Woosung undorodva tekintett végig a stúdió szennyáztatta területein. Ha valaki nem tudná, hogy csak hárman dolgoznak ebben a helyiségben azt hinné, hogy egy nagyobb csorda okozta ezt a szemétdombot. A földön pizzás dobozok hevertek, chipses zacskók tömkelege. Minden csupa morzsa volt, az asztalokon megannyi kávéspohár ágaskodott, az egyik az oldalán feküdt, előtte már megszáradt kávé pihent. A férfi hosszú, fáradt sóhajt hallatott, majd nekikezdett a takarításnak. Első útja az ablakhoz vezetett, hogy végetvessen az orrfacsaró bűznek. Elege volt már a három férfi nemtörődömségéből, hogy még a kukáig is túl megterhelő elmenniük, hogy mindent neki kell feltakarítania. Tisztában volt vele, hogy mennyi időt töltenek ott nap mint nap, hogy mielőtt ő megérkezne a producerek épphogy csak itt hagyják a munkájukat, és hogy pár óra elteltével újra megjelennek. Mégis a hónapok alatt annyira megtört, hogy már ez sem volt elég vigasz a számára. A kezdeti lelkesedését átváltotta a fáradtság és az elégedetlenség.
De nem számított, mennyire utálta a helyzetet, hogy mennyire fel akart mondani, kisétálni az ajtón és soha vissza se jönni, vagy csak egyszerűen megmondani annak a háromnak a képébe, hogy ne legyenek ekkora trehány faszfejek. Egyiket sem tehette, hiszen igazából nem is a takarítás és a pénz miatt járt ide annyi hajnalon keresztül, hanem maga miatt és a bandájáért. Amint kiürült a stúdió, ő már rohant is befelé, mint a villám olyan gyorsasággal takarított; vagy azért, hogy hamarabb haza érjen; vagy azért, hogy a többiekkel minél hamarabb munkához lássanak és jó minőségben felvegyék az új szerzeményeiket. Erre pedig nem azért volt szükség, mert annyira pénzszűkében lettek volna, egyszerűen csak másra kellett az, ami volt. Miért béreltek volna stúdiót, ha így is megtudták oldani. A többiek a saját munkahelyükkel voltak elfoglalva, így ez rá maradt, annyi volt a szerencse, hogy hetente csak háromszor kellett járnia. Hétfő-kedd-szerda, a többi napokon valaki más takarított, ő pedig ebbe kapaszkodott.
Otthona bejárati ajtajának csapódását követően azonnal elfordította a záró pöcköt, lerúgta a cipőjét, majd elindult a hálószobája felé. Úgy érezte magát, mint akit meztelenül végigcibáltak egy szántóföldön, nem egyszer, sokkal inkább ezerszer. Útközben megszabadult minden ruhadarabjától, amik a lakás apró folyosóján és a hálószobája padlóján nyújtóztak el. Bedőlt az ágyba, jobb keze a mellette lévő üres területre vándorolt, vágyakozó sóhajt hallatott. Kibaszottul hiányzik Kathy… - gondolta. - Felmondok a stúdióban! - határozta el. A következő pillanatban már az álmok édes mezején heverészett, másnap tizenegyig meg se rezdült, csak aludt.
A mély feketeségből telefonja bántó zaja rántotta ki, mintha a világ kezdete óta csak aludt volna, de ez nem volt elég, ő többet akart. Artikulátlan szitokszók sokasága hagyta el ajkait, amik a kijelzőn lévő név láttán mozgás helyett inkább két oldalra terpeszkedtek. Hirtelen minden gondja és baja tovaszállt. Mintha a magányos szoba helyett otthona, Kalifornia egyik szellős partján ébredt volna.
- Szia - mosolygott a telefonba.
- Szia - Kat hangja most is édesen csengett mint mindig, valami mégsem volt rendben.
- Miért hívtál? Minden rendben? - Az álom rögtön elhagyta a szemeit, minden porcikájával a telefonra és a másik oldalon lévő barátnőjére koncentrált.
Kat a saját fürdőjének padlóján gubbasztott, hátát a fürdőkádnak vetette. Válaszolni akart, de maga se tudta eldönteni, hogy minden rendben van-e vagy épp minden egy atomháború kellős közepébe csöppent.
- Csak akkor hívhatlak, hogyha valami baj van? - hangjában enyhe játékosság bujkált, próbálta oldani a Woosungban érzékelt feszültséget, több-kevesebb sikerrel. - Csak hallani szerettem volna a hangod. - Úgy gondolta az majd megnyugtatja.
- A hangom? - kuncogott fel Woosung, az izmai végre kezdtek elengedni. Oldalra fordult, egyik lábát lelógatta az ágyról, tekintetét az éjjeliszekrényen lévő közös képükre szegezte. - Ahogy azt mondom, hogy szeretlek? Vagy ahogy arról énekelek, hogy mennyire szeretlek?
- Egy kicsit mindkettő - válaszolt, miközben ujjával pizsijének szélét babrálta. A férfi még mindig képes volt előhúzni belőle a szerelmes tinédzsert. Woosung épp éneklésbe kezdett volna, amikor Kathy ismét megszólalt. - Átjössz este? Valamit mondani szeretnék.
- Édes bébi Jézus! - sipította Woosung lányos hangon, még a kezét is az arcához szorította. - Csak nem meg akarod kérni a kezem?
- Talán - nevetett fel Kathy. - Esetleg ellenedre lenne?
- El akarnád lopni a nagy pillanatom? - ámuldozott szórakozottan.
- Isten ments! - emelte fel védekezően a kezeit. - Akkor este.
- Akkor este - suttogta búcsúzóul.
Woosung legszívesebben visszaaludt volna, de erre már nem volt lehetősége. A srácokkal este fellépésük lesz, ráadásul előtte még próbálni is kell. Ha pedig ez nem lett volna elég Jaehyeong gitárhúrja elszakadt. Természetesen a fiatalabbnak már nem volt tartalék, mert megfeledkezett az utánpótlást pótolni, így hát Woosung kénytelen volt a munkában lévő srác helyett újakat venni.
Szombat lévén a boltok tele voltak emberekkel és turistákkal. Minden sokkal inkább hasonlított egy bolondok házához, hol mindenki fejvesztve, céltalanul rohangál, mintsem egy sétáló utcához, ahol az embernek jól kellene éreznie magát. Woosung attól félt, hogy még parkolóhelye sem lesz, de szerencsére a szokásos mélygarázsban talált egyet. Emberek sokaságát kerülgetve csattogott a hangszerbolt felé. Ahogy megérkezett, feldúltan konstatálta, hogy rengetegen vannak. Hajába túrt, majd odafurakodott a húrokhoz, és levette a számára megfelelőt. Ezután közel negyed órát állt sorban, míg végre fizetni tudott.
A kocsihoz menet eszébe jutottak a csapattársai, és hogy - mint mindig - valószínűleg ismét elfelejtenek kajáról gondokosni. Azonban ezt most nem bánta annyira, ugyanis az a remek ötlete támadt, hogy meglátogatja Kathy-t a munkahelyén, és onnan visz kaját a többieknek. Két legyet egy csapásra! A kaja is jó lesz és még a Szerelmét is láthatja az este előtt.
Belépett az étterem ajtaján, a bejárat felett lévő kis csengő féltve őrzött emlékeket idézett fel benne. Az első alkalmat, amikor itt járt, ahogy Kat napszítta szőke haja a képébe csapódott, amint belépett az ajtón… A lány Woosung morgó hangjára azonnal visszafordult, és majdnem a férfira borított mindent, ami a tálcáján pihent. Szerencsére csak majdnem, így Woosungnak lehetősége volt ellőni a “Kár, hogy nem borult rám semmi. Így most nincs mit letakarítanod rólam.” mondatot. Ez sok mindenkinél kiverte volna a biztosítékot, azonban Kathy más volt - lehet az amerikai neveltetés miatt -, neki tetszett Woosung merészsége és a kissé perverz utalása. A többi már történelem. Pár héttel később, amikor már stabil lábakon álltak, Woosung elmondta neki, hogy eredetileg a lenyalni kifejezést akarta használni, de túlságosan felkeltette a figyelmét ahhoz, hogy ekkorát kockáztasson.
Az étteremben sehol sem találta barátnője irigylése méltó alakját, így kénytelen volt a kasszában dolgozó férfitól segítséget kérni.
- Bocsánat, nem tudod esetleg, hogy merre találom Katet? - érdeklődött féloldalt a pultra nehezedve, ujjaival ütemesen dobolt a felületén.
- Beteget jelentett még kora reggel. Hányás meg ilyesmi. - A hányás szónál elfintorodott a srác arca.
Woosung vérnyomása rögtön feljebb kúszott, egy gyors köszönöm után már vágtatott is ki az étteremből, megfeledkezve a többiek és a saját vacsorájáról. Ezúttal nem sétált, hanem rohant az emberek végeláthatatlan tömegében, hogy minél hamarabb autóba ülhessen. Türelmetlenül tépte fel az ajtót, pattant be a volán mögé és kötötte be magát. Gyakorlott mozdulattal állította rükvercbe az autót, hogy kitolathasson a szűk parkolóból.
- Bassza meg! - szaladt ki a száján idegesen, ahogy egy nagyot vert a kormánykerékre.
Eszébe jutott Leo és az istenverte zakója, amit a tisztítóban felejtett, így most neki kellett volna érte elmennie. A telefonjáért nyúlt, az idő a képébe nevetett, nem sok kell hozzá, hogy késésben legyen. Kikereste Kathy-t a telefonban, aki pár csörgés után fel is vette.
- Beteg vagy? Most jöttem az étteremből és azt mondták, hánytál a reggel - hadarta.
- Én… I-igen - Kathy-t arcul csapásként érte a támadás -, de már jobban vagyok. Woosung, nyugodj meg, kérlek.
- Fel akartam menni, de már nincs időm, és Leo zakója is rám vár…
- Sammy - Kat akkor használta ezt a hangsúlyt, hogyha feldúlt volt és meg akarta nyugtatni. Woosungot ez mindig melegséggel töltötte el. - Minden oké, valószínűleg olyat ehettem. Még csak ágynak se döntött.
- Rendben… Bizom benned, Kat.
- Tudom, bízhatsz is. Szóval, kérlek, ne foglalkozz ezzel és folytasd a napod, mintha mi sem történt volna, jó? Nem akarom, hogy miattam ne tudj koncentrálni este.
A próba, mint mindig, most is hiba nélkül ment és kifogástalan hangulatban telt. Legalábbis addig, amíg a srácok hasa korogni nem kezdett, és ki nem derült, hogy Woosung ezúttal elfelejtett gondoskodni az ételről. Viszont már késő volt bánkódni, hisz rendelni sem volt idejük, ugyanis a fellépés egyre csak közeledett. Útközben mindenkinek lehetősége nyílt beszólni valamit a kaja miatt. Az senkit nem érdekelt, hogy a gitárhúrért és a zakóért is ő szaladgált, így Woosung rossz szájízzel kezdett neki az első hangjegyeknek.
Nem sok időbe telt, hogy megfeledkezzen a többiek által kiváltott méregről a testében. Egyre jobban elmerült a zene világában, a közönség zajában, a tapsviharban és az érzésben, amit annyira szeretett. A színpadon előadás közben mindig úgy érezte, mintha egy meleg, sóval teli víz közepén lebegne… Ahol még a kisujját sem kell mozdítania ahhoz, hogy a felszínen maradjon, annyira könnyen ment neki. Ehhez értett a legjobban.
A ráadás után Woosung elhagyta a színpadot, őt pedig az összes adrenalin, ami ezernyi hangyaként szaladgált fel-alá az ereiben. Úrrá lett rajta a fáradtság, úgy érezte, nem képes tenni még egy lépést segítség nélkül. Hajoon vállára támaszkodott, mintha csak baráti szeretetből tenné. A fiatalabb próbálta lerázni magáról, de az idősebb csak nem hagyta magát, így bukdácsoltak el a kanapéig. Woosung elterült rajta, a többiek száját szavak hagyták el, azonban már képtelen volt felfogni, elragadta az álom.
Testének heves rázkódására kelt. Leo volt az, fejét csóválva rosszallóan nézett rá, majd megpöckölte a homlokát.
- Ember, húsz perce alszol, menj haza!
- Mi?! - ugrott fel a kanapéról. - Hol a telefonom?
- Az asztalon - bökött felé.
Woosung már ott is termett és tárcsázott.
- Kathy! Sajnálom… Fáradt vagyok ma este - vallotta be szégyenkezve.
- Semmi baj, a többiekkel már beszéltem - kuncogott titokzatosan. - Küldtek rólad egy hihetetlenül aranyos képet, ahogy alszol a kanapén.
- Ezért majd még számolok velük...
- Szép álmokat, Sammy - vigyorgott a telefonba.
- Épségben hazatérek, Hercegnőm, holnap este pedig meglátogatlak kastélyodban. Addig is álmodj velem.
Leo hányást imitált, mire Woosung látványosan megforgatta a szemeit.
A másnap este nem sokban különbözött. Korán reggel arra kelt, hogy valamelyik elmebeteg szomszéd renoválást tart, a fúrás egész nap ment, így nem igazán volt lehetősége kipihenni magát. Már a színpadon is érezte, hogy a fáradtság hosszú karjai lassan, de biztosan elérik, körbeölelik őt és elnyelik. Kathy fülébe visszaköszönt a “Fáradt vagyok ma este.” mondat, de nem tehetett semmit. A mondanivalója nem telefontéma volt, és nem is olyan, amit egy fáradt emberrel meg lehet beszélni. Hát ráhagyta a férfira.
Woosung összeszedte a holmiját, készen állt az indulásra.
- Hé! - szólt rá Hajoon. - Te meg hová rohansz?
- Haza? - kérdezett vissza szarkasztikusan, értetlenül széttárta karjait. - Mindjárt összeesek a fáradtságtól. Ráadásul holnap hétfő, mennem kell a hülye stúdióba. Fel fogok mondani, már napok óta nem láttam Katet se.
- Oké, ha felmondasz az még egy ok, hogy velünk tarts az Anticba - karolta át a vállát Leo.
- Nem is értem miért dolgozol még ott - elmélkedett hangosan Hajoon.
- Miattunk? - emlékeztette őket.
- Jó-jó, de már rég nem lenne muszáj. Nincs rá szükségünk, imádnak minket - adott hangot véleményének Jaehyeong, majd megcsattogtatta nyelvét.
- Ne kéresd már magad! Full nem rád vall. Csak gyere el, megiszunk egy-két kört aztán mehetsz haza Isten hírével. Nem fogunk visszatartani - ajánlotta Leo, miközben az oldalát böködte.
Woosung a magasba emelte két kezét, majd tehetetlenül hátravetette a fejét.
- Nyertetek.
A taxiban ülve a többiek hangulata az egekben volt, régi sztorikat meséltek, amire még ötven év múlva is nevetve fognak visszaemlékezni. Woosung is ismerte már a történeteket, a legtöbb létrehozásában ő is részt vett, de nem tudott nevetni. Helyette kifelé bámult az ablakon és azon godolkodott, hogy mit is keres a taxiban, ahelyett hogy otthon lenne. A múlt képei helyett Kathy mélykék szemei, tökéletesen megmunkált vonásai voltak előtte. Ahogy elvékonyodik a szája, miközben nevet és megjelennek a ráncok a szeme szélénél, ahogy a szőke haja az arcába hullik. Ahogy az ajkai szétnyílnak, amikor Woosung olyat tesz a testével, amit kurvára élvez. Aztán eszébe jutott, hogy mekkora árulást követ el vele szemben. Ennyi erővel már felé is tarthatnék. Valószínűleg már nemsokára a karjaimban tarthatnám, ahelyett hogy itt szenvedek. Akármilyen fáradt is, ha bulizni el tudott volna menni, akkor a Szerelméhez még inkább.
Megállítatta a sofőrrel az autót, értetlen tekintetek sokasága repült felé, de nem foglalkozott vele, egy gyors köszönés után már ott sem volt. Az út szélén elkapta az első szabad taxit magának, és bemondta Kathy címét. A kapunál csengetett, azonban választ már nem kapott, hát úgy döntött, bemegy magától. Nem járt tilosban, mindennapos dolog volt közöttük, hogy akkor mennek ki és be egymáshoz, amikor csak akarnak. Egyébként sem volt mit rejtegetniük. Ha már eljött idáig, nem akart visszafordulni. Ha alszik is Kat, legalább mellé bújhat.
Belépve a lakásba elkezdte szólítgatni a lányt, gyengéd hangerővel, hogy ne ébressze fel, ha esetleg aludna. A cipőjét az előtérben hagyva beljebb ment, Szerelme nem volt a konyhában, sem a háloszóbában, így a fürdő felé vette az irányt. Az lesz a legjobb, ha fürdik, akkor be tud mászni mellé. Imádta a közös fürdőzéseket, ahogy a meztelen testük összeért, ahogy a fejét a lány csupasz vállára fektette, ilyenkor egy-két elkószált hajtincs birizgálta az arcát, és ha egy kicsit oldalra fordult meg tudta csókolni a gyönyörű nyakát, pont ott, ahol az apró anyajegye volt. A képre kezdett elúszni a szürke fáradtság, helyére a vörös vágy költözött.
Nyelvét végighúzta az alsó ajkán, ahogy kitárta a fürdőszoba ajtaját. Megdermedt. A látványra meghűlt benne a vér, nem jutott levegő a tüdejébe, majd hirtelen kezdte kapkodni azt. Hangos kiáltása betöltötte az egész teret, bőgve vágódott a térdeire és mászott Kathy eszméletlen testéhez. A gondolatai teljesen megszűntek, mintha egy álomba került volna. A legrosszabb fajtába mind közül. A lány oldalra fekve a fürdőkád oldalán hevert, egyik karja teljesen, a másik kevésbé lógott a pirosas vízbe, jobb lába kinyújtva, a bal behajlítva. Orra alatt, hasán és combján élénk vér kenődött szét, alatta a fürdőszoba csempéjén kisebb vértócsa hevert.
Woosung úgy érezte, mintha ő lett volna a Föld, és most elpárolgott volna karjaiból az őt éltető óceán. Hirtelen semmi sem volt, ami kitölthette volna üres részeit. Nem volt képes a lány nevét szólítgatni, teljes pánikba esett, a légzése egyenetlenebb volt, mint akármikor, ahogy kezeivel átjárta az élettelen testet. Csupa vér lett, de nem foglalkozott vele. Kirántotta a farzsebében lévő telefonját, annyira remegett, hogy elejtette, azonnal nyúlt is utána, véres ujját alig érzékelte a készülék, amitől még jobban átjárta a könyörtelen, élő rettegés. Nem vesztegethetett ezzel időt. Csak reménykedni tudott, hogy nem késett el.
Miközben a mentőket várta, szerzett egy takarót, amivel letakarta Kat meztelen testét, majd az ölébe húzta a lányt. Ő volt a legféltettebb hangszere, a kedvence, rajta, vele tudta a legszebb zenéket játszani. Kat nélkül csak a magányos csendnek maradt helye.
- Nem hagyhatsz itt Kathy! - ismételgette, miközben kezét a lány arcán pihentette.
Dr. Park közeledő alakjára máris vigyázzállásba került. Reményteli szemekkel meredt a férfira, aki fehér köpenyében baljóslan közeledett felé.
- Kim Woosung-ssi? - Woosung bólintott. - Megnyugodhat, a párja rendben lesz.
Mintha a szél újra fújni kezdett volna, a levegő egyszer csak elkezdett bezúdulni a tüdejébe. A világ egyszeriben visszaállt a helyére.
- Mikor mehetek be hozzá? - sürgette a doktort, hiszen nem volt ideje. Az elmúlt egy órában történt események után már nem számolt olyannal, hogy holnap vagy később. Számára csak a most maradt.
- Hamarosan kihozzák a vizsgálóból. De-
- De? - Woosung elméjét elöntötte a tehetetlenség mérge. Nem tudott uralkodni magán, az orvos gallérja után nyúlt. - Minden, ami a de előtt van, az szarság! - kiáltotta. Mi jöhetett még?
- A párja elvesztette a babát. Elvetélt. - Az orvos hangja halk volt, akár egy vékony cérna, amit szánalomból és részvétből sodortak.
Woosung elengedte a köpenyét, kezei falevél módjára hullottak teste mellé. Le kellett ülnie, ha nem teszi, félő, hogy elájul.
- Hogy mi? - nyögte megtörten. Kezeivel végigszántotta arcát, ujjai megállapodtak a fürtjei között. - Mennyi idős volt?
- Az első trimeszterben volt, a hetedik hétben.
- A kurva életbe! Bassza meg, bassza meg, bassza meg! - Woosung őrült módjára ütni kezdte a halántékát.
Percekig néma csend ölelte őket körbe. Dr. Park megszólalt.
- Miss Moore valószínűleg megijedhetett valamitől, elcsúszott és hassal érkezett a kád szélére.
Az én hibám - keringett megállíthatatlanul Woosung fejében. - Ha oda megyek… ha már előző este oda megyek… hisz ezért hányt!
- Tudom, ilyenkor ez nem vigasztal, és sokan hallani sem akarják, de mindenki megérdemli a reményt… - kezdte a doktor óvatosan, érzékeny területre tévedt. - Még mindig lehet gyermeke.
Woosung hallani sem akart másik gyerekről. Erről sem akart hallani, legalábbis nem így, nem így kellett volna róla hallania. Ilyen módon soha senkinek, egyetlen szülőnek sem. Sőt, az orvos sajnálattal teli hangjára sem volt kíváncsi. Az ember azt hinné, könnyű elveszíteni azt, amid sose volt. Woosungnak még csak gondolata sem volt erről a gyermekről, mégis úgy érezte, hogy a világ legcsodálatosabb ajándékát vették el tőle és a Szerelmétől.
Üveges tekintete előtt könnyei kezdték elszínezni a padlót. Akár az eső szomorú cseppjei.
- Bemehetek hozzá végre?
Két hét telt el. Két kínkeservesen hosszú, gyászos hét. Mintha az óceán hullámai megszűntek volna létezni. Woosung emlékeiben nem volt alkalom, amikor ilyen keveset beszélt volna… Amikor Kat ilyen keveset beszélt volna. A lelküket egy pillanat alatt ragadta el az élet csúfos játéka.
Ha esett az eső Kathy kiment az udvarra, csak állt ott, sírt, hagyta, hogy az eső lemossa a bűnét, hogy elmossa az emlékeit. A kövér cseppek fájó csattanása a bőrén elterelte a figyelmét. Woosung nem tudta, mit kezdjen ezzel, mindig bentről figyelte, nem merte túl korán megzavarni. Tudta, nem hamarkodhat el semmit. Ha a lány túl sok időt töltött odakint, akkor gyengéden a zuhanyzóba tolta, ahol megnyitotta rá a meleg vizet. Kathy mintha semmit sem érzékelt volna ebből, ugyanúgy csak állt tovább, akár órákon keresztül is.
A mai nap egy kicsit más volt. Woosung a puffon ült, az incidens óta először fogott a kezében gitárt, papírlap és toll hevert előtte az asztalon. Pislogás nélkül figyelte Kat megtört, görnyedt testét, ahogy saját magát ölelte. A kegyetlen világhoz képest egykor óriási, magabiztos alakja sehol sem volt.
- Hallasz engem? - suttogta énekelve, miközben megpendítette a megfelelő húrokat. - Haldoklom belül. Azt akarom hinni, hogy ez hazugság… Miért? Miért? Az esőben áll. Haldoklik belül. Azt akarja hinni, hogy ez hazugság… Miért? Miért? Az esőben áll. - Megállt. Elcsuklott a hangja. - Az esőben áll... Az esőben áll - ismételte, a könnyei patakokban hullottak.
Gitárját a kanapéra hajította. Mint egy üldözött vad, átszelte a nappali és az udvar közötti távolságot, majd elrántotta Kat karját, hogy felé forduljon.
- Ez nem normális! - ordította.
Csak azt akarta, hogy vége legyen. Mindennek. Ennek a fájdalomnak, a szenvedésnek. Hogy minden olyan legyen, mint régen. Az óceánt akarta és Kaliforniát, hogy Kathy újra ezeket jelentse. Ne az istenverte esőt.
- Ne érj hozzám! Ez fáj! - kiabált vissza Kat, miközben szabad kezével lehámozta magáról Woosung ujjait. Szemei vérvörösek voltak a sok sírástól, Woosung ettől csak még idegesebb lett.
- Szerinted nekem nem fáj?! - Mellkasát böködte, a kiabálástól kidülledtek a halántékán az erek. - Az hogy napokat kint állsz a kurva esőben nem segít a fájdalmamon!
Kathy összerezzent.
- Szerinted te segítesz ezzel az enyémen?! A Te hibád! “Fáradt vagyok.” - hangja undorral volt átitatva, ahogy párját imitálta. - Bassza meg, Samuel! Jobb lenne, ha itt se lennél! Jobb lenne, ha soha meg se ismerlek! Akkor legalább nem csinálsz fel! - Kat az ajkához kapta a kezét.
Halott szemekkel néztek egymásra. Ha a Föld lapos lenne, ők a két végéről figyelnék egymást. Mellettük két idegen is szerelmesnek tűnt volna.
- Felejtsük el az egészet! Felejtsük el egymást is!
Woosung hangja kimért volt, érzelemmentes. Megszakította a szemkontaktust, zajos mozdulatok kíséretében hagyta hátra a lakását. Kat lábai összecsuklottak alatta, a földre zuhant, ujjaiba fájdalom nyilalt, ahogy a fűbe markolt. Zokogását ezúttal nem nyomta el az zuhogó eső.
Kat szavai olyan helyen sebezték meg, aminek a létezéséről sem tudott, ráadásul akkora erővel, amit se a józan esze, sem a lelke nem volt képes felfogni. Mintha tizennégy napja elindult volna egy hurrikán, a legnagyobb, amit ember valaha látott, aminek az érkezését már várták és rettegtek tőle. Most pedig az ajtón kopogtatott, és semmit sem kímélve, mindenen átgázolva rombolt le mindent, amit felépítettek. Rájött milyen aprók is ők az élet önző forgatókönyvében.
Az emlékeit elrettentő fekete köd fedte, nem tudta felidézni a boldog perceket. Miért van az, hogy oly’ könnyen elfelejtünk emlékeket, ha megsebzik a szívünk? Az utca lámpái itt-ott megvilágították testét a sötétben, egyre csak vágtatott a szakadó esőben. Próbálta kiverni fejéből az elhangzottakat és szívéből a bűnös érzést. Elfáradt, legalább annyira, mint a lelke az elmúlt napok harca alatt. Minden túl nehéz volt, soha senki nem készítette fel arra, hogy a sors ennyire fájni fog. Erre nem volt megfelelő lecke.
Megállt, a térdeire támaszkodott, sűrű zihálások közepette próbálta összeszedni magát. Kitalálni, mihez kezdhetne most. Haza nem mehetett, hiszen ott volt Kathy - nem bírt vissza menni a saját lakásába az incidens után, így Woosungnál maradtak. Mégcsak a telefonja, a tárcája sem volt nála… Semmije sem volt. A szó szoros értelmében... semmi.
Fülébe kúszott egy ismerős dallam. Oldalra tekintett, egy fiatal pár ült egy apró kávézó ajtajában, nem volt hideg, így gondtalanul élvezték egymás társaságát, biztonságban az eső elől. A férfi kezében gitár pihent, egyszerű dallamokkal játszotta Zayn szexuálisan túlfűtött dalát. Mielőtt tovább merülhetett volna az egykor kacér, mostanra keserűvé vált emlékben, továbbment. Azonban a foltok egyre sűrűbbek lettek, akárhogy igyekezett, már nem tudott menekülni.
Otthon voltak, Los Angelesben. Woosung tekintetével követte a vízen szörföző nő alakját, egybeolvadtak a tájjal. Kathy jelentette neki az otthonát, amikor Szöulban voltak, hiszen minden rezzenése, minden millimétere olyan volt; a kék szemei, a haja, a bőre színe, a mosolya… Le se tagadhatta volna, hogy hol nőtt fel, hogy ugyanott nőttek fel. Mégse találkoztak, csak Koreában. Most pedig a kedvenc embere, és a kedvenc helye egyszerre tárultak elé, akár a legrészletesebb odafigyeléssel készített mestermű, aminek ő volt a megálmodója.
Kat az óceán szélére úszott, deszkáját hátrahagyva szaladt a homokban gitározó Woosung felé. Ahogy odaért máris a férfi nyakában kötött ki, mellé kuporodott, fejét a vállára hajtotta, ujjaival megpengette a gitár húrjait, mire mind a ketten felkacagtak. Kat Woosung fedetlen combjára fektette karját, a kilátásban gyönyörködött, élvezte a pillanatot, míg a másik játszani nem kezdett.
-Édesem, az együttlétünknek van jelentősége - engedte szabadon páratlan hangját Woosung. A sorok hallatán Kat belecsípett a combjába. - Tudom, hogy ez alkalommal reggelig fogsz maradni. Ágyban töltött napok és vanília fagyi... Többről van szó, mint egyetlen exkluzív éjszakáról kettesben.*
- Sammy! - nevetett. - Elég!
Woosung letette a gitárját, hátravetődött a homokban, majd a csipőjére húzta a lányt.
- Most mondd azt, hogy nem így van - erőszakoskodott, pajkos mosoly díszelgett arcán.
- De, de így van. - Kat a haja mögé bújt, mire Woosung a mellkasára fektette a felsőtestét. A mellei hozzá nyomódtak a férfi mellkasához, fejét a vállgödrében pihentette.
- Egyszer tényleg lesz jelentősége… Egy életre szóló jelentősége.
“És ha hagyod, hogy a társad legyek, akkor vigyázni fogok rád.*” ismétlődött fejében folyamatosan a dalnak ezen része. A borús felhők kezdtek szétszéledni, szabad utat engedtek a szerelmes emlékek áradatának, amik úgy zúdultak Woosung lényére, akár a Niagara. Miért válik minden ismét egyre nehezebbé? Nem lehet, hogy ne légy az enyém.
Woosung farkasszemet nézett a hulló esővel, sarkon fordult, léptei mentén felcsapott a járdát beborító víz, hangos csattogások követték, száguldott az élete felé. Szükségem van rád. A hely ahol találkoztunk, az idő amit együtt töltöttünk, nem engedhetem el mindezt. Hirtelen eszébe jutott a Kis Herceg: neki Kat volt a rózsája, ráadásul nagyobb szüksége volt rá, mint eddig bárkire bármikor. Ő is készen állt meghalni a saját rózsájáért. Nem számított Kathy utolsó, felindulásból hozzá intézett mondata… Gennyedző sebet hagyott, de az érzéseit nem tudta kiirtani, csak elárnyékolni.
Amikor megérkezett, Kathy még mindig a fűben ült, haja és ruhája teljesen átázott. Úgy festett, mint egy megsebzett kölyökkutya, akit magára hagytak az esőben. Woosung halk léptekkel indult meg felé.
- Kat… - suttogta, miközben terpeszben leült mögé. Tenyereit lassan a lány két vállára fektette, óvatosan elvezette őket a csípőjéig, majd erősebben ráfogott, a lehető legközelebb húzta magához. - Már nem fordulhatok vissza... Sajnálom! Nem fordulhatok vissza azért, hogy máshogy csináljam, hogy itt legyek veled… Szeretlek. Ettől az érzéstől pedig sosem akarok elfordulni. Tőled sem. Ha meg akarod sebezni magad, én melletted leszek. Ha át akarod vészelni a fájdalmat, én tartalak, mintsem hogy kapaszkodj.
Kat szívét egy gombostűnyi melegség találta el, de nem mondott semmit. Érezte ahogy a kellemes érzés lassan terjed az átfagyott szívében. Szégyellte, sőt utálta magát azért, amit utoljára mondott a szerelmének. De mit mondhatott volna?
Woosung elindult, szorosan fogva Kat kezét, meg sem álltak egészen a fürdőszobáig. A zuhanyzóban elfordította a csapot, a rózsából megindult lefelé a már-már forró víz, alá állt, végül Kathy-t is maga után húzta.
Mindvégig rosszul csináltam - gondolta. - Hiszen az első pillanattól kezdve vele kellett volna állnom a zuhany alatt.
Szorosan ölelték egymást, egyedül a vizes ruhának maradt helye közöttük. Nem csak a testük, a lelkük is közel volt.
- A kádban elkezdett vérezni az orrom… - kezdte Kathy nagyon halkan. Woosungnak minden erejével koncentrálnia kellett, hogy hallja a lány szavait. - Kiszálltam wc papírért, de megcsúsztam… A többi- elcsuklott a hangja. Woosung gyengéden cirógatta a hátát.
- Önző voltam… Sajnálom! Elkéstem, és annyira sajnálom! - sírta Woosung, miközben apró puszikat nyomott Kat arcára.
Élete legnehezebb két hete után ismét tisztán hallotta fülében az óceán hullámzását.
----------------------------------------------------------------------------------
Sziasztok!
Jajj általában mindig a One Shot elejére írok, viszont most úgy éreztem a végére kell. Annyi mondanivalóm van! Először is ezer éve nem írtam ennyire hosszú One Shotot! Nagyon igyekeztem, hogy ne legyen annyira rossz, és hogy tudjak bele szép dolgokat írni, meg ne a legegyszerűbb fogalmazásommal írjak mindent.
A napokban teljes Woosung trash lettem, kb csak a The Rose számait hallgattam, néztem meg őket felirattal stb. És kb a történet felénél járva néztem meg a She’s in the rain szövegét. Az alapötletem eredetileg is az volt, hogy egy gyerek elvesztése lesz a fő téma, viszont miután láttam a szövegét ennek a dalnak, muszáj volt beleépítenem, mert annyira illet a történetbe. Rádásul annyira gyönyörű! Innen jött egyébként az ötlet, hogy Kathy az esőben álljon. Úgyhogy kicsit mix lett végül a novella. Remélem nem zavar senkit.
Ezen kívűl gondolkodtam, hogy a She's in the raint írja-e vagy a Sorryt. Szerintem arról, hogy Kathy az esőben áll, és hogy akkor ott, meg a két hét alatt mit érzett könnyebb volt először elkezdenie egy dalt, mint magáról az egész élményről.
Lehet az óceán és Kalifornia említése kicsit sok lett, de ugye onnan jött Woosung és ezt szerettem volna érzékeltetni, hogy mennyit jelent neki és hogy Kat mennyit jelent neki. Oh egyébként a lányka kilétével bajban voltam, először szívott szőke hajú koreai volt, de aztán arra jutottam, hogy egy Kaliforniai lány lenne a legjobb. Azért Kathy lett a neve, mert erről egy gondatlan szörfös lány jutott az eszembe.
JA! Ha valakit érdekelne, akkor itt van, hogy Woosung énekli a *Let Me-t Zayntől.
