Sziasztok!
Music challenge - NCT 127 - Highway to Heaven
Most egy kicsit eltérek a normáltól... Ugyanis ez a One Shot végül egy, a még régebbi Music Challenge-re írt novellám folytatása lett. Tudom, ez így elég furán hangzik, és most mindenki kérdezheti, hogy ezt hogy lehet, mikor azt egyesek még nem is olvasták stb... De igyekeztem úgy írni, hogy azoknak is érthető legyen, akik nem olvasták a Doll Like-ot, amit ide kattintva el tudtok olvasni, hogyha szeretnétek. Szerintem nem egy hosszú One Shot egyébként, úgyhogy pik-pak el lehet olvasni.
Jó olvasást és szórakozást mindenkinek!
- Fenébe már! - morgom irritáltan, miközben a cookie darabkákat söprögetem a köpenyemről. Felpillantok, hogy lássam, ki volt az a szerencsétlen, akinek sikerült belém ütköznie, hogy tudjam, kinek az anyját küldhetem melegebb éghajlatra. Viszont meggondolom magam, ahogy megpillantom páratlan arcát. - Jól vagy? - intézem felé aggódva kérdésem.
A lány szemei az enyémbe vésődnek, semmit nem szól, csak néz, mintha tudná, ki vagyok, én pedig kezdem kényelmetlenül érezni magam. Talán… látott? Elszakítom a tekintetem, helyette arra koncentrálok, hogy felsegítsem a földről.
- Kim... - nyögdécseli. Folyékony cukorkának tetsző hangja remekül egészíti ki arcának vonásait és megjelenését. - Han...Bin - fejezi be a nevem kiolvasását lassan, makogva. Mi van ezzel a lánnyal?
Szemeivel ismét az enyémekben kutat, azonban mielőtt bármit is tehetnék, kiszakítja magát a szorításomból, és eltűnik a női mosdóban.
Zavarodottan csóválva a fejem indulok vissza a konyhába, hogy berakjak egy újabb adag cookie-t a sütőbe. Most emiatt a szédült nőszemély miatt kell újakat sütni, ennyi erővel fel is zabálhattam volna az összeset…
A nem túl tágas, letisztult cukrászda viszonylag csendes, egy-két vendégen kívül nincsenek emberek, így pár perccel később már a pult mögött támaszkodva figyelem Őt, mint egy célpontot. Mintha mindenét matematikai pontossággal mérték volna ki, a legapróbb hiba nélkül. Kerek arca, cseresznye szája, cukorka szemei, akár egy porcelánbaba, lenyűgöző. Feszesen összegumizott haja, a csattjai, kiegészítői, lila, flitteres ruhája… Úgy érzem, mintha az édes illat nem is a pultban lévő sütikből, hanem belőle áradna. Még a tartása is szögegyenes, pont, mint egy eladásra szánt termék, túl tökéletes. Megszökött volna a kirakatból?
Vagy elrabolták. Rohan át fejemen a gondolat, ahogy a vele szemben ülő férfit kezdem el vizslatni. Egy körülbelül ötvenes vén fasszal társalog - vagyis inkább csak hallgat -, aki egyértelműen nem az apja. Undorítóan vicsorog és pásztázza minden porcikáját, néha hozzáér, amitől akaratlanul is felmegy bennem a pumpa. Ő viszont meg se rezzen, ül ott, akár egy játék, miközben idegesítő lassúsággal eszi az epres fagyiját, amit szinte már inni lehetne.
Az öklöm egyre erősebben szorítom, érzem, ahogy a körmeim belevésődnek a bőrömbe, amikor a férfi feláll, összekulcsolja ujjait a lányéval, majd elhagyják az üzletet. Tudom, érzem, hogy valami nem stimmel… Bezáródik az ajtó, én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve az öltözőbe rohanok, felkapom a kabátom, és utánuk megyek.
Gyors mozdulattal ülök be az autóba, ellentétben velük, ugyanis a fószer még mindig Őfelsége ruháját és végtagjait igazgatja. A látvány túlságosan bizarr, nem tudom hova tenni, hiszen a lány ép és egészséges, legalábbis el tudott menni egyedül a mosdóba, akkor gondolom kényelembe is tudná magát helyezni… Mégis, ennek a lénynek ott fogdosnia és pakolgatnia kell.
Egyre biztosabb vagyok benne, hogy nekem erre a lányra van szükségem, neki pedig rám.
Sokáig követem őket a városon át, azonban amikor kihaltabb területre érünk, egyre izgatottabb leszek. Fészkelődni kezdek az ülésben, a tükröt igazgatom, ujjaimmal pedig a kormányon dobolok. Már csak néhány családi ház keretezi a főutat, így inkább lelassítok, nehogy feltűnő legyen, hogy követem őket. Messziről látom, ahogy az autó felhajt az egyik garázs elé, én viszont nem állok meg, elhajtok előttük, az eszembe vésem a házszámot, majd a telefonom után nyúlok, hogy a térkép alkalmazásban elhelyezzek egy gombostűt. Hazafelé a fejemben ezerrel megy a munka, készítem a haditervet.
Másfél hét telt el azóta, hogy elkezdtem figyelni Porcelánt és VénFaszt. Utóbbi minden reggel tízkor elhagyja a házat, egyedül hagyva Porcelánt két kerek órára, pontosan délben visszatér. Ezután vagy továbbra is otthon vannak, vagy délután négykor elhagyják együtt a lakást. Ilyenkor Porcelán mindig feje búbjától a lábujjáig kikerázva lépi át a küszöböt, mint egy nemrég kicsomagolt prémium baba. A távozásra a “tulajdonosa” készíti fel, szó szerint. Megmosdatja, nőket megszégyenítő módon kisminkeli, ruhát ad rá, még a harisnyát és a bugyit is ő húzza fel neki... Pontosan úgy bánik vele, mint egy élő babával, akinek gondoskodásra van szüksége, mintha bármelyik pillanatban eltörhetne. Így a hölgy bármilyen angyali is kívülről, ez csak a kéreg, és ahogy látom, belül semmi sincs: VénFasz gondokosodott róla és kivájt mindent.
Mindennap más helyszínre mennek - valószínűleg azért, hogy ne tűnjön fel senkinek a szörnyű valóság -, de mindig fagyit vesz Porcelánnak, epreset, magának soha, ő folyamatosan beszél, az élő játéka pedig csak hallgat, egyetlen szó sem hagyja el a száját. Nagy ritkán grimaszba torzul az arca, ilyenkor az a szemétláda feldúlt lesz, a lány pedig eltipeg a mosdó felé. Valószínűleg ezért esett neki nehezére kiolvasni a nevemet, amikor felszedtem a földről.
Mindent összegezve VénFasz kiérdemelte a nevét, Porcelán pedig egy elnyomás alatt tartott fiatal lélek, aki arra vár, hogy megmentsék. Pont, mint én, én is a megmentőre vágyom, és ő fog megmenteni. Egymást fogjuk megmenteni.
A ház hátsó udvarán hallom, ahogy a vénember autójának ajtaja csapódik, pár pillanattal később pedig a motor is felbőg. Felállok a földről, majd kipillantok a nagy bokor mögül, így egy kis résen látom, ahogy a jármű kihajt az útra, majd eltűnik a messzeségben. Itt az én időm.
Felkapom a földön hagyott papírlapokat, majd Porcelán ablaka alá sietek. A ház hátuljában van a szobája, függönnyel ellátva, oldalt ablakfedőkkel, hogy szélről se lássanak be. Hiszen melyik elmebeteg akarná, hogy a szomszédok felfedezzék a kis titkát? Hogy lássák, ahogy egy fiatal nőnek a meztelen testét kenegeti és fésüli a haját? Semelyik. Még én sem. Azonban egy jobb objektív és bámm! Máris kiderült a titok. Fogvatartónk mégsem annyira okos és elővigyázatos, mint azt képzeli.
Odanyomtam az ablakhoz az első kis üzenetet, szabad kezemmel pedig megkocogtattam az üveget, hogy a bezárt madárkám rám figyeljen. Nem állíthattam csak úgy az ablaka elé, elővigyázatosnak kellett lennem, ezért találtam ki ezt a nyálas tervet a lapokkal.
“Szia! Ne ijedj meg, kopogj, ha segítséget szeretnél!” Áll az elsőn, tudom, nem a legjobb duma, de jobb nem jutott eszembe, nem emberek megmentésére szakosodtam.
Legalább öt perc telt el, idő kell neki, persze hogy idő kell… De mennyi?! Kezdem elveszíteni a türelmem, nem ehhez vagyok szokva, a gyors, tiszta munkát szeretem, ez viszont macerás. Azonban a nagy nyereményért meg kell dolgozni, a lány megszerzését jelentő kihívás pedig csak biztosított arról, hogy Ő az igazi.
A karom már kezdte feladni a harcot, amikor végre kopogást hallottam. Kicseréltem a szöveget. “Kim HanBin, a sütikkel, emlékszel? Kopogj, ha igen!”
Újabb őrületbe hajszoló percek teltek el. Ez a lány úgy pattogott az idegeimen amióta megismertem, mint egy kis bolha, amit lehetetlen lecsapni, pedig még nem is beszéltem vele normálisan. Ilyen lenne az, ha az emberre hatással van valaki? A többiekkel annyira egyszerű volt, egészen a mindent eldöntő pillanatig… Igaz, velük nem is működött.
Kopogás. “Segíteni szeretnék, bemehetek?”
Porcelán nem sieti el a dolgokat, az egyszer biztos. Ha így haladunk, a maradék idő arra sem lesz elég, hogy megtudjam a nevét. Biztosan őrültnek hisz. Habár a gazdájához képest én feleannyira sem vagyok elmebeteg. Amire Őt ítélte az az állat, még a halálnál is rosszabb. De ki is vagyok én, hogy ítélkezzem?
Az ablak nyikorogni kezd, egyre nagyobbra tárul, egészen addig, míg teljesen nyitva nincs. A várat sikeresen bevettem, már csak a hercegnőt kell megmenteni a gonosz sárkánytól.
Lassan egyenesedek fel, hogy a hirtelen mozdulatokkal ne ijesszem meg az ártatlan lelkét. Porcelán kíváncsi szemekkel bámul, reszketeg testét - amit csak egy vékony hálóing takar -, karjaival fonja körbe, ettől biztosan nagyobb biztonságban érzi magát. Édesem, én az vagyok, aki a Paradicsomba visz, nem az, akitől félni kell.
A szobája belsejére mutatok, várom a megerősítést, amit meg is kapok egy enyhe bólintás személyében. Gyakorlott mozdulattal nyomom fel magam az ablakpárkányon, és lendítem át rajta a testem, tornázva magam ülő pozícióba. Megszabadulok a cipőmtől, majd a fűbe dobom azt.
- Szia! - köszöntöm, miközben ezerwattos mosollyal integetek neki. Nem válaszol. - Nem igazán vagy a szavak embere, mi? - Megrázza a fejét. - Gondoltam… - sóhajtom lemondóan.
Továbbra sem engedi le a védelmét, ráadásul legalább három méter távolságra áll tőlem, az undorítóan kislányos, habos-babos, orrfacsaróan émelyítő szagú szobájának közepén. Ellököm magam az ablakpárkánytól, felé lépek egyet, mire ő hátrál kettőt.
- Az a férfi… Fogva tart? - kezdem el a kérdéssorozatom, bele a lecsóba. Porcelán ismét megrázza a fejét. Ch, méghogy nem, egy fenét. - Ez a babaházad? - Bólint. - Te… egy baba vagy?
Porcelán félig bólint, majd rázni kezdi a fejét, aztán mégis bólogat. Össze van zavarodva, VénFasz teljes agymosást végzett rajta.
- Tudod, nagyon sok babának ennél sokkal szebb élete van. Akár a Mennyország!
Utolsó szavamra szemeiben mintha megcsillanna valami. Kezeit leengedi, leül a mögötte lévő ágyra, majd bánatosan lehajtja a fejét. Közelebb megyek pár lépést, törökülésben helyet foglalok a padlón, a tekintete után kutatok, ami ide-oda cikázik.
- Ő… az apukád? - puhatolózom halkan, miközben köröket írok a szőnyegbe, hátha így, hogy én is lefelé tekintek, közelebb érzi hozzám magát. Felpillantok, hogy lássam néma válaszát, ám ismét csak egy nagy katyvaszt kapok. Ezek szerint nem az apja, de mégis úgy érzi. Valószínűleg fiatalon került ide. - Tudod, az én szüleim már nincsenek velem, engem elhagytak, viszont ők az utolsókig együtt voltak. Még mindig, az életen túl is együtt vannak.
Porcelán lecsúszik az ágy széléről, közelebb araszol, majd guggolva hallgat figyelmesen. Ezaz!
- Mindig is arra vágytam, hogy én is találjak valakit, akivel ugyanilyen életem lehet, akit ugyanennyire szerethetek. Akivel együtt élünk, majd meghalunk. Örökké együtt - mesélem izgatottan, el nem engedve gyönyörű szemeit. - Amikor megláttalak a cukrászdában - kezdem, miközben lassan mászni kezdek felé -, tudtam, hogy te leszel az.
Porcelán ajkai mosolyra húzódnak, arca egyszerűen felragyog ettől a kis görbülettől, amit nekem sikerült odavarázsolnom.
- YooA - nyekegi, mint egy zenedoboz, amit legalább húsz éve nem szólaltattak meg. - A… ne-ne... vem… YooA.
YooA és én a kanapén ülünk, én elterülve, ő szokásához híven guggolva, igen még a kanapén is. Rájöttem, hogy ez nála valami extra védekező, berögzült dolog, hiszen így olyan, mint egy kis tatu, aki épp összegömbölyödött, hogy senki se tudja bántani. Egyszer megkérdeztem, hogy tudja-e, melyik állatról beszélek, de mint sok más egyértelmű dolgot, úgy ezt sem tudta.
Néha néz ismeretterjesztő programokat a tévében, de főként a drámákért van oda. Ma is egy ilyen drámát nézünk épp. A terv az, hogy megismerjen, hogy teljesen megbízzon bennem, az érintésemben. A mindennapjai részévé kell váljak, hogyha arra kérem, szökjön meg velem, akkor azt a választ kapjam, amelyiket akarom.
- Iskola… létezik? - fordul felém kíváncsi szemekkel. Még mindig nyögvenyelősen megy neki a beszéd, ritkán gyakorolja, és akkor is csak nagyon alap dolgokat mond, a lehető legegyszerűbben.
- Igen, de te már valószínűleg lekéstél róla - közlöm vele, mire csalódottan a térdeire dönti a fejét. - Sajnálom.
- Tánc, lekéstem? - kukkant felém rejtekéből.
- Nem.
Felkelek a kanapéról, elé lépek, és kinyújtom felé a kezem. Bizonytalanul csúsztatja vékony ujjait óriási tenyerembe. Felhúzom, így mellkasomhoz préselődik, amitől halkan felkuncog, én pedig nem tudok ellenállni, a szám sarkai felfelé rohannak.
- Száguldunk a Mennyországba vezető autópályán, és alig várom, hogy egyedül szerethesselek - éneklem halkan a kis dalocskát, miközben elkezdem magunkat ringatni. - Te és én, úton a Mennyországba, együtt bárhol is legyünk, az olyan, mint a Mennyország.
YooA a tévére pillant, ahol épp a főszereplők csókjelenetét mutatják, az arca olyan piros lesz, mint amikor VénFasz felteszi rá a pirosítót. Mutatóujját a szájára teszi, majd tekintetével megtalálja az enyémet. Nem hiszem el ezt a lányt.
Mielőtt megkérdezhetné, hogy megcsókolni valakit igazi dolog-e, megmutatom neki, hogy igen, az emberek tényleg tudnak csókolózni. Ajkaim gyengéden az övére helyezem, óvatosan ízlelgetni kezdem őket, hagyom, had ismerkedjen az érzéssel. Egyértelmű, hogy szexuálisan nem volt zaklatva, ugyanis az első pillanatokban nem tudja mihez kezdjen.
Felbátorodva csatlakozik a játékba, viszont nem enged beljebb, még a nyelvem próbálkozása ellenére sem. De így is élvezem, kibaszottul élvezem. Jobb kezemmel közelebb húzom magamhoz a fenekénél fogva, mire felnyög, aztán pedig meglepetten válik el tőlem. Védekezően tartom magam elé a kezeim, ártatlan arckifejezésem láttán szórakozottan megrázza a fejét, majd összefűzi ujjainkat és a szobájába húz.
YooA leül a fésülködő asztala elé, kiengedi a laza copfban lévő haját, ami szelíd vízesésként hullik hátára. Kezeit a fésűjére simítja, szégyenlős mosollyal helyezi kezembe az antik, valószínűleg vagyonokat érő tárgyat. Elveszett vagyok, egészen addig, míg végig nem szántja ujjait a hajában. Azt akarja, hogy megfésüljem, tör rám a felismerés. Nem habozok, engedelmeskedem a kérésének.
Szerelmes tekintettel figyel a tükörből, beengedett, nekem adta magát. Mostantól az enyém vagy, YooA.
Egy elfogadható ruhát keresek YooA szekrényében, egy olyat, ami nem egy muffin hányására hasonlít, amiben normális lánynak nézik, nem egy sütibabának. El akarok tűnni a házból, a környékről és a városból, amint lehet. Nem mintha VénFasznak bármi esélye lenne ránktalálni, legalábbis csak remélni tudom, hogy semmilyen high-tech cuccot nem ültetett a lány testébe.
- Ne flitteres - mondja YooA már vagy hatvanhatodjára, amivel kezd felbosszantani.
Mondtam neki, hogy válasszon magának, de nem akar. Hát persze, hogy nem akar, az isten szerelmére! Ez a lány egész élete alatt egy döntést nem hozott meg egyedül, egészen addig, amíg nem találkozott velem, még jó, hogy azt akarja, én válasszak. Mégcsak hozzá sem ért ezekhez az átkozott ruhákhoz azelőtt, hogy rá kerültek volna.
Választásom egy fehér, rövid ujjú, bársonyruhára esik, mint az összesnek, ennek is fodros szoknyája van, a ruha szélei csipkével vannak szegve. Nem várok az egyetértésére, egyszerűen a kezébe nyomom, hogy vegye fel, azonban meg se mozdul.
Sóhajtok egyet, majd kapkodva elkezdem rá feladni a ruhát, nem foglalkozok olyanokkal, mint melltartó vagy harisnya, még az eleve rajta lévő hálóinget se vagyok hajlandó levenni. Egyszerűen csak ráhúzom az anyagot, gyorsan kifésülöm a haját, ráadok egy piros cipőt, és már tolom is az ajtó felé.
Nincs jól, kizökkentettem a rutinjából, remeg, sűrűn veszi a levegőt, az arca a szokásosnál is fehérebb, mint aki mindjárt elájul. Magamhoz húzom, a haját kezdem simogatni, hogy megnyugodjon. Amikor érzem rajta, hogy lassan felenged, eltolom magamtól.
- Készen állsz? - izgatottan kérdezem, kezeim közé véve puha arcát, majd apró csókot nyomok az ajkaira.
- Mennyország - válaszolja, szemeiben ezer csillag fénylik.
- Pontosan - helyeslem, kezemmel végigsimítva nyakán, majd karján, végül összekulcsolom ujjainkat.
Kitárom az ajtót, heves léptekkel indulok el az autó felé, azonban nem jutok messze, ugyanis YooA nem mozdul. Bíztatásképp szorítok egyet a kezén, majd elkezdem magam felé húzni, de még mindig semmi. Nincs erre időnk, így az ölembe kapom, bezárom az ajtót, és megindulok az autó felé. YooA a mellkasomba fúrja az arcát, a szorítása kellemetlenül erős, és folyamatosan azt hajkózza, hogy “Nem, nem, nem!”, viszont nem állok meg.
Ahogy behelyezem az autóba testét, mintha minden a helyére kerülne, egyszerre megnyugszik, gyorsan bekötöm, majd elfoglalom az ülést a volán mögött.
- Fagyi? - kérdezi reménykedve, kiskutya szemekkel.
- Ehetünk fagyit…. - adom be kelletlenül a derekam. Egy kis fagyiból csak nem lesz baj.
- Eper? - Homlokát az ablaknak támasztva néz kifelé, mutatóujjával epreket rajzol a leheletétől párás üvegre.
- Eper, kiwi, banán, csoki, bármit.
- Bármit - ismétli, majd egy smiley-val ékesíti az eddigi művét. - Te nem.
Fogalmam sincs mivel trénelte ezt a lányt az az állat, és mennyi ideig, de baszott jól csinálta. Viszont most rajtam a sor.
A hotelszobába érve YooA tátott szájjal pásztázza a város fényeit, láthatóan magába szippantja Szöul látványa, kezeit és ajkát is a hatalmas ablakra tapasztja, hogy minél közelebb legyen hozzá. Esze ágában sincsen másra figyelni, így nyugodtan pakolom ki a saját játékszereim az üvegasztalra. Végigtekintek a markolatokon, az éleken - könnyű menet lesz, nem kell túlzásokba esni a mérettel, elég lesz egy kisebb darab.
A szerencsés nyertest az asztalon hagyom, elteszek minden mást, vissza a táskába, majd leülök a kanapéra, karjaim a háttámlán pihentetve. Hagyom, Porcelán hadd élvezze a kilátást, ameddig szeretné. Az enyém is fantasztikus, magamba szívom a páratlan látványát, a teljes valóját. A jó dolgokra tényleg várni kell.
Nézem őt, a város milliónyi fénylő pontja felett, akár az életem állomásai, amik most összemosódnak és YooA ragyogó alakját festik elém. Minden egyes pont ide vezetett, hozzá, vele. Elégedettséggel tölt el a gondolat, hogy célba értem, hogy többé nem kell azon agyalnom, mi legyen a következő lépésem, végre megpihenhetek.
Megindul felém, majd leül a szemben lévő fotelba. Érdeklődve előredől, kezével végigsimít a vékony, fém testen, a kezébe veszi, forgatni kezdi, tanulmányozza. Megijed, amikor a markolat kettényílik, és majdnem megvágja magát az előbukkanó pengével.
A pillangókés mellett döntöttem, hiszen YooA olyan, akár egy hernyó, aki eddig egy bábba volt zárva, túlságosan is sokáig, de nemsokára pillangóvá változik. Hamarosan repülni fog.
- Mi ez? - érdeklődik, amikor elveszem a kezéből és játszani kezdek vele.
- Ez a Mennyországba vezető autópálya - válaszolok sejtetőn, majd pajkos mosolyra húzom a szám.
YooA értetlenül billenti oldalra a fejét, ártatlanul pislog párat, majd nemes egyszerűséggel kijelenti:
- Nem autópálya.
- Nem, tényleg nem. Legalábbis nem szó szerint.
Felállok, megragadom a kezét, visszavezetem az ablakhoz, aminek én háttal állok, hogy Ő továbbra is a fényeket láthassa, hiszen megérdemli.
- Emlékszel, amikor a szüleimről beszéltem? - elevenítem fel az emlékeit, mire bólint. - Nagyon sok lánnyal próbáltam már a nyomdokaikba lépni, de egyik sem volt felkészülve arra, hogy örökké velem legyen. Túl gyengék voltak, nem szerettek igazán… - A fájó emlékek elöntik az elmém. A választottak rettegéstől eltorzult arca, a sikolyok, a küzdelem, a sok seb, amit a testemen és a szívemen ejtettek. A sok hiába ontott vér, ahogy életet lehel az elhagyatott helyszínek poros padlójába. - De te, YooA... Neked szükséged volt rám, arra, hogy a Mennyországba kerülj. Te igazán szeretsz. Én is szeretlek.
Kezemet a lány arcára simítom, ő pedig boldogan bújik tenyerem melegébe.
- Szeretlek - mondja lágyan, mintha fehér forró csokoládé folyna. Végigsimít az arcomon, megpihen rajta, majd önként veszi birtokba az ajkaim.
Elmélyítem a csókot, ő pedig késségesen hagyja, a hetek alatt tényleg sokat fejlődött. Karjait átfonja a hátamon, közelebb húz magához. Bal kezemmel a hajába túrok, jobb kezemmel kinyitom a pillangót, majd egy apró szúrással vért serkentek a nyakán, mire felszisszen. Elválik tőlem, én azonban továbbra is bőrén tartom a pengét. Tekintetében a félelem tengere hullámzik, vörös csík díszíti fehér, porcelán nyakát, eléri bársony ruhájánk szegélyét. Bőrén csak úgy ragyog a vörös folyadék, mintha mindig is a babához tartozó kiegészítő lett volna, amit elfelejtettek ráfesteni. Az utolsó simítás.
- A Mennyországba vezető út rögös, de jó szándékkal van kikövezve - mondom, mintegy búcsúzóul.
Gyors, határozott mozdulattal vetek véget az életének. A vér azonnal megindul a hosszú sebből, teste erőtlenül borul a vállamra. A városban gyönyörködik, viszont már nem innen, hiszen megmentettem.
A szívem átjárja a melegség, életemben talán először, de igazán boldog vagyok. Nevetés hagyja el ajkaim. Most már nem vagyok egyedül. Csodálatos életünk volt, együtt, most pedig a túlvilágon is együtt leszünk. YooA és én, örökké. Pont, mint apa és anya.
Nem hagyhatom őt sokáig egyedül, biztosan fél.
Felordítok, erőt véve az utolsóhoz, majd a pengével végigszántom a saját torkomat is.
Megérkeztünk.
 |
| "Szeretni olyan, mintha bepillantást kapnánk a Mennyországba." - Karen Sunde |
----------------------------------------------------------------------------------
Amikor Vivien beküldte a zenét, akkor kétségbeestem, hogy te jó ég, erről csak smutot lehet írni. Aztán szerencsére eszembe jutott, hogy van egy ilyen történetem, mint a Doll Like, és hogy ezzel a dallal tökéletesen tudnám folytatni. Elsőként úgy gondoltam, hogy egy boldog befejezést adok a történetnek, de aztan rájöttem, hogy ez a betegebb megoldás közelebb áll hozzám. Még ígyis, hogy nem igazán tudok gyilkolós jeleneteket írni, vagyis szerintem ez is eléggé béna lett, de nem baj xD
Nehéz volt HanBint ekkora köcsöggé tenni, jobb lett volna a szívemnek, hogyha tényleg megmenti YooA-t, és boldogan elautókáznak a naplementébe... De az élet nem ilyen... És szerettem volna bemutatni a történetemben, hogy az ember hiába menekül meg egy fos szituació elől, attól még az élet nem feltétlen lesz móka és kacagás.
02/21/20 - Pár napja az utamba került egy zene, River of Tears címen, és volt benne egy ilyen szöveg részlet, amit muszáj itt hagynom.
“I realize that sometimes love brings you flowers then it builds you coffins.”
“Rájöttem, hogy a szerelem olykor virágot hoz, aztán koporsót épít.”
