A hiba

Sziasztok!

Music challenge - Gitano, Takács Nikolas - Egy Szép Napon
Elore is bocsanat, de nincs ekezetem >< 
Nem is tudom mit mondhatnek... Igazabol volt egy otletem, hogy mit szeretnek atadni, es erosen ugy gondolom, hogy nem sikerult. Viszont valaki azt mondta, hogy sikerult, ugyhogy, mindenki dontse el maganak, hogy mit valt ki belole ez a kis szosszenet.
A ket srac egyebkent Zico es iKON June, de nem annyira relevans szereplok, hogy beirjam a cimbe.

Jo olvasast!

- Jól van Gyönyörűm - mondja anya, azonban a szavai nem érnek el hozzám. Legalábbis nem úgy, ahogy azt ő szeretné. - Csak ügyesen a suliban, jó? Szeretlek. - Végigsimít a buksimon, egy szeretetteljes puszit nyom rá, majd elindul munkába.

Bűntudatom van. Annyira próbálkozik, annyira sok szeretetet ad, azt hiszi elég, de nem az. Nem számít, mennyi ilyen puszit kapok, mennyi dicséret és szép szó hagyja el az ajkait. Sose lesz elég.

Nagyot sóhajtok, a fésűért nyúlok, hogy kibogozzam a hajszálaim, amik mintha egy óriási fogócskába bonyolódtak volna az éjszaka során. Monoton, berögzült mozdulatokkal húzogatom a hajamban a kefét, miközben az élettelen szemeim fürkészem, a testet, ami börtönömként szolgál, a mellem - a bűnöm egyik legnyilvánvalóbb megtestesítőjét.

JiHo szó szerint kilök a transzból és a tükörből is, ahogy beront a helyiségbe. Nem mondok semmit, belefáradtam a harcba. A tekintetemmel követem, ahogy fogkrémet nyom a fogkefére, elindítja a telefonja időzítőjét, majd durva, gyors mozdulatokkal elkezdi dörzsölni a fehér felületet.

A család első büszkesége. Sose leszek képes felérni hozzá, még csak a lábáig sem. Ugyanolyan, mint apa volt fiatalon; iszákos, felelőtlen, tudálékos és haszontalan. Minden jó lehetőséget - amit anya kemény munkájának köszönhet - elbaltáz. Értem itt az iskolát és több munkahelyet, ahová már be lett intézve. De ez nem számít, mert ő férfi, az első, apa nem hibázott.

- Mit bámulsz, Rizsszedő? - morogja, de a fogkefét véletlenül se venné ki a szájából. A nyállal keveredett habos lé rám fröccsen. - Töröld meg azt a bánat képed, aztán takarodás van kifelé. - Fejével agresszívan az ajtó felé biccent.

Letépek egy wc papír lapocskát, megtörlöm az arcom, aztán megadóan elindulok a másik fürdőszobába. Azon gondolkodva miért kell ismét viccet csinálni a bőröm sötét árnyalatából.

Az élet távol áll az igazságosság fogalmától, erre napi szinten többször is rá kell jöjjek. Például most, amikor JunHoe egy fokkal kedvesebben tesz arrébb JiHonál, de még mindig nem mondanám azt, hogy gyengéden. A két minta testvér. Ha legalább csak az egyikük olyan lenne, mint anya, akkor egyensúlyban lenne a megítélésem mérlege, de így hárman vannak egy ellen. Hiába mond anyu minden mézesmázos jót, ha a két testvérem és a saját apám csak bántani tud.

Csak nézem, ahogy a hajzselé után nyúl, hogy belőjje a haját, hogy a hibátlan valója még ennél is csodálatosabb legyen. JunHoe egy fokkal jobb, mint JiHo, mindenben, majdnem mindenben. Az ország egyik legjobb egyetemét fogja kezdeni jövőre, intelligens, kedves - kivéve velem -, magának küzd meg mindenért,  viszont túlságosan hiú és öntelt.

- Mi az, Taknyos? Nem mész ki? - kérdezi a szokásos, bunkó stílusában, viszont még csak egy pillantásra sem méltat. Bárcsak fele annyira lenne velem is nyájas, mint mindenki mással.

 - De... Jobb, ha megyek - motyogom az orrom alatt.

Megragadom a fogkefém, majd a szobámba indulok, hogy összeszedjem a cuccom, és elinduljak az iskolába. Majd ott megmosom a fogam valamelyik mosdóban, legalább ott nem egy, hanem több mosdókagyló is van. Senkinek nem állok majd az útjában.

A nappaliban viszont a legrosszabb szcenárió fogad; apám, amint újságolvasás közben a reggeli kávéját iszogatja. Ez mindennapos rutin nála, azonban még anya előtt el szokta hagyni a lakást, de most itt van. Miért? Miért ver az élet?

 - Jó reggelt - köszöntöm, mire undorodva pillant rám.

- Talán jobb lenne, hogyha legalább egy kis sminket tettél volna a képedre, Jimin - hangja tocsog az utálattól. - De persze nálad sosincs megállás, az életed első pillanatától kezdve csak csalódást tudsz okozni.

- Sajnálom.

- Hát még én. Bezzeg nézd meg a bátyáid! Erős, önálló, jóképű férfiak! Remek örökösök, erre itt vagy te! Egy oldalborda, egy Isteni csapás, egy haszontalan nő, és még csak erőfeszítést sem teszel, hogy legalább szép legyél. Szégyen.

Apámnak legnagyobb berögződése, hogy ő minden jónak és tökéletességnek a megtestesítője, és hogy ugyanilyen utódai is lesznek, trónörökösök, fiúk. Hiszen ő nem hibázik. Ez kétszer sikerült is neki, aztán jöttem én - a lány, a férfiak oldalbordája. Természetesen nem tudta elfogadni a tényt, hogy egy olyan páratlan teremtmény, mint ő, hogyan nemezhetett egy ilyen szörnyűséget, mint én, hiszen ő nem hibázhat. Mindenki azt hitte, hogy majd megenyhül, hogy majd elvarázsolom, mert a kislányok ilyenek, de nem így lett. Helyette ő varázsolta el a két bátyám, hogy még ők is utáljanak.

Nem reagálok, nem tudom mit mondhatnék. Inkább a hűtőbe temetkezem, úgy csinálva, mintha nagyon keresnék valamit, miközben már rég kiszúrtam a banános tejemet. De nem tudok ránézni, ha oda fordulok, elsírom magam, akkor pedig csak még jobban nekem esik, hogy még az igazságot sem bírom elviselni. Azonban apám nem olyan, aki csak úgy feladja, aki csak úgy megáll. Addig mondja a bölcsességeit, amíg csak teheti.

- Tudod, néha belegondolok, hogy lehet nem is az én kölyköm vagy. Bárcsak… - krákog. - Ha rajtam múlott volna, már nem lennél itt, de anyád túlságosan védett. - Reméltem, hogy az évek alatt egyre kevésbé fog fájni, amit mond. Reméltem, hogy egyszer majd immunis leszek minden pocskondiázására. Már most reménykedni sincs erőm. - Szóval legyél kedves, húzd fel a nagy seggedet egy tükör elé, és kezdj valamit az arcoddal. Legalább ennyit tegyél meg anyádért, ha már megmentette a nyamvadt életed, és próbálj meg apádra sem még nagyobb szégyent hozni, mint eddig.

Már most semmihez nincs erőm.

- Rendben, apa - értek egyet. Majd puhítom egy kicsit tovább, hogy végre békén hagyjon. Ha csak úgy itt hagyom, akkor utánnam jön. -  Sajnálom, hogy az életem során csak egyszer sikerült számomra valami, és igazából azt is elrontottam, mert nem álltam meg a cél előtt, hogy valamelyik fiú testvérem jusson át. Az én hibám, nem a tiéd. Kezdek valamit az arcommal, hogy legalább anyára ne hozzak szégyent.

Anya szeretete sose lesz elég, de legalább a két büszkeség már elhagyta a fürdőszobát. Így ahelyett, hogy a szobámba mennék és a halálba sírnám magam, egyszerűen befordulok a fürdőbe, hogy feltegyek egy elfogadható álarcot a fejemre.

Közben pedig arra gondolok, hogy egy szép napon, hátha egy nő nemű embernek sem kell majd ilyesmit elviselnie, és azért utálnia önmagát, mert semmi sem lóg a lába között.