A legfélelmetesebb ajándék (Christian Yu 'DPR Ian')

Music challenge 4.0 pt.6 - Derik Fein - Don't Matter

Az út futóhomokkét ragadta meg vaskos bokámat, minden lépésemmel egyre mélyebbre és mélyebbre húzva kidolgozott testemet az elveszettség mocsarába. Az engem mellőző emberek arcának helyén kifejezéstelen örvények keringtek. Ugyanúgy elveszett, magányos lelkek voltak, a bizonytalanság által kikövezett utakon, amin én is minden egyes nap újabb lépéseket tettem.

Bár nem tudtam merre, de haladnom kellett. Árral, széllel, homokviharral, megannyi bukással és kihagyott lehetőséggel szemben, amiket nekem rendelt a sors. Mindvégig magamat vigasztaltam, hogy az elszalasztott lehetőségek, igazából csak akadályok voltak, amiket az élet gördített elém elterelés képp, hogy minél később érjek az igazi feladatomhoz.

Egyre csak haladtam a kemény aszfalton, mázsás súlyuk ellenére tovább emelve lábaimat, hadat üzenve a fáradtságnak. Egy-két mérföldkőnél megpihentem, hogy tapasztalataimat, fájdalmaim, a megtett távolság saját meséjét a karom felületére rejtsem. A különböző minták szavaltak, olyan nyelven, amit csak én érthettem. Az évek múlásával elkezdték felfalni izmos karomat, de nem bántam, hiszen mindegyik egy tanítás volt saját magamnak. Olyan dolgok, amiket nem felejthettem el, amik azzá tettek, aki vagyok.

Csak haladtam az úton, még akkor is, amikor tengerbe torkollott. Elfogott a rettegés, ahogy közeledtem a merüléshez, a szívem beleremegett a víz fagyos nyelvének érintésébe. Néztem a többi embert, ahogy tovább mentek, alámerültek, fuldokoltak, aztán egyszer csak újra talpra álltak, folytatva az életük, mintha mi sem történt volna. Ez nem nyugtatott meg, helyette a félelmembe kapaszkodott az irigység. Én is ki akartam jutni. De vajon nekem sikerülhet?

Nem gondolkodhattam, a lábaim tették a dolgukat - tenniük kellett. Nem állhattam meg, ez nem egy mérföldkő volt, ahol megtehettem volna, hanem a csatatér. Önmagam kiteljesedett énjét szem előtt tartva merültem el a bőrömet tépő vízfodrokban, amik minden erőm ellenére a vártnál hamarabb nyeltek el. A víz alatti csillagtalan feketeség beitta magát a csontjaimba. A sötétség rászorította súlyos kezét a nyakamra, kezeimmel vadul kapálóztam, belül ordítottam, az út mégis egyre csak fogyott a lábaim alatt - nem állhattam meg.

Elmúlt az erőm. Már nem húzott a fénytelen árny, csak lebegtem a súlytalan semmiben. A tüdőm ellepte a mocskos folyadék, lassan süllyedtem egyre lejjebb, szemhéjam elnehezedett. Egy kis rés a világból. Ennyi maradt számomra. A kis résben pedig egy gitár, ami közeledett hozzám, de az is lehet, hogy én közeledtem felé. Egyenesen a kezembe érkezett.

A nyomás kezdett enyhülni a testemben, az óceán lassan visszahúzódott, ahogy minden megtett lépéssel egyre közelebb kerültem a parthoz. Csak sétáltam, egyenesen előre, gitárral a kezemben, büszkeséggel, hogy nekem is sikerült. Túléltem a csillag nélküli éjszakát. Újult erőre kaptam, még az engem mellőző emberek arcáról is eltűnt az örvény, helyüket átvette a szürke üresség, ami egy fokkal kellemesebb látványt nyújtott számomra.

Aztán a semmiből megpengettem az egyik húrt, majd még egyet és még egyet. Az új élmény izgatottsággal töltött el, tudni akartam, hogy még mire vagyok képes. Elő tudom-e hozni mindazt, ami mélyen a szívemben rejtőzik?

Így hát próbálkoztam, továbbra sem adtam fel, a világ pedig megváltozott. Az utam melletti kopárság zöldre színeződött, a felettem elterülő szürkeség kéken hívogatta a repülni vágyókat. Az arcok zsúfoltak lettek, láttam szájakat, orrokat és szemeket, amik bár kifejezéstelenek voltak, mégis a kínzó múlt után öröm volt rájuk nézni. A mérföldköveknél pozitív alakzatok kezdtek felkerülni a testemre, amik elégedettséget költöztettek a lelkem minden zugába.

Énekelni kezdtem. Szeltem a kilométereket, pengettem a gitáromat, kiengedtem a szívem dallamát. Az életemmel életet adtam. A körülöttem némán baktató arcok egyre beszédesebbek lettek; a szemükbe derűs világ költözött, a szájuk felfelé görbült, a jókedv üzenetét hordozták magukban. Csak haladtam tovább, egyre közelebb érve, a legszebb dallamot játszva, míg végre én is elmosolyodtam.

Akkor megláttam a videokamerát, ami ott hevert az út szélén. A testem elöntötte egy jóleső bizsergés. Olyan fajta, ami tudatja veled, hogy most valami igazán jó következik, hogy jó úton haladsz. Felvettem a körülöttem zajló világot, ami egyre színesebb és élénkebb lett. Virágok nőttek körülöttem, az előttem elterülő ösvény a szivárványos naplementébe szaladt. Eszem ágában sem volt akár egy pillanatot is kihagyni. Mindent megörökítettem.

Aztán megpihentem, a felvételeket aláfestettem a zenémmel, a hangommal, az üzeneteimmel. Átalakítottam őket valami olyanná, amit csak én láthattam, olyanná, amilyen az én világom volt. A szerkesztés egy szemüveg volt, amit én készítettem: szorgosan, fáradhatatlanul. Amikor készen lett, elkezdtem osztogatni, akár a cukrot, mindenkinek, akivel az úton találkoztam. Azt akartam, hogy lássák mindazt a varázslatot, amit én. Az elképesztő robbanásokat, a szédítő fényeket, a szabad mintákat, az egyedi színeket, az ezer és ezer alakzatot. A bohókás összevisszát, a vidám fejjel lefelét és a szomorú vízszinteset. Az érzéseket, amik a lelkemben kavarogtak. A hosszú utat, amit megtettem. Mindazt, amit én láttam, ébren és álmomban.

Végül azt is megmutattam, hogy a sötétség is lehet gyönyörű. Ahogy nekem is, az embereknek meg kellett tanulniuk, hogy az üres éjszakai égbolt a legfélelmetesebb ajándék.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Sziasztok!

First of all, sajnálom, hogy még nem válaszoltam a kommentjeitekre, de így itt ilyen előválaszban mindenkinek, hogy OMG ANNYIRA HÁLÁS VAGYOK MINDAZÉRT, AMIT ÍRTATOK NEKEM A JONGINOS LELKES NOVELLÁMHOZ TT ♥ Tényleg mindig eléritek, hogy úgy igazán, őszintén megszeressem a novelláim, köszönöm!

No de, visszatérve ehhez a novellához xD

Fhu, hát nem tudom kinek jött át, amit akartam xDDD De már most inkább a múltkori után tisztázom a dolgokat. Tehát itt ezt az egészet úgy kell elképzelni, hogy Christian folyamatosan egy úton sétál, ami az élete. Szóval megy az út közepén, körülötte pedig a többi ember is csak sétál, keresve a saját céljukat. Közben Christian elmerül a céltalanságban (meg ugye mások is, de másoknak végül segít a zenéjével és a videókkal, amit csinál), hogy nem tudja mit akar, majd megtalálja önmagát, aztán úgy sétál tovább, hogy boldog, zenél, énekelget, felveszi a dolgokat stb. Mint vannak ilyen mese jelenetek, pl a Loraxban is, amikor a Valahász énekli a Hogy lehetnék én a rossz dalt és sétál folyamatosan xD Mert nekem ez a zene ilyen gitárzogatva elsétálgatok feelinget adott xD

Persze Christian munkája - a gondolkodása meghát valami egészen e világon túlian eszméletlen - ennél a novellánál sokkal izgalmasabb, eseménydúsabb és színesebb, tényleg szemet gyönyörködtetően lenyűgöző. De hát én most ahhoz kevés voltam, rip. Na mindegy xD Fun fact: Christian egyszer elmesélte, hogy a So Beautiful dallal az volt a célja, hogy megmutassa az embereknek, hogy a sötétség is lehet gyönyörű, úgyhogy ezért csempésztem ezt bele.

Most pedig sipirc és mindenki nézzen meg minden DPR Live mv-t és DPR Ian mv-t és DPR Cream mv-t és tegye ki orgazmusnak a szemét (minden mv-t Christian csinál, és egyébként Bobby Holup! és Mino Body MV-jét is pl ő csinálta) és a fülét :D

S T A N D P R

Itt egy kis ízelítő:

Életeken át (JaeYong)

 

Music challenge 4.0 pt.5 - NCT 127 - Limitless

A tükör jól végezve munkáját tárja elém nyúzott, barna tekintetem, hosszú rasztahajam nem a megszokott rendezett rendetlenségben áll, hanem tényleg összevissza van, fekete ingem hívogatóan simul izmos, mélybarna, szinte már étcsokira hajazó testemre, ám ez sem segít a vasalatlan helyzetén. A tükör tényleg csak azt teszi, amire rendeltetett, magam helyett én mégis őt utálom, hiszen már megint ezt kell látnom.

Irritáltan a vastag, telt ajkaimba harapok, ahogy elküldöm a céget egy hideg, fagyos tájra, amiért már megint éjszakákba nyúló meetingeken kellett részt vennem, aztán elhagyom a mosdót, hogy a cuccaim összeszedve végre távozzak az irodának becézett börtönből.

A város irodaházakkal teli része ilyenkor általában már csendes, csak a zebrák lámpáinak sípolása, pár ritkán elhaladó autó zaja, az utcalámpák sárgás fénye tölti meg a teret. Minden magányos és fáradt. De a busz szerencsére közlekedik, így amikor megpillantom a megállóba éppen beállót, rohanni kezdek. A fene se akar hat percet várni a következőre.

Fél óra ablakon kibambulás után megpillantom a célállomásom, és már berögzült mozdulattal jelzem, hogy én itt bizony le fogok szállni. A megálló utáni első kereszteződésnél megindulok jobbra, hogy gyorsan letudjam a sajttorta vásárlást, ha már az az idióta haverom képtelen volt normálisat hozni a múltkor. Két lépés után azonban meggondolom magam, mégis a bal irányba fordítom lábfejem, végre péntek van, csak haza akarok érni, majd holnap, egy kiadós alvás után leugrok a boltba.

Gyors lépteim zaja kísér, szemem előtt egyre csak a puha ágyam látványa lebeg, ahogy hazafelé igyekszem a kihalt utcákon. Elmémet elborítja egy érzés, mintha a világvége után lennék, egy dimenzióban, ahol a hangok túlságosan távolról érkeznek, ahol mintha nem is én lennék én, mintha minden megszűnt volna rajtam kívül.

A hátramaradt útszakaszon két helyen is átkelhetek a zebrán, de amint az első lehetőségnél meglátom a zöldre villanó lámpát, a második opciót már meg sem fontolom. Hosszan szedem a lábaim, ahogy ráfordulok a csíkos felületre, nem foglalkozva a környezetemmel. A furgonnal, ami túl gyorsan és túlságosan szabálytalanul jelenik meg, sem az autóval, ami megpróbálja hárítani az elkerülhetetlent.

Hirtelen minden impulzus egyszerre éri el az elmém, a tudat, hogy meg fogok halni, megtorpanásra késztet. Az autós belém és a furgonba csapódik, messzire taszítva masszív testemet, aztán az aszfalt rideg, kíméletlen felületére vetődöm.

Hát ennyi lenne?

A semmiből, mintha egy szivárvány robbanna fel, az áttetsző oxigén a világ összes színében kezd pompázni, a magasba emel, simogat, szép szavakat suttog, megtölt melegséggel. Biztosít, hogy immár jó helyen vagyok, most már nem kell félnem.

A színek elkezdenek átalakulni - egy otthon rajzolódik ki előttem. Óriási ablakok, amin a fény ártatlanul szökik be, megvilágítva a kedvenc fa bútoraimat, a rajtuk lévő szerelmes emlékeinket ölelő képkereteket, a kis tárgyakat, amit a világ különböző pontjairól szereztünk. Átformálódnak a szőnyeggé, amit utálok, de az ő anyukája adta, így maradnia kellett, hiába ellenkeztem. Kirajzolódik belőlük a növénytengerrel borított zongora, amin megannyi történetet játszottam már el neki. Aztán a színekből végül megjelenik a franciaágy, és ő is, ahogy a karjaimban fáradtan pislogva magához tér, majd még jobban a meztelen mellkasomba bújik, egyenesen a szívembe.

- Jó reggelt, Taeyong - suttogom lágyan dörmögve a nap első szavait, a nevet, amit még sose hallottam, mégis a mindent jelenti.

Csontos ujjaimmal az említett karját cirógatom, ismert testemhez képest a bőröm falfehér, mégsem ijeszt meg. Furcsa, de ez is én vagyok. Ahogy a magasabb hangom is, és a szavaim, amik más nyelven csengenek, mégis értem minden betűjét.

Taeyong felém emeli angyali arcát, nem ismerem, de mégis tudom, ki ő. A lelke már egyszer felejthetetlen táncot járt az enyémmel. Érzem, hogy szeretem, hogy szerelmes vagyok, úgy, mint még soha, hogy a karjaiban vagyok ott, ahol lennem kell, nem számít se tér, sem idő. A világot, ahol vagyok, ő tölti ki - a szerelme, a szívének dobbanása, érintésének selyme körülölel. Megfullaszt, mégis életben tart. A pillanatok a végtelenségbe nyúlnak, a végtelenség pedig pillanatokká lesz.

Már semmin sem gondolkodom többé, átadom magam az örökkévalóságnak.

Kissé vékony, de formás ajkával, ami ugyanúgy az enyém, mint az övé, szelíden megpecsétel. Határtalanul szerelmesen ízlelgetni kezd, én pedig hagyom, hogy mindenem megkóstolja, miközben igyekszem még intenzívebbé varázsolni számára az élményt.

- Nem akarok elmenni, Jaehyun-ah - nyöszörgi, majd egy puszit hint a még forró számra. - Utálom, hogy hátra kell hagynom a családom azért, hogy veled szabadon töltsem meg kis szeretet-csomagokkal a sajátunkat.

Rögtön felfogom, hogy miről beszél. Szöulban nem házasodhatunk össze, nem lehet gyerekünk. Itt minden, amire vágyunk, csak a semmibe vész, minden közös álmunk olyan, amit még a legszebb pizsamánkban, a legszebb ágyneműk között sem álmodhatunk.

- Spanyolország csodálatos lesz, és ami a legfontosabb, hogy ott leszünk egymásnak. Először csak ketten, aztán hárman, aztán akár még többen is - biztosítom, miközben sötétszőkére festett, kissé szemébe hulló tincseibe túrok. De őt nem csak ez aggasztja, így folytatom, miután kezemet az arcára vezetem. - Ráadásul a családod imádni fogja a tengert és a meleg, napsütéses délutánokat, amikor meglátogatnak.

◯

○

Csupasz lábam elmerül az alattunk korlátok nélkül elterülő, kékszín tengerben, a hullámok néha-néha hozzásodorják Taeyong lábfejéhez, ami csak még több boldogsággal tölt meg. Combjaimmal fogom közre testét, miközben a lehorgonyzott vitorláshajónk hátulján ülünk, gyönyörködve a mallorcai naplementében, ami mintha csak a mi szerelmünkkel festette volna meg az eget. A nap vöröslő, intenzív izzása, ahogy átkúszik gyengéd barack és cseresznyevirág színébe, hogy aztán a hűsítő kékség oltalmába merüljön, elvarázsol.

De nem eléggé ahhoz, hogy elvonja a figyelmem az ölemben lévő férjemről, aki ezer fénnyel csillogó,  káprázattal teli tekintetét továbbra is az előre nyújtott kezét ékesítő karikagyűrűjén tartja. Úgy figyeli a pár órája felhúzott ékszert, mintha csak képzelgés lenne, mintha abban a pillanatban, ahogy leveszi róla a csillagszem pillantását, már el is tűnne a semmibe, magával víve mindazt a határtalan érzelemet, amit képvisel. Azonban ez már örökké a miénk marad. Életeken át.

- Szerinted, hogyha a tenger aranyhídjára lépnénk, akkor elérnénk a Mennyországba? - kérdezem elmélázva, miközben végigzongorázom a kinyújtott karját, majd ujjaim az övéi közé fonom, így már nem csak a sajátját, hanem mellette az én gyűrűmet is csodálhatja. Csatlakozom hozzá.

- Minek akarnál eljutni a Mennyországba, amikor itt sokkal jobb? - Taeyong nem viccel, a hangja lejtése tudtomra adja, hogy tényleg így gondolja, még a szíve legeslegmélyén is.

Rájövök, hogy igaza van, mindegy milyen hidat, utat, virágösvényt követek, amíg ő kísér, addig az se számít, merre tart. Vele akár futóhomokba is léphetnék, azt se bánnám.

◯

○

Aiden fürdőnadrágba bújtatott, karamell testén megcsillan a fény, ahogy az udvaron lévő trambulinban egyre magasabbra és magasabbra ugrik. Éjfekete, szörnyen nehezen kezelhető haját a pici Sienna segítségével feje tetején befontam, majd egy hajgumival összefogtam a maradékot, hogy ne zavarja játék közben.

Figyelem, ahogy Taeyong megjelenik a slaggal, aztán vízicsatát indít a fiúnk ellen - olyan, mintha szivárvány esőt zúdítana rá a magasból. A hirtelen hideg érzésre Aiden meglepett sikítása, aztán pedig óriási mosolya és öröme tölti meg az udvarunkat. Nem sokkal később az ugráló felülete megtelik vízzel, Taeyong pedig nem bírja megállni, sőt, biztos vagyok benne, hogy nem is akarja, hogy bemenjen ő is. Minden egyes ugrásuk után megannyi csepp emelkedik a levegőbe, azt a hatást keltve, mintha milliónyi kis színkavalkádban játszanának.

- Apu! - rohan oda hozzám Sienna, hosszú szőke haja lobogva repül utána. - Apa eláztatta Barbie haját - kék szemei kérlelően kémlelik az enyémet, látom rajta, hogy minden reményét belém vetette.

Gyengéden fejtem le kis ujjait a babáról, miközben átfésülöm a műhajat, majd a napsugarak alá fektetem.

- Így ni, a nap egykettőre megszárítja - biztosítom, ahogy játékosan pufi arcába csípek, mire felfújja magát, de aztán, akárcsak én, ő is szélesen elmosolyodik. - Gyere ide, nézzük addig apát és a bátyád, vajon ki ugrik magasabbra.

Kitárom a karjaim, mire fejét a nyakhajlatomba fúrva, hezitálás nélkül olvad bele. Nem sokáig marad így, pár pillanattal később megfordul ölemben, figyelmét a trambulinban szórakozó srácokra irányítja.

- Szerinted, ha elég magasra ugranak, akkor felpottyanak a Mennyországba? - oldalra hajtja a fejét, ahogy elgondolkodik ártatlan kérdésén, míg én jót szórakozom a sajátos kifejezésén.

- Miért akarnának felpottyanni, amikor itt sokkal jobb? - Taeyong szavai keringenek a fejemben és az esküvőnk napja.

- Ó, tényleg? - fordul hátra kíváncsi tekintettel, mire bőszen bólogatni kezdek.

- Eláruljak valamit? - veszem hallkabbra hangom, hogy felkeltsem az érdeklődését, ami sikerül is, így a füléhez hajolok, mire nevetve megborzong a csikis érzéstől. - Ahol a szeretteiddel vagy egészségesen, ott sokkal jobb, mint a Mennyországban - osztom meg vele a titkom, játékosan elhúzva a sokkal szócskát.

Felcsillannak a szemei.

- Akkor nekem is befonod a hajam? - kérdezi ártatlanul, mire jólesően felnevetek.

Annyira elmerülök a műveletben, hogy fel sem fogom, ahogy Taeyong és Aiden elhagyja az ugrálót, hogy nem kegyelmezve ránk támadjanak pár vízibombával. Sienna megilletődik, tudom, hogy most azt mérlegeli, hogy bőgjön-e, amiért elázott a még befejezetlen haja, vagy bosszút esküdjön a bátyja ellen, de nincs elég ideje, ugyanis Aiden felkapja és forgatni kezdi a levegőben, ami egy pillanat alatt űzi el az összes gondját.

Ezalatt én felhőtlen jókedvvel indulok meg az apjuk felé, és kapom el a derekánál, hogy bebizonyítsam, bizony rossz emberrel kezdett.

Tényleg… ennyi lenne?

Vannak sorsszerű dolgok az életben. Olyan dolgok, amik már a mindenség kezdetekor eldöntettek. Dolgok, amiket mi, egyszerű, apró emberek néha felfogni sem vagyunk képesek, nemhogy befolyásolni. Ilyen volt az én találkozásom is veled, ebben az életben.

Ha tudom, inkább elengedlek ez alkalommal, csak élhess. Ha tudom, inkább lassú, ráérős léptekkel közelítettem volna meg a buszmegállót, ahelyett, hogy rohantam elérni az épp bent álló járművet. Bal helyett jobbra mentem volna a hazafelé tartó úton, hogy beugorhassak a kisboltba a kedvenc fagyasztott sajttortámért, ahelyett, hogy beérem az otthon lévő, kevésbé kedvelt fajtával. Vagy egyszerűen tovább álltam volna a következő zebrához, ahelyett, hogy megcélzom a már zölden felvillanó lámpához tartozót.

De lehet ez sem lett volna elég. Mit kellett volna tennem, hogy most, ahogy a halálból visszatérve felpillantok a hideg, érdes úttestről, ne az autóban elcsukló, vérben ázott, halott, még idegen testedet kelljen látnom?

Mit kellett volna tennem, hogy ismét együtt legyünk, miközben megteremtjük magunknak a földi Mennyországot?

A remény, hogy te is visszatérsz, hogy a szemeid lassan felnyitódnak, majd összefűzöd boldogságot ígérő lélektükröd az enyémmel, elhalni látszik. A helyét nyers rettegés kezdi átvenni - kegyetlenül arról mesél, ebben az életben nekünk csak ennyi járt.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Sziasztok!

Van egy dokusori netflixen, az a cime, hogy surviving death és hát pár napja megnéztem az első és a hatodik részt, ami near-death experience és a reinkarnáció részek. Aztán megnéztem végre felirattal is a zenét, és hát ez született meg a doku és a zene hatására.

Egyébként ha valaki szereti az ilyen spirituális dolgokat, akkor menjen és nézze meg. Néhol konkrétan rázott a hideg, annyira durva *-*