Amikor nem mozdulok és becsukom a szemeim, tisztán érezlek - az illatod, a lélegzetvételed, egészen az apró mosolyokig.
Üresség. Sok ideje keringek itt, ebben az életeken, álmokon átgázoló ürességben. Az emberek sok mindentől félnek. Mióta elveszítettelek megtanultam, hogy a legfélelmetesebb dolog nem az, amit látunk, amit hallunk, vagy amit tapinthatunk, hanem az amikor meghalnál, csak azért, hogy végre érezz valamit.
Miután elengedtelek, hallani a hangod… Tudom csak az lenne képes átküzdeni az ordító ürességen. Holnap találkozunk végre? Holnap újra láthatlak-e? Az emlékeimben olyan vagy, mint egy álom, amit vissza akarok hozni. A kemény, rideg ágyon ülök, a takarónk ismét csak rám, az apró, összement testemre csavarodik, ahogy átölelted megfagyott lelkem. Az eget nézem, aznap veled együtt a csillagok is eltűntek. Vagy - akár a fájdalmad - már azt is képtelen vagyok észrevenni, ami ragyog? A sötét ég alatt, amikor semmit sem látni, elég bátor vagyok, hogy elmeneküljek bárhová.
Útra kelek. Minden nap hiányollak, míg el nem fáradok és álomba zuhanok, aztán a kíméletlen valóság felriaszt, és útra kelek. A takarót el nem eresztve bal kezem elkeseredett szorításából indulok el lassú, mégis biztos léptekkel feléd. Meztelen lábam hezitálás nélkül halad a hideg, nedves betonon. Ég a talpam, úgy, ahogy a közös jövőnk égett fel távozó alakod után. Azt hiszem, sőt tudom, megérdemlem a fájdalmat.
A távolságban közöttünk, ami nagyobbra nőtt, a hátramaradt emlékképben rólad, amit nem tudok kitörölni - tiszta és élénk álom, ma is akár egy őrült a szívem utánad rohan. Ne add fel a reményt, egy nap újra találkozunk.
Messze vagy. Az emberek olyan könnyedséggel mondják azt, hogy “Messze van.”, de hogyha belegondolsz, akkor a földön semmi sincs messze. Vannak távolságok, de az nem távolság, hogy sétálsz fél órát a boltba; az sem távolság, hogy beülsz a kocsiba, vezetsz pár órát, és ott vagy egy másik országban; az sem hogy felülsz a repülőre, és negyvennyolc óra alatt egy másik kontinensen találod magad.
Te messze vagy. Tényleg messze vagy. Remélem, hogy az őszinteségem utat nyit hozzád, s ha az út végén téged talállak, akkor közel volt. Ha rólad van szó, nincs messzeség, nincs távolság - csak utazás, ami megérte.
Megbánás. Újra és újra összetörtelek, téged, aki kinyújtottad a kezed felém, ki csak sebekkel volt teli. Visszaadtad a levegőt nekem, aki haldoklott. Viszonzásul én tétlenül néztem, ahogy az élet lassan elhagyja a törékeny, tiszta lelkedet. Te, aki újra megajándékoztál a világgal. Te, akit beborított a rettegett bánat, mert nem tudtam a világát elég boldoggá tenni. Te, aki egy olyan ajándékot adtál, amit nem tudok elengedni. Te, aki végül engem elengedve csak magára gondolt.
Mélység. Szemeimmel a horizontot kutatom, mindhiába - a fekete tenger teljesen magához ölelte a fénytelen eget. Eszembe jut, ahogy öleltelek: “A tenger gyermeke vagyok, egyszer hazamegyek hozzá.” bizonygattad mindig, én pedig az első pillanattól kezdve egy sekélyes jeligének tekintettem. Akkor még nem tudtam, hogy mélyebb volt, mint bármelyik tenger, mint bármelyik ösztön amivel az ember már találkozott.
Minden nap hiányzol, míg el nem érem a helyet, ahol megtalállak. A talpam elmerül a fagyos homokban, a takarónk lomhán csiszolódik a szemcsékhez, amik egyedül jelentéktelenek, de együtt valami legyűgözőt alkotnak. Olyanok voltunk, mint a homokszemcsék. Egyedül maradtam, mégha nem is vagy mellettem, hiszek abban, hogy együtt vagyunk. De bármilyen erősen is hiszek, az elképesztő érzés többé nem jön el. Ahogy te sem. Várj rám! Megtalállak. Akár egy csoda, megtalállak!
Bátorság. A jéghideg víz körülöleli átfagyott lábfejem. Merre vagy? Én itt vagyok. Újra találkozunk majd. Az élethez kitartás kell, ahhoz hogy elvedd magadtól pedig gyávaság. Mondják az emberek. Te bátor voltál. Tudom, mert én gyáva vagyok - percekig hagyom, hogy a víz mardosson, a testem, a lelkem. Egészen addig, míg ezernyi tű szúrását nem érzem. Bátor leszek, mint ahogy te is voltál. Ha nem, az üresség öl meg, lassan, sanyargatva minden lélegzetvételem. Így vagy úgy, nélküled az út végén ugyanaz vár.
Lépek egyet, majd még egyet és még egyet. Egészen addig, míg a takarónk csücskével együtt az öklöm is a vízbe nem ér. Nem állok meg, Ígérem. Összeszorítom a fogaim, mozdulatlan vagyok, behunyom a szemem és ismét téged látlak. Egyszer, nem számít hol vagy, mindenképp megtalállak. Érzem az illatod, a sós szabadság illatát, ahogy ölelted az átfagyott énemet. Mindenképp úgy ölellek majd, ahogy te is tetted.
Az emléked erőt ad, egyre beljebb megyek, egyre közelebb megyek. Olyan közel, hogy látom álombeli alakod kirajzolódni a távolban, minél közelebb, annál élesebben. Élesen, pont mint az álmaimban.
Elengedem a takarót, ami fuldokló emberként tör utat magának a hullámok között, egészen a víz felszínéig, ahol az éltető levegő után kap. Én kinyújtom a karom, érted nyúlok, te pedig gyengéden, kissé hezitálva csúsztatod folyékony ujjaid a tenyerembe. Mostantól vigyázok rád, így nem leszel magányos.
A bátorságnak hála, amit tőled kaptam átszelem a messzeséget. Átölellek, úgy, ahogy kellett volna - mélyen, legbelül, a lelkedet is. Az út végén már nincs üresség, hűs, simogató hangod szele megtölti egész lényemet.
Engeded, hogy egy örök álomban éljek, ami te vagy?
