Sziasztok!
Music challenge - Rebecca Ferguson - Glitter & Gold
Uh, igazából nem tudom mit írhatnék most ehhez a történethez. Ahhoz képest, hogy milyen korán volt ötletem, eléggé sokáig tartottott megírnom, de végül készen lettem.
Remélem tetszeni fog ez is sokatoknak, akárcsak az előző :3
Minirigó xX
Miután a fürdőkádat sikeresen teleengedtem meleg már-már égetően forró vízzel, összeillesztettem a buborékfújó rácsot, majd a tapadókorongjait a kád aljára cuppantottam.
- Biztos vagy benne, hogy ez működni fog? - hallottam meg magam mögül SoJin kétkedő hangját. Csípőre tett kézzel felé fordultam.
- Biztos! Nem lesz tökéletes, de működni fog - győzködtem. - Kiskoromban is mindig ezt használtuk.
- Hát akkor mindjárt meglátjuk - mondta, félretolt és megindult a kád felé.
Csupasz lábujját elindította a víz felé, majd lassan, az egyberészes furdőruhába bújtatott testével együtt elmerült a vízben. Amint feneke a rácshoz ért az a középső illesztésnél kettévált. SoJin felsikoltott ijedtségében.
- Nyugi! Ez ilyen, mindig is ilyen volt, de attól még működik - hadartam, majd gyorsan visszacsúsztattam egymásba a két oldalt.
- De hisz még be se kapcsoltad - akadékoskodott.
Megforgattam a szemem, majd lenyomtam a masinán ékeskedő régi, már elsárgult gumis kapcsolót. A buborékok megindultak, barátnőm pedig kuncogni kezdett.
- Na, ugye, hogy jó? - löktem az arcába egy adag vizet, mire ő is elkezdett kifelé pocskolni. Gyerekes játékunk és kacagásunk addig tartott, míg lábam el nem csúszott a vízben áztatott padlón. Hirtelen mindkettőnkön urrá lett a félelem, SoJin utánam nyúlt, én pedig jobb kezemmel megragadtam a mellettem lévő mosogépet, így sikerült megtartani magam. Gombóc szemeinkkel egymásra néztünk, mellkasunk fel-alá emelkedett.
- Hirtelen azt hittem mindennek vége - vallottam be, szabad kezemmel a mellkasom dörzsöltem.
- Hogy is lehetett volna vége mindennek, amikor még vár ránk pár üveg pezsgő? - kacsingatott a mögöttem lévő behűtött üvegek felé.
Egyetértően bólogattam, a kezébe adtam a pezsgőt és a két műanyag poharat, majd én is helyet foglaltam az apró méretű, kizárólag egyszemélyes kádban. Még jó, hogy kifröcsköltük a víz nagy részét, hiszen az érkezésemmel amúgy is a csempén landolt volna.
SoJin kezembe adta a poharakat, hogy könnyedén kibonthassa a pezsgőt, majd teletöltötte mind a két poharat. A koccintásunk csilingelő hangja elmaradt, de nem számított.
Buborékunk is volt, pezsgőnk is volt, és itt voltunk egymásnak; két elválaszthatatlan barátnő.
A kezemben tartott üveget pásztáztam, ujjam végigvezettem a kecses pohár peremén, a buborékok úgy szálltak felfelé, lebegtek tovább a semmibe, akár az én boldog emlékképeim. Mély levegőt vettem majd lepillantottam, a lábamat izgatni próbáló végtagot kerestem. Alig láttam, a jakuzzi csak úgy bugyogott, de tudtam, hogy az övé.
A menedzseremre néztem, majd elengedtem egy halvány mosolyt, a hideg is kirázott a jól ismert tekintetétől. Körülöttünk mindenki jól érezte magát, kellemes zene és üvegek koccanása keveredett a végetnemérő csacsogással és nevetéssel. Pár hónapja még én is ilyen voltam… De hamar rá kellett jönnöm, hogy az arany és csillogás nem minden. Hiányzott a műanyag pohár, az a béna fürdőkád, a barátaim, a legjobb barátnőim…
Mielőtt a keze ennél is intimebb területre merészkedhetett volna felpattantam. A jakuzziban lévő emberek szeme hirtelen rám irányult, mindenki elnémult. Pontosan úgy, mint én, amikor a menedzserem ajánlatát először hallottam. Egyikük szólásra nyitotta a száját, azonban én megráztam a fejem. Nem mintha érdekelné őket, hogy mi van velem. Helyesbítek: érdekli őket, de nem az emberi része; csupán egy jó falat, amin csámcsoghatnak egymás között; valami, ami egy jó pletyka alapja; egy szaftos sztori, amivel a nagyérdemű közönség előtt be tudnak piszkolni.
Hátat fordítottam, a pezsgőmmel a kezemben kiléptem a jakuzziból, nem foglalkozva azzal, hogy magamra tekerjem a törölközőm, orromat felszegve sétáltam el a konyháig, ahol továbbra is tartottam a képzeletbeli pajzsomat. Már így is elég jelenetet rendeztem ahhoz hogy elkezdődjenek a találgatások, de nem érdekelt. Beszéljenek csak, amit akarnak, nekem már nem számít. Már semmi sem számít.
Egy mozdulattal leborítottam a buborékos italt, majd az asztalra csaptam a poharat, reménykedve, hogy darabokra törik. Nem így lett. Derekammal a pulthoz támaszkodtam, két karom összefontam magam előtt. A konyhaszekrény túlsó végén kiszúrtam egy doboz cigarettát, odaérve csak a szálak vártak, gyújtó nélkül. Kihúztam egyet, majd a tűzhelyhez sietve meggyújtottam.
Utáltam cigizni, az utóbbi időben mégis ez volt a legmegbízhatóbb társam. Egy társ, aki ahelyett, hogy segített volna, és építően hatott volna az életemre, csak még jobban lerombolta azt. Ezzel a tudattal sétáltam be a vécékhez, ahol a takarítónő lenéző tekintetével találkoztam.
- Csodálatos estét önnek is! - Vigyorodtam el gúnyosan. A fogaim azonnal eltűntek, amint beugrott saját magam képe, miközben ugyan ilyen tekintettel bámulom magam a tükörben. - Tudja teljesen igaza van - közöltem vele, ahogy az egyik wc ajtajának dőltem. Beleszívtam a cigimbe.
- El-elnézést? - hangja bizonytalanul csengett, körbenézett az apró helyiségben, majd megilletődött arcát felém fordította. - Hozzám beszél?
- Ha nem csalnak a szemeim csak ön és én vagyok itt, magamhoz pedig még nem kezdtem el beszélni. Bár a pszichológusom szerint ez bármikor megtörténhet, tekintve hogy a magányom milyen szinteket ért el az utóbbi hónapokban. Talán vennem kéne egy kutyát.
Ábrándoztam a cigim végét vizslatva, ahogy a parázs egyre fentebb haladt elvarázsolt egy pillanatra. Akárcsak én, a hamu ott csücsült a szál végén, készen állva a zuhanásra, még tartott, de már nem sokáig. Hát segítettem rajta. A hölgy feszülten nézte végig, ahogy a hamu földet ér és bemocskolja a frissen feltörölt padlót. Egyszer én is elengedem, aztán az én darabkáim is így fognak szanaszét hullani.
Megköszörülte a torkát, vádló pillantása marta a bőröm, ismét feltörölte a padlót.
- Hölgyem, ezt talán odakint kellene csinálnia, vagy egy helyen ahol hamutálat is talál - közölte, megpróbált udvarias hangot megütni, de túlságosan irritáltam ahhoz, hogy ezt sikeresen tegye.
- Mindenhol magányos… - sóhajtottam. Elszívtam a cigarettát, készen álltam elpöccinteni a mosdó másik végébe, helyette viszont a kukához lépkedtem és inkább kidobtam. Alig észrevehetően, de elégedetten biccentett. - Tudja mindegyikünk közül Ön a legigazabb ember itt.
- Ebben nem kételkedem - pimaszkodott, majd az eddiginél is jobban kihúzta magát. - Ön se annyira... szörnyű - suttogta.
- Jaj, ezt még Maga se gondolta komolyan - nevettem fel. - A dalaim helyett saját magam löktem ki a polcra. Mint egy jól összerakott karakter egy játékban… Mindenki velem akar játszani. Azt hittem ha lesz pénzem minden úgy lesz, ahogy akarom, egyenes út a sikerhez… Pénz beszél, kutya ugat… viszont a mai világban ez már nem elég. Vagy szerencséd van és sikerül, vagy gazdag vagy és oda dobod a tested, akár egy darab csontot…
- Megéri ez egyáltalán? Ha szerencséd is van és tisztán sikerül? - sajnálattól csöpögött a hangja. Utáltam ezt, főleg, hogy magamnak okoztam a bajt.
- Persze, hogy nem! De ezt akkor még nem tudtam… Felégettem magam mögött mindent, csak a hamu maradt. Mindenki, aki fontos volt, a legjobb barátaim, akiket nyűgként kezeltem, valami elvégzendő feladatként, amit halogatni kell… A családom, a hobbik, amiket imádtam, az ételek… Minden tűzbe borult, hamuként repültek egyre messzebb és messzebb.
- Azt mondják sohasem késő… - lágy hangja egyre közeledett. Ujjait állam alá téve emelte feljebb fejem, kezét a vállamra simította. - Ráadásul a Főnix madár is feléled a saját hamvaiból. Vagy mit beszélnek.
Kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Nem vártam a liftre, inkább rohantam a lépcső felé, pár emelet már nem állíthat meg. Az ajtóhoz érve kapkodtam a levegő után, megtámaszkodtam a szélében, adtam magamnak egy kis időt. Bátorságot kellett gyűjtenem. Vajon itthon lesznek? Megnyomtam a csengőt, pár pillanatba telt, mire meghallottam a kulcs forgását a zárban. A szívem hevesen vert. Voltam már szerencsés az életben, de lehet-e EKKORA szerencsém?
Az elkeserítő választ túl hamar megkaptam. A remény elengedte kezem, mintha félne, hogy megfertőzöm, ha velem marad. Egy fiatal, átlagos kinézetű nő nyitott ajtót, mögötte a konyhában egy férfi mozgolódott, éneke betöltötte a teret.
- DongHo halkabban már, itt áll valaki a Tévéből, az ég szerelmére! - morgolódott, majd mosolyogva felém fordult.
Talán most kéne elengednem?
HyeRi túlzásba esett, hangos dúdolgatása lengett körbe, ahogy a kanapén térdepelve izgatottan szorítottam mellkasomhoz az érzelmeim áldozatául esett párnát.
- Tudnál halkabban vonyítani, nem hallom a számokat! - kiáltottam ki a konyhába mérgesen.
HyeRi épp valami új sütemény recepten ügyködött, hogy levezesse a mindennapok által felgyülemlett kéretlen stresszt. Sütés-főzés közben persze szokása volt énekelgetni, amit általában nem bántam, sőt csatlakoztam hozzá, azonban egy ilyen fontos esemény alatt, mint a lottó számok húzása nem tudtam tolerálni.
- Akkor vedd fel a hangerőt! - Tűnt fel az ajtóban vékony alakja, egy nagy tál tésztát kevergetve. Dacosan rám öltötte nyelvét, mire felé dobtam a karjaimban fuldokló párnát. Természetesen nem ért el hozzá, így nevetve állt tovább, kevergetve a sűrű masszát.
Állítottam a hangerőn, nem törődve a zsémbes szomszédok véleményével, majd minden érzékemmel a televízióra koncentráltam. Egyszer gazdag leszek, és beindul a karrierem…
- 31… 7… 13… 14...
Úr Isten! Ezek az ÉN számaim! Hirtelen a szoba egy villámokkal teli térré alakult, mintha minden számnál egy áramütés ért volna. Az energia csak úgy áradt szét a testemben, az idegeim lassan pattanásig feszültek. Készen álltam robbani.
- 24… 41…
Már csak egy… Már csak egy! Egyre jobban dőltem előre a pozíciómban, ahogy az utolsó szám is elkezdett ereszkedni a szűk csőben. A pillanatok ezer évnek tűntek. Mintha az apró homokszemcsék az órában ragadtak volna, megállítva az oly értékes időt. A győzelem a kezemben volt. A sírás kerülgetett.
- 6.
- Hat… Hat! HAT! HAT! HAAAAAAAT! - ismételgettem egyre hangosabban, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy eléggé instabil pozícióban helyezkedtem el. Előre borultam a kanapéról, ráadásul a tesitanár által valószínűleg egyesre értékelt bukfenc után még a fejem is csúnyán bevertem. De nem érdekelt. Nem tudtam abbahagyni az örömujjongást, könnyeim fékezhetetlenül potyogtak. Boldogságom határtalan volt. - HAT!
Sikoltásomra HyeRi a nappaliba rohant, a fakanál kiesett a kezéből, amint megpillantotta bőgő, eltanyált testemet.
- Jól vagy?! - aggódó hangja beteges nevetésre ösztönzött. Egy ilyen szituációban csak jól lehetek.
- GAZDAG VAGYOK, HYERI-YAH! ÉN EBBEN AZ ÉLETBEN MÁR NYERTEM!
