kocka, aminek Jongin minden egyes kis foltjába tökéletesen passzolt, kivétel nékül; míg én próbáltam magam átpaszírozni rajtuk, amikor pedig végre azt hittem, hogy sikerülni fog, Jonginnak dolga akadt, és én háttal a padlóra estem.
Jaemin kiskutya szemeket meresztett hol rám, hol az üzlet közepén álló próbababán lévő, méregdrága, mackó mintás kabátra. Lehet csak hallucináltam, de mérget vettem volna rá, hogy még nyüszíteni is elkezdett.
– Légyszi, légyszi, légyszi – húzta el a szavakat, miközben apró lábacskáival közelebb lépdelt a vele azonos méretű tipegő próbababához, és átölelte azt.
Egy pillanatig átkoztam az Apját és a végtelenbe nyúló medve szeretetét, amit rászoktatott a gyerekre, aztán pedig magamat, amiért a külsőmből semmit, de a makacsságomból minden cseppet megkapott.
– Jaemin-ah, nemrég kaptál új kabátot – nyögtem tehetetlenül. – Akkor is a kiskutya szemeket használtad.
– De ez egy maci – böködte meg csücsörítve a mintát a kabáton, mire felsóhajtottam, utáltam én lenni a rosszfiú.
– Majd felveszel a kabát alá valamit, amin van maci és a macis táskád meg a macis nadrágod – soroltam fel azt a pár dolgot, ami hirtelen eszembe jutott, mire egy pillanatra átfutott a felismerés az elbűvölő kis arcán.
Mindössze egy jelentéktelen pillanatra.
– Apunak is van macis kabátja – erősködött.
– Jaemin-ah, sajnálom – mondtam őszíntén, majd a keze után nyúltam, amit azonnal kikapott az enyémből.
– Naaaaagyon, szeretném!
– Nem lehet minden a miénk, amit szeretnénk – közöltem türelmetlenül, mire megremegett a szája, amit potyogó könnyek követtek. Most már tényleg én voltam a szemétláda, de kezdtem beleszokni a szerepbe. – Jaemin-ah, kérlek, menjünk – néztem rá jelentőségteljesen, és felajánlottam neki a kezem.
Nem fogta meg. Helyette összefonta a karját, levágta magát a padlóra, majd elkezdett bőgni.
Mit tenne most Jongin? – kérdeztem magamtól, de egyetlen helyeshez közelítő válasz sem jutott az eszembe, így nem maradt nekem más, mint a könyörgés a négyéves gyerekünkhöz, az égiekhez és az előttem lebegő Apja képéhez.
Percek teltek el, Jaemin sírt, én esedeztem, közben pedig emberek százai haladtak el összesúgva, grimasszal az arcukon, szörnyülködve a jeleneten.
– Apu nekem adná – sírta.
Nem, Jongin nem venné meg, de tudta volna, mit mondjon. Viszont én nem tudtam, egyszerűen nem tudtam magam átfurakodni a nyíláson, akármennyire is szerettem volna, akármennyire is igyekeztem. Mindez komótosan emésztett belülről, mint egy lappangó betegség, amit az elején nem vesz észre az ember, aztán egyszer csak megmutatkozik.
Akármikor előjött, Jongin minden erejével azon volt, hogy segítsen, megnyugtasson, hogy tudassa velem, a világot nem lehet megváltani egy nap alatt.
Akkor neki mégis hogyan sikerült mindig?
Fogalmam sem volt, hogy a fiam kockájának foltjai rosszak-e, vagy az én formám, de az Apja nélkül sehogy sem passzoltunk.
Éreztem, ahogy a feszültség és a düh egyre csak nő bennem, ordítani akartam, sikítani, hogy valaki árulja el, hogyan lehetnék jobb Anya, mit kellene tennem. Végül tehetetlenségemben inkább csak mellé vágtam magam a földre, aztán vártam, hogy befejezze a sírást.
Egy idő után én is sírni kezdtem, mire abbamaradt a könnyeinek hullása, helyette meglepetten nézett fel rám, miközben megtörölte piciny, ökölbe szorított kezével a szemecskéjét, majd az ölembe mászott, és szorosan átölelt.
Kórusban sírtunk.
Amikor Jaemin tizennégy lett, megtörtént az elképzelhetetlen: Jongin már az angyalokkal táncolt. Továbbra is élt, de már a színház falai között, a vörös függönyben, a kedvenc balettrúdjában; a spicc cipőjében, amit az évek alatt ronygyosra használt, de hajthatatlanul ragaszkodott hozzá; a reflektorfényben úszó, szinte láthatatlan, de csillogó porszemcsékben, a nézők tappsviharában. A szívünkben és a lelkünkben élt.
Ketten maradtunk – a formakocka és a haszontalan formája.
A szinte magányos hónapok során ez az ellentét csak még inkább kiéleződött, a veszekedések megtriplázódtak, viszont végre találtunk egy közös pontot, a sírást. Nem tudom, hogy mikor kezdődött pontosan, az is lehet, hogy már az áruházban, de annyira könnyen ment, pont úgy, ahogy minden más, amikor Jongin ott volt. Így hát amikor nem veszekedtünk épp, akkor sírtunk.
Sírtunk a hálószobában, sírtunk a gyerekszobában, a kertben, a próbateremben, reggeli és vacsora közben. Akármikor megpillantottam Jaemint sírnom kellett. De egyszer minden kifogy a tartalékaiból, az ember pedig mindenbe belefárad; a könnyeink elfogytak, a lelkünk pedig kimerült. Jaemin a balettba menekült, én pedig abba, hogy a sötétből nézzem, miközben próbálok erős maradni, és a viták ellenére is fele olyan jó Anya lenni, mint amilyen Apa Jongin volt.
Egy keserves év telt el így, Jaemint pedig a balett társai kizökkentették, és bár továbbra is voltak mély pontjai, sikerült elmenekülnie a múlt mókuskerekéből. Csak én futottam tovább, mint egy őrült, aki képtelen megállni, amíg az elvesztett szerelme ki nem rángatja, hogy a fejébe vésse az élet megy tovább, az idő szalad, és a rossz anya fogalma nem nála kezdődik.
Így kerültem ismét a félig nyitott ajtó mögé, milliomodik alkalommal is az arcának vonásait figyelve, a már rongyosra vetített boldog, olykor nehéz, de halálosan hiányolt emlékekről és érzésekről ábrándozva. Mert Jonginnal még a nehéz pillanatok is semmisnek tűntek. Nélküle viszont minden lépésem a rossz időben, a rossz irányba vezetett, ráadásul egyre rosszabb helyekre.
Jaemin szakadásig gyakorolt a próbatermünk óriási tükre előtt, én pedig hagytam, hogy az arcának minden mozzanata magába szippantson. Szemének ovális alakja, a kis dudor a laposan ereszkedő orrnyerge közepén, ajkainak hibátlan íve, mind az Apjáé volt.
Még az is, ahogy ideegességében megfeszült az állkapcsa, mivel ismét elrontotta a mozdulatot. A fején pihenő beanie után kapott, aztán nagy erővel a padlónak vágta, a sűrű, barna hajába túrt, miközben közepes hangerővel káromkodott.
Felé mozdultam, de aztán meggondoltam magam, így csak még jobban haragudna rám. Viszont az ajtó megremegett, a fiam pedig egy hangosat sóhajtott.
– Tudom, hogy ott vagy – morogta feszülten, mire szégyenkezve előbújtam a rejtekemből.
– Sajnálom, Jaemin-ah – mondtam őszintén, miközben egy rajtakapott bűnöző lépteivel megindultam felé. Lemondóan megrázta a fejét, majd a tükör irányába fordult, ezzel hátat fordítva nekem.
– Sajnálod, mégis mindig újra megteszed – jegyezte meg szemrehányóan, igaz szavaival sikerült elérnie, hogy még inkább szarnak érezzem magam.
– Azért nem megy a rutin, mert túlságosan a fejedben vagy, és folyamatosan az Apádról készült felvételre pillantgatsz – kezdtem sorolni neki az észrevételeim, hátha a segítségemmel tudok javítani az aláásott önmagam helyzetén. – A mozdulataid merevek és darabosak, mert gondolkozol–
– Ne! – vágott a szavamba indulatosan. – Ne tégy úgy, mintha értenél hozzá.
– De-
– Nem! Te nem vagy Apa! – ütött meg hevesen mérgező szavaival. – Ne kezelj úgy, és adj úgy tanácsokat a tánccal kapcsolatban, mintha Ő lennél, mert te nem vagy Ő! Soha nem is leszel, és ezzel visszahozni se fogod!
Üres tekintete és a szájából előtörő képtelenségek megszédítettek, fogalmam sincs milyen erő tartott magamnál. A fájdalom és a veszteség vulkánként tört fel belőle és zuhant egyenesen rám, hogy felégessen bennem minden érinthetőt és érinthetetlent.
Megfagyott az univerzum, nekem pedig nem volt senkim, aki megnyomhatta volna az olvadás gombot. Aztán ki tudja, mennyi idő után, valahogy minden elindult. Bár aligha, de újra éreztem a nehéz levegőt a tüdőmbe áradni, a tompa, lassított felvételes mozgást, ami az életem volt, amióta Jongint elvette a világ körforgása tőlünk.
– Egy hibámért még sohasem kértem bocsánatot, amit mindig elkövetek – kezdtem szenvedéstől és megbánástól remegve. – Sajnálom, hogy nem vagyok jó, hogy nem vagyok olyan Anya, akit megérdemelnél, akit Apád megérdemelt volna a fia számára.
A könnyeimmel együtt én is megindultam, míg ők az arcomon rohantak lefelé, addig én az életem elől menekültem, kifelé a próbateremből. Hosszú hónapok után először sírtam magányosan, az utolsó dolgot is elveszítve, amiben Jaeminnel jók voltunk együtt. Egyedül még a könnyek is értelmetlenek voltak.
Megálltam az ajtóban, de nem pillantottam vissza rá, úgy szólaltam újra meg:
– Tudod... az Apukád mindig üres fejjel, teli szívvel és a lelkének minden lélegzetével táncolt.
A nappali felé tartottam, hogy azon keresztül vágva elérjem a Jonginnal közös hálószobánk folyosóját. Nem sok kellett hozzá, hogy meghalljam Jaemin hatalmas, rohanó lépteit, amik utánam igyekeztek.
Legszívesebben menekültem volna, rohantam volna a szobámig, hogy dacosan rávágjam az ajtót — pont, mint kiskoromban a szüleimre —, aztán addig duzzogjak, amíg a lelkem elég erőt nem gyűjt, hogy szembenézzek az ajtó túloldalán késsel várakozó, kegyetlen világgal.
Viszont most én voltam a felnőtt, a szülő, ezért bármennyire is szerettem volna porrá válni, muszáj voltam szembenézni a fiammal, aki majdhogynem olyan szétrepedt tekintettel nézett rám, mint amikor elmondtam neki életünk legeslegrosszabb hírét. Azokban az időkben tanultam meg, hogy az üresség is szilánkokra tud törni.
Mielőtt bármibe is belekezdhetett volna, szabadkozni kezdtem. A remény bíztatott, hogy még megenyhíthetem a szívét velem kapcsolatban, hogy elérhetem, ne haragudjon rám.
— Nem akarom, hogy azt érezd, az Apád nélkül vége az életednek, hogy azt érezd, amit én — hogy nélküle megállt az idő. Mert én minden egyes nap ezt érzem, aztán jössz te, és azokkal a nagyra nőtt, az én emlékezetemben még csöppnyi kis kezeiddel megtolod az életem órájának mutatóját, és még ha lassan is, de újra minden mozgásba kezd. Én is ott akarok neked lenni, amikor megáll a világod, és nem tudsz másra gondolni csak rá. Tudom, szörnyű munkát végzek, de-
– Tényleg így érzed? – kérdezte csüggedten, cseppnyi félelemmel a hangjában. Válaszul bólintottam, rettegve attól, hogy mi következik majd. – A picsába is!
Durván a hajába túrt, majd a lábánál lévő fotelbe rúgott, mire nyugtatásképpen a karja után nyúltam.
– Annyiszor mondta, hogy mennyire bizonytalan vagy magaddal kapcsolatban, és hogy erősítselek meg, hogy éreztessem veled, hogy te igenis jó Anya vagy... – Jaemin teste összegörnyedt, ahogy leereszkedett a fotel mellé. Kisebbnek tűnt, mint amikor előbújt. Tehetetlennek éreztem magam. – Ezerszer kérte tőlem Apa, én pedig még ennyire sem voltam képes. Természetesnek vettem mindent, és eszembe se jutott kimutatni mennyire hálás vagyok, hogy mennyire szükségem van rád.
A könnyeim követték a szipogásaim, ahogy megláttam, hogy a fiam miattam sír, miközben saját magát ostorozza. Gondolkodás nélkül telepedtem le mellé, töröltem le forró könnyeit hibátlan bőréről. Szorosan magamhoz húztam, hátha ezzel könnyíthetek a szenvedésén.
– Nem a te hibád – Nem volt nehéz ezt bizonygatnom, mert tényleg így éreztem, minden az én hibám volt, engem öntöttek rossz formából. Dús fürtjeit birizgáltam, ez mindig jó hatással volt az idegeire. – Egyszerűen nem illek bele a formarendeződbe.
– Te miről beszélsz? – húzódott el tőlem, könnyes szemekkel pásztázva átázott arcomat.
– Hát... a fejemben mindig is te voltál a formarendező, Apád minden résbe belefért, én pedig soha egyikbe sem...
— Apának tényleg igaza volt — hűlt el, majd rosszallóan megcsóválta az okos kis fejét. — Ez a formakocka dolog, ez egy orbitális nagy baromság. Amikor Apával ketten voltunk, alig vártam, hogy végre megérkezz, mert veled minden jobb volt. Apa sokkal boldogabb volt, és mindig sokkal jobb ötletei voltak, amikor te is ott voltál. Veled volt kerek az egész. Veled és Apával.
Jaemin szavainak forróságától kellemesen égni kezdett a lelkem, a szeretet túlcsordult, képtelen voltam magamba szívni az egészet. Tényleg így lett volna? Meg akartam inni a szavait, bízni akartam benne, hinni hogy őszintén beszél, és nem csak azért, hogy a Jonginnak tett igéretét teljesítse. A szemei feddhetetlen becsületességet sugároztak, ismertem ezeket a szemeket, tudtam, hogy most nem hazudnak. Mégis, annyira nehéz volt elhinni.
— Köszönöm.
Nem tudtam mit mondhatnék, hiszen egy olyan dolgot kaptam tőle, amire a legnagyobb szükségem volt, mióta Jongin nem volt mellettünk. Valamit, amit csak ő volt képes megadni, és most megtette.
– Tudom, hogy még mindig nem hiszel nekem, viszont azt még tudnod kell, hogy Apának a legcsodálatosabb dolog voltal az egész világon. Persze csak utánam – húzta ki magát egy pillanatra pimasz mosollyal, még mindig könnyező szemekkel. – „Az angyalok léteznek, megmutassam?” kérdezte folyton, amikor te nem voltál velünk, aztán mindig hozzád vitt, és meglestünk téged, ahogy olvastál vagy főztél. Közben pedig arról beszélt, hogy milyen volt az egyik legvarázslatosabb nap az egész életében, amikor először látott igazi angyalt, ráadásul egy függöny mögött bujkálni. Mindig nevetett „Hogyan bújhatott volna el, amikor beragyogta az egész szívemet?”.
– Jaemin-ah – suttogtam, miközben megcsuklott a hangom. – Annyira szeretlek – húztam magamhoz szinte bőgve. – Annyira szeretlek titeket.
— Most már elég ebből a sok sírásból… — nyögte — Annyit sírtunk, hogy elegem van. Inkább menjünk, együnk egy fagyit, és látogassuk meg Apát.
— Ahogy szeretnéd — szipogtam. — De ugye tudod, hogy a-
— A szívünkben él, igen-igen — mondta velem egyszerre. — De jobb szeretem a szívemmel együtt elvinni a kedvenc helyére, a színházba, és biztos vagyok benne, hogy értékeli majd, hogy te is jössz — mert egyik hely sem a kedvence, amíg nem vagyunk ott mindannyian.
Jongin a magasba kapta Jaemin már hat éve egyre csak növekvő testét, aztán ide-oda szaladni kezdett vele a gyerekszobában, ezzel élő repülővé varázsolva őt, megkerülve vele a szanaszét szórt játékokat, elrohanva a zongora és az ágy előtt, lekörözve a versenypályán hajtó autókat. Jaemin boldog, gondatlan nevetése páratlan zeneként áradt szét az egész lakásban, amit Jongin önfeledt mosolya vezetett az útján.
— AnyaNo.1 hamarosan megkezdjük a leszállást — jelentette be Jongin recsegtetve a hangját, mire kizökkentem az általuk előidézett idilli transzból.
Sebesen hátra feküdtem az ágy előtt, majd az égnek emeltem a lábaim, erősen megfeszítve a lábfejem, így Jongin nyugodt szívvel tudta letenni a “gépet” a leszállópályára, azaz a talpamra. Jongin fáradtan dőlt el az ágyon, míg én megragadtam Jaemin vékony kezecskéjét, aztán fel és le kezdtem emelgetni a lábammal, amit rettentően élvezett.
— Még, még! — kérlelt hangosan, félig kacagva, aminek nem tudtam ellenállni. De az Apjának más tervei voltak.
— Még?! Hát milyen telhetetlen valaki — szidta játékosan, miközben megragadta a derekánál, ledobta az ágyra és őrült csiki támadásban részesítette.
— Ne! Ne! — kapálózott a fiúnk.
— Tessék? MÉG? —kérdezett vissza Jongin, miközben nem adta fel a csiki rohamot.
A hangos röhögésünk mindent felölelt, viszont nem hagyhattam, hogy a fiam sokáig szenvedjen, még akkor sem, ha az Apja ítélte erre a sorsra, így támadást indítottam a felbújtó ellen.
— Ne! Könyörgöm! Ez nem ér! — esedezett levegő után kapkodva a szavak között Jongin, de nem sikerült meghatnia.
— Hogy mit mondtál, Szerelmem? Még?! — húztam az agyát, de fölényességem nem tartott sokáig, ugyanis Jaemin hátbatámadott.
Minden tettemet megbántam, miközben egyszerre négy kéz is azon volt, hogy belehaljak a kellemesen kellemetlen érzésbe. Jongin arca hirtelen került közel az enyémhez, a kacajok fonalát elvágták, a kezek pedig megálltak a mozgásukban.
— Most szeretni fogjátok egymást? — kérdezte Jaemin ártatlanul pislogva.
— Mindig szeretjük egymást — válaszolt Jongin felé fordulva, majd egy szerelmes pillantással ajándékozott, én pedig legszívesebben addig húztam volna egyre közelebb magamhoz, amíg teljesen el nem nyelem.
— Akkor nagyon szeretni fogjátok egymást? Tudjátok, amikor cupp, cupp — imitálta a formás, csepp szájával, mire az Apja gyorsan ráhajolt. Akaratlanul is felkuncogtam, ugyanis Jaemin már nem díjazta ezt a szokást annyira, mint régen.
— Így?
— Ahhhh, Apa! Ezt Anyunak kell adnod, így ni — magyarázta, majd egy gyors puszit adott az ajkaimra, mielőtt szégyenkezve beletemetkezett volna a plüssrengetegébe.
— Oh! Hogy így.
Jongin mindenttudóan bólogatott, még mielőtt magáévá tette volna az ajkaim, egy bár rövid, de annál értékesebb időre.
Sziasztok!
