Az ajtó (JunHwan)

JunHoe egy reszketeg mozdulattal meglazította a már egyébként is szedett-vedett állapotban levő nyakkendőjét. Remélte, hogy ennek hatására még ha egy kicsit is, de úgy fogja érezni, hogy végre levegőhöz jut. Azonban ez nem így történt, még mindig ő volt és még mindig ott volt, ugyan azon a helyen, a szokásos érzéssel a mellkasában. Ő Koo JunHoe, a sötétkék Boss öltönyben, kissé összekócolt fekete hajjal, a milliókat érő Blancpain órával a csuklóján, ilyen-olyan felbecsülhetetlen értékű darabokba csomagolva. De mi rejtőzött belül? Ezt már nehezebb volt megállapítani az embereknek, még saját magának is.

Helyes-e amit tesz vagy helytelen? Egyáltalán ő az aki hibázott vagy a szülei? A helyes válasz talán az, hogy mindenki hibázott. Ő is, a szülei is... mindegyikük. Belépjen-e azon az ajtón vagy inkább forduljon vissza? Megéri ez egyáltalán neki? Miért is csinálja ezt? A másik ajtó előtt miért nem érzi magát ennyire mocskosnak?

Ugyan azok a kérdések majdnem minden egyes este, ahogy megérkezik ez elé az ajtó elé, igazság szerint már az ajtóhoz vezető úton is önmagát marcangolja. Van ennek értelme? Teszi fel mindig a kérdést... talán van, talán nincs, talán egyszer... egyszer majd megtalálja a választ.

JunHoe nagy levegőt vett, eleget ahhoz, hogy ne fulladjon meg, amint átlépi a küszöböt, majd belépett az ajtón.

- Ismét egy megbeszélés? - hallotta meg felesége - vagy inkább problémája forrásának -, szemrehányó megjegyzését a kanapéról, amint kinyílt az ajtó. - Persze, hiszen ha egy jól menő cég fejese vagy, akkor bizony késő estig dolgozni kell.

- Egyre jobb vagy ezekben a késő esti fogadtatásokban... És ahogy látom már vendégeink is vannak! - vágott vissza egyből JunHoe ahelyett, hogy magyarázkodni kezdett volna. JinKyung elé sétált, végig vezette rajta a tekintetét, a vékony testen, ami egy borospohárral a kezében vigasztalódott. - Vörösbor egy, vörösbor kettő, örülök a találkozásnak! Kár, hogy én már nem ismerhetem meg őket közelebbről. - Célzása az üres üvegekre meggyújtotta JinKyung belső bombájának kanócát.

- Mivel a férjem majdnem minden este későn ér haza bizonyos “megbeszélés” miatt - mutatta az idézőjeleket, miközben feltornázta magát a kanapéról. Úgy festett mint egy hibás felhőkarcoló a viharban, ide-oda dülöngélt. -, kénytelen vagyok egyedül szórakozni.

- Én legalább próbálok tenni ezért az elcseszett házasságért! - emelte fel JunHoe a hangját, JinKyung rámeresztette a tekintetét, baljós léptekkel közelített hozzá. Megbökte egyszer majd még egyszer, és még egyszer a mellkasát, miközben köntöse egyre jobban csúszott le jobb válláról.

- Ch! Még mit nem! Te a pénzért teszel bármit is vagy saját magadért! Értem? Ch! A házasságért?! Az hogy későn jársz haza egyáltalán nem a házasságunk érdekében van! Ezt - lökés -, te is - ismét egy lökés -, tudod!

A következő lökés előtt JunHoe megragadta a csuklóját és a háta mögé szorította. Közelebb hajolt a jobb füléhez, pontosan ott ahol hibátlan bőre fedetlen volt.

- Legközelebb mielőtt haza érek döntsd el, hogy veszekedni szeretnél, vagy szexet akarsz - suttogta, miközben mutatóujját végig húzta JinKyung fedetlen vállán

Ebben a két dologban mindig is jók voltak, a viták és a szex. A házasság és egy normális kapcsolat fenntartása viszont már nem az ő asztaluk volt. JunHoe régen sokat gondolkodott azon, hogyha önakaratból találkoznak, mindenféle felmenői beavatkozás nélkül, akkor vajon megkedvelték-e volna egymást, és saját maguk miatt összeházasodtak volna? Vajon tudta volna szeretni JinKyungot? A válasz igen, tudta volna. Azonban a múlt az már megtörtént és nem lehet rajta változtatni, a jelenük pedig túl elbaszott volt ahhoz, hogy változtatni akarjon. Legalábbis a jó irányba.

A válás gondolata minden nap a szemei előtt lebegett, de az ő kezei meg voltak kötve. Az apja mint egy rossz árnyék követte minden mozdulatát, tudta akár egy rossz lépés és búcsút mondhat a pozíciójának. JinKyung volt az egyetlen megoldás, találnia kell valamit, valamivel... valamivel fel kell robbantania úgy, hogy JunHoe jól jöjjön ki a dologból. Talán egyik este tényleg kurváznom kellene?

A nyakkendő... a fránya nyakkendő! Ez alkalommal is a nyakkendőket hibáztatta, amik minden egyes nappal egyre fojtogatóbbá váltak. Míg úgy is, hogy legbelül érezte, a nyakkendők egytől egyig ártatlanok. De ki a bűnös? Ki?!

Léptek zaja zökkentette ki belső vívódásábol, nem egy ember, hanem kettő, kiáltás és trappolás, majd ajtó nyitódás érte el hallószervét.

- Sajnálom főnök úr! Egyszerűen csak berontott, én próbáltam me-

- Semmi baj. Távozhat - kapta tekintetét a tökéletes megjelenésű, egyenruhás nőre.

Azonban aki még nála is tökéletesebb volt azaz előtte levő, pár centivel alacsonyabb férfi volt, kezében egyetlen borítékkal. JunHoe ezt a titkárnő magassarkújának számlájára írta, nem mintha zavarta volna a férfi alacsony termete.

- Azt hittem hamarabb utolér azokkal a felhőkarcoló lábakkal - nevetett JinHwan, miközben egy jó színészhez illően kifújta a levegőt, mint aki most esett túl élete legfárasztóbb futásán.

Fekete farmernadrágja és világoskék inge lazán mégis passzosan állt rajta. Mintha ő lett volna a modell, és a cél egy kényelmes, de elegáns összhatás lett volna, amit sikerült is elérni, még a sportcipő ellenére is. Szerette a megjelenését, igazából túl sok mindent szeretett a férfivel kapcsolatban.

Ki igazából a bűnös? Mi is igazából a bűn?

JinHwan egy éppen készülő japán pláza tulajdonosának a fia, amihez JunHoe cége biztosítja a tervrajzokat és a munkásokat, akik majd felhúzzák a monstrumot, lehetőleg minél előbb. JinHwan egy hónapja érkezett először, akkor még pont olyan volt, mint bármelyik másik üzlettárs, na jó, egy kicsit viccesebb. Ahogy fel-alá járkált, tiszteletet parancsoló kiállással, mint egy igazi nagy főnök, mégis JunHoe nem látott mást csak egy kisgyereket, aki próbál a nagyokkal játszani. Azt hitte könnyű falat lesz, azt hitte élete egyik legjobb üzleti dobását fogja összehozni, és JinHwan majd a tenyeréből fog enni. Végül ez nem így lett, JinHwan sokkal nehezebb ellenfélnek bizonyult, mint eddig bárki más.

JunHoe nem tudta volna megmondani, hogy mikor kezdődött. Talán amikor kinevette miután pont a szemei láttára esett hátra a székkel? Élete legmegalázobb pillanata volt, mégis sose töltötte meg egy nevetés olyan szintű melegséggel, mint az, amit akkor hallott JinHwantól. Azóta rengetegszer látta azokat a mini párnákká alakuló szemeket, és ugyan annyiszor hallotta a nevetést, amit soha életében nem fog kiverni a fejéből.

Vétkes lennék?

- Van egy nagyobb felhőkarcoló a házban, aki nem engedte volna, hogy egy ujjal is hozzád érjen - tájékoztatta JunHoe eltökélten az idősebbet, miközben előredőlt a székében.

- Szeretném ezt a felhőkarcolót magammal vinni - vallotta be egy szomorkás mosoly kíséretében. - Vajon szabad?

JinHwan egészen JunHoe mellé sétált, aki egyből felé fordult a székkel, kezeit pedig a csípőjére helyezte. Mindig is furcsa érzés volt és lesz is számára, hogyha az idősebbikre fel kell néznie, túlságosan hozzászokott, hogy ő van odafent.

- Nem kell cipekedned, hogyha megyek magamtól. Márpedig megyek - nézett fel rá biztatóan.

Hangjábol az őszinteség szólt, viszont JinHwan tudta, hogy ez az őszinteség csak egy bizonyos határig tart. Addig a határig, amit JinHwan nemsokára átlép.

- Japánba? - tette fel a költői kérdést JinHwan miután kissé hevesen az asztalra dobta a borítékot. A csattanás hangja másodpercekkel később is visszhangzott, legalábbis JunHoe fülében. - Ezek az utolsó papírok, a héten utazom.

- Oké - húzta el JunHoe a kis szavacskát. - Japánba talán, sőt biztos hogy nem... de-

- Minden ami a de után jön az faszság. - Nyers hanghordozása meglepte JunHoet.

Összeszorította a szemeit, próbált higgadt maradni, majd folytatta, amit elkezdett.

- De dolgozom az ügyön - mondta kissé hezitálva. Tudta, hogy nem dolgozik az ügyön, és azt is tudta, hogy két napja este nyolckor még JinHwan ágyában tette a dolgát, nem sokkal később pedig otthon.

- Dolgozol az ügyön? - JinHwan a rövid idő ellenére is túl jól ismerte JunHoet, minden kis rezdülését ismerte. Azzal is tisztában volt, hogy JunHoe nem lojális, bar hogy is lehetett volna, itt JinHwan volt a szerető, nem JinKyung. A szerelem lelki és testi vonzódás, lelki és testi, mérföldekkel a testi vonzalom fölött helyezkedik el. Lelki, lelki! Nyugtatgatta magát minden alkalommal, ahogy JunHoe kilépett a hotel ajtaján.

- Ki fogok találni valamit, ígérem. - JunHoe mosolyogva összefűzte a kisujjukat, majd egymáshoz nyomta a nagyujjukat, ezzel megpecsételve szavait. JinHwan is elmosolyodott, tudta hogy a férfi mindig állja a szavát, legalábbis a neki tett ígéreteket eddig mindig állta.

- Apa tudja, hogy meleg vagyok, viszont azt nem fogja elfogadni, hogy egy nős férfi meleg szeretője legyek. Amit megértek, mert ezt én sem akarom.

JunHoe mellkasát ellepték a keserű érzések, amik ellen tehetetlennek érezte magát. Valahogy mégis harcolnia kellett, de mi lenne a legjobb fegyver ahhoz, hogy nyerjen is?

- Nem fogom engedni, hogy ez történjen. Te ennél többet érsz - mondta JunHoe, kezeit JinHwan arcára helyezte, majd lassan maga felé kezdte húzni az immár mosolygó férfi arcát.

Nem finomkodott, egyből heves csókba invitálta JinHwant, mintha két hullám csapott volna össze, akik valahol mégis kiegészítik egymást. JunHoe csak úgy falta az ismerős ajkakat, amik a tiszta örömöt és megnyugvást jelentették a számára. Folytatta volna, legszívesebben sosem hagyta volna abba, de egyszer minden véget ér, főleg hogyha az irodában kezdődik.

- Akkor este karaoke? - dobta fel az ötletet bolondos mosollyal, mire JinHwan elnevette magát.

- Persze! De vigyázz mert ez alkalommal elverem a szád - fenyegetőzött JinHwan, és ezúttal komolyan is gondolta. Nagyobb volt benne az elhatározás, mint eddig bármikor, hiszen hét nyolc az állás, és nem az ő javára. Talán ez lesz az utolsó alkalom, amikor helyre hozhatja a becsületét.

- Talán ahelyett, hogy versengünk ki a jobb énekes, meghát egyértelmű hogy én - tette hozza eszméletlen hadarással JunHoe, azonban JinHwan még így is értette, de egy szemforgatásnál többel nem reagált rá. -, mi lenne, ha egyszerűen csak elszöknénk mondjuk New York-ba, és felcsapnánk utca zenésznek? Énekelnénk, mellé te táncolnál, én pedig gitároznék. Biztos vagyok benne, hogy sokra vinnénk. Csak ránk kell nézni, sőt nem is kell, csak hallani kell minket és BUMM! - JunHoe teljes beleéléssel artikulált, majd kezével imitálta a robbanást. - Kasszasiker.

Az előadás végén mind a ketten nevetésben törtek ki, és ez abba se maradt egy ideig, ugyanis JinHwan folytatta a sikerük történetet, majd egymás után jöttek a jobbnál jobb ötleteik, amiknek természetesen nem sok értelme volt, viszont jó volt nekik egy kicsit kiszakadni a valóságból.

- Oké, azért remélem ennél jobb a terved - nevetett még mindig JinHwan.

- Persze! Ez az a tervem amit akkor tennék, ha nem lenne egy félelmetes apám és egy érdekes feleségem.

A személyek hallatára JinHwan arca grimaszba torzult, mire JunHoe belecsípett a kidudorodó almácskákba.

- Yah! Utálom ezt, nem vagyok gyerek.

- De hát ha ellenállhatatlanul édes vagy!

- Akkor kérlek máshogy mutasd ki az irántam érzett vonzódásod. Tudom, hogy tudsz jobbat is, ha pedig kifogytál volna az ötletekből, hidd el, tudok adni párat.

JinHwan csípős megjegyzése, és kacsintása után JunHoe legszívesebben megmutatta volna mennyire tele is van ötletekkel, azonban a telefon és a titkárnő hangja, miszerint ideje megjelenni a következő megbeszélésen, véget vetett a rózsaszín kis világuknak.

JunHoe izgatottan bontotta szét a nyakát körbeölelő kiegészítőt. Mennyivel jobban szerette ezt az ajtót. Ezelőtt az ajtó előtt minden annyira könnyű volt, minden annyira nyugodt és békés. Tudta, hogy bűn, amit tesz, mégsem érezte helytelennek. Velem van a baj?

Mindig is érdekes személyisége volt, amit az emberek nehezen fogadtak be, és ő is pont ilyen nehezen fogadta be az embereket. De JinHwannal más volt.

JunHoe végigmérte az ajtót; még mindig ugyanolyan, mint az otthoni. A különbség mégis felfoghatatlan. Miért ekkora nagy a különbség? Sose kedvelte a férfiakat, mégis annyira természetesen jött minden JinHwannal. A vonzódás túlságosan megszokott volt, mintha a világ kezdete óta ott lett volna. Lehetséges ez egyáltalán?

- Ember! Azt hittem sosem érsz ide - panaszkodott JinHwan, miközben pipiskedve szorosan átölelte őt.

JunHoe arcán széles mosoly terült szét, karját pedig az apró test köré fonta. Lazán elengedett aktatáskája hangos puffanűssal ért földet, azonban ahhoz nem volt elég, hogy kizökkentse őket egymás közelségének mámorából.

Ez volt az a fogadtatás, amit minden egyes nap át szeretett volna élni. JinHwan melegsége, az ölelő karjai, apró teste az ő védelmében, puha, édes ajkai a száján vagy akárhol, csak a teste legyen. Minden mindegy, csak Kim JinHwan legyen.

- Pedig hozzád aztán tényleg sietek - vallotta be JunHoe, mire JinHwan felkacagott.

- Szerencséd - nyomott egy cuppanós puszit az arcára.

JinHwan visszasietett a nappaliba, miközben JunHoe megszabadult a fölösleges ruhadaraboktól, majd tablettel a kezében tért vissza.

- Mi az?

- Keresgéltem, és találtam egy ultra menő karaoke helyet! Tele van mindenféle témával, arra gondoltam, hogy kipróbálhatnánk az összeset! - izgatott hanghordozása vigyorgásra késztette JunHoet. - Talán ha most felhívod őket, még le tudjuk foglalni az egész helyet.

- Mi lenne, ha hagynánk a karaoket? - kérdezte JunHoe fátyolos hangon, majd JinHwan bal füléhez hajolt és érzéki csókot nyomott pontosan alá.

JinHwan érzékei azonnal életre keltek, ahogy az impulzus elérte őt.

- Igazán csalódott lennék, de-

- Minden, ami a de után jön az faszság - idézte JunHoe párja szavait, aki játékosan vállon ütötte őt.

- Hát ez most nem! Úgyhogy gyerünk June, hadd ne kelljen ötleteket adnom! - JinHwan JunHoe ölébe ugrott, lábait átkulcsolta a magasabb derekán, hogy végre egy szinten legyenek. Majd bevetésre küldte száját, az akció sikerességéről JunHoe apró nyögése adott tanúbizonyságot. - Ugye nem kell csalódnom?

- Koo JunHoe ölében vagy éppen, a csalódás messze fog állni ettől az éjszakától.

Egymással szemben ültek. Mint valami kihallgatás, csak itt nem voltak rendőrök, és mind a ketten gyanúsítottak voltak. JinKyung tekintete ködös volt, látszott rajta, hogy nem tudja mi lenne a helyes válasz, hazudjon, mondja az igazat? Egyáltalán van erre helyes válasz?

- Gyerünk JinKyung, nem lesz semmi következménye. A kapcsolatunk rosszabb nem lehet, jobb sem, úgyhogy csak nyugodtan. Tárd ki a szíved - biztatta JunHoe, a nő számára szokatlan módon. Azt akarta, hogy ez működjön, soha, a kapcsolatuk során egyszer sem volt egy rendes beszélgetésük, főleg nem olyan, ami egy jobb cél érdekében lett volna. Igaz, ez sem a kapcsolatuk, hanem a saját maguk megmentése érdekében történt.

- A szüleim miatt muszáj volt, vagyis olyasmi - bökte ki egyszer és mindenkorra. Mintha élete legnagyobb súlyától szabadult volna meg, olyan szinten ellazult a tartása.

- Szóval nem szeretsz... én sem szeretlek, oké az ágyban fenséges vagy, de ennyi. - JunHoe őszintesége megdöbbentette a lányt. - Csaltál már meg? Esetleg szeretsz valaki mást? Mivel tudom, hogy félsz, ezért én válaszolok először. Nem mintha én annyira nyugodt lennék, sőt... most életem legnagyobb titkát árulom el... istenem. Oké gyorsan letudom.

JinKyung ismerte annyira JunHoet, hogy tudja, tényleg ideges a férfi. Egyedül akkor beszélt ennyit össze-vissza, hogyha valami kényelmetlenül érintette, valami ami igaz volt, és nem elég elfogadott ahhoz, hogy Koo JunHoe a nevét adja hozzá. Most pedig még mocorgott is a kanapén.

- Az utóbbi egy hónapban és egy hétben majdnem minden éjszaka megcsaltalak, tudom szörnyű ember vagyok, de ez van. Az apám miatt vettelek el, úgy voltam miért ne élhetnem le az életem szerelem nélkül? Ez tökéletesen ment, főleg így, hogy a kémia megvolt... de aztán a kis százhatvan akárhány centijével belépett az életembe, és hidd el, azért mert a magassága ekkora, a szerszáma nagyon is kiemelkedő. Igen, most egy férfiról beszélek. Ha hiszed ha nem, de beleszerettem ebbe a férfiba.

JunHoe beletúrt a hajába, majd pont olyan üvegesen nézett előre, mint JinKyung.

JinKyung egy pillanatra nem jutott szóhoz, mindenre számított csak erre nem. Koo JunHoe, az egyik legjóképűbb, legférfiasabb gazdag örökös, egy másik férfiba szerelmes?! Megcsalták egy férfival? JunHoe szavai ráébresztették, hogy most tényleg nincs jó vagy rossz válasz, nincsenek következmények, csak az őszinteség.

- Basszus. Izé. Ezek után nem tudlak lesokkolni, mindegy megcsaltalak-e vagy sem, amit egyébként megtettem, csak hogy én is nyitott könyv legyek, de nem, nem nő, de többen voltak és nem lettek életem szerelmei.

- Nem is kell lesokkolni. Egy sokk egy napra elég. Én csak...

- Válni akarsz, tudom. Jól van, váljunk el... amúgy sem akarok egy feleség lenni, akitől a férje egy másik férfihoz menekül. Felhívom a szüleimet, megmondom, hogy nem vagyok boldog, ennyi elég lesz nekik. Tudom, hogy ezt a lépést nekem kell megtennem.

JunHoe sosem örült ennyire annak, hogy JinKyung lett a kiválasztott anno. Lehet, hogyha az apja valaki mást szemel ki, akkor most élete egyik legszörnyűbb vitáján lett volna túl, és fél órán belül itt lenne az apja, hogy kórházba juttassa.

- Mindig is vonzónak találtam a gyors észjárásod - vigyorgott JunHoe. Talán minden szarság ellenére most barátok tudnak maradni?

- Jajj kérlek, ezt sokkal hamarabb kellett volna - legyintett JinKyung, majd hónapok óta először, újra együtt nevettek.

Ugyanaz az ajtó... külsőre legalábbis... de ha a külső ugyanaz, a belső akkor is mást rejt, az érzések akkor is mások. Most már mind a két ajtó előtt nyugodtan állt meg, mégis ez az ajtó, ez a bizonyos ajtó volt számára az igazi, még akkor is, ha holnaptól ezt az ajtót egy új ajtó váltja fel. Igazából az ajtó már mindegy volt, a lényeg az, ami belül várja. Kim JinHwan.

Sose volt ennyire boldog ezelőtt az ajtó előtt. Most végre igazán önmaga volt. Koo JunHoe, mindenféle kérdés, mindenféle vívódás nélkül. Nincs bűn, nincs jó vagy rossz, helyes vagy helytelen. Csak ő; Koo JunHoe. Tetőtől talpig feketében, papucsban, melegítőben, egyszerű laza pólóban. Nyakkendő nélkül, tiszta levegővel. Aktatáska hátrahagyva, igaz a két bőrönd és az utazótáska fizikailag nehezebb volt, a lelkének mégis pehely könnyűnek számított.

Az ajtó kinyílt, JinHwan értékes ajkai apró o-t formáltak meglepettségében.

- Szóval Japán? Vagy felőlem mehetünk máshová is.

- Ez meg? Mi? - nevetett JinHwan. - Komolyan?

- JinKyung megvette a részvényeim, akárhová is megyünk, saját cégünk lesz. Mondtam hogy van tervem.

JinHwan legszívesebben sírt volna a boldogságtól, de nem akart túl érzelgős lenni.

- Mikor találtad ki, két napja? - kezdte a piszkálódást.

- Az nem számít, a lényeg hogy bejött! - vigyorgott JunHoe. Igazából tényleg nemrég találta ki, és egész éjjel imádkozott, hogy minden összejöjjön.

- Az apád? - kérdezte JinHwan, még mindig kételkedve abban, hogy ez a valóság, és hogy JunHoe tényleg az övé.

- Szerintem elveszi JinKyungot, ami kicsit fura, meg undi, de hát nem egy vénszatyor az öreg, úgyhogy...

- Koo JunHoe!

- Hm?

- Azt hiszem tényleg szeretlek.

- Én biztosan szeretlek Jinani, úgyhogy kérlek értékeld át magadban a dolgokat, és hívj, ha már száztíz százalékos vagy az érzéseidben! - bolondozott JunHoe, majd kivette JinHwan zsebéből a telefonját és a kezébe csúsztatta.

JinHwan hitetlenkedve felkacagott, megnyomta az egyes gyorshívót, JunHoe telefonja pedig szinte azonnal rezegni kezdett.

- Szerinted felvegyem?