„Az élet vagy vakmerő kaland, vagy semmi.” - Helen Keller
Fekete. Semmi. Fekete és semmi töltötte ki az egész, számomra ismert világot. Néha lehet fekete, de néha lehet felváltja a semmi. Egyszer csak ez, máskor csak az, vagy épp mindkettő. Nem tudhattam, csak próbáltam rájönni, ahogy ropogós mivoltom néha meghánykolódott a sorstársaim rengetegében. Ritkán, de előfordult, hogy vakító fehérség özönlött be egy keskeny kapun át, ilyenkor minden a feje tetejére állt, majd néhányunk eltűnt a végtelen fényben. Ez az ismeretlen érdekelt a legjobban.
Nem lehet, hogy az élet csak ennyi legyen - fekete, vagy semmi.
Aztán egy napon elérkezett az én időm. Az édes idegen elöntötte az egész világot, én pedig egyre közelebb kerültem hozzá, ahogy egymás hegyén-hátán gurultunk, nem törődve azzal, hogy némelyikünk tökéletes formája a semmivé lesz. Elnyelt a világosság, a fekete pedig semmivé lett, ahogy megannyi, számomra ismeretlen szín és forma tárult elém.
Hirtelen zuhanni kezdtem. Egyre lentebb és lentebb. A levegő a hátára kapott, mélyrepülésbe kezdett, én pedig tudtam ez a szabadság, az út a legjavához. Csak özönlöttünk lefelé, szépen sorjában, felsorakoztatva egyedi árnyalatainkat. A doboz eltűnt, a kapu bezárult, rá kellett jönnöm, hogy innen már tényleg nincsen visszaút.
Becsapódtam. A sűrű, zavaros fehér folyadék elnyelt pár pillanatra, lehűtve a felfűtött kedélyállapotom. A lelkesedésem abban a pillanatban visszatért, ahogy ismét a felszínre kerültem. Úszógumiként ringatóztam, a szellő szelíden simogatta érdes testemet. Végignéztem a többieken, a rózsaszínt látva irigykedtem, a citromsárgára tekintve hálát adtam az én kékségemért.
Hát ez az élet. Nézelődni, ringatózni a lágy fodrokon, figyelni a felettünk elterülő óriási mindenség mozgását. Néha-néha fölényesen a régi világunkra pillantani: Ch… a sok tudatlan. Nem tudják, mi az a nagybetűs ÉLET.
Hamar leestem a magas lóról. Valami közeledett fentről, hozzánk képest óriási, fém valami, aztán hirtelen nálunk sokkal nagyobb erővel csapódott a tengerbe. Lökése messzire taszított, többekkel is összeütköztem, mígnem elértem a medence peremét. Az idegen kiemelkedett, magával ragadva több úszógumit is és az alattunk elterülő mindenség egy részét.
Elkapott a rettegés. Láttam a kettétört gyűrűket, sokukból a szín is kifutott, ahogy lassan elkezdtek visszahánykolódni középre.
Hát ennyi lenne?
Éreztem, ahogy bőröm színe lassan elfolyik a tengerben; ahogy ízvilágom belevész a hatalmas hullámokba; ahogy ropogós testem meggyengül és egyre puhább lesz, elveszítve kívánatosságát.
Ez az idegen egyáltalán nem érdekelt. De tudtam, nem maradhatok. Menekülnöm kell, ugyanis itt csak a szottyosság undorító végzete vár rám. Szottyosnak lenni a legrosszabb.
Ismét közelített a fém test, igyekeztem, hogy mindenképp felé kerüljek, hogy magával ragadjon, amint kiemelkedik a fehérségből. Az a pár pillanat olyan volt, mintha szét akarnék repedni kis porszemcsékre, mint amikor túl sok levegőt engednek egy lufiba. Mielőtt elérkezett volna a testem robbanása, megindultunk felfelé. Nem volt olyan gyors, mint a zuhanás, a lélegzetem mégis elakadt.
Aztán valami rózsaszín egyszercsak megnyílt előttünk, mint akkor régen a kapu, ami szabadjára engedett, de ez most semmi jóval nem kecsegtetett. Megláttam a régi barátom és arra gondoltam: lehetnék inkább szottyos?
Elnyelt a sötétség fájdalmat hozó torka.
Mégis így volt szép, így voltam kerek: kalandos, de rövid életet élve.
Két szó: Froot Loops :D
