Music challenge 4.0 pt.4 - Destrose - Fade Out
„A külső szépség hamar megnyeri a rokonszenvet, de állandóvá csak a lélek szépsége teszi.” - Gyulai Pál
Hajnali két óra van, én pedig Jongin arcának éles, összetéveszthetetlen vonalait pásztázom a hold és a csillagok festői képet nyújtó félhomályában. A vonalakat, amiknek az istenítő körülírására napok óta nem érzem magam érdemesnek, amik most elvesznek a párnától összenyomott arcának pufiságában, ráadásul az édesen széttátott ajkai is hozzátesznek a töltött batyu hatáshoz. De még így is ő a leglélegzetelállítóbb, még baoziként* is, aminek az emberek szintén nem a külsejét, hanem főként a töltelékét értékelik.
De én miért nem vettem ezt eddig észre, akármikor életre keltettem a vásznamon? Miért nem tudtam megragadni a tölteléket? Miért csak az azt borító tésztára koncentráltam?
A kérdések és önmagam megvetése egymással harcolnak az első helyért a fejemben, ahogy újra és újra barátnőm szavai visszhangoznak bensőm sötétjében.
Shiah áhítattal pillant a legújabb kiállításom előttünk ékeskedő darabjaira, mire nagy, büszke mosoly terül el az arcomon. Egy pillanatra mégis átfut a fejemen, hogy ezt a tekintetet nemcsak saját magamnak és a kezem munkájának köszönhetem, hanem a múzsám adottságainak is köze van hozzá.
- Fenomenálisan, őrületesen zseniális vagy, Jennie! - trillázza izgatottan, ahogy közelebb lép az egyik festményhez, majd tisztes távolságot hagyva végighúzza mutatóujját a felfestett orr vonalain. Nyugodtan figyelem, ugyanis tudom, hogy Shiah sose fog ténylegesen hozzáérni.
- Az ilyen jelzőkkel mindig eléred, hogy zavarba jöjjek - motyogom, miközben érzem, hogy előtör a szégyenlős mosolyom, így inkább gyorsan ráharapok az alsó ajkamra.
- De… még sose gondoltál bele, hogy a férjed több, mint a külseje? - fordul felém, immár komoly hangnemben intézve hozzám a szavait.
Nagyra nyitom a szemeim, elveszettnek érzem magam a kérdésétől. Mégis mire céloz?
- T-tessék? - makogom, bal kezemmel jobb felkaromra simítva, egyfajta védekezésként.
- Hát… mindig szemet gyönyörködtetően tudod vászonra vinni Jongin testrészeit, szépségét, táncmozdulatait, de ő ennél sokkal több. Ő egy csodálatos ember, ezt te tudod a legjobban, mégis… mióta először modellt állt neked, azóta csak a felszíni adottságaival foglalkozol, ha a művészetedről van szó.
Shiah szavai taszítanak rajtam egyet - elég nagyot ahhoz, hogy hátráljak egy lépést. A szívem pattanásig feszül, majd egyszerűen felrobban a gyötrő érzéstől. Tényleg… igaza lenne?
- Shiah-yah! - kezdem játékosan, vagyis próbálom, de érzem, hogy a hangom megremeg. - Talán félnem kellene, hogy lecsapsz a férjemre?
Borzalmas személynek érzem magam, hálátlan lelki társnak és kiábrándító szerelemnek.
Előttem van, ahogy Jongin öt évvel ezelőtt besétál a műterem ajtaján. Az alkotásra éhes énem azonnal beleszeretett - minthogyha az én szemem álmodta volna meg minden porcikáját. Máskülönben hogyan létezhetett volna? Lehetetlen volt. Attól a pillanattól kezdve senki mást nem voltam hajlandó lefesteni, csakis őt. Mindenki mást hiábavaló lett volna, akár egy üres kéreg, amibe elfelejtettek életet ajándékozni.
Nem vártam, vagy inkább nem mertem remélni, de később a személyiségével bebizonyította, hogy őt nem csak a szemem álmodta meg, hanem a szívem és a lelkem is. Kim Jongin volt kívül és belül mindaz, amire a világ érdemtelen, amiről még csak ábrándozni sem mertem, de az élet mégis nekem szánta.
A gondolat, hogy azt a vakító fényt, ami beragyogja az egész lényemet még egyszer sem örökítettem meg, beköltözött a sejtjeimbe, hogy aztán lassan felfaljon belülről, majd mentálisan teljesen szétmarcangolva hagyjon. Olyan voltam, mint egy papír, ami lángra kapott, és már csak arra várt, hogy a szél kegyetlen helyekre repítse apró darabjait, miközben hamuvá lesz. Mert megérdemli.
Gyengéd, felhős puszit nyomok arcának tökéletlenül tökéletes bőrére, mielőtt a legnagyobb óvatossággal kibújok a takaró alól. Teste melegének hiánya azonnal megcsap, a szívem máris visszavágyik, de ellenállok a kísértésnek. Lábujjhegyen közelítem meg a hálószoba másik végében lévő kislámpát, aminek a fényerejét elkezdem növelni, de épp csak addig, hogy kellemes, még nem zavaró félhomályba vonja a szoba azon részét, ahová a hold és a csillagok már nem érnek el.
Mozgásomra Monggu rám emeli az ágy végéből édes, kutya tekintetét de nem mozdul, helyette kíváncsian nézi, ahogy elhagyom a szobát, majd visszatérek a műteremből egy festőállvánnyal, a következő kör után pedig egy üres vászonnal, legvégül pedig a szükséges eszközökkel és nagy mennyiségű színes festékkel.
Felállítom az ideiglenes alkotó sarkomat, pont úgy, hogy tökéletes rálátást kapjak Jongin ragyogó, ezüst szemcsékkel bevilágított arcára, rövid pilláira, amik lustán keretezik csukott szemeit, félrecsúszott, széttátott selymes ajkaira, a mindenére, az ő igazi, kitárt valójára.
Leülök az állvány elé, a kezemmel gondolkodás nélkül kezdem el felrajzolni szerelmem legrejtettebb érzelmeinek tükrét. Egy másodpercre sem kell koncentrálnom, vagy gondolkodnom, ezek a mozdulatok már reflexként élnek bennem - a férjem szemének körvonalát vakon is le tudnám festeni, akárcsak minden porcikáját.
Kényelmetlen feszengés lesz úrrá rajtam, ahogy Jongin üres bal szeme köszön vissza rám az egész felületről, kérlelve, sírva, hogy töltsem meg mindazzal a jóval, ami az ágyban fekvő férfiban lakozik. Az első színbe merítem az ujjaim, a kezem remeg, megtorpan, mielőtt elérne a fehér ürességhez. Áttetsző rémület árasztja el a szívemet, ami a mellkasom helyett már a torkomban tombol, hiszen érzi, hogy a lehetetlenre készülök. Hogyan adhatnám át mindazt a varázslatot, ami Kim Jongin? Képtelen vagyok rá.
Monggu nagyot nyújtózkodva kel fel az ágyról, hagyja hátra hőn szeretett gazdáját, majd telepedik le mellém, bíztató kutyus szemeket küldve felém.
Igaza van, meg kell próbálnom. Jonginért… magamért… értünk.
◯
○
A végtelen vizek kékjével meghúzom az első ujjvonást. Az óceánok, tengerek és tavak biztonságot, otthont adnak az ott lévő élőlényeknek. Én is ezt kaptam tőled - egy egész világot, ahol lélegezhetek, akárcsak mindenki, akit valaha szerettél és szeretni fogsz.
Folytatom a beton szürkéjével, a szilárd biztonsággal, amit jelentesz az életemben. Tudom, bármi történjék is, rád és az érzéseidre mindig támaszkodhatom, ha mégis elesnék, te ott állsz majd felettem, gondoskodva arról, hogy idővel felállok.
Felviszem íriszednek csokoládéját, ami tündököl egész testeden és lelkeden. Az én medvém, aki meleget ad, ha fázom, karjaiba zár, ha fáj, és akárcsak egy anyamedve védi majd a Bocsunkat.
Majd jön a napsárga. Te, ahogy egyre vakítóbb fénnyel közelítesz felém, de mégsem hunyom le a szemem, nem akarom, egy pillanatra sem. Te, aki mindig képes emlékeztetni, a boldogság az apró dolgokban rejlik. Te, aki olyan gyönyörűen képes beszélni arról a hőn áhított dologról, amit mások csak kergetnek, de ő azzal a szívében született.
A fukszia rózsaszínje, ami emlékeztet rá, hogy a bölcs gondolataid és briliáns világszemléleted mellett sohasem felejtesz el játékos gyermek maradni. Hiszen megtanultad, a felnőttek bizony furcsák.
A fehérhez nyúlok, tudom, semmi sem képes úgy megmutatni lényed tisztaságát, mint ez a szín. Mindig adsz és adsz, ennek ellenére ez az ártatlanság örökké a részed marad, azért hogy továbbra is adhass.
A türkiz is csatlakozik a színek végtelen táncához. Jelképezi mindazt az inspirációt, amit tőled kapok - a késztetést, hogy minden nappal egy jobb ember legyek, hogy a gyönyörű, arra méltó valómmal öleljem körbe lelked, szíved és tested egyaránt.
Tűzpiros végű ujjam megérinti a vásznat, tüzed lángra kel - piruettezik a többi szín felszínén. Akárcsak te magad, ahogy mérhetetlen szenvedéllyel, szüntelenül táncolsz a szerelmünk színpadán.
Elhivatottságával csatlakozik a borostyán színed: sosem áll meg, nem fárad el, óriási szíve hajtja, egészen az utolsó lélegzetig. Halkan, rendíthetetlenül.
Harangvirág liláját látom magam előtt. Te, aki csendes, kissé visszahúzódó. Kezdeti szótlanságod ellenére mégis annyira egyszerű szeretni, hiszen amikor idejét érzed, akkor a legértékesebb szavakat ajándékozod.
Végül a fekete. Tudod, a múlton változtatni nem lehet, helyette elfogadod az élet folyását, szemeiddel töretlen előre tekintve. A fekete időtlen, akárcsak te, Kim Jongin.
○
◯
Jongin lélek-színe köszön vissza rám, kitöltve saját koreográfiájával bal szeme minden apró zugát. Az érzelmek fáradhatatlanul söpörnek végig rajtam. Napok óta először egy szabad lélegzetet veszek.
Lehunyom a szemeim, a lelkem messze száll, aztán megtalálja párját egy eldugott, önfeledt szigeten, ahogy Jongin erős karjai átölelinek hátulról, teste hátamhoz simul, álla pedig a fejem búbján pihen meg.
- Észre sem vettem, hogy felkeltél - lágyan ejtem ki szavaim, miközben kezeimmel ráfogok szerelmem alkarjára. Nem zavarja, hogy festékes lesz, állítása szerint ilyenkor rajta hagyok egy darabot magamból.
- Sose, ha alkotsz - mosolyodik el. - Sírsz - közli, mire nagyra nőnek a szemeim, azonnal az arcomhoz kapok, ami valóban könnyektől ázik.
- Tetszik? - kérdezem félve, az eredményről le nem véve a szemeim. Ő az egyetlen, akinek a véleménye számít. Főleg most, ennél a festménynél. Semmi más nem érdekel, csak ezt szeresse.
- Nini, hiszen ez én vagyok! - Jongin boldogan csattan fel mögöttem, amit egyszerűen nem tudok elhinni. - Ez a kedvencem.
- T-tessék?
- Eddig mindig azt festetted le, amit mindenki más is lát. Viszont ezt itt, ezt csak te látod. Ez én vagyok a te szívedben.
- Annyira sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott - sírok fel, majd megfordulva a karjaiban, derekánál fogva húzom magamhoz mégközelebb, hogy arcom teljesen a pocakjába fúrjam, és szégyenemben eltűnjek a világ elől.
- Sshh, tudom.
Végigsimít a hajamon, kissé távolabb tol magától, épp annyira, hogy egy forró, mézédes csókot nyomjon az ajkaimra. Mutató ujjával letörli az egyik könnycseppem, aztán gyengéden a megfestett pupillára helyezi, ezzel megtöltve a festményünk a végső fénnyel, teljes életet adva neki.
- Így ni. Tudod, nélküled nem lennék ilyen.
„Akár egy házról van szó, akár a csillagokról, akár a sivatagról: ami széppé teszi őket, az láthatatlan.” - Antoine de Saint-Exupéry
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Sziasztok!
Igazából elég vegyesek az érzéseim, mert rájöttem, hogy az írásaimban sohasem értékelem eléggé azt, ami a legfontosabb és a legcsodálatosabb Jonginban… ezzel a novellával szerettem volna ezt most megtenni, de nem vagyok benne biztos, hogy méltó-e. Volt, amit sikerült úgy megvalósítanom, ahogy terveztem, viszont vannak részek, amiket egyáltalán nem úgy sikerült leírnom, ahogy azt eredetileg akartam... nem tudtam még eldönteni, hogy ez jó-e vagy sem. Lehet holnap felkelek és utálni fogom magam, amiért megírtam ezt a novellát. Nem tudom...
A novellában több helyen is van olyan mondat, amit más műnek a tartalma valósított meg, ezek a művek: A kis herceg, Bang & Zelo Confession, Maktub To You My Light
*Baozi - kínai töltött táska
