The Worst Day (Kim JoonMyun)

Hajnali öt óra volt, amikor a telefonom fülsiketítő csörgése kizökkentett édes álmomból. Kezemmel tapogattam a készülék után, majd amikor végre a kacsómba akadt hálát adtam az égnek, hogy nem kell tovább hallgatnom a szörnyű ricsajt. A telefont visszadobtam a párnára, felültem az ágyon, majd lerugdostam magamról a takaróm. Lenyomtam a szokásos reggeli hisztim, majd végre kikeltem az ágyból.

A szekrényemhez csoszogtam, amiből kivettem a felső ruhadarabokat. Elégedetten konstatáltam, hogy nem is lett olyan rossz az eredmény; egy fekete fodros szoknya, és egy bordó ing, aminek gyöngyök díszítik a gallérját.

A fürdőszobába indultam, ahol megmostam az arcom és a fogamat. Ezután elkezdtem kifésülni hosszú, hajzuhatagomat, aminek barna tincsei szinte lefolytak kerekded arcom mellett, akár a vízesés. Ez épp tökéletes hasonlat volt tőlem, ugyanis észre kellett vennem, hogy hajam még mindig nedves a tegnapi eset miatt… Egyszerűen nem hittem el, hogy tényleg ilyen szerencsétlen lennék.

Sóhajtottam egyet, majd otthagytam a fürdőt. Visszamentem a szobámba, ahol a redőnyhöz léptem, és felhúztam azt. Amikor megláttam, hogy az eső megszakítások nélkül potyog az égből, rájöttem, hogy az elmúlt huszonnégy órában az égiek összeesküdtek ellenem…

Éjfél múlt nyolc perccel, amikor bezártam az egyetemi kávézó ajtaját. A főnök kitalálta, hogy nekem ma este még leltároznom kell, és minden fontos dolgot leellenőrizni, amire ő most nem képes. Ha az, hogy az éjszaka közepén kell hazajutnom, nem lett volna elég, akkor megemlítem az esőt is.

Még szerencse, hogy van esernyőm – gondoltam, majd elindultam hazafelé. Aztán felszálltam a buszra, majd a megfelelő megállónál le is szálltam. Egy ideig nem történt semmi érdekes, nyugodtan topogtam a magas sarkúmban, és szidtam az eget, hogy azt vettem fel.  Egészen addig, míg el nem kezdett fújni a szél.

Egyik pillanatról a másikra kitört a vihar. Már csak pár sarokra voltam a lakásomtól, így nem álltam meg behúzódni sehová. Hát rosszul tettem. Hirtelen az esernyő eltűnt a kezemből, én pedig hitetlenül fordultam a repülő tárgy felé. MEGLOPOTT A SZÉL! Csak jött, és kikapta a kezemből az esernyőt, így rámeresztve a felhőkből rohamosan potyogó vizet.

A hajam és a ruhám pillanatok alatt elázott, a sarkamat pedig feltörte a cipő. Már nem érdekelt semmi, lekaptam a lábbelim és mezítláb rohantam haza. Mikor beléptem az ajtón rosszabb voltam, mint egy ázott kutya…

Gyorsan lemosdottam, majd megpróbálkoztam a hajam szárításával is. Peckemre pont elromlott a szárító, így nem igazán jöttek össze a terveim. Ez azt eredményezte, hogy hajnali fél kettőkor vizes hajjal feküdtem le, és eveztem az álmok tengerére. Mert ugye a víz mindenhol ott van…

A tegnapi emlékek hatására idegesen elkezdtem túrni a hajam, és szidni az egész világot. Csakis én lehetek ennyire szerencsétlen, hogy huszonkét évesen egyetem helyett az egyetemi kávézóba járok dolgozni – persze nem azért, mert annyira hülye lennék -, majdnem minden reggel hat órára. A hajam csurom vizes, szakad az eső, a hajszárítóm rossz, az esernyőm pedig elszállt a széllel. Csak gratulálni tudok magamnak!

Azóta biztosan egy jobb helyen van az esernyőm – sóhajtottam a gondolatra. Lehet egészen Hawaii-ig fújta a szellő, most pedig próbálja elintézni nekem, hogy utána tudjak menni. Igen… egyértelműen jobb lenne Hawaii-n, és totál megőrültem. Vagy nem is, egyszerűen csak reggel van SeKyung. Vagyis hajnal.

Ha most nem megyek be dolgozni, akkor biztosan kirúgnak. Ugyanis a múltkor ráöntöttem az egyik perverz vendég fejére a rendelését. A tenyerével pofátlanul a fenekembe markolt, amit nem hagyhattam annyiban. Persze a többi vendég élvezte a jelenetet, főleg az egyik srác három asztallal arrébb. Bárcsak a főnökömnek is ennyire tetszett volna! Akkor lehet még elő is léptetett volna…

Még volt egy kis időm, úgyhogy gyorsan kerestem egy vastagabb harisnyát, és egy térdig érő zoknit. Ezúttal passzoltam a magas sarkú cipőt, egyébként is fel volt törve a sarkam, így csak a bakancsomat vettem fel, majd lekaptam a kabátom a fogasról.

Vennem kell egy sapkát - futott át az agyamon, ahogy kiléptem a lépcsőház ajtaján. Őrült tempóban rohantam a buszmegálló felé, közben a fejem fölött lévő táskámmal próbáltam védeni magam. Meg kell, mondjam, hogy nem igazán jött össze.

Úgy éreztem tényleg életem legrosszabb huszonnégy órája jött el, amikor a busz beállt a megállóba, a gödörben nyugvó vizet feldúlta, ami valamiért rajtam akart bosszút állni. Csodás szavak hagyták el ajkaim, és mind azért jött ki, mert nekem épp szoknyát kellett felvennem. Mert, ha még át akarok öltözni nadrágba, akkor biztos elkések, és… kirúgnak.

Csak ne fázzak meg - simítottam el csurom vizes, és már sáros hajtincseim a szememből. Ennél rosszabb már nem lehet. Tisztában voltam vele, ha az emberek erre gondolnak, akkor csak aztán jön igazán a java. Talán pont ezért emlegettem, hogy végre túlessek a legrosszabbon…

De valahogy nálam ez az utolsó csapás elmaradt. Legalábbis ezt hittem egészen addig, ameddig a busz le nem robbant két sarokkal a célom előtt. Az emberek körében ez óriási felháborodást keltett, és mindenki elkezdett panaszkodni, hogy elkésik óráról, vagy munkából. Hát… ha én elkések, akkor másnap már nem lesz hová sietnem, az biztos.

Az ideg végeláthatatlan magasságokban tombolt bennem, legszívesebben betörtem volna a mellettem lévő ablakot, és elmenekültem volna. A felirat szerint vészkijárat, az én mostani helyzetem pedig nem lehetett már nagyobb vész. Sőt katasztrófa volt. Már az „ennél rosszabb már nem lehet” kiáltást is elsütöttem, innen már tényleg csak jó jöhet.

Leszáguldottam a buszról, és rohantam kinyitni a kávéházat. Újra csalódnom kellett, ugyanis megint szembe találkoztam a ”szerencsémmel”. Egy rohanó barna hajú, fekete nadrágot és szövetkabátot viselő egyetemista srác fellökött. Halványan hallottam egy „Bocs” szavacskát, de azért elvártam volna, hogy megáll és kisegít a tócsából! De nem tette meg, ezért pedig legszívesebben letéptem volna róla a méregdrága textildarabokat. Neveletlen ficsúr!

Ahogy odaértem a kávézóhoz elővettem a kulcsaim, majd kinyitottam az ajtót. Hálát adtam az Istennek, hogy végre biztonságos helyen vagyok. Habár még az is átfutott az agyamon, hogy mindjárt rám fog dőlni az épület. Szerencsére ez nem történt meg, úgyhogy megkönnyebbülten mentem az öltözőbe és vedlettem át munkaruhába.

A mosdóba mentem, ahol megmostam az arcom és próbáltam magamat rendbe szedni. Úgy néztem ki, mint egy virágos kert, amit elmosott az eső! Szörnyen… Hajamat egy gyors mozdulattal összefogtam a fejem tetejére, nem érdekelt mennyire szörnyen nézek így ki, muszáj voltam.

Ezek után a telefonom a zsebembe csúsztattam, majd elvégeztem a szokásos nyitás előtti teendőket. Nagyjából felmostam a padlót, letörölgettem az asztalokat, és ellenőriztem, hogy minden megvan-e ahhoz, hogy elkezdhessek egy újabb napot. Mikor mindent megfelelőnek találtam elfordítottam a táblát, így a nyitva felirat látszódott, és vártam a vendégeket.

A napom, mint mindig most is ugyan olyan pörgősen telt. A vendégek csak úgy szálingóztak ki és be, miközben én próbáltam a legtöbbet kihozni magamból. Délután kettő óra környékén ismét megszólalt a bolt apró csengője, mire odakaptam a fejemet. Legjobb barátnőm sasszézott be az ajtón, majd vigyorogva ült a pulthoz.

- Szióka! – integetett, mire felkuncogtam, majd odamentem hozzá.

- Neked is üdv, NaNa – forgattam meg a szemem. – Mitől ez a nagy jókedv?

NaNa általános iskola utolsó évétől kezdve a legjobb barátnőm volt. Egy középiskolába is jártunk, és egy egyetemre is jelentkeztünk volna, hogyha a családi problémáim nem szólnak bele az életünkbe. Akkor most én is a pult másik oldalán lennék, és vigyorogva iszogatnám a jeges kávémat…

- ZiTao ma szakított a barátnőjével, aki ezt nem hitte el, ezért oppa az egész iskola előtt kijelentette – vigyorgott. – Aztán hozzátette, hogy az, hogy most nincs barátnője nem jelenti azt, hogy a szíve nem foglalt – kezdte el rágcsálni alsó ajkát.

- OMO! NaNa ez.. rád értette ugye? Ugye? – pörögtem fel én is, mire barátnőm heves bólogatásba kezdett.

- Egyébként te miért nézel ki ennyire szörnyen? Komolyan, mint akin átment egy traktor – mutatott rajtam végig, én pedig bosszús pillantást vetettem rá.

- Komolyan? Tényleg úgy nézek ki? Köszönöm, hogy felvilágosítasz, mert eddig nem tudtam! – fújtattam. – Tegnap eláztam, bedöglött a hajszárítóm, reggelre nem száradt meg, az esernyőm ellopták és így megint esőben kellett jönnöm. A tegnapi miatt kirúgtak volna, hogyha ma egy ilyen dolog miatt nem jövök be dolgozni – sóhajtottam, majd elkezdtem csinálni barátnőm szokásos Americano-ját.

- Mi történt tegnap? Meg ki az, aki ellop egy esernyőt? – vágott fura fejet.

- Az egyik vendég letaperolt, én meg leöntöttem… Persze a főnök azt nem vette figyelembe, hogy három asztallal arrébb az egyik csávó nagyon jól szórakozott rajta, ezért mérges lett. Az esernyőlopó pedig a szélvihar – fordultam felé egy szörnyű mosollyal.

- SeKyung bekeményített – vette el tőlem az italt, majd nevetve beleivott.

- Be hát! Ma is szívesen megtettem volna, ugyanis valamelyik baromarcú egyetemista fellökött reggel! – jutott eszembe a kimaradt információ.

- Suho oppa is fellökött valami nőcskét a reggel – csóválta a fejét. – Úgy néz ki néha a milliárdosokkal is előfordul, hogy nem tudják őket furikázni – vont vállat.

- Hát igen – sóhajtottam csalódottan -, egyeseknek az a legnagyobb problémájuk, hogy egyszer az életben nem raknak kocsit a fenekük alá… Nekem pedig az, hogy nincs még csak egy átkozott esernyőm sem, mikor megyek a munkába! Ugyan annyi idősen!

- Nyugalom, Kyungie – tette kezét enyéimre. – Suho oppa nem olyan – mosolyodott el.

- Ez engem, egy cseppet sem vigasztal – mondtam az őszintét, majd visszatértem a munkámhoz.

NaNa szokásához híven elvonult a legmesszebb lévő sarokba, leült egy asztalhoz és elővette a könyveit. Valamiért mindig ebben a kávézóban tanult. Azt mondja azért, mert itt, ha nem is teljesen, de vele vagyok, a könyvtárba pedig csak kretének járnak. Elmondása szerint csendben tanulni se tud, a kávézó alapzaja pedig jót tesz az agyműködésének. Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem ezen állítását?

Barátnőm éppen összecsukta könyveit, amikor Tao és pár haverja - akiket még nem igazán láttam -, beléptek a helyiségbe. A két egyén rögtön egymás felé indult, néhányan a fiú haverjai közül még csatlakoztak hozzájuk, egy pedig megindult felém.

Fekete nadrágja és szövetkabátja felettébb ismerős volt, azonban nem akartam magam teljesen lejáratni, így inkább nem szóltam semmit. Fején napszemüveg díszelgett, amit ilyen időben egyáltalán nem értettem. A pultra támaszkodott, majd elkezdte leadni a rendelést.

- Egy jeges kávét, két Latte Macchiato, egy Americano és egy Café Latte – sorolta unottan, én pedig már biztos voltam benne, hogy miért ismerősek a ruhadarabjai.

- Te voltál! – akadtam ki.

- Mi? – nézett rám értetlenül.

- Te voltál az, te löktél fel a reggel! Annyira nehéz lett volna a mellé a „Bocs” mellé megállni és felsegíteni? Tudod, nem csak te voltál késésben – fontam össze karom mellkasom előtt.

- Parancsolsz? – tolta fel a szemüveget a fején, mire még jobban leszakadt az állam.

- És te nevettél ki tegnap is! Tényleg annyira vicces, hogy emberek pincérnőket fogdosnak? Esetleg te is ezt csinálod szabad idődben? – kértem számon. Hangomra barátnőm felkapta a fejét, majd a kis társasággal együtt felénk indultak.

- SeKyung, Suho oppa, mi történt? – kapkodta kettőnk között tekintetét NaNa.

- Ez a tapló volt az, aki reggel fellökött, ráadásul ő szórakozott annyira jól a tegnapi előadáson! – vázoltam fel a helyzetet NaNának.

- Igazat mond? – nézett a férfire, aki hitetlenségében felnevetett. Fájt bevallani, de nagyon is szívmelengető nevetése volt…

- Lehetetlen lett volna nem nevetni! Hiszen leöntötte kávéval – nevetett tovább az emlék hatására.

- És majdnem kirúgtak érte! – néztem rá mérgesen.

- Ha ez a problémád, bármikor, ha kirúgnak, azért mert leöntesz valakit, nyugodtan gyere hozzám, én biztos tudok neked munkát találni. Nem lesz nehéz, legfeljebb majd nyitok neked egy kávéházat – vont vállat.

- És még nem olyan, mint a többi gazdag ficsúr? – néztem fintorral az arcomon NaNára, aki vállat vont.

- Kikérem magamnak! – háborodott fel Suho.

- Miért szerinted melyik normális ember mond olyat a másiknak egy napi ismeretség után, hogy vesz neki egy kávézót? – forgatta a szemét Tao, én pedig egyetértően bólogattam.

- Oké, akkor meghívlak egy kávéra – mondta az érintett.

- Most komolyan? Elvárnád, hogy megcsináljam a kávét magamnak, és aztán kifizetnéd? Hát nem – ráztam a fejem.

- Nem úgy! Elviszlek kávézni, meg vásárolni is… reggel elég csapzott voltál, habár még most is – mosolygott rám, én pedig legszívesebben felképeltem volna.

- Biztos, hogy nem! – tiltakoztam. Nem akartam ettől a férfitól semmit, sem új ruhákat, semmit. Csak egy normális bocsánatkérést.

- SeKyung! – nyafogott barátnőm. – Ezt nem utasíthatod vissza! Adj neki egy esélyt, hát nem látod, mennyire aranyosan néz? – mutatott Suhora, aki unott arccal könyökölt a pulton, és nézett kifelé az ajtón.

- Tényleg! Hát eszméletlen aranyos – hangomból áradt a szarkazmus, miközben két kezem arcomra tapasztottam és eltátottam a szám.

Két nap telt el azóta, hogy Suho megjelent a kávézóban, a barátnőm pedig ezer örömmel dobott a karjaiba. Ennek hála most itt ülök egy teljesen átlagos plázában, egy dúsgazdag huszonévessel, aki fellökött az utcán.

Semmi kedvem nem volt hozzá, és az, hogy NaNa rám parancsolt nem jelentett semmit. Ettől függetlenül simán otthon maradhattam volna... Igazából magam sem tudom miért jöttem el. Talán a megnyerő külseje, vagy a nevetése az oka. Fogalmam sincs, de itt vagyok.

Épp egy kétszemélyes asztalnál ültünk, miközben a jeges kávénkat szürcsöltük. Ugyanis kiderült, hogy ő volt az a személy, aki ezt az italt kérte két nappal ezelőtt. Nem éreztem a sors kezének azt, hogy ugyan az a kedvence, mint nekem. Ez még nem jelentett semmit. NaNa minden bizonyára már összeadott volna minket örömében.

- Tehát, Suho - kezdtem, azonban félbe szakított.

- JoonMyun, Kim JoonMyun.

- Most azt akarod nekem mondani, hogy nem szólíthatlak a beceneveden, mert nem vagyunk barátok? - húztam fel a szemöldököm.

- Egyáltalán nem, pont fordítva - nevetett. - A JoonMyunt sokkal személyesebbnek tartom.

- Akkor Suho - nyomatékosítottam becenevét -, miért is vagyunk itt pontosan?

- Azért, mert a barátnőd túlságosan is erőszakos, és nem hagyta, hogy az történjen, amire számítottam - sóhajtott.

- Miért mire számítottál? - néztem rá összeszűkített szemekkel.

- Pont arra, amit először tettél; visszautasítás - mosolygott gonoszul.

- Oh, igazán? Hát akkor menjünk vásárolni! - vigyorogtam rá gúnyosan. Ezek szerint egyáltalán nem állt szándékában kiengesztelni. Ami azt jelenti, hogy ma egész nap velem fog koslatni a plázában a megfelelő ruha után. Persze azt nem fogjuk megtalálni, de neki ezt nem kell tudnia.

Rengeteg boltba bementünk, mindegyikben felpróbáltam legalább egy nadrágot és egy felsőt. Ehhez természetesen le kellett vennem a ruhadarabjaimat, minek köszönhetően tovább húztam az időt. Látszott Suhon, hogy már elege van az egészből, ezért megkegyelmeztem neki egy kicsit.

- Nem vagy éhes? - kérdeztem, ahogy kijöttünk az egyik cipőboltból.

- Igazából éhen halok, csak nem akartam a hercegnőt megzavarni - jelentette ki, én pedig nem tudtam mit reagáljak a megszólításra. Ő elindult az éttermek felé, míg én egy ideig lesokkoltan álltam egy helyben.

- Hercegnő? De hát nem is vettem semmit! - szaladtam utána.

- Épp ez az, annyira válogatós vagy, hogy eddig semmi nem felelt meg neked. Ennyi - vont vállat.

- Ki mondta, hogy nem felelt meg? Csak kímélem a pénztárcád - pufogtam.

- Most meg kéne köszönnöm? - nézett rám, majd beállt az étterem sorába.

- Igazából csak egy bocsánatkérést szeretnék - motyogtam, de valószínűleg nem hallotta.

Kikértük az ételt, majd helyet foglaltunk az egyik asztalnál. Békésen, szótlanul eszegettünk egészen addig, míg társaságom meg nem törte a csendet.

- Ne nézz hátra, de követnek minket - suttogta, mire hátra fordultam. - Mondtam, hogy ne fordulj meg!

- Te jó ég ez NaNa! - tenyereltem az asztalra.

- Mi van?

- Ő mondta mindig, hogy egyszer béna nagyi jelmezben akar követni valakit! El se hiszem, hogy tényleg megtette - fogtam a fejem.

- Szórakozzunk vele egy kicsit – húzta pajkos mosolyra ajkait, mire egy kérdő fejjel jutalmaztam. Felkeltette az érdeklődésem, végre valami olyat is tudott mondani, ami tetszett. – Hitessük el vele, hogy totál elvagyunk a másikkal.

- Hm… rendben – pacsiztunk le. Az étkezés további részében fújtuk a hülyeséget és nevetgéltünk össze-vissza.

Miután végeztünk újra a boltok rengetegébe vetettük magunkat, ám ezúttal sokkal vidámabb hangulatban. Hogyha felpróbáltam egy ruhadarabot, akkor azt óriási vigyorral a képemen mutattam meg JoonMyunnak. Ő erre rögtön előkapta a telefonját és különböző képeket készített rólam, amin normális és vicces fejeket vágva pózolgatok.

Egy-egy alakításom annyira jól sikerült, hogy nem bírtuk ki nevetés nélkül. Csodálkoztam is rajta, hogy miért nem küldenek ki minket egyetlen egy boltból sem… Főleg akkor, amikor rávettem férfi társamat, hogy próbáljon fel egy magas sarkút. Teljesen biztos voltam benne, hogy nemet fog mondani a hosszas nyaggatás ellenére is. Pont ezért okozott kellemes csalódást, amikor tényleg belebújt egybe.

A végére már érezhetően jól éreztem magamat, és őszintén tudtam nevetni mindazon, amikkel JoonMyun szórakoztatni próbált. Rájöttem, hogy mégsem annyira szörnyű ez az ember, mint azt hittem. Sőt igenis élveztem a társaságát. De nem tudhattam, hogy valójában ő is jól érzi magát, vagy a még mindig a minket követő NaNa miatt teszi.

- Szerintem itt az ideje, hogy lerázzuk Miss. Öregnagyinakakaroköltözni kisasszonyt – csúsztatta meleg ujjait az enyémek közé, mire apró bizsergés járt át. Nem tudtam, hogy érti ezt, de bólintottam. Cselekedetem után JoonMyun rohanni kezdett, de úgy, mintha az élete múlna rajta.

Fogalmam sem volt hová megyünk, de bíztam benne, hogy nem elrabolni akar éppen. Végül is kitudja, miből van annyi pénzük… Habár ezt még én sem gondolhattam komolyan.

Átszaladtunk az egész plázán, majd befordultunk egy rövid folyosóra, aminek a végén egy ajtó volt, amin beléptünk. Egy lépcső tárulkozott elém, amin gyorsan elkezdtük szedni a lábunkat. Legalább négy emeletet szaladhattunk felfelé, és már azt hittem kiköpöm a tüdőm, de szerencsére nem így történt.

Mikor újra egy folyosóra kerültünk cinkostársam megtámaszkodott a falban, majd lihegni kezdett. Én csak neki vetettem a hátam, és úgy csúsztam le rajta folyamatosan, mígnem a földön kötöttem ki. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy JoonMyun is mellém kerüljön. Mind a kettőnkből egy jóleső nevetés tört fel, amikor tudatosult bennünk, hogy mit is csináltunk az elmúlt tíz percben, sőt két órában. Elégedett fejjel fordult felém, mire én is arra irányítottam arcomat.

Szemeim elkalandoztak egész arcán. Csodás szemein, keskeny orrán, hívogató ajkain – amin a kelleténél kicsit tovább tartottam szemeim -, egyszóval mindenen. Ebben a pillanatban ellenállhatatlannak találtam arca minden egyes kis szegeltét. Annyira elvesztem benne, hogy észre se vettem, amint egyre közeledik felém, majd puha párnáit az enyémekre nyomja. A meglepődöttségtől először mozdulni sem mertem, majd lassan én is lehunytam a szemeim és átadtam magam az érzésnek.

Ajkai lassúak és óvatosak voltak. Éreztem a bizonytalanságot, hogy nem akar erőltetni semmit. Mihelyst visszacsókoltam azonnal eltűnt az előző félénk JoonMyun. Szája követelőzőbb lett, és engedély nélkül bújtatta át nyelvét az én számba, amit egyáltalán nem vettem zokon. Kezét felvezette a karomon keresztül, a nyakamon át, egészen a hajamig, amit erősen megmarkolt, így még közelebb vont magához. Karjaimmal átöleltem őt, mire elmosolyodott.

- Miért? – pihegtem.

- Hát… Biztos nem NaNa miatt, ő most nincs itt – vigyorgott, mire játékosan a vállába boxoltam.

- Idióta – csóváltam a fejem, majd mind a ketten felnevettünk.

Rá kellett jönnöm, hogy eddigi életem legrosszabb huszonnégy órája, mégse volt annyira szörnyű. Sőt, az egyik legjobb volt, hiszen megismertem Őt.