Tánc.
Ezzel az egy szóval jellemezni lehetne az egész eddigi életemet. A bökkenő csak
az, hogy már magam sem tudom, hogy ezt egy pozitív vagy épp negatív értelemben
állíthatom-e.
Az
egész második osztályban kezdődött. A szüleim folyamatosan órán kívüli
elfoglaltságokra vittek. Mint például futball, zongora, vagy épp taekwondo...
Mindegyiket utáltam egytől egyig. Így utólag visszagondolva valószínűleg csak a
szüleim nyomása váltotta ki ezt a nagy ellenszenvet. Igazából egyik sem volt
rossz, de annyira nem is leltem kedvemet bennük, hogy minden egyes alkalommal
önszántamból akarjak megjelenni rajtuk. Aztán jött a jazz, ami mindent
megváltoztatott. Össz-vissz hét éve helyeztem lábaim a biztos talajra először,
amikor a jazz belopta magát a szívembe. Nekem nem a szomszéd kislány volt az
első szerelmem, hanem az érzés, amit a tánc nyújtott.
Én
a táncba, édesapám pedig az én táncomba szeretett bele. Így történt, hogy
negyedik osztályban elvitt egy balett előadásra. Sose felejtem el, ahogy a
szereplők verítékben úszva meghajoltak a tapsvihart árasztó tömeg előtt. Az
volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy balerino akarok lenni. A benyomás,
amit A Diótörő hagyott bennem meghatározó pontja lett az egész gyermekkoromnak.
Attól
a naptól kezdve egészen hatodik osztályos koromig teljes erőbedobással a jazzre
és a balettra koncentráltam. Ekkor jött az az időszak, amikor mindenbe bele
akartam kezdeni. Előttem lebeg a kép, ahogy édesapámmal ülünk a televízió
előtt, és fáradhatatlanul azt hajtogatom „Ezt a táncot is meg akarom tanulni.”,
„Apa ilyet hol tanulhatok?”. Minden énekes más és más féle produkcióval állt
színpadra, engem pedig egytől egyig a hatalmuk alá kerítettek. Már nem az volt
a nagy vágyam, hogy balerino lehessek, sokkal inkább az, hogy táncművész
legyek. Olyan férfi, aki minden táncot a magáénak tud, akinek a mozdulataitól
még a lélegzet is elakad.
Aztán
egy szép novemberi napon visszafordíthatatlanul is beleszerettem a Táncba.
Onnantól kezdve nem létezett más.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Szeptember
vége van, mi pedig az osztályteremben várjuk a becsengetést. Lay regényét
hallgatom már egy ideje arról, hogy mennyire jó tánc csapat került Az Amerika
Legjobb Tánccsapata legutóbbi adásában a döntőbe. A mozdulataikról beszél,
arról hogy mennyit gyakorolhattak egy ilyen kapacitású előadásra. Az
összhangról, amilyenre még sose látott példát, és azt is megemlíti, hogy neki
sose lesz meg a kellő koncentrációja ahhoz, hogy ennyire összhangban legyen a
partnerével.
Mielőtt
megcáfolnám LuHan hozzá vágja az előbb még az ujján forgatott kosárlabdát.
YiXing fájdalmasan nyög egyet, az osztályban pedig mindenki felnevet beleértve
engem is.
-
Már megint hülyeségeket beszélsz - indokolja meg tettét, miközben feláll, és az
elgurult kosár után indul. - Egész egyszerűen még nem találtad meg magadnak a
megfelelő partnert, ennyi.
-
Nem is beszélve arról, hogy a csoportos táncokban - amiről épp hadoválsz -
kiemelkedően jó vagy. A társastánccal pedig úgyis lesz valami - kapcsolódik be
SeHun is a beszélgetésbe, de többre most nem is méltat minket. Azon nyomban
visszafordul SunWhához, magához húzza, és egy szerelmes puszit nyom a feje
tetejére.
Még
mindig nem tudom elhinni, hogy nyolcadik eleje óta együtt vannak. Ráadásul
osztálytársak voltak. És lám, itt vagyunk középiskola második évében, és itt is
osztálytársak. Ilyen fiatalon tényleg ennyire szeretnék egymást? Egyáltalán
ilyen tudatlan szívvel, lehet valakit ennyire szeretni?
A
táncot, azt lehet.
-
Kai, te még mindig nem gondoltad meg magad ezzel kapcsolatban? - néz rám
reménykedve Lay.
-
Te most szívatsz? Először is szögezzünk le valamit: én sose fogok társastáncra
járni. Csoportban oké, ott nem kell "kapaszkodni", de ha már
partnered van, az úgy nem az igazi - Nekem nem kell más, nekem csak a tánc
kell. Az hiányzik, hogy bárki is felbomlassza a kapcsot, ami köztem és e között
a csoda között létre jött. Nem kérek fölösleges harmadikat. - Másodszor, te,
aki ennyire oda van ezért a műfajért, nem vagy tisztában vele, hogy nem két
férfi szokott összekerülni?
-
De veled biztos összhangban lennék!
-
Én a tánccal vagyok összhangban. Fogadd el.
Osztályfőnöki
órán arról van szó, hogy holnap új diáklány érkezik, aki megfelelő partner lesz
Lay számára. Legalábbis az osztályfőnök szerint az lesz. Hogy Lay finnyás
énjének megfelel-e majd, hát... Nemsokára kiderül.
Ezek
után szóvá tesz még egy lányt, aki majd csak novemberben jön. Nem igazán
foglalkoztat a téma, ezért a gondolataimra kezdek koncentrálni.
November
van. A szél erőre kap, hideg és csípi a bőröm. Harcba szállok vele, ahogy
rohanok az iskola felé. Nem lenne tanácsos elkésnem, osztályfőnökkel lesz az
első óránk… Biztos nem tennék jó benyomást ezzel a húzásommal.
Becsengetnek,
én pedig lihegve terülök szét a helyemen. Az orrom vörös a kezeimmel együtt,
amiket nehezen tudok mozgatni. Teljesen átfagytam a nagy rohanásban.
A
tanár belép, mellette egy lánnyal, akit még sose láttunk ezelőtt. Biztosan ő az
új-új lány. Megtörténik a szokásos duma, amit valószínűleg az egyetemen
tanítanak az összes tanárnak. Nem figyelek, sokkal jobban leköt, hogy a leheletemmel
felmelegítsem jégcsap szerű ujjaimat.
- A
nevem Yun Choom – hallom meg az ismeretlen lány vékony hangját. Felkapom a
fejem, máris nem annyira érdekes a kezem melegítése.
Hogy
mi? Úgy hívják, hogy... Tánc? Neve hallatán szaggatottan kezdem venni a
levegőt, a szívem pedig gyorsabb ütemre kapcsol. Egy lány, akit a tánc után
neveztek el. Mennyire értékes darab. Ráadásul nem csak a neve, hanem ő maga is
gyönyörű. Állapítom meg, ahogy jobban neki szentelem a figyelmem. Bájosabb, mint
bármi, amit eddig láttam. Olyan, mint a fő táncosnő A Diótörőből. Muszáj...
-
Tudom mire gondolsz, ezért mondom, hogy azonnal verd ki a fejedből. Csak a neve
miatt nem tisztességes - zökkentenek ki Lay szavai a transzból, amibe Choom
ejtett.
-
Egyáltalán nem gondoltam semmire.
-
Akkor legalább töröld le a nyálat a szád sarkából - mutat az említett helyre,
miközben önelégülten elvigyorodik. A ponthoz kapok, de ahogy gondoltam csak
szívatás az egész.
-
Azért vagyok most itt, hogy teljesítsem az álmom, ami az, hogy sikereket érjek
el társastáncban. Kérlek bennetek, hogy viseljétek gondom!
Azonban
a lány még YiXingnél is jobban lerombolja az elképzeléseimet. Csak egy
értékelhető mondat hagyta el a száját amióta itt van, de elég is ahhoz, hogy
tudjam ez reménytelen.
-
Rendben Choom, foglalj helyet LuHan mellett.
Mintha
lenne más választása...
-
Azonban van egy rossz hírem. A csoportban jelenleg nincs elég tag ahhoz, hogy
tudjunk neked partnert biztosítani. Ameddig nem jelentkezik valaki, kénytelen
leszel egyedül boldogulni.
Oh,
igen. A régi-új lány, SoRa megjelenésével kiteljesedett a csoport. Szerencsére
a csoporttal együtt Lay is megtalálta a kiteljesedés felé vezető utat, méghozzá
SoRa segítségével. Az osztályfőnöknek kivételesen igaza volt.
-
És… Nem hozhatnék partnert az iskolán kívülről? – kérdezi, miközben a remény
hangjai csilingelnek.
-
Sajnálom, az iskola ezt nem engedélyezi. Már utána érdeklődtem.
-
Én! Én majd vállalom – pattanok fel a helyemről, ezzel pedig magamat is
meglepem.
A
síri csendben csak a székek nyikorgását lehet hallani, ahogy az egész osztály
tekintete rám szegeződik. Mindenkin a megdöbbent arckifejezés uralkodik, kivéve
egy személyt. Ő csillogó szemekkel mosolyog rám.
A
szívem teljesen bekebelezte a Tánc.
Egy
év telt el azóta, hogy elkezdtem társastáncot tanulni, az elbűvölő Choomtól.
Amikor szembesült a ténnyel, hogy teljesen analfabéta vagyok, már nem
mosolygott rám olyan gyönyörűen, mint az első napon… Viszont páratlan
tudásomnak hála, és az ő tanításhoz való érzékének, elég hamar fel tudtam
zárkózni. Ezt pedig mindenki értetlenül konstatálta, legfőképpen az érzéseim
miatt, amit a műfaj iránt táplálok.
Viszont
így, hogy Tánccal tölthettem az időm, egyszerűbb volt, mint hittem. Nem tudom,
hogy maga a lány, vagy csak az ambícióm, hogy mindenből a legjobb legyek,
hajtott-e ennyire előre. Mindenesetre valamelyiknek sikerült.
-
Egyszerűen… hihetetlen vagy – mondja Choom a táncteremben. – Túlságosan jól
csinálod… Ennyi idő után, ez már túl közel áll a tökéleteshez.
-
Hogy érted azt, hogy túl közel? A túl közel az még nem elég, egy helyen kell
állnia vele – jelentem ki morcosan.
-
Ebben a műfajban sose fogsz a tökéletessel egy helyen állni – közli velem
szárazon.
-
Majd meglátjuk – húzom magabiztos mosolyra ajkaim.
-
Nem, JongIn, soha. Még mindig árad a mozdulataidból, hogy utálod. Hiába nem
mondtad soha, de látszik rajtad, ez pedig megakadályozza, hogy tökéletes
legyen. Ha egy év leforgása alatt nem szeretted meg, akkor ez reménytelen.
Tehát
rájött… Tudja, hogy utálom ezt az egészet. Vajon mit gondolt, amikor legelőször
észrevette? Amikor világos lett előtte az egész szituáció?
-
Én… sajnálom – motyogom lehajtott fejjel.
-
Nincs miért sajnálkoznod. Segítesz nekem ennek ellenére is, amiért hihetetlenül
hálás vagyok. Már csak azt szeretném tudni, hogy miért jelentkeztél azon a
napon, hogyha így érzel?
Valamiért
az az érzésem támad, hogy már tisztában van a válasszal. Legalábbis sejti, és
nem akarja, hogy azt mondjam, amit sejt. Viszont nem tudok a szemébe hazudni.
Kijár neki, hogy tudja.
- A
neved miatt – engedek ki egy óriási sóhajt, ő pedig fájdalmasan elmosolyodik.
-
Azért vagy együtt velem, mert így hívnak?
Nem.
Nem azért vagyok együtt veled fél éve, mert így hívnak. Azért mert szeretlek,
mert szeretek veled lenni, és veled táncolni. Mindent, ami veled jár.
-
Nem – mondok végül csak ennyit.
- A
táncot vagy engem szeretsz jobban?
Újabb
kérdés, én pedig úgy érzem megfulladok. Mintha egy székhez lennék szegezve,
miközben épp kihallgatnak. Miért kérdezel ilyeneket? Egyformán szeretlek
titeket. Ezt viszont nem mondhatom. De azt sem, hogy ugyan úgy szeretem őt,
mint a táncot. Azzal összetörném. Habár
mindenképp összefogom.
- Nem
szeretem jobban a táncot.
-
Nem mondom azt, hogy ez jól esik… Sőt. Viszont mindaddig meg tudok birkózni a gondolattal,
és el tudom fogadni, ameddig nem szereted jobban, mint engem.
-
Attól nem kell félned, hogy ez valaha is bekövetkezik – nyugtatom meg, majd egy
szerelmes csókra magamhoz húzom.
- Már megint ezt csinálod JongIn – hangja áthasítja
a kettőnk közötti távolságot, ahogy ismét szemrehányást tesz.
- Mégis mi az az „ezt”?
Kérdésemre megrándul az arca.
- Még mered megkérdezni? Mindig ugyan az,
folyamatosan ugyan az a lemez. Mindig csak a tánc, neked semmi más nem számít,
csak az az istenverte tánc! Most is, annyit kértem, hogy gyere el velem az
orvoshoz. Mi volt a válasz? Hát persze, hogy nem! – két kézzel a hajába túr,
majd megrökönyödve rám néz. – Egyszerűen csak… Elegem van.
- Muszáj, hogy jobb legyek… Hogy elérjem a
tökéletest. Nem járhatok úgy, mint a múltkor. Nem követhetem el még egyszer ezt
a hibát. Egyszerűen nem. Meg kell értened – érvelek. Fájt. Rettentően rossz
érzés volt kimondani ezeket a szavakat, de kénytelen voltam. Tudom, hogy neki
is igaza van, mégse engedtem az álláspontomon. Pedig tényleg elhanyagoltam.
Igazából középiskola vége óta elhanyagolom. De hogy
ne hanyagolnám el, amikor attól a perctől kezdve, hogy megérkezett csak rá és
arra a szörnyű társastáncra szántam az időm? Eljuttattam a csúcsra. Oda, ahová
mindig is akarta… Erre ezt kapom? Hogy ellopja az értékes időm, amit a tánccal
tölthetnék?
Itt a pillanat, hogy visszaadja mindazt, amit neki
adtam anno.
- Azt mondtad nem hozod fel többé. Lám… megint itt
vagyunk? Utoljára mondom el, hogy NEM MIATTAM LETTÉL MÁSODIK! – ordít. – Nem miattam.
- AKKOR MÉGIS KI MIATT? – veszítem el én is a
fejem. – Hogyha azt az átkozott napot nem veled töltöm, akkor most én lennék
Párizsban, hogy előadjam A Diótörőt! De a miatt az egyetlen nap miatt, amit még
gyakorlásra szánhattam volna, azonban nem tettem, minden munkám fölöslegessé
vált!
- Épp ez az! Folyamatosan a tökéletességre
törekszel, és pont ez az, ami miatt veszítesz. Túl tökéletes vagy JongIn. A tökéletesség
sokaknak nyomasztó. Sokkal inkább értékelnék azt, hogyha nem tökéletes lennél,
hanem egyedibb, mert saját magad is beleadod.
- Ha nem lettem volna tökéletes, ha nem lett volna
a rengeteg gyakorlás a te érdekedben… Akkor te sem nyertél volna. Nekem
köszönheted, és az időmnek, amit rád szántam, és arra, amit szeretsz!
- Rengeteg gyakorlás? Ezek alatt a gyakorlások
alatt veled voltam, szórakoztunk, ettünk, egymással voltunk. Neked adtam magam
nem is egyszer! Ebből állt a fele gyakorlási időnk. Nem miattad nyertem, nem
azért mert tökéletesek voltunk. Azért nyertem, mert érzelmeket adtunk át,
érezték a szerelmünk. Viszont most, Kim JongIn, veszítenénk!
Szavait apró csörgés kíséri, majd a
lépteinek zaja, ahogy elhagyja a közös otthonunk. Elhagyott. Végleg
elveszítettem a Táncot.
A földön térdelek, kezemben az apró
gyűrűvel, miközben a könnyek végig szántanak arcomon, és maguk alá temetnek.
Az idegesség akár egy vírus járja át az összes porcikánkat. Choom egyre
erősebben szorítja a kezemet, már-már fájdalmat okozva vele. Legszívesebben rászólnék,
hogy ne tegye, mert nem épp a legjobb érzés, de tudom, hogy ez megnyugtatja őt
valamilyen szinten. Ezért hagyom, hogy tovább szorítsa.
Arra várunk, hogy végre elárulják az eredményeket. Arra, hogy kijelentsék
igenis megérte az a sokévi tánc, és a több hónapos gyakorlás, amit ebbe az
egészbe fektettünk. Arra, hogy megerősítést kapjak arról, nem fölöslegesen
pazaroltam az időmet a társastáncra. Attól, hogy utálom, ha csinálnom kell, én
akarok lenni a legjobb, és azt akarom, hogy a partnerem is a legjobb legyen.
Azonban engem nem csak ezek az érzések szorongatnak. Sokkal inkább fojtogat
a gondolat, hogy nemet mondd. Mi lesz akkor, hogyha tényleg megteszi? Mit
teszek majd akkor? Hiszen sose beszéltünk erről, egyetlen egyszer sem merült
fel. Én most mégis itt vagyok, és meg akarom tenni ezt a lépést. Egyáltalán
miért? Tényleg ennyire szeretném?
- Nyertünk JongIn! Sikerült, megnyertük! – ugrik rám Choom, kezeivel a
nyakamat, lábaival pedig a derekamat ölelve. Így kapaszkodik rajtam, miközben
felfogom mit is mondott. Annyira el voltam foglalva a saját gondolataimmal,
hogy lemaradtam az eredményhirdetésről.
Egyik kezemmel átölelem őt, hogy segítsek neki megtartani önmagát, a
másikkal pedig a zsebembe nyúlok, hogy előhalásszam az apró gyűrűt.. Tudom,
hogy a lányok virágcsokrokról, meg egyedi, földöntúli ötletekről álmodnak,
azonban én erre nem vagyok megfelelő. Nekem nincsenek lehengerlő ötleteim, ráadásul
időm sem a kivitelezésükre. Nekem csak a Tánc van, és az érzéseim. Ennyi.
- Ennél egy sokkal jobb dolgot is sikerült – nézek rá jelentőségteljesen,
miközben hátrasimítom a tincseit. Gyönyörű szemeiből az értetlenség árad, mire
felnevetek. – Megnyertük egymást. Most pedig szeretnélek teljes mértékben
megnyerni magamnak – emelem elé a gyűrűt. Ajka kis ó alakot formál, ahogy
megpillantja. Rám néz, majd vissza az ékszerre.
Egyik kezével kiveszi a kezemből, majd a másikkal is elenged, mire a feneke
alá kapok, hogy biztosan ne essen le az ölemből. Azzal a szerelmes mosollyal és
csillogó szemekkel ajándékoz, amit annyira imádok. Felhúzza a gyűrűt, ajkaival
pedig birtokba veszi az enyémeket, miközben kezével utat talál a hajamba.
- Szeretlek.
- Szeretlek, Choom – csókolom meg ezúttal én.
- Szerintem már neki is átfutott az agyán
nem egyszer, hogy csak a neve miatt kezdtél ki vele. Legalábbis akkor biztosan,
amikor közölted, hogy utálod a társastáncot – ossza meg velünk véleményét
BaekHyun.
A kedvenc bárunkban ülünk, társaságunkban
YiXinggel és LuHannal.
- Én már akkor megmondtam neki, hogy
felejtse el. Nem a neve miatt kell vonzódni valakihez – tesz szemrehányást Lay.
- Szeretted egyáltalán? – néz rám LuHan.
Felháborító a kérdése, de tudom, hogy komolyan gondolja. Látszik a szemében.
Viszont én megtorpanok. Szerettem? Igen. A szenvedélye a tánc,
legfőképpen a társastánc iránt lehengerlő. A mozgása páratlan, minden egyes
alkalommal elvarázsol, amikor látom. A vidámság, ami mindig körbelengi őt, a túlbuzgósága,
hogy sosem tud megülni egyhelyben. A mosoly, amit én váltotok ki. Az a mosoly
ezerszer szebben csillog, mint az, amit másoknak nyújt. Az az én mosolyom. Amit
azon a novemberi napon láttam először, a kivételes csillogással a szemeiben.
Amit elpusztítottam.
- Igen, LuHan. Szerettem őt, és még mindig
szeretem – mondom határozottan. – A kérdésed túlzás.
- Nálad sosem lehet tudni. Teljesen a tánc
megszállottja vagy, betegesen – magyarázza meg kérdése eredetét.
- Szerintem át kellene gondolnod magadban Choom
és a tánc közötti különbséget. Olyan, mintha néha teljesen együtt vennéd a
kettőt, miközben ez a kettő teljesen külön áll egymástól – szólal meg újra
BaekHyun.
- Az, hogy ugyan az a megnevezés, nem
jelenti azt, hogy amikor a táncteremben vagy Choomra szánod az időd. Épp
ellenkezőleg. Hogyha mind a kettőbe szerelmes vagy, akkor találd meg az
egyensúlyt – ezúttal YiXing próbál meg valami értelmes ötlettel előállni.
- Vagy döntsd el, hogy melyik iránt
mélyebbek az érzéseid – folytatja újra BaekHyun.
- Ez hülyeség! Teljesen úgy kezelitek a
táncot, mintha egy ember lenne. Szerintem inkább keressen fel egy
pszichológust, ez nem normális! – csattan fel LuHan.
- Akkor most elveszed vagy nem? – vált inkább
témát YiXing.
- Visszaadta a gyűrűt. Azt mondta már nem
nyernénk meg a versenyt, tehát nem szeret. Így mégis hogy vehetném el? – a csalódottság
uralja gondolataim, és a fájdalom.
- Nem biztos, hogy a verseny hasonlat
alatt magára gondolt. Sokkal inkább úgy érthette, hogy már te vagy az, akinek
nincsenek meg az érzései. Legalábbis szerintem ennek nagyobb az esélye – fejti ki
véleményét BaekHyun.
- Én biztos vagyok benne, hogy rád értette
és nem magára – mondja LuHan.
- Akkor most menjek utána, keressem meg,
vagy mégis mire akartok kilyukadni? – értetlenkedem.
- Hát, hogyha szereted, és vele akarod
leélni az életed, akkor igen pontosan erre. De, ha nem, akkor maradj itt, és
rúgj be, hogy aztán hazacipelhessünk. Te tudod, hogy mire vágysz igazán – próbál
hatni rám BaekHyun.
- De mégis hol keressem? – esem kétségbe.
- SoRánál van – böki ki egyszerűen Lay. –
Mielőtt megkérdeznétek, most írta, hogy Choom sírva jelent meg nálunk, és nem
mondott semmit, csak megmutatta az üres ujját.
- Visszaszerzem! – jelentem ki
céltudatosan, majd elindulok YiXingék otthona felé.
Miközben az autóban ülök, azon agyalok,
hogy mit mondjak neki. Hogyan tudnám bebizonyítani azt, hogy szeretem? Mennyi
nemtörődömség, mennyi alkalom, amikor elutasítottam a táncra hivatkozva. Annyi
lehetőség, amikor együtt lehettünk volna, de én mégis a táncot választottam,
csak azért, hogy halálra gyakoroljam magam. Vagy ha magamat nem is, akkor a
kapcsolatunkat.
Azért, hogy elérjem a tökéletességet. Azt
a szintet, amit Choom szerint egyáltalán nem értékelnek, hogyha nincs benne az
egyediségem. A tökéletesség nem minden… Akármennyire is fáj bevallani, de igaza
van. Mit érek a tökéletességemmel, hogyha ő nincs mellettem? Ha nincs valaki,
akivel megoszthatnám?
Teljesen elrontottam. Többet kellett volna
vele foglalkoznom, több időt kellett volna rá szánnom, az után is, hogy
eljöttünk a közép suliból. Meg kellett volna őt hallgatnom, vele kellett volna
töltenem annyi időt, amennyit csak tudtam volna. Támaszt kellett volna neki
nyújtanom a nehéz időkben, hiszen rajtam kívül senki más nem volt neki. A lelki
társa kellett volna, hogy legyek, úgy, ahogy ő is az volt nekem, akármikor, mihelyt
szükségem volt rá. Ehelyett én csak a táncteremben ismételtem ugyan azokat a
mozdulatokat, mint valami mániákus.
Mégis hogyan kéne mindezt elfeledtetni
vele? Egyáltalán lehetséges, hogy minden, amit nem tettem meg a feledésbe
merüljön? Vagy ha a feledésbe nem is, de legalább túllépjünk rajta…? Valahogy
el kell érnem, hogy újra az enyém legyen, hogy megbocsájtson. Meg kell értetnem
vele, hogy igen is szeretem. Talán még jobban is, mint a táncot.
Kettesével szedem a lépcsőfokokat, ahogy
rohanok felfelé a célhoz. Abban reménykedem, hogy Choom még mindig itt lesz, és
meg tudjuk beszélni az összes szörnyű dolgot, ami velünk történt.
Az ajtót SoRa nyitja ki, de azzal a
lendülettel már zárja is be, azonban én megakadályozom.
- Könyörgöm. Én… szeretem őt. Nem
veszíthetem el – nézek rá esedezve, mire szánakozva pillant rám, majd beenged.
- Magatokra hagylak – közli, ahogy beérünk
a nappaliba, Choom pedig összetört tekintettel rám pillant.
Vékony, törékeny ujjai görcsösen szorítják
a bögrét, ami valószínűleg teával van megtöltve. Ujjai teljesen elfehéredtek,
ellentétben a szemével, ami vörös a sok sírástól. A szívem megszakad a
látványtól, amit nyújt. És ezt mind én okoztam. Egy barom vagy Kim JongIn.
- Egyszerűen elcsesztem. Annyira fontos
lett a tánc… mellette nem vettem észre, hogy mekkora fájdalmat okozok annak,
akit annyira szeretek. Hogy fájdalmat okozok neked. De amikor elmentél… jobban
fájt bárminél. Még annál is rosszabb volt, amikor eltört a lábam, és hónapokig
nem táncolhattam. Nélküled minden olyan üres lett… - próbáltam megfogalmazni
érzéseim, több-kevesebb sikerrel. Ő csak fájdalmasan elmosolyodott, majd halkan
megszólalt.
- Azt mondtam, egészen addig el tudom
viselni, ameddig nem lesz fontosabb, mint én. Viszont fontosabb lett. Ezt pedig
szörnyű volt látni JongIn. A tánc annyira elöntötte az elméd és a szíved, hogy
engem teljesen kiszorított. Nem maradt helyem, ott, ahol egész életemben lenni
szerettem volna. Felemészt a gondolat, hogy egy olyan dolog arat felettem
győzelmet, ami nem él. Ez nem olyan, mintha egy másik nőt, vagy esetleg férfit
szeretnél. Ezzel nem tudom felvenni a harcot.
- Már megtörtént, felvetted vele a harcot –
mondom határozottan.
- Nem, ez nem igaz. Rengetegszer mondtad,
hogy más lesz, és nem változott semmi. Kérlek menj el…
- Nélküled nem megyek sehová.
- Akkor majd megyek én – pattan fel a
helyéről, majd megragadja a táskáját. Miközben elhalad mellettem megáll egy
pillanatra. Rám emeli könnyektől áztatott szemeit, és ezt mondja: - Mindened a
tánc. Ezt pedig el kell fogadni, neked is és nekem is.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt
végleg hátrahagyott. Egy kis ideig tétováztam, később ez lett a vesztem. Újra
abba a hibába estem, hogy nem szántam rá az időm. Azt az időt, ami megmenthette
volna.
Ahogy utána rohantam, tudtam, hogy lifttel
semmi esélyem, ezért újra a lépcsőt választottam. Kiérve az épületből már csak
az ütközést láttam. Amit sohasem fogok elfelejteni… Az ütközést, ami lerombolta
életem kastélyát.
A legrosszabb, hogy nem tehettem semmit. Magam
előtt láttam, ahogy lassan megszűnik számomra létezni a Tánc. Attól a
pillanattól kezdve mindennek vége lett. Soha többé nem táncoltam.
Legbelül meghaltam én is.
Sziasztok! A múltkor sikerült jobban belemélyednem abba, hogy Kim
JongIn hogyan is áll a tánchoz. Ez pedig arra késztetett, hogy egy One Shot-ba
foglaljam mindazt, mennyire is fontos a tánc az ő életében. Tudom, elég sajátos
módon közelítettem meg a témát, ráadásul túlzással vegyítve, de ez most így
alakult.
Remélem elnyerte a tetszésetek, és valamennyire sikerült átadnom
az egész üzenetét. Ha pedig ez tényleg megtörtént, akkor ne legyetek restek
írni pár szót arról, hogy mit gondoltok a történetről, vagy csak szimplán JongInnak
a tánchoz való hozzáállásáról.
Szerintem nagyon becsülendő, hogy ennyire fontos neki a tánc, és
minden egyéb ami ezzel jár. Gondolok itt a zenére például.
Oh a videó pedig feltétlenül nézzétek meg! Főleg akkor, hogyha még
nem láttátok, mert amit ez az ember alkot, az valami földöntúli!
