Give It a Try (KaiBaek)

„Lehetetlen” mondta a büszkeség.

„Kockázatos” mondta a tapasztalat.

„Értelmetlen” mondta az indíték.

„Próbáld meg” suttogta a szív.

- Szeretlek Byun BaekHyun – jelentette ki határozottan. – Tudom, hogy az egész ajánlatom lehetetlenül hangzik… Csak mondj valamit, jó? Mondd, hogy igen vagy nem, bármit. Csak kérlek, ne állj ott, és nézz rám úgy, mint egy véres rongyra…

JongIn összeroskadt testtartással állt előttem, szeretetet árasztó szemeiből a keserűség és a remény apró szikrája tükröződött vissza. Ez csak még jobban összetört bennem mindent. Fájt őt így látni, rettentően rossz volt, hogy az ő szíve miattam van darabokban. De az enyém is abban volt…

Mit tehettem volna? Mondhattam volna, hogy rendben van, megteszem. Minden vágyam az volt, hogy belemenjek a kérésébe, hogy megpróbáljuk, hogy együtt legyünk… De azzal tönkretettem volna a családot. Elvágtam volna a húgom és a köztem lévő köteléket. Mondhattam volna azt, hogy nem lehet, hogy verje ki a fejéből, és kerüljük a másikat. Ezzel viszont magunkat tettem volna tönkre. Mindkettőnket szenvedésre ítéltem volna.

Ezért inkább csak álltam, és néztem őt. A hibátlan arcát, amiben semmi kivetnivalót nem találtam, az ajkait, a szemét… Hallgattam a szívem halk suttogását, a büszkeségem hangos tiltakozását, miközben ostoroztam magam, és a napot, amikor ez az egész elkezdődött.

Az üveg csak forgott a kör közepén, én pedig úgy éreztem, hogy soha nem fog megállni, ha pedig igen, akkor én biztosan nem jövök ki belőle jól. Nyeltem egy nagyot, ahogy a forgás lassulni kezdett, kezemet a pólóm nyakához emeltem, majd kissé oldalra húztam azt, hátha több levegőhöz jutok. Tévedtem.

Nem hiába volt a fojtogató érzés, ugyanis az üveg egyik része pontosan előttem állt meg, a másik pedig a húgom barátja, Kim JongIn előtt. Hirtelen kivert a víz, mindent éreztem csak jót nem. Azt reméltem, hogy a húgom majd meg fog menteni ettől az egésztől, hogy heves tiltakozásba kezd, hiszen csak a szerelméről volt szó, nem pedig valami vadidegen emberről… Újra tévedtem.

- Uram atyám! – sikított fel. – Ezt feltétlenül látni akarom!

JongInnal egyszerre kaptuk felé a fejünket. Ez most komoly?

- BaekHee-ah! Jól értelmezem, hogy most azt akarod, hogy a bátyád és én csókolózzunk? – akadt ki JongIn.

Igen… pontosan ezt akarja… Mivel ez volt a játék lényege! Pörgetünk, és ahol megáll az üveg, az a két személy cuppan a másik ajkára. Azt reméltem, hogy majd a húgom valamelyik szexi, formás barátnőjével kell smárolnom, NEM A PASIJÁVAL.

- Aj, JongIn-ah, ez csak egy nyelves, nem kell túldramatizálni. Ettől függetlenül, még ugyanúgy hetero maradsz és engem fogsz szeretni. Igazam van, vagy igazam van? – simította kezét szerelme arcára, majd egy apró puszit adott rá.

Én nem tudtam másra figyelni JongIn húsos, vastag száján kívül. Az agyam csak azon járt, hogy nemsokára azok az ajkak az enyémekkel fognak összeolvadni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én is annyira könnyen vettem ezt az egészet, mint a húgom. HÁT BASZOTTUL FÉLTEM.

Az addig oké, hogy a húgom smárol a barátnőivel, vagy, hogy a húgom smárol más lányokkal, vagy fiúkkal, a haverjaimmal, egy teknőssel, tökmindegy. Nem érdekel. Na de ha már a barátnőmmel kéne neki, na az igenis érdekelne. AKKOR ŐT EZ MIÉRT NEM ÉRDEKLI? Byun BaekHee elment az eszed?

Miközben én csendben szenvedtem, addig JongIn hangosan tiltakozott, mind hiába, ugyanis ketten voltunk legalább tíz másik ember ellen. Pár perccel később már mind a ketten álltunk a kör közepén, és vártuk az utasítást, hogy kezdhetjük. Stopperrel mértük minden egyes párnál, hogy legalább fél percig csinálják, amit kell. Faszom, hogy minden hülyeségbe belemegyek, amit a húgom kitalál.

- Normálisan csináljátok, vagy plusz fél percig csinálnotok kell. Nem valami idétlen kis puszikát akarunk látni – lökött közelebb minket a másikhoz, BaekHee.

- És – húzta el a húgom barátnője. – Mehet.

JongInnak nagyobb lehetett a lelki ereje, mint az enyém, ugyanis jobb karjával magához rántott, majd ajkait rögtön az enyémekre helyezte, nyelvével pedig rögtön a számba hatolt. Annyira meg voltam illetődve, hogy nem is tudtam volna ellene tiltakozni. A szemeimet lehunytam, majd próbáltam másfelé terelni a gondolataimat. Hát, nem igazán voltam rá képes.

JongIn testéből áradt a hő, ráadásul annyira jól csinálta, olyan hozzáértéssel, hogy teljesen elvesztettem az eszem. Ezt a hihetetlenül puha, és ízletes ajkai pedig csak még jobban tetőzték. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy milyen, amikor egy lánnyal csinálom ugyan ezt.

Időközben én is átadtam magam az egésznek, és felvettem JongIn nyelvével a lépést, azért harcoltam, hogy én irányítsak. Mégiscsak én vagyok az idősebb! Az uralmat sikerült átvennem, amikor kezemmel erősen JongIn fenekébe markoltam, mire a körülöttünk lévő lányok száját egy apró sikítás hagyta el.

Ez visszatérített a valóságba, és rájöttem, hogy én most épp egy fiúval csinálom mindezt. Nem is akármilyen fiúval, ugyanis a húgom szerelmével csinálom, és KIBASZOTTUL ÉLVEZEM. Viszont a húgom már kevésbé élvezheti a látványt. Erre a gondolatra hihetetlen erővel löktem el magamtól JongInt, és hagytam el a házunkat, hogy minél messzebb legyek ettől az egésztől.

Te jóságos ég, mit csináltál Byun BaekHyun! Hiszen te a lányokra gerjedsz, ráadásul a szexi, formás, lányokra, akikbe véletlenül sem szerelmes a húgod. Most pedig… Simán megdugtad volna a pasiját, hogyha nincs ott senki csak ti ketten, ha kell meg is tudtad volna erőszakolni… Habár JongIn nem úgy viselkedett, mintha tiltakozna ilyen esetben.

Ilyenekre viszont még csak gondolni sem akartam. JongIn és BaekHee együtt vannak, már több mint egy éve. JongIn szereti BaekHee-t, és semmilyen ferde hajlam nincs benne, pont úgy, ahogy bennem sincs.

Ettől függetlenül az elkövetkezendő hetekben úgy kerültük egymást JongInnal, mint egészséges ember a pestisben szenvedőt. Lehetőségem szerint próbáltam minden kisebb összejövetelből, és családi eseményből kimaradni, hogy még véletlenül se találkozzak vele. Valamiért úgy éreztem, hogyha közelebb kerülnék hozzá a kelleténél, abból nagyon rosszul jönnék ki.

Ugyanis teljesen megfertőzött… Egyszeri alkalomnak kellett volna lennie, és az is volt, de én többet akartam. Szörnyű volt bevallani, de akkor is akartam. Akármikor csókolóztam nőkkel - még akkor is, ha tízből tizenegyesek voltak -, JongIn mindig bemászott a gondolataimba, és nem tudtam elűzni. Egyszerűen ott volt, mint valami kisördög, és arra buzdított, hogy azonnal keressem fel őt, és teperjem le.

Akárhányszor láttam a húgommal, legszívesebben ellöktem volna BaekHee-t, és harcoltam volna ellene, miszerint JongIn karjaiba nekem van a helyem. Ez pedig egyáltalán nem volt normális, tekintve, hogy a húgomról volt szó, és az ő szerelméről. Ráadásul eddig semmilyen ferde hajlamot nem tapasztaltam magamnál, és teljesen kiakasztott, hogy az utóbbi napokban igen. Azt pedig nem mondhattam, hogy lehetetlen lett volna beleszeretnem JongInba, ugyanis nagyon jól ismertem őt.

- Teljesen kikészültem ChanYeol… Te, mint ügyeletes felhőkarcoló, mi a frászt gondolsz erről? Egyáltalán felfogtad az állapotom súlyát? – fogtam a fejem kétségbeesetten.

- Milyen súlyát? – nevetett fel. – BaekHyun egyszerűen csak egyemberes buzi lettél, ennyi. Nem vagy halálos beteg, csak belehabarodtál a húgod pasijába. Ezzel esetleg pszichológiai eset vagy, semmi több – tette a kezét szórakozottan a vállamra, amit én idegesen elhajtottam.

- Ez meg a másik! Családon belül csinálok ilyet, te jó ég! Arra a farokra várok, ami már járt a húgomban, totál elment az eszem. Egyszerűen nem vagyok normális, kész, ölj meg – álltam fel és kezdtem el járkálni.

-  Dehogyis öllek meg – rántott vissza a padra. – Amúgy is nem ez lesz az első eset, hogy családon belül egy férfi több embert is megjár… Jó, talán nem éppen a húg és a báty között váltogattak ezek az emberek, de előfordult már.

- Nagyon sokat segítesz, komolyan – pufogtam.

- Most mit kéne erre mondanom? Te vagy az első haverom, aki elkezdett vonzódni a saját neméhez, mert JongIn még nem járt nálam. Ahelyett, hogy itt nyígsz nekem, inkább menj és keress magadnak valami jó nőt, akivel komolyan veszed a dolgokat. Ja, és ne a húgod pasijára gondolj, miközben épp kivered vágta a fejemhez, majd felállt és otthagyott egyedül.

- Baszódj meg Park ChanYeol!

Mesébe illő napsütéses délután volt, csupán néhány bárányfelhő tarkította az eget, a szellő kellemesen fújt, ezzel tökéletessé téve az egyébként füllesztő meleget. A kertben épp család-barát grillpartit tartottunk, körülbelül ötvenen lehettünk, ha nem többen. Anyáék minden nyáron szerveztek legalább három ilyen sütögetést, hogy összegyűljön a család és a barátok. Ez volt az az esemény, amit akkor sem hagyhattam volna ki, hogyha negyven fokos lázzal a kórházban lenne a helyem, mert épp haldoklom. Ez természetesen JongInra is ugyanúgy vonatkozott, sajnos.

- Ne bámuld már annyira – cseszett le ChanYeol, már vagy hatodszor.

- Jól van, na! Te nem tudod milyen szar érzés – duzzogtam.

- Viszont azt igen, hogy ha nézed csak rosszabb – vágott fejbe.

- Elmegyek inkább a pincébe, és hozok még szenet – néztem rá gyilkos szemekkel, majd otthagytam.

Úgy döntöttem, hogy a pince előtt még meglátogatom a konyhát, és iszok egy pohár vizet, a csodálatos társaságomban, hogy kitisztítsam kissé a gondolataimat. A végén az egy pohárból kettő lett, és egy kis pofozkodást is társítottam mellé. Lehetséges lenne, hogy egy csók miatt ennyire megbolonduljak?

Ahogy leértem a pincébe azzal a lendülettel fordultam volna sarkon, és menekültem volna el, hogyha egy bizonyos személy, aki hetek óta nem hagy nyugodni engedte volna... Igen, Kim JongInról beszélek. Utáltam magam, amiért ennyi „szerencse” ért.

- Byun BaekHyun! – mondta ki a nevem teljes határozottsággal, amitől teljesen kirázott a hideg.

-  Kim JongIn – próbáltam volna olyan hanglejtéssel, mint ő, azonban ez nem jött össze. – Nyugodtan felmehetsz, majd én viszem, ami kell – böktem az ajtó felé.

- Nem. Most szépen elmondod, hogy mégis miért kerülsz engem, amióta csókolóztunk - mondta ki, mindenféle fintor, vagy undorodó kifejezés nélkül az arcán. Mi a szösz?

- Hogy én, kerüllek téged? – nevettem fel. – Ezt mégis honnan veszed? Mi okom lenne kerülni a húgom barátját?

- Ezek szerint semmit nem változtatott meg az a csók kettőnk között? – jött pár lépéssel közelebb mire én hátráltam.

- Dehogyis – ráztam bőszen a fejem.

- Akkor jó – mosolyodott el sejtelmesen. – Menjünk.

- Menjünk – egyeztem bele, majd az ajtóhoz siettem, és menekültem volna el, hogyha tudok. Azonban a híres szerencsém megint utolért, ugyanis nem tudtam. Most már nem csak magamat, hanem mindent és mindenkit utáltam.

Fel akartam rántani azt az istenverte ajtót, arra azonban nem számítottam, hogy nem fog kinyílni. BERAGADT A KURVA AJTÓ. Oké BaekHyun nyugi, semmi baj. Majd kiszabadít valaki, előbb vagy utóbb, de inkább előbb. Istenem könyörgöm előbb.

Kétségbeesetten fordultam hátra, és ugyan ilyen lendülettel vetődtem az ajtónak, ugyanis JongIn annyira közel volt, hogy azt hittem meghalok. A szemeim elkerekedtek, nyeltem egy nagyot, és imádkoztam magamban, hogy csak ezt ússzam meg.

- Mi a baj? – kérdezte lehelete pedig csiklandozta az arcomat.

- A-az, az ajtó nem nyílik – makogtam. Ő csak kérdőn nézett rám, majd a kezét a mellette lévő kilincsre vezette, a másikat pedig az ajtón támasztotta meg szintén mellettem. Szó szerint közrezárt a karjaival és így próbált meg kiszabadítani minket. – Most mi legyen? – fogott közre rendesen a másik karjával is. – Úgy néz ki itt ragadtunk – húzta féloldalas mosolyra a száját.

- Bassza meg! – ütöttem bele az ajtóba, majd rátapadtam JongIn ajkaira.

Éreztem, ahogy a teste hirtelen megfeszült, majd ahogy ellazult, ujjait pedig megpihentette a csípőmön. JongIn hagyta, hogy megcsókoljam őt, és nem csak hagyta, hanem viszonozta is a csókom. Ujjaival a derekamon kezdett zongorázni, mire kezem felcsúsztattam a tarkójára, hogy megtapinthassam selymes haját. Cselekedetemre kissé megszorította a derekam, mire én egy aprót haraptam az alsó ajkába.

A kis jelenetünket valami nemkívánatos állat zavarta meg, ahogy lelökte az egyik dobozt a polc tetejétől. Hirtelen rebbentünk szét, majd hosszan, csendben néztük a másikat. JongIn ajkai felduzzadtak, és vörösebbek voltak, mint előtte bármikor, amikor láttam őt. ÉN csináltam ezt vele, ez pedig hihetetlenül tetszett.

JongIn nyugodt arca egyik pillanatról a másikra teljesen elborult, és idegesen vágtatott el mellettem. Válla találkozott az enyémmel egy röpke pillanatra, ezzel kissé kibillentve az egyensúlyomból. Én csak álltam ott, és néztem az ajtót, amin távozott. Tényleg megtettem, az előbbi jelenet tényleg megtörtént…

Ez után az alaklom után teljesen biztos voltam benne, hogy elment az eszem, és hogy a szívem rettentően rossz útra lépett. Ezzel semmi baj nem lett volna, hogyha szándékában állt volna visszafordulni, azonban nem volt. Ráadásul akármilyen szexi, stoppoló nőt látott az út szélén, akkor is csak vágtatott előre a cél érdekében. A cél pedig nem más volt, mint Kim JongIn. A húgom barátja, aki nem hogy közelebb került volna hozzám, hanem csak távolabb. Legalábbis én így éreztem.

Viszont a pincés eset óta nem hagy nyugodni a tény, miszerint JongIn élvezte azt, amit csináltunk. Tetszett neki BaekHyun – suttogja mindig a belső hang, és minden egyes alkalommal egyre jobban meggyőz arról, hogy JongInnak tényleg nem volt ellenére a kis akciónk. Ez a tény pedig nem boldoggá, hanem csak szomorúbbá tett, és jobban szenvedtem tőle, mint bármi mástól egész életemben.

Először is azért, mert konkrétan megcsókoltam a húgom szerelmét, tehát elértem, hogy megcsalják a húgom. Másodszor, ha ez igaz, akkor JongIn nem szereti a őt, mert ha az ember szeret valakit, akkor nem áll le csókolózni annak a bátyjával… Harmadjára pedig egy erkölcstelen dög lettem, akit senki és semmi nem érdekel – még a saját húga boldogsága sem -, csak az, hogy kövesse a farkát. Egyáltalán ilyen esetben mondhatok ilyet? Hiszen JongIn fiú…

Elmélkedésemből a nyitódó ajtó, és a mögötte megjelenő BaekHee feje szakított ki. Boci szemekkel nézett rám, én pedig intettem neki, hogy nyugodtan jöhet, nem zavar. Igazából nagyon is zavart, és ő volt az egyik személy, akit a legkevésbé szerettem volna a társaságomban, de mégiscsak a húgom, így muszáj voltam beengedni. Bezárta maga mögött az ajtót, majd ő is hanyattfeküdt az ágyon, pont úgy ahogy én.

- BaekHyun, te fiú vagy.

- Azt hiszem – sóhajtottam, mire megrúgott oldalról. – Aú!

- Ne most szórakozz, komoly dologról akarok veled beszélni, na. Szóval te fiú vagy, ezért egy fiú agyával és szerszámával gondolkozol… - Azt hiszem… - Szerintem JongIn megcsal.

Ebben a pillanatban hálát adtam az égnek, hogy a húgommal nem kell szemtől szemben ülnöm, mert amúgy se tudtam volna a szemébe nézni, de így meg még úgysem. Egy dög vagyok.

- E-ezt miből gondolod? – nyeltem egy nagyot.

- Körülbelül három hete – A grill parti volt akkor… -, nagyon furcsán viselkedik. Alig van velem, és amikor mégis találkozunk annyira távolságtartó. Olyan, mintha nem akarná, hogy bármiféle testi kontaktusba lépjek vele… Úgy – emelte ki a szócskát, hogy felfogjam, miről beszél -, is alig vagyunk együtt. Nem értem, régebben minden annyira jó volt, most meg… Félek Baek, nem akarom elveszíteni, de nem tudom mit csináljak.

JongIn nem szerelmes a húgomba. Mondd neki, hogy szakítson vele – jelent meg egy kisördög a vállamon.

- Biztos csak rossz napja van…

- Napja? – nyögött fel.

- Akkor izé… hetei… Figyelj BaekHee, ismered JongInt nem? – kérdeztem, mire bólintott. – Olyan ember ő, aki megcsalna bárkit is? Annál jobb, igaz? – bólintott. Miközben beszéltem a lelkiismeret rettentő erősséggel csikarta a lelkemet, és nem úgy tűnt, mint aki abba akarja hagyni.

- Beszélj vele – ugrott rám hirtelen.

- Tessék? – tátottam el a számat, mire a haja beleért, így majdnem megfulladtam.

- Jól hallottad. Te jóba vagy vele, hívd át és beszélj vele. Holnap egésznap nem leszek itthon, mert anyáékkal megyünk arra a sport napos eseményre. Légy szíves BaekHyun, beszélj JongInnal. A kedvemért – kezdett el ölelgetni.

- Jól van, csak engedj el – kérleltem, mire leszállt rólam.

- Hívd fel most. Hallani akarom, hogy tényleg beszélni fogsz vele – nyomta a képembe a telefonom, ami fogalmam sincs hogyan került hozzá.

- Ne idegesíts már ilyenekkel, majd holnap felhívom – toltam el a kezét az arcomból.

- Hívja! – kiabált, és tényleg tárcsázta JongInt.

- BaekHyun – ejtette ki a nevemet, hangjából pedig a teljes meglepettség áradt. Hát igen, én se gondoltam volna, hogy azok után még „felhívom”…

- JongIn… Izé… Szóval holnap át tudnál jönni? Beszélnünk kéne négyszemközt – vázoltam a helyzetet, és magam előtt láttam, ahogy lepereg előtte, amint megerőszakolom.

- Nem is tudom, a holnapi nap nem a legalkalmasabb – utasított vissza hála az égnek. A fejem rázásával próbáltam a húgom tudtára adni, hogy mi a helyzet, azonban ő nem fogadott el nemleges választ.

- Erre a beszélgetésre nincs alkalmas pillanat. Holnap nem lesz itthon senki, így nyugodtan tudunk beszélni, kettesben – olvastam fel tesóm telefonjáról, amit írt. Csak a szavak kimondása után esett le, hogy mennyire félreérthetően hangzott ez az egész, és hogy JongIn már biztos azt hiszi én akarok tőle valamit.

- BaekHyun, biztos vagy te abban, amit mondasz? – hallottam meg bizonytalan hangját.

- Holnap, kettőkor! – És kinyomtam. – Ezért még sokkal jössz nekem – néztem fenyegetően a húgomra, aki egy sunyi mosollyal az arcán kisomfordált a szobámból.

Nem! Nem, nem, nem, nem, nem! Ez nem lehet! Egy idióta vagy BaekHyun, egy hülye! Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben miközben tíz perccel kettő előtt a tükör előtt álltam, és próbáltam normális formát varázsolni a hajamnak. Legalább nézz ki jól ha JongIn jön, a szemedet is kihúzhatnád – suttogta a kisördög, én pedig legszívesebben felrúgtam volna. Csengettek, nekem pedig megállt az ütő a szívemben. Oké, csak normálisan.

Mint egy csiga, úgy jutottam el az ajtóig, majd nagy levegőt vettem és kinyitottam azt. Mintha egy egész ország esett volna le a szívemről, amikor a postás állt az ajtóban. Aláíratott velem egy papírt, majd átadott valami csomagot, ami a húgomnak érkezett. Egy utolsó pillantást váltottunk, majd elfordult és elindult a következő állomása felé.

Már épp zártam volna be az ajtót, amikor megakadályozták. Megéreztem az ő ujjait a sajátjaimon, a hirtelen égető érzés miatt elrántottam a kezem.

- Tehát itt vagyok. Mi az a halaszthatatlan dolog, amit meg kell beszélnünk? – ült el a kanapéra JongIn. Úgy mozgott a lakásba, mintha otthon lenne, ami nagyjából igaz is volt. Mégis idegesített a tény, hogy nem miattam érzi magát így, hanem a húgom miatt.

- BaekHee. Tegnap bejött a szobámba és panaszkodott… Miért kerülöd őt? – tértem azonnal a lényegre, miközben biztonságos távolban álltam tőle.

- Gondolhattam volna – rázta meg a fejét. – Az igazat, vagy valami kevésbé fájdalmasat?

- Az igazat – jelentettem ki. – Jogom van tudni, miért vagy ilyen a húgommal. JongIn felnevetett.

- Ezt most úgy mondtad, mintha te nem tettél volna vele rosszat – támaszkodott a térdére, majd felállt. – Azért kerülöm, mert valaki megcsókolt pár hete egy bizonyos grill partin. Lehet csak én vagyok ezzel így, de az eset óta nem tudok a húgod szemébe nézni… Akármikor megcsókolom, vagy hozzáérek, mindig eszembe jut az - Hogy neked kellene ott lenni BaekHyun -, hogy megcsaltam őt. Az egész a te hibád.

Ne így nyerjem meg a lottót légy szíves.

- Majd azt mondom neki, hogy nem megy a tánc – suttogtam, majd gombóccal a torkomban felrohantam a szobámba, magamra zártam az ajtót, és összetörten a földre rogytam.

Azt hittem majd jobb lesz… Azt hittem, hogy előbb vagy utóbb, de a húgom ismét boldogan fog flangálni a házban. Azt hittem, hogy elmúlik ez az egész rémálomba illő szituáció, de tévedtem. Mint sok mindenben manapság, ebben is tévedtem.

- ChanYeol - szólaltam meg halkan. Egy domboldalon feküdtünk a leterített lepedőn, miközben az arcunkat süttettük a ragyogó nap alatt, amit egy-egy felhő kitakart néha. – BaekHee ma sírva jött be hozzám…

- Mit mondott neki? – kérdezte. Tudtam, hogy levágta mi a szituáció, hogy JongIn szakított vele, ezért folytattam.

- Azt, hogy megcsalta őt, hogy az egész egy buliban kezdődött, egy idióta játékkal… Még azt is, hogy először magának se akarta bevallani, de rá kellett jönnie, hogy már nem szereti őt. Azt mondta, hogy olyan valakit szeret, akivel tudja, soha nem lehet együtt. Azért szakított, mert nem tudta volna átverni őt – gördült le egy könnycsepp a szememből.

- Miattad.

- Miattam.

Végre eljött az a pillanat is, amikor BaekHee napok óta először, meglepő jókedvvel palacsintát sütött a konyhában. Én a pultnál ültem és figyeltem őt, jó volt végre újra mosolyogni látni őt, annak ellenére is, hogy nem tudtam mi lehet az oka. Miközben sürgött forgott és a megfelelő alapanyagokat kereste, én néha-néha a telefonomra pillantottam, ugyanis épp egy beszélgetés közepén voltam a srácokkal.

- Oppa, ideadod a tojást? – kérdezte, mire a mellettem lévő tojásért nyúltam, majd felé dobtam, erre egy kisebb sikítás hagyta el a száját. – Normális vagy?! El is ejthettem volna!

- De nem tetted, mert profi vagy a labdajátékokban – mondtam higgadtan, mire megforgatta a szemét.

- Ha leesett volna biztos te takarítottad volna fel…

- Ez csak egy tojás.

BaekHee épp törte volna fel, amikor megcsörrent a telefon, és a hirtelen ijedtségtől erősebben ütötte a pult széléhez, így az szétfröccsent.

- Takarítsd fel, hiszen ez csak egy tojás – morogta, majd a telefonért ment, és felvette azt.

Sóhajtottam, letornáztam magam a székről, majd elkezdtem eszközök után keresgélni, amivel fel tudom takarítani a mocskot. Nem voltam valami nagy takarító tündér otthon, de azt nem gondoltam volna, hogy nem találom meg a papírtörlőt. Pedig tisztán emlékeztem, hogy a gáztűzhely mellett van.

- Anyáék voltak azok. Itthon hagyták a pénzt, szóval most utánuk viszem. Ott alszok, mert nem lesz busz az éjszaka, te fejezd be a palacsintát – nyomta a kezembe a papírtörlőt, miközben vázolta a dolgokat.

- Én is utánuk tudom vinni kocsival – ajánlottam fel.

- Holnap vizsgázol, nem engedik. Én viszem – mondta, majd két puszi után elindult kifelé. Ekkor vettem csak észre, hogy már tetőtől talpig fel volt öltözve.

Morcosan kezdtem el kavarni a palacsinta tésztát, ugyanis időközben megbeszélték a srácok az esti programot, amire így én nem tudtam eljutni. Pedig igazán rám fért volna a kikapcsolódás, a pia, és az egyéjszakás kaland is. De ez megint nem adatik meg nekem… Mit tettem én, hogy ezt érdemlem? De aztán eszembe jutott és inkább nem panaszkodtam, mert megérdemeltem mindent.

- Először nem akartam csak így bejönni, de aztán… - hallottam meg JongIn hangját, mire felpillantottam, és meg is láttam őt, amint nagy szemekkel néz rám, a kezével pedig az ajtó felé mutogat. A kezem rögtön megállt a keverésben. Sosem hagyjuk nyitva a kurva ajtót. – Nyitva volt az ajtó. Te nem BaekHee vagy.

- Te pedig nem BaekHee barátja. Mit akarsz JongIn? – kezdtem el rázni a kezem, a fájdalom miatt, de mikor rájöttem, hogy ez kívülről hogyan fest inkább abbahagytam…

- A húgod mondta, hogy jöjjek át, és beszéljük meg, mert szerinte nem lehet így vége. Én pedig átjöttem – tekintetével minden egyes dolgot végig mért, mindenhová nézett csak a szemembe nem.

- BaekHee mondta mit mondtál neki. Nem kellett volna idejönnöd – hánytam a szemére, majd ismét el akartam menekülni, de ismét nem sikerült.

Ahogy JongIn visszafordított ujjai a csuklóm köré fonódtak, ajkai pedig pár milliméterre voltak a fülemtől. Ahogy beszélt éreztem meleg leheletét a bőrömön.

- Mivel már tudod, és mivel a múltkor te kezdeményeztél… Nem kell aggódnod, az ajtót bezártam. Szóval mi lenne, hogyha ketten mennénk a szobádba, miközben eldöntjük ki legyen felül? – olyan érzékien mondta az utolsó mondatot, hogy elég volt ahhoz, hogy minden lélekjelenlétem elvesszen. Így hát megadtam magam. Kim JongIn idejött, és szó szerint levett a lábamról.

- Én, mivel én vagyok az idősebb – ugrottam az ölébe, majd ajkaim az ajkaira tapasztottam, és olyan hévvel kezdtem őt csókolni, mint még soha senkit. Mert tudtam, hogy számunkra nem lesz holnap. Egy éjszaka és minden véget ér…

Legalábbis azt hittem. Akkor ott azt hittem, hogy JongIn lesz az egyéjszakás kalandom, akiért pár perccel korábban epekedtem. De ez nem így lett, ráadásul nem is én kerültem felülre, hanem ő… Viszont a későbbiekben nekem is megadatott a lehetőség, és minden egyes alkalommal váltogattuk egymást.

Egyre többször találkoztunk, egyre többször történt meg, és egyre jobban összeszoktunk. Egyre jobban beleszerettem JongInba, ő pedig egyre jobban belém, így az együttlétek egyszer csak átalakultak sokkal többé; szerelmeskedtünk.

A boldogságunk azonban nem volt határtalan, ugyanis tudtuk, hogy egyszer be kell fejeznünk, hogy ez nem mehet így tovább. BaekHee és az egész családom miatt sem. Én lettem a fekete bárány.

Én voltam, aki véget vetett az egésznek kettőnk között. Megtörtem. JongInnak könnyebb volt, nem neki kellett elviselnie azokat a dolgokat, amik lelkileg tönkretettek. Nem ő volt az, aki minden nap egy asztalhoz ült BaekHee-vel, aki vigasztalta, a szakítás miatt. Nem ő volt, aki az egész családjának a szemébe hazudott, titokban pedig azzal az emberrel feküdt össze, akivel a szülei elképzelték a lányuk egész életét.

Most pedig a „szakításunk” után bő egy hónappal itt áll előttem, és előjön egy ilyen ajánlattal. Egy olyan ajánlattal, ami hogyha a mi, az én érdekeimet nézem, akkor visszautasíthatatlan. Viszont ha a családomét, akkor még csak gondolatban sem szabad igent mondanom. Mert önző leszek.

„Néha igenis önzőnek kell lenni BaekHyun... Mert nem élhetsz úgy, hogy senkit ne bánts meg, de mégis azt tedd, ami neked a legjobb”. Jutottak eszembe ChanYeol szavai, arról a napról, amikor elmondtam neki, hogy JongInnal „együtt” vagyunk.

- Egy önző ember vagyok, de nem érdekel. Szeretlek JongIn. Boldogan megyek el veled, akár a világ végére is – túrtam a hajába, majd lelkiismeret furdalás nélkül csókoltam meg őt.

The Worst Day (Kim JoonMyun)

Hajnali öt óra volt, amikor a telefonom fülsiketítő csörgése kizökkentett édes álmomból. Kezemmel tapogattam a készülék után, majd amikor végre a kacsómba akadt hálát adtam az égnek, hogy nem kell tovább hallgatnom a szörnyű ricsajt. A telefont visszadobtam a párnára, felültem az ágyon, majd lerugdostam magamról a takaróm. Lenyomtam a szokásos reggeli hisztim, majd végre kikeltem az ágyból.

A szekrényemhez csoszogtam, amiből kivettem a felső ruhadarabokat. Elégedetten konstatáltam, hogy nem is lett olyan rossz az eredmény; egy fekete fodros szoknya, és egy bordó ing, aminek gyöngyök díszítik a gallérját.

A fürdőszobába indultam, ahol megmostam az arcom és a fogamat. Ezután elkezdtem kifésülni hosszú, hajzuhatagomat, aminek barna tincsei szinte lefolytak kerekded arcom mellett, akár a vízesés. Ez épp tökéletes hasonlat volt tőlem, ugyanis észre kellett vennem, hogy hajam még mindig nedves a tegnapi eset miatt… Egyszerűen nem hittem el, hogy tényleg ilyen szerencsétlen lennék.

Sóhajtottam egyet, majd otthagytam a fürdőt. Visszamentem a szobámba, ahol a redőnyhöz léptem, és felhúztam azt. Amikor megláttam, hogy az eső megszakítások nélkül potyog az égből, rájöttem, hogy az elmúlt huszonnégy órában az égiek összeesküdtek ellenem…

Éjfél múlt nyolc perccel, amikor bezártam az egyetemi kávézó ajtaját. A főnök kitalálta, hogy nekem ma este még leltároznom kell, és minden fontos dolgot leellenőrizni, amire ő most nem képes. Ha az, hogy az éjszaka közepén kell hazajutnom, nem lett volna elég, akkor megemlítem az esőt is.

Még szerencse, hogy van esernyőm – gondoltam, majd elindultam hazafelé. Aztán felszálltam a buszra, majd a megfelelő megállónál le is szálltam. Egy ideig nem történt semmi érdekes, nyugodtan topogtam a magas sarkúmban, és szidtam az eget, hogy azt vettem fel.  Egészen addig, míg el nem kezdett fújni a szél.

Egyik pillanatról a másikra kitört a vihar. Már csak pár sarokra voltam a lakásomtól, így nem álltam meg behúzódni sehová. Hát rosszul tettem. Hirtelen az esernyő eltűnt a kezemből, én pedig hitetlenül fordultam a repülő tárgy felé. MEGLOPOTT A SZÉL! Csak jött, és kikapta a kezemből az esernyőt, így rámeresztve a felhőkből rohamosan potyogó vizet.

A hajam és a ruhám pillanatok alatt elázott, a sarkamat pedig feltörte a cipő. Már nem érdekelt semmi, lekaptam a lábbelim és mezítláb rohantam haza. Mikor beléptem az ajtón rosszabb voltam, mint egy ázott kutya…

Gyorsan lemosdottam, majd megpróbálkoztam a hajam szárításával is. Peckemre pont elromlott a szárító, így nem igazán jöttek össze a terveim. Ez azt eredményezte, hogy hajnali fél kettőkor vizes hajjal feküdtem le, és eveztem az álmok tengerére. Mert ugye a víz mindenhol ott van…

A tegnapi emlékek hatására idegesen elkezdtem túrni a hajam, és szidni az egész világot. Csakis én lehetek ennyire szerencsétlen, hogy huszonkét évesen egyetem helyett az egyetemi kávézóba járok dolgozni – persze nem azért, mert annyira hülye lennék -, majdnem minden reggel hat órára. A hajam csurom vizes, szakad az eső, a hajszárítóm rossz, az esernyőm pedig elszállt a széllel. Csak gratulálni tudok magamnak!

Azóta biztosan egy jobb helyen van az esernyőm – sóhajtottam a gondolatra. Lehet egészen Hawaii-ig fújta a szellő, most pedig próbálja elintézni nekem, hogy utána tudjak menni. Igen… egyértelműen jobb lenne Hawaii-n, és totál megőrültem. Vagy nem is, egyszerűen csak reggel van SeKyung. Vagyis hajnal.

Ha most nem megyek be dolgozni, akkor biztosan kirúgnak. Ugyanis a múltkor ráöntöttem az egyik perverz vendég fejére a rendelését. A tenyerével pofátlanul a fenekembe markolt, amit nem hagyhattam annyiban. Persze a többi vendég élvezte a jelenetet, főleg az egyik srác három asztallal arrébb. Bárcsak a főnökömnek is ennyire tetszett volna! Akkor lehet még elő is léptetett volna…

Még volt egy kis időm, úgyhogy gyorsan kerestem egy vastagabb harisnyát, és egy térdig érő zoknit. Ezúttal passzoltam a magas sarkú cipőt, egyébként is fel volt törve a sarkam, így csak a bakancsomat vettem fel, majd lekaptam a kabátom a fogasról.

Vennem kell egy sapkát - futott át az agyamon, ahogy kiléptem a lépcsőház ajtaján. Őrült tempóban rohantam a buszmegálló felé, közben a fejem fölött lévő táskámmal próbáltam védeni magam. Meg kell, mondjam, hogy nem igazán jött össze.

Úgy éreztem tényleg életem legrosszabb huszonnégy órája jött el, amikor a busz beállt a megállóba, a gödörben nyugvó vizet feldúlta, ami valamiért rajtam akart bosszút állni. Csodás szavak hagyták el ajkaim, és mind azért jött ki, mert nekem épp szoknyát kellett felvennem. Mert, ha még át akarok öltözni nadrágba, akkor biztos elkések, és… kirúgnak.

Csak ne fázzak meg - simítottam el csurom vizes, és már sáros hajtincseim a szememből. Ennél rosszabb már nem lehet. Tisztában voltam vele, ha az emberek erre gondolnak, akkor csak aztán jön igazán a java. Talán pont ezért emlegettem, hogy végre túlessek a legrosszabbon…

De valahogy nálam ez az utolsó csapás elmaradt. Legalábbis ezt hittem egészen addig, ameddig a busz le nem robbant két sarokkal a célom előtt. Az emberek körében ez óriási felháborodást keltett, és mindenki elkezdett panaszkodni, hogy elkésik óráról, vagy munkából. Hát… ha én elkések, akkor másnap már nem lesz hová sietnem, az biztos.

Az ideg végeláthatatlan magasságokban tombolt bennem, legszívesebben betörtem volna a mellettem lévő ablakot, és elmenekültem volna. A felirat szerint vészkijárat, az én mostani helyzetem pedig nem lehetett már nagyobb vész. Sőt katasztrófa volt. Már az „ennél rosszabb már nem lehet” kiáltást is elsütöttem, innen már tényleg csak jó jöhet.

Leszáguldottam a buszról, és rohantam kinyitni a kávéházat. Újra csalódnom kellett, ugyanis megint szembe találkoztam a ”szerencsémmel”. Egy rohanó barna hajú, fekete nadrágot és szövetkabátot viselő egyetemista srác fellökött. Halványan hallottam egy „Bocs” szavacskát, de azért elvártam volna, hogy megáll és kisegít a tócsából! De nem tette meg, ezért pedig legszívesebben letéptem volna róla a méregdrága textildarabokat. Neveletlen ficsúr!

Ahogy odaértem a kávézóhoz elővettem a kulcsaim, majd kinyitottam az ajtót. Hálát adtam az Istennek, hogy végre biztonságos helyen vagyok. Habár még az is átfutott az agyamon, hogy mindjárt rám fog dőlni az épület. Szerencsére ez nem történt meg, úgyhogy megkönnyebbülten mentem az öltözőbe és vedlettem át munkaruhába.

A mosdóba mentem, ahol megmostam az arcom és próbáltam magamat rendbe szedni. Úgy néztem ki, mint egy virágos kert, amit elmosott az eső! Szörnyen… Hajamat egy gyors mozdulattal összefogtam a fejem tetejére, nem érdekelt mennyire szörnyen nézek így ki, muszáj voltam.

Ezek után a telefonom a zsebembe csúsztattam, majd elvégeztem a szokásos nyitás előtti teendőket. Nagyjából felmostam a padlót, letörölgettem az asztalokat, és ellenőriztem, hogy minden megvan-e ahhoz, hogy elkezdhessek egy újabb napot. Mikor mindent megfelelőnek találtam elfordítottam a táblát, így a nyitva felirat látszódott, és vártam a vendégeket.

A napom, mint mindig most is ugyan olyan pörgősen telt. A vendégek csak úgy szálingóztak ki és be, miközben én próbáltam a legtöbbet kihozni magamból. Délután kettő óra környékén ismét megszólalt a bolt apró csengője, mire odakaptam a fejemet. Legjobb barátnőm sasszézott be az ajtón, majd vigyorogva ült a pulthoz.

- Szióka! – integetett, mire felkuncogtam, majd odamentem hozzá.

- Neked is üdv, NaNa – forgattam meg a szemem. – Mitől ez a nagy jókedv?

NaNa általános iskola utolsó évétől kezdve a legjobb barátnőm volt. Egy középiskolába is jártunk, és egy egyetemre is jelentkeztünk volna, hogyha a családi problémáim nem szólnak bele az életünkbe. Akkor most én is a pult másik oldalán lennék, és vigyorogva iszogatnám a jeges kávémat…

- ZiTao ma szakított a barátnőjével, aki ezt nem hitte el, ezért oppa az egész iskola előtt kijelentette – vigyorgott. – Aztán hozzátette, hogy az, hogy most nincs barátnője nem jelenti azt, hogy a szíve nem foglalt – kezdte el rágcsálni alsó ajkát.

- OMO! NaNa ez.. rád értette ugye? Ugye? – pörögtem fel én is, mire barátnőm heves bólogatásba kezdett.

- Egyébként te miért nézel ki ennyire szörnyen? Komolyan, mint akin átment egy traktor – mutatott rajtam végig, én pedig bosszús pillantást vetettem rá.

- Komolyan? Tényleg úgy nézek ki? Köszönöm, hogy felvilágosítasz, mert eddig nem tudtam! – fújtattam. – Tegnap eláztam, bedöglött a hajszárítóm, reggelre nem száradt meg, az esernyőm ellopták és így megint esőben kellett jönnöm. A tegnapi miatt kirúgtak volna, hogyha ma egy ilyen dolog miatt nem jövök be dolgozni – sóhajtottam, majd elkezdtem csinálni barátnőm szokásos Americano-ját.

- Mi történt tegnap? Meg ki az, aki ellop egy esernyőt? – vágott fura fejet.

- Az egyik vendég letaperolt, én meg leöntöttem… Persze a főnök azt nem vette figyelembe, hogy három asztallal arrébb az egyik csávó nagyon jól szórakozott rajta, ezért mérges lett. Az esernyőlopó pedig a szélvihar – fordultam felé egy szörnyű mosollyal.

- SeKyung bekeményített – vette el tőlem az italt, majd nevetve beleivott.

- Be hát! Ma is szívesen megtettem volna, ugyanis valamelyik baromarcú egyetemista fellökött reggel! – jutott eszembe a kimaradt információ.

- Suho oppa is fellökött valami nőcskét a reggel – csóválta a fejét. – Úgy néz ki néha a milliárdosokkal is előfordul, hogy nem tudják őket furikázni – vont vállat.

- Hát igen – sóhajtottam csalódottan -, egyeseknek az a legnagyobb problémájuk, hogy egyszer az életben nem raknak kocsit a fenekük alá… Nekem pedig az, hogy nincs még csak egy átkozott esernyőm sem, mikor megyek a munkába! Ugyan annyi idősen!

- Nyugalom, Kyungie – tette kezét enyéimre. – Suho oppa nem olyan – mosolyodott el.

- Ez engem, egy cseppet sem vigasztal – mondtam az őszintét, majd visszatértem a munkámhoz.

NaNa szokásához híven elvonult a legmesszebb lévő sarokba, leült egy asztalhoz és elővette a könyveit. Valamiért mindig ebben a kávézóban tanult. Azt mondja azért, mert itt, ha nem is teljesen, de vele vagyok, a könyvtárba pedig csak kretének járnak. Elmondása szerint csendben tanulni se tud, a kávézó alapzaja pedig jót tesz az agyműködésének. Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem ezen állítását?

Barátnőm éppen összecsukta könyveit, amikor Tao és pár haverja - akiket még nem igazán láttam -, beléptek a helyiségbe. A két egyén rögtön egymás felé indult, néhányan a fiú haverjai közül még csatlakoztak hozzájuk, egy pedig megindult felém.

Fekete nadrágja és szövetkabátja felettébb ismerős volt, azonban nem akartam magam teljesen lejáratni, így inkább nem szóltam semmit. Fején napszemüveg díszelgett, amit ilyen időben egyáltalán nem értettem. A pultra támaszkodott, majd elkezdte leadni a rendelést.

- Egy jeges kávét, két Latte Macchiato, egy Americano és egy Café Latte – sorolta unottan, én pedig már biztos voltam benne, hogy miért ismerősek a ruhadarabjai.

- Te voltál! – akadtam ki.

- Mi? – nézett rám értetlenül.

- Te voltál az, te löktél fel a reggel! Annyira nehéz lett volna a mellé a „Bocs” mellé megállni és felsegíteni? Tudod, nem csak te voltál késésben – fontam össze karom mellkasom előtt.

- Parancsolsz? – tolta fel a szemüveget a fején, mire még jobban leszakadt az állam.

- És te nevettél ki tegnap is! Tényleg annyira vicces, hogy emberek pincérnőket fogdosnak? Esetleg te is ezt csinálod szabad idődben? – kértem számon. Hangomra barátnőm felkapta a fejét, majd a kis társasággal együtt felénk indultak.

- SeKyung, Suho oppa, mi történt? – kapkodta kettőnk között tekintetét NaNa.

- Ez a tapló volt az, aki reggel fellökött, ráadásul ő szórakozott annyira jól a tegnapi előadáson! – vázoltam fel a helyzetet NaNának.

- Igazat mond? – nézett a férfire, aki hitetlenségében felnevetett. Fájt bevallani, de nagyon is szívmelengető nevetése volt…

- Lehetetlen lett volna nem nevetni! Hiszen leöntötte kávéval – nevetett tovább az emlék hatására.

- És majdnem kirúgtak érte! – néztem rá mérgesen.

- Ha ez a problémád, bármikor, ha kirúgnak, azért mert leöntesz valakit, nyugodtan gyere hozzám, én biztos tudok neked munkát találni. Nem lesz nehéz, legfeljebb majd nyitok neked egy kávéházat – vont vállat.

- És még nem olyan, mint a többi gazdag ficsúr? – néztem fintorral az arcomon NaNára, aki vállat vont.

- Kikérem magamnak! – háborodott fel Suho.

- Miért szerinted melyik normális ember mond olyat a másiknak egy napi ismeretség után, hogy vesz neki egy kávézót? – forgatta a szemét Tao, én pedig egyetértően bólogattam.

- Oké, akkor meghívlak egy kávéra – mondta az érintett.

- Most komolyan? Elvárnád, hogy megcsináljam a kávét magamnak, és aztán kifizetnéd? Hát nem – ráztam a fejem.

- Nem úgy! Elviszlek kávézni, meg vásárolni is… reggel elég csapzott voltál, habár még most is – mosolygott rám, én pedig legszívesebben felképeltem volna.

- Biztos, hogy nem! – tiltakoztam. Nem akartam ettől a férfitól semmit, sem új ruhákat, semmit. Csak egy normális bocsánatkérést.

- SeKyung! – nyafogott barátnőm. – Ezt nem utasíthatod vissza! Adj neki egy esélyt, hát nem látod, mennyire aranyosan néz? – mutatott Suhora, aki unott arccal könyökölt a pulton, és nézett kifelé az ajtón.

- Tényleg! Hát eszméletlen aranyos – hangomból áradt a szarkazmus, miközben két kezem arcomra tapasztottam és eltátottam a szám.

Két nap telt el azóta, hogy Suho megjelent a kávézóban, a barátnőm pedig ezer örömmel dobott a karjaiba. Ennek hála most itt ülök egy teljesen átlagos plázában, egy dúsgazdag huszonévessel, aki fellökött az utcán.

Semmi kedvem nem volt hozzá, és az, hogy NaNa rám parancsolt nem jelentett semmit. Ettől függetlenül simán otthon maradhattam volna... Igazából magam sem tudom miért jöttem el. Talán a megnyerő külseje, vagy a nevetése az oka. Fogalmam sincs, de itt vagyok.

Épp egy kétszemélyes asztalnál ültünk, miközben a jeges kávénkat szürcsöltük. Ugyanis kiderült, hogy ő volt az a személy, aki ezt az italt kérte két nappal ezelőtt. Nem éreztem a sors kezének azt, hogy ugyan az a kedvence, mint nekem. Ez még nem jelentett semmit. NaNa minden bizonyára már összeadott volna minket örömében.

- Tehát, Suho - kezdtem, azonban félbe szakított.

- JoonMyun, Kim JoonMyun.

- Most azt akarod nekem mondani, hogy nem szólíthatlak a beceneveden, mert nem vagyunk barátok? - húztam fel a szemöldököm.

- Egyáltalán nem, pont fordítva - nevetett. - A JoonMyunt sokkal személyesebbnek tartom.

- Akkor Suho - nyomatékosítottam becenevét -, miért is vagyunk itt pontosan?

- Azért, mert a barátnőd túlságosan is erőszakos, és nem hagyta, hogy az történjen, amire számítottam - sóhajtott.

- Miért mire számítottál? - néztem rá összeszűkített szemekkel.

- Pont arra, amit először tettél; visszautasítás - mosolygott gonoszul.

- Oh, igazán? Hát akkor menjünk vásárolni! - vigyorogtam rá gúnyosan. Ezek szerint egyáltalán nem állt szándékában kiengesztelni. Ami azt jelenti, hogy ma egész nap velem fog koslatni a plázában a megfelelő ruha után. Persze azt nem fogjuk megtalálni, de neki ezt nem kell tudnia.

Rengeteg boltba bementünk, mindegyikben felpróbáltam legalább egy nadrágot és egy felsőt. Ehhez természetesen le kellett vennem a ruhadarabjaimat, minek köszönhetően tovább húztam az időt. Látszott Suhon, hogy már elege van az egészből, ezért megkegyelmeztem neki egy kicsit.

- Nem vagy éhes? - kérdeztem, ahogy kijöttünk az egyik cipőboltból.

- Igazából éhen halok, csak nem akartam a hercegnőt megzavarni - jelentette ki, én pedig nem tudtam mit reagáljak a megszólításra. Ő elindult az éttermek felé, míg én egy ideig lesokkoltan álltam egy helyben.

- Hercegnő? De hát nem is vettem semmit! - szaladtam utána.

- Épp ez az, annyira válogatós vagy, hogy eddig semmi nem felelt meg neked. Ennyi - vont vállat.

- Ki mondta, hogy nem felelt meg? Csak kímélem a pénztárcád - pufogtam.

- Most meg kéne köszönnöm? - nézett rám, majd beállt az étterem sorába.

- Igazából csak egy bocsánatkérést szeretnék - motyogtam, de valószínűleg nem hallotta.

Kikértük az ételt, majd helyet foglaltunk az egyik asztalnál. Békésen, szótlanul eszegettünk egészen addig, míg társaságom meg nem törte a csendet.

- Ne nézz hátra, de követnek minket - suttogta, mire hátra fordultam. - Mondtam, hogy ne fordulj meg!

- Te jó ég ez NaNa! - tenyereltem az asztalra.

- Mi van?

- Ő mondta mindig, hogy egyszer béna nagyi jelmezben akar követni valakit! El se hiszem, hogy tényleg megtette - fogtam a fejem.

- Szórakozzunk vele egy kicsit – húzta pajkos mosolyra ajkait, mire egy kérdő fejjel jutalmaztam. Felkeltette az érdeklődésem, végre valami olyat is tudott mondani, ami tetszett. – Hitessük el vele, hogy totál elvagyunk a másikkal.

- Hm… rendben – pacsiztunk le. Az étkezés további részében fújtuk a hülyeséget és nevetgéltünk össze-vissza.

Miután végeztünk újra a boltok rengetegébe vetettük magunkat, ám ezúttal sokkal vidámabb hangulatban. Hogyha felpróbáltam egy ruhadarabot, akkor azt óriási vigyorral a képemen mutattam meg JoonMyunnak. Ő erre rögtön előkapta a telefonját és különböző képeket készített rólam, amin normális és vicces fejeket vágva pózolgatok.

Egy-egy alakításom annyira jól sikerült, hogy nem bírtuk ki nevetés nélkül. Csodálkoztam is rajta, hogy miért nem küldenek ki minket egyetlen egy boltból sem… Főleg akkor, amikor rávettem férfi társamat, hogy próbáljon fel egy magas sarkút. Teljesen biztos voltam benne, hogy nemet fog mondani a hosszas nyaggatás ellenére is. Pont ezért okozott kellemes csalódást, amikor tényleg belebújt egybe.

A végére már érezhetően jól éreztem magamat, és őszintén tudtam nevetni mindazon, amikkel JoonMyun szórakoztatni próbált. Rájöttem, hogy mégsem annyira szörnyű ez az ember, mint azt hittem. Sőt igenis élveztem a társaságát. De nem tudhattam, hogy valójában ő is jól érzi magát, vagy a még mindig a minket követő NaNa miatt teszi.

- Szerintem itt az ideje, hogy lerázzuk Miss. Öregnagyinakakaroköltözni kisasszonyt – csúsztatta meleg ujjait az enyémek közé, mire apró bizsergés járt át. Nem tudtam, hogy érti ezt, de bólintottam. Cselekedetem után JoonMyun rohanni kezdett, de úgy, mintha az élete múlna rajta.

Fogalmam sem volt hová megyünk, de bíztam benne, hogy nem elrabolni akar éppen. Végül is kitudja, miből van annyi pénzük… Habár ezt még én sem gondolhattam komolyan.

Átszaladtunk az egész plázán, majd befordultunk egy rövid folyosóra, aminek a végén egy ajtó volt, amin beléptünk. Egy lépcső tárulkozott elém, amin gyorsan elkezdtük szedni a lábunkat. Legalább négy emeletet szaladhattunk felfelé, és már azt hittem kiköpöm a tüdőm, de szerencsére nem így történt.

Mikor újra egy folyosóra kerültünk cinkostársam megtámaszkodott a falban, majd lihegni kezdett. Én csak neki vetettem a hátam, és úgy csúsztam le rajta folyamatosan, mígnem a földön kötöttem ki. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy JoonMyun is mellém kerüljön. Mind a kettőnkből egy jóleső nevetés tört fel, amikor tudatosult bennünk, hogy mit is csináltunk az elmúlt tíz percben, sőt két órában. Elégedett fejjel fordult felém, mire én is arra irányítottam arcomat.

Szemeim elkalandoztak egész arcán. Csodás szemein, keskeny orrán, hívogató ajkain – amin a kelleténél kicsit tovább tartottam szemeim -, egyszóval mindenen. Ebben a pillanatban ellenállhatatlannak találtam arca minden egyes kis szegeltét. Annyira elvesztem benne, hogy észre se vettem, amint egyre közeledik felém, majd puha párnáit az enyémekre nyomja. A meglepődöttségtől először mozdulni sem mertem, majd lassan én is lehunytam a szemeim és átadtam magam az érzésnek.

Ajkai lassúak és óvatosak voltak. Éreztem a bizonytalanságot, hogy nem akar erőltetni semmit. Mihelyst visszacsókoltam azonnal eltűnt az előző félénk JoonMyun. Szája követelőzőbb lett, és engedély nélkül bújtatta át nyelvét az én számba, amit egyáltalán nem vettem zokon. Kezét felvezette a karomon keresztül, a nyakamon át, egészen a hajamig, amit erősen megmarkolt, így még közelebb vont magához. Karjaimmal átöleltem őt, mire elmosolyodott.

- Miért? – pihegtem.

- Hát… Biztos nem NaNa miatt, ő most nincs itt – vigyorgott, mire játékosan a vállába boxoltam.

- Idióta – csóváltam a fejem, majd mind a ketten felnevettünk.

Rá kellett jönnöm, hogy eddigi életem legrosszabb huszonnégy órája, mégse volt annyira szörnyű. Sőt, az egyik legjobb volt, hiszen megismertem Őt.