A szél süvít, a golyó rohan, a világ tombol. A Föld ordít, mindenhol rideg.
Kivéve alattam.
A talaj higgadtan melegedik, miközben törökülésben, mozdulatlanul igyekszem csitítani a lelkem hangos világát - legalább bennem legyen béke. Kezeim a térdemen pihennek, mély levegő be az orromon: egy… két… há…; nagy levegő ki az ajkamon: egy.. két… há…
Nem figyelek a külvilágra, legalábbis igyekszem nem figyelni. Feldúlt, indulatos léptek zaja ölel körbe, harcoló érzelmek sokasága lejt végzetes táncot körülöttem, a táncparkettre pörgetik az ártatlan gyermeket, a tehetetlen szépkorút. Mindezt a saját igaztalan dicsőségükért. Én mégis meghallom a csendet, az elmém megtörhetetlenül a némaságra koncentrál. Hiába a fegyverek durranó hangja és az ég villámokat jósló dörgése, hisz a lelkemben néma szél utazik.
A szívem komótosan dolgozik, verése ritmikus dobszóként zenél, miközben a vér ráérősen sétál az ereimben. A mellkasom harmonikusan emelkedik fel és le, összhangba kerül a lélegzetemmel. Az izmaim ellazulnak, az arcom teljesen kisimul, a szemeim elnehezednek, ahogy a nyugalom kényelmesen szétárad a testemben. Semmivé lesz a gyászos múlt, a fojtó jelen és a kísértő jövő. Minden fesztelenül egy helyben áll.
Jobb kezem útra kel, céltudatosan szaladnak fel ujjaim a mellettem pihenő fegyver fém felületére, majd rohannak tovább a bőr markolatig. Légzésem továbbra sem változik. Senki sem látja - úgy hiszem, senki sem látja -, de az is lehet, hogy nem akarják látni. Mindössze másodpercek telnek el, ahogy a torkolat megcsókolja a halántékom és meghúzom a ravaszt.
Megnyugszom.
