Érzések (Kyla Massie)

Hiya!

Music challenge második felvonás! A dal: BTS Jin - Awake
Nagyon örülök neki, hogy az előző ennyi mindenkinek tetszett, hiszen nagyjából kilenc hónapja nem írtam semmit előtte. Viszont most ez az alkotás lehet nem lesz annyira toppon. Inkább arra koncentráltam, hogy kiírjam magamból az érzéseimet, ezért lehet kicsit kusza az egész, de nem akartam változtatni, hiszen az emberek gondolatai kuszák. Ettől függetlenül remélem ezt is élvezni fogjátok legalább egy picit.
Azt még szeretném tisztázni, hogy nem azért választottam Kylat, mert bármi bajom lenne a súlyával vagy ilyesmi. Szimplán ő volt az, aki először eszembe jutott ismervén a helyzetét. Remélem mióta hazament boldog, szereti magát és az életét is egyaránt.

Minirigó xX

Lábaim dübörgése verődött vissza az edzőterem gúnyos falairól, hallójárataim eltömítette a dinamikus hangzás. Még egy kicsit… Csak még… egy picit. Gyerünk! Talán már nem is azt, inkább csak a vérem száguldozását érzékeltem, ahogy a lelkem egyre inkább hátrahagyott a csatában. Minden erőmmel azon voltam, hogy a kis képernyőn lévő főzőműsorra koncentráljak és ne az időre. Ne a fájdalomra, ami lassan férkőzött be az izmaim legapróbb szöveteibe is, hogy még nagyobb próbára tegyék az elhatározásom stabilitását. Inkább arra, hogy miként készíthetek édesburgonya chipseket, amiket nyugodt szívvel fogyaszthatok egy újabb gyenge pillanatomban, de szigorúan csak nyolc darabot.

Egy ujj idegen behatolóként nyomta meg a stop gombot, én pedig azonnal belekapaszkodtam a futógép szélébe és kiugrottam a pihenő sávra. Mérges, hibáztató tekintettel pillantottam WonHora, a terem egyik legkedveltebb személyi edzőjére. Azt akartam, hogy tudja mekkora hibát vétett, lehet épp az életem tette tönkre.

- Ne nézz rám így. Inkább köszönd meg – mondta komolyan, majd állát elégedetten az ég felé vetette.

- Mi? Hogy miattad most kizökkentem? – kontráztam, miközben leszálltam a futógépről. Pont úgy nézhettem ki, akár egy háborús sérült.

- Már csak pillanatok kérdése lett volna, hogy ne miattam, hanem az ájulásnak hála zökkenj ki. Mióta is csinálod ezt? Lassan két órája! – Felemelt hangja hátratántorított. Láttam már munka közben, tudom milyen, amikor bekeményít, de ez még annál is félelmetesebb volt. Úgy húzódtam össze, mintha egy csiga visszasietne a biztonságot nyújtó házába. – Inkább igyunk egy kávét, közben pedig elárulom, hogy tudod befejezni a burgonya chipset – vigyorgott újra, majd karját átvetette vállamon, és húzni kezdett a kávézó irányába.

- Ne fogdoss, csurom izzadtság vagyok – panaszkodtam, majd próbáltam nehéz karját lelökni magamról, de amint sikerült újra kényelembe helyezte magát. Feladtam.

Az edzőterem üres volt, így a kávézó is. Próbáltam minden egyes nap minél később jönni, vagy épp minél korábban, csak ne kelljen találkoznom senkivel… Ne kelljen elviselnem a tekinteteket, amik ocsmány módon ítélkeznek felettem csak azért, mert pár mérettel nagyobb vagyok. Ne kelljen a susmorgást hallani, ami biztosan rólam szól, ahogy azon nevetnek, hogy izzadok mint egy ló, vagy hogy azt se tudom mit csinálok. Ne kelljen elviselnem azt a kényelmetlen érzést, hogy így látnak az emberek, hiszen ilyenkor elég megbirkóznom az edzés könyörtelenségével.

WonHo lelkesen meséli a rágcsálni való receptjét, de nem igazán tudok rá figyelni. A nő a kávépult másik oldalán nem hagy nyugodni, időről-időre ránk pillantgat, én pedig tudom, hogy épp azon háborog, hogy WonHo hogyan lehet pont velem. Egy ilyennel.

- …Beteszed százötven fokon, körülbelül tíz vagy tizenöt percre – ujjait szájához emelte, és cuppanós hangot adott ki -, kész is, nyugodtan rágcsizhatsz.

- Hát ez csodálatos, köszönöm szépen! Holnap mindenképp kipróbálom, és nem felejtem el elújságolni, hogy milyen lett – hadartam, gyorsan a kulacsomhoz nyúltam, készen álltam a menekülésre, de a második lépés után elkapott.

- Ez így nem mehet tovább – rázta gyengéden a fejét, a hangja szomorú, és együtt érző volt. Sírni tudtam volna attól, ahogy rám nézett, ahogy fogta a csuklóm, ahogy aggódott.

Az irodájában voltunk, nem voltak kíváncsi tekintetek, csak ő és én. Meg persze a biztonsági kamera, de az nem számít. Bárcsak az élő emberekről is tudnék így gondolkodni, de erre azóta nem voltam képes, hogy meghíztam. Hiányoznak a régi idők, amikor minden jó volt, amikor csak éltem.

Egymásnak háttal ültünk le, térdeim felhúztam és erősen szorítottam magamhoz. Reméltem, ha elég erősen szorítom talán visszakerülhetek az anyaméhbe, az jó helyszín lenne az újrakezdéshez. Tisztában voltam azzal, hogy mi fog következni, de nem tudtam eldönteni, hogyan is érzek az egésszel kapcsolatban. Minden túlságosan zavaros volt.

- Tudom, hogy min mész keresztül… Pontosan nem, mert mindenki a saját útján él meg dolgokat, és soha senki nem lesz rá képes, hogy ugyan azt érezze, mint te. Ez nem azt jelenti, hogy mindent magadban kell kavargatni, kóstolgatni. Ha nem adsz lehetőséget valakinek, hogy megkóstolja, akkor sose fog belőle semmi jó kisülni. Azt szeretném, hogyha mindenből kapnék annyit, amennyi csak kell ahhoz, hogy egy csodálatos dolog főjön ki belőle, se túl sokat, se túl keveset. Mindenből épp annyit, amennyi jól esik.

Mindenből annyi, amennyi jól esik. Ha jobban belegondolok ez lett a vesztem… Hogyha mindenből kevesebbet ettem és ittam volna, akkor talán most nem itt lennék. Akkor valószínűleg egy fényképezőgép lencséje előtt lennék Milánóban, vagy egy túlértékelt nyaralás célállomásán, mojitot szürcsölgetve, az ultramenő bikinimben, és mindenki azért bámulna, mert jól nézek ki. Nem azért, mert mindjárt szétfolyok. Tudom, hogy ez nem az emberek hibája, hanem az enyém. Csakis az én hibám…

Mikor életemben először híztam el, akkor azt hittem könnyű lesz. Csak a gyengék nem tudnak lefogyni, mindent csak akarni kell én pedig nagyon akarom. Gondoltam én akkor, erőm tejében. Sikerült is; uborka diéta – pipa, mínusz öt kiló – pipa. Aztán valahol hiba csúszott a gépezetbe… Évekig csak fel-le.

Nehéz, ha az ember utál sportolni, de a kaját sem tudja letenni. Nehéz, hogyha túlevés fázisokkal kell szembe néznem. Nehéz hiszen már alig bírok megmozdulni, érzem, hogy fáj a hasam, feszít, mindjárt szétrobban. Hiszen már lenyomtam két instant tésztát, egy doboz fagyit, három kinder tejszeletet, egy buenot, egy zacskó chipset… De még látom ott azt a kilenc darabos citromos kit-kat kiszerelést, és a maltesers golyócskákat, ezért utánuk nyúlok. Mert nem tudok megállni, nem tudom miért, de az ízek nem engednek, egyszerűen nem tudok szabadulni, ezért tovább eszem, eszem és eszem. Egészen addig, míg a golyócskák is elfogynak… A bűntudat pedig felemészt, annyira, hogy sírok, a könnyek rohamosan potyognak, hiszen megint elcsesztem, és még a hasam is fáj, hányingerem van, de nem tudom meghánytatni magam. Szörnyű érzések kavarognak bennem, nincs más megoldás… A kit-kat után nyúlok.

Évek teltek el. Voltam fent, és voltam lent. Voltam közel a célhoz (ötvenhárom kiló), voltam nagyon messze a céltól (hatvanhét kiló). Most pedig… hetvennégy kiló. Nem mintha hinnék benne, de próbálok kitartani. Mert ez minden, amit tehetek. Annyi embernek bizonygattam, hogy igen, nekem menni fog, erős vagyok, kitartó, nem olyan gyenge, mint a populáció nagy része. De végül csak igazuk lett… Hiszen jött a nyár, a szülinapok, az ünnepek, mindenféle kifogás arra, hogy egyek, hogy csaljak. Egy csődtömeg vagyok.

Modellkedés? Ch… Nehéz, amikor tőled azt várják el, hogy jól nézz ki. Amikor minden hónapban a szemébe hazudsz az ügynökség vezetőjének, hogy majd most. Most menni fog. Amikor mindenki, akit hónapok óta nem láttál rögtön azzal jön, hogy „Mi a helyzet a modellkedéssel?”, és te két év után is azt válaszolod „Még mindig elvagyok hízva.”. Eszembe jut a sok kép, ami készülhetett volna rólam, a sok csodálatos hely, ahová könnyűszerrel juthattam volna el, az élet, ami várhatott volna rám.

Ehelyett mi maradt nekem? A folyamatos öngyűlölet, a kedvenc nadrágom a szekrény legmélyén, ami valószínűleg már sose fog rám jönni, az örök kudarc. A tükrök, amik minden egyes alkalommal undort váltanak ki belőlem, és a narancsbőr. Beletörődök. Nem fogadom el, csak beletörődöm. Nem tudok változtatni, csak csendesen utálom magam.

Aztán jön egy ilyen fázis, mint a mostani. „De, Kyla, megtudod csinálni!” és mint egy őrült, minél hamarabb túl akarok esni rajta és lefogyni. Biciklizek munkába, szénhidrát mentesen étkezem, edzőterembe járok minden nap. Utálom az egészet, magamat, a helyzetet, a mozgásformákat, de muszáj. Ezért mint egy őrült hajtok a cél felé. Aztán jön egy kocka csoki, csak egy, mondom én… Már most mindegy, csak egy csaló nap, gondolom én. Aztán csaló hét, csaló hónap majd év lesz belőle.

Ez az én igazságom. Tele leszek sebekkel, de megyek, egyet lépek előre, kettőt hátra. De arra gondolok, egyszer akkor is szállni fogok, egyszer visszatérek a kamerák elé. Egyszer újra leszek ötven kiló. Mert ez a végzetem, ezért tovább küzdök. Vagy inkább küszködöm. Nyújtom a kezem, és futok a sötétségben, de hiába, még csak a fényszikrát se látom.

A boldog perceim pedig mint egy rémálom kísértenek „Te, biztos, hogy jól vagy?”. Mások talán nem látják, de én tudom, hogy nem vagyok jól. Tudom, hogy minden este könnyek közt merülök álomba, és tudom, hogy nincs megoldás a problémámra. Mert gyenge vagyok. Kinyújtom a kezem, hogy elkapjak valamit, ami nincs is előttem, a széttárt ujjaim között pedig kihullik minden, amit már sikerült elérnem.

Magamért csinálom egyáltalán, vagy mások véleménye miatt? Mindkettő. Nem kellene ötven kilónak lennem, mert ötvenhattal is jól nézek ki, viszont akkor még mindig nem tudok modellkedni, ezért utálom magam. Pedig nem kéne.

Mindezt elmondtam WonHonak, a könnyeim visszatartása nélkül, kapkodtam a levegő után és szipogtam is, de nem érdekelt. Nem éreztem magam megalázva, mint normális esetben tettem volna, inkább sebezhetőnek, amiért teljesen kitárulkoztam, igazán felfedtem mindent. Jó érzés, hogy a fájdalmam átadtam valaki másnak is, valakinek, aki remélhetőleg nem ítél el, helyette támaszt nyújt és segít. WonHo pedig tényleg ezt tette.

Mégegyszer, utoljára (Kim MyungSoo)

No.1 Music Challenge - 5. dal Sam Smith - Too Good At Goodbyes

Minirigó xX

A nappalimban vagyunk. A kanapén ülök, az óriási ablakon tekintek kifelé, de legszívesebben vennék egy nagy lendületet és kiugranék rajta, csak hogy megmeneküljek a szituációtól. Te felettem állsz és vársz, vársz arra, hogy belekezdjek, hogy a szám mozogjon, hogy hangokat adjak ki. Vársz a csodára.

Megnyílni valaki másnak. Olyan egyszerűen hangzik, mégis hihetetlenül nehéz, pont annyira, mint megszabadulni a futóhomokból. Ha megnyílsz valakinek, akkor már nincs menekvés, az a személy egyszerűen elnyel, te pedig lelkileg elmerülsz benne. Hiszen tudni fogja a legféltettebb titkaid is, akármi történik ismét hozzá akarsz majd fordulni, mindent elakarsz majd mondani neki, olyan dolgokat is, amiket még saját magadnak sem vallanál be. Vajon mindenki másnak is ennyire nehéz, vagy csak én vagyok ennyire elcseszett és igazából úgy megy, mint a karika csapás?

Akár egy óriási hinta a szakadék felett. Rábízod magad, mindenféle kétely nélkül ráülsz, élvezed, egyre jobban belemerülsz, azt hiszed biztonságos, azt hiszed, hogy semmi baj nem lesz, hiszen a hinta örökké ott lesz alattad. Egy idő után a kötelek elkezdenek gyengülni, de te nem veszed észre és továbbra is hintázol, mintha minden olyan lenne, mint az elején, egyébként is, már túl régóta csinálod ahhoz, hogy bármi baj történjen, hiszen ismered a hintád. Aztán a kötél egyszercsak elszakad, te pedig zuhanni kezdesz, a hintád nem kap el, egyszerűen meghalsz. Mindegy mennyire ismersz valakit, mennyi ideje van melletted, mint bizalmas, mint lelki társ, sose tudhatod mikor engedi el a kezed és fordít neked hátat, ezzel hagyva hogy a mélybe zuhanj. Megéri?

Azt gondolná az ember, hogy idióta vagyok, egy bolond, aki fél, mert új ebben, hogy még soha senkinek nem nyíltam meg ezelőtt. Ez nem igaz. Elégszer megtettem már, elég alkalommal ahhoz, hogy tudjam, minden hinta ugyanolyan; nem éri meg felülni rájuk. Te is ilyen vagy. Akárhányszor, ahogy az arcod felrémlik előttem rögtön a hintát látom, majd a hátadat, ahogy kisétálsz. Miért érzem úgy, hogy a hátad felismerném több millió ember között is, de téged, az arcodat viszont már nem?

Ismét itt állsz előttem, az arcodat felém mutatva, a szemekkel, amik azt üzenik, hogy megbízhatok benned, hogy neked elmondhatom. Elakarom mondani, de tudom, hogy nemsokára ismét hátat fordítasz és kisétálsz.

- MyungSoo-yah… Miért hívtál? Itt vagyok, mondd, ne csak nézz magad elé, mint egy bábu. Mindig ezt teszed - A hangod aggódó, egy cseppnyi szemrehányással vegyülve. Hogyan mondhatnék így bármit is?

Fontos vagy nekem, a legfontosabb, mégse engedlek közel, mert tudom, hogy hosszú távon fájni fog. Ezért soha nem engedem magam túl közel hozzád, akkor sem ha én jelentem is számodra a legtöbbet, hiszen ha az elején meg is könnyebbülök, később, amikor a bajban magamra hagysz az örökké fájni fog.

Tudom, hogy nemsokára megelégeled azt, hogy nem mondok semmit. Mindig ez történik. Én idehívlak az otthonomba, miközben te szörnyen elfoglalt vagy - legalábbis állításod szerint -, te idejössz, ez pedig hihetetlenül jól esik nekem. Mindez addig tart, amíg fel nem teszed ezt a kérdést, majd türelmetlenül kisétálsz az ajtón.

Nem számít. Erős vagyok. Minden alkalommal egyre kevesebbet sírok, a könnyeim pedig egyre gyorsabban tűnnek a semmibe. Minden alkalommal, amikor kisétálsz egyre kevésbé szeretlek…

- Itt fogsz hagyni? - kérdezem halkan, hiszen tudom mi a válasz, az igazi válasz.

- Ha továbbra is hallgatsz, kénytelen leszek. Nem értem, annyira rideg vagy ilyenkor. Miért, MyungSoo? Beszélj hozzám... Kérlek, ne csináld ezt velem - A hangod megbicsaklik, ahogy kezd rádtörni a sírás.

Azt gondolod, hogy szívtelen vagyok, de csak magamat védem. Szeretném mondani, de a szavak cserben hagynak, mint mindig. Itt állsz felettem, percekig, én egyhelyben ülök, ugyanúgy, mint akkor, amikor bejöttél az ajtón.

- S-sajnálom… - nyögöm fájdalmas.

Nem tudok mit tenni, csak te. Te tudnál, bízom benne, hogy tudnál. De nem teszel, soha, nem is fogsz.

- Így nincs esélyünk.

Kimondtad. Egyszer valakinek ki kellett mondania, tudtam, hogy nem nekem, én nem lettem volna képes rá. Te kimondtad. Nem akarok sírni, hogy ne lásd, vagy csak szimplán nincs elég erőm hozzá. Ismét nem mondok semmit. Te még nézel egy darabig, majd a világ leghatalmasabb sóhaját követően hátat fordítasz, és kisétálsz az ajtón.

Nem állítalak meg. Túl jó vagyok a búcsúzásban.

Légy újra önmagad (JunHwan)

No.1 Music Challenge - 6. és egyben utolsó dal Drake - Hotline Bling. Ez egy különleges darab ugyanis, amikor ezt kellett írni késtem a határidővel, így büntetésből Fluffot kellett írnom, méghozzá ezekkel a szavakkal: város, hírnév, pezsgő, késő, stressz, golyóálló, kutya, sültkrumpli, Beethoven, bögre. Hát... Ez az eredmény ><

Minirigó xX

Ne... Ne... Miért már megint... Kérlek legyen álom. Ugyanazok a gondolatok támadták meg fáradt elmém, ahogy telefonom véget nem érő ricsaja félálomba kergetett. Csak egy valaki lehetett az ebben az órában és csak egy valamit akarhatott. Hezitálásom mintha örökké tartott volna, ahogy  többszöri alkalommal is újra rázendített a kis készülék. Mindig is kitartó volt - gondoltam, miközben komótos mozgással válaszoltam a hívásra. Hogyha ő telefonált sosem volt késő válaszolni, hiszen naphosszat fenn tudta volna tartani a tárcsázást.

- Koo JunHoe... - nyögtem, ő pedig még nálam is szenvedőbb hangon válaszolt.

- KIM JINHWAN! - Még ordított is. Régen kihozott a sodromból, felzaklatott, elért a stressz, mostanra már golyóálló lettem, és akármilyen tüzet nyitott rám az csak lepattant rólam. - Gyere vissza - sírta a telefonba, nekem pedig ezredik alkalommal is megszakadt a szívem.

Ismét részeg volt, ismét szüksége volt rám, a szerelmemre, arra hogy ott legyek és átöleljem.

- Visszamegyek. - Ígértem neki.

Rengeteg ilyen hívásunk volt, amióta elköltöztem, de ez mégis merőben eltért a többitől; nem csak a sokadik, egyben a legutolsó is lett. Megígértem neki, ígyhát ott voltam, Incshon repülőterén lépkedtem, mögöttem az óriási bőröndömmel, készen állva arra, hogy újra a karjaimba zárjam őt.  Itt volt az ideje, hogy Koo JunHoe visszatérjen önmagához, és hogy én visszatérjek Koo JunHoe-hez.

Mióta elköltöztem minden alkalommal amikor éjszaka csörgött a telefonom, tudtam csak ő lehet az. Teljesen kifordult magából, a városban hírnevet szerzett magának, ahogy a pezsgővel és az ismeretlen nőkkel egyre közelebbi barátságba került, úgy keringtek róla a mocskosabbnál mocskosabb történetek. Annyira elszaladt vele a ló, hogy a nemi identitása körül forgó balhét - miszerint biszex, és nemrég még egy másik férfival tartott fent egy komoly kapcsolatot -, már mindenki elfelejtette.

Mindezek ellenére én még mindig szerettem. Még mindig szerelmes voltam. Tudtam, biztos voltam benne, hogy az a férfi, akit én megismertem, akivel éveket töltöttem el, akinek odaajándékoztam a szívemet még mindig ott van. Csak elő kellett hoznom.  Hiszen annak ellenére, hogy közvetlenül nem én tehettem róla, mégis minden alkalommal sikerült elérnie, hogy hibásnak érezzem magam. De nem csak ezért, egyszerűen nem adhattam fel egy személyt, aki a világot jelentette nekem. Akárcsak a növények a zöld színtestük nélkül, én is elhervadtam volna nélküle.

Átlépve az otthonunk küszöbét Beethoven, a kutyusom fogadott. Pontosabban a kutyusunk, hiszen JunHoe-vel közösen vettük aznap, amikor összeköltöztünk. Nagy testével rám vetette magát, én pedig a szőrébe temettem kezeim és arcom egyaránt. Tudtam, hogy rajta kívül más nem fog a lakásban tartózkodni, így nyugodt mozdulatokkal rendezkedtem be, úgy mintha csak egy pár napra lettem volna távol, nem pedig három hónapra. Életem legnehezebb hónapjaira.

A konyhában elővettem néhány jutalom falatkát, úgy éreztem igazságosnak, hogy nem csak nekünk, hanem Beethovennek is kijár egy kis finomság a nehéz idők után. Amilyen vehemensen neki esett a falatoknak azt hihette volna az ember, hogy JunHoe nem jutalmazta meg őt egyszer sem. Én tudtam, hogy ez lehetetlen, JunHoe számára olyan volt ez a kutya, mint egy gyerek, aki a mi szerelmünket jelképezi.

Miután megsimogattam a boldogan étkező Beethovent, és a kéz mosást is letudtam, neki álltam a saját édességünk előállításához. Emlékszem, amikor JunHoe először közölte velem, hogy az abszolút kedvence a mekis sültkrumpli fagyival nem hittem a fülemnek. Tényleg így volt, így kénytelen voltam tökéletesre fejleszteni a krumpli és fagyi készítő tudományom, hogy ne kelljen minden alkalommal a gyors-étterembe menni.

A fagyi készenlétben állt a fagyasztóban, a bögrék, amikbe később a fagyi kerül már elfoglalták a helyüket, a nyers krumplik pedig katonásan sorakoztak egymás mellett, amikor meghallottam az ajtó nyitódását. Semmilyen hangot nem adtam ki, egyszerűen csak rohantam Beethoven oldalán és próbáltam lekörözni őt. Sikerrel jártam. Ahogy JunHoe a nappali felé fordult az akasztó irányából én már a nyakába is kapaszkodtam. Úgy öleltem, mint még soha azelőtt, ő pedig még erősebben fonta körém izmos karjait.

- Ezt az illatot akárhol felismerem - duruzsolta a fülembe, majd egy rövid, de annál jelentőség teljesebb szem kontaktus után végre megcsókolt.

A csókja olyan volt, akár az első tavaszi napsütés egy zord, rideg tél után. Mikor a hideg még libabőrössé teszi a tested, miközben egy szál pólóban flangálsz, de az arcodra ragyogó nap melegséggel áraszt el, betölti az egész világod, és nem számít, hogy máshol a hideg ráz, sőt kellemes. JunHoe volt számomra a napsütés, ami mindig elűzte a gondjaim, megoldani nem sikerült neki minden alkalommal, de akkor is rám ragyogott és elűzte őket egy időre.

- Még az a szerencséd - pihegtem, ezúttal pedig én tapasztottam le ajkait az enyémekkel.

Az élet egy játék (Moon JongUp)

No.1 Music Challenge - 4. dal iKON - Worldwide

Minirigó xX

Kétszemélyes sportautónk apró lámpája világította be az előttünk elterülő autópálya végeláthatatlan felszínét. Rajtunk kívül csak egy-két eltévedtnek tűnő jármű foglalta el a sávokat, feltűntek egy-két másodpercre, majd ahogy jöttek úgy vesztek mögöttünk a semmibe. A sebesség elérte a maximumot, ahogy JongUp lába egyre közelebbi kapcsolatba került a pedállal, a fák, bokrok még a sötét, csillagos ég is elhomályosult körülöttünk, a motor búgó hangját elnyomta a hangszórókból érkező zene, amit képtelen lettem volna beazonosítani. Egyedül a szürke aszfalt maradt, a sebesség és mi. Olyan volt, mintha a végtelenségbe száguldottunk volna. Vele minden olyan volt.

Az autópályának lassan a végére értünk, JongUp kissé lassított, épp annyira, hogy mégha csak milliméterekkel is, de sikeresen előzzön meg minden autót. Las Vegas mindig is nyüzsgő város volt, ahogy egyre beljebb és beljebb merészkedik az ember pedig még a nyüzsgőn is túltesz. Óvatosan és körültekintően kellene vezetni ilyen helyeken, de Ő más volt. Féltem-e? Nem mondanám. Élet és halál között lebegtünk, mégis mintha a nyugalommal táncoltam volna. Az első pár alkalommal rettegtem, a lábaim remegtek, ujjaim hegye fehérre változott, ahogy szorítottam a kapaszkodót, olyan merev testtartással ültem az ülésben, akár egy darab fa. Mostanra az impulzus túlságosan ismerős volt ahhoz, hogy így érezzek, az izgalom és a boldogság erősebb volt, mint a végzet közelsége. Olyan nyugodtan ültem akár a királyi család tagjai egy délutáni teázás alkalmával.

Mellette minden ilyen volt. Veszélyes, izgalmas és kockázatos, mégis nyugodt. Hogyha le kellene írnom Moon JongUpot, akkor mindenképp ezt a négy szót használnám és ötödikként kiegészíteném a ravasz jelzővel. Egészen kiskorom óta ismertem őt, tudtam minden rezdülését, majdcsak minden gondolatát, mindent, ami ő volt. Nem csak róla, hanem mindenki másról is; a szomszédság postásáról, a kisbolt tulajdonosáról, a bankárról az utca végi bankban, a legnagyobb sztárokról a tévében, mindenkiről, akit csak megláttam. De ő volt az egyetlen, aki értékelt, aki nem a különcöt látta bennem, hanem a lehetőséget. Kisebb koromban nem fogtam fel, hogy igazából csak egy eszköz vagyok számára, utána szimplán nem érdekelt, később pedig már nem csak egy kellék voltam, amit elővehetett a fiókból, amikor szükségét érezte. Ha pedig mégis így lenne, az se zavarna mindamellett a kaland mellett, amit neki köszönhetek. Tokió, London, Shanghai, Los Angeles, Párizs, ezek a városok csak a töredékei mindannak, amit már meghódítottunk. Most pedig itt vagyunk Las Vegas szívében, készen állva egy újabb sikeres akcióra.

JongUp végleg rálépett a fékre, ahogy megérkeztünk a Binion's casino főbejárata elé, ezzel végleg a jelenbe kényszerítve. A luxusautó ajtaja kitárult, én pedig próbáltam a legkecsesebb mozdulat sorral kiszállni a már túlságosan is alacsonyan ülő járműből. Combom tetejéig kivágott vérvörös selyem ruhám eléggé rakoncátlan volt, de ezúttal túljártam az eszén így fogkrém reklámokat is megszégyenítő mosollyal szálltam ki. JongUp megjelent mellettem, a kocsikulcsot átadta a legközelebb levő dolgozónak, ezt követően  pedig megszabadult vörös zakójától, amit pár pillanattal később csupán spagetti pánttal takart, szinte mezítelen vállamra terített.

- Elölről is takarni kellene valamivel, túl nagy az a dekoltázs - jegyezte meg piszkálódva.

- Azért a fekete inged maradjon rajtad - csíptem ujjaim közé az említett ruhadarab anyagát, miközben ő karomba fűzte sajátját.

- Mindenképp - értett egyet JongUp, majd egészen közel hajolt az arcomhoz. A lélegzete a bőröm csiklandozta, mintha egy tollat húztak volna végig a gerincem mentén, a libabőr méginkább előjött, ahogy ismét megszólalt: - Legalábbis, amíg itt vagyunk.

Enyhén szexuális celzású kis mondatát elengedtem a fülem mellett - ez most nem a rakoncátlankodás ideje volt. Megindultunk a kaszinó belsejébe, ahogy egyre beljebb értünk, már nem csak mi voltunk a világon és már nem is azon a világon voltunk, amit mindenki ismert. Az arany bevonatú tartóoszlopok vésett virágmintával voltak felöltöztetve, mindenhol a sötét színek domináltak, amit a gépek változatos fényáradata tett élettel telivé, néhány teremben mintás szőnyeget fektettek le, de még így is minden egyensúlyban volt.

Számomra a kaszinók mindigis egy elzárt univerzumot jelentettek, ahol végre önmagam lehettem anélkül, hogy bármilyen negatív érzés is társult volna hozzá. Amint átlépem az arany szegéllyel ellátott padlózatot egy-egy kaszinóba menet a vérem azonnal felpezsdül, igazán élőnek érzem magam. Ahogy megállok az óriási tükrök előtt - amik egy átlagos napon gúnyolódva néznének vissza rám -, önmagamat látom. Egy olyan vonzó, igazi én áll velem szemben, aki magabiztos, tudja merre tart az életben, akinek a lábai előtt hever az egész világ.

JongUp ujjai kissé derekamba mélyedtek, ahogy próbált a bal irányba terelni, én pedig kecsesen, nem elesve próbáltam sietős lépteit követni a sejtető nagyterem felé, a változatos emberkavalkád közepette. Lassan elértük a leghátsó poker asztalt a legnagyobb téteket megtevő ellenfelekkel együtt. Nekünk mégsem volt okunk a félelemre, bárki ülhetett volna az asztalnál, a végeredmény, akkor is ugyan az lett volna; győzelem.

Minden úriember mögött ott állt egy nő, barátnő, prostituált vagy épp tettestárs, akárcsak jómagam. De egyik sem érhetett még csak a sarkamba sem. A lapok kiosztása megkezdodott, a képességem átvette az irányítást, teljes erőre kapott, többé senki sem rejtegethetett előlem semmit. Amit csináltam nem gondolatolvasás volt, legalábbis nem annak nevezném, egyszerűen ránézek valaki arcára és mintha egy filmet veszítenének le előttem felirattal. Mindent látok. Hogy ki miket élt át, hogy abban a bizonyos pillanatban mit él át, mi jár a fejében és mi lesz a következő lépése. Olyan érzés, mintha egész életük során és még a meg nem történt egy percben velük lennék, pont mint az árnyékuk.

JongUp egy eszméletlen játékos, túlságosan is tehetséges ahhoz, hogy leragadjon pár pitiáner asztal mellett, néhány dolcsiért szórakozó, piás aljanéppel. Én csak a mentőöv vagyok számára, hagyom, hogy sodródjon az áramlattal, hogy ússzon egy kicsit, amikor pedig már kezd vizet nyelni én a megmentésére sietek. De soha sem előbb, hiszen sokszor a segítségem nélkül is győzelmet arat. Szükség esetére megvannak a saját kis jeleink, apró, titkos érintéseink, amit soha senki sem ismer, amire senki sem gyanakodik, mégis mindegyik valamilyen jelentéssel bír.

Ez a menet is a szokásos rutinnal indult, csak az ellenfelek és a környezet volt más. Élénken él bennem a pillanat, amikor JongUp első alkalommal mutatta meg számomra a játékot, tizenhárom voltam, ő pedig tizenkilenc, valahol még ő is gyerek volt, a ridegnek tűnő felszín alatt legalábbis az volt. Nagyon sokáig nem értettem, hiszen túlságosan elvoltam foglalva vele és hogy miken ment keresztül. Utálta amikor az életében “vájkáltam”, viszont én túlságosan is szerettem ahhoz, hogy ne tegyem. Mindenesetre egy idő után egyre jobban megértettem a szabályokat és egyre jobban élveztem, ettől függetlenül én sohasem vettem aktívan részt a játékokban, csak hátulról segítettem őt. De ez így volt rendjén.

A kártyák érték a kezeket, az asztalt, egymást, a zsetonok repültek és csörögtek, ahogy egyre több landolt az asztal közepén. A tét emelkedett, a játékosokon pedig egyre jobban úrrá lett az aggodalom és az idegesség. Mi sohasem izgultunk, vagy stresszeltünk a játékok közben, számunkra ez túlságosan is egyszerű volt ahhoz, hogy ilyesfajta érzéseket váltson ki belőlünk. Nem volt más végkifejlett csak a nyerés.

Az utolsó körben voltunk, JongUpnak már a zsebében volt a győzelem. A zseton forgott az ujjai között, miközben a megerősítést várta tőlem. Arcához hajoltam, majd egy szerencse puszival jutalmaztam őt.

- All-in - Markába zárta a nemrég még pörgő zsetont, majd az összeset ami katonás rendben előtte tornyosult az asztal közepe felé tolta.

A kettővel mellettünk lévő férfi óriási mosollyal az arcán felállt a székéből és kiterítette a lapjait. Színsora volt, amivel én teljes mértékben tisztában voltam, viszont ő azzal nem, hogy JongUp milyen lapokat birtokol. Már nyúlt volna a zseton tenger felé, amikor JongUp is felfedte lapjai mivoltját egy öntelt félmosollyal az arcán. A Royal Flös megnyerte nekünk a játszmát, így boldogan öleltük magunkhoz a felfoghatatlan mennyiségű zsetont.

Beváltottuk a nyereményünk, ami az eddigi legtöbbnek bizonyult mind közül. Volt okunk az ünneplésre, hiszen csak ebből a nyereményből ellehettünk volna egész életünkben, de ez egyikünknek sem állt szándékában. Szerettünk utazni, szerettük a kaszinókat, a fényűzést, az új nyeremény illatát, de főként azt, hogy együtt csinálhattuk.

- És most? - fordultam JongUp felé a kocsiban ülve. - Mi a következő állomás?

- Azt hiszem itt az ideje, hogy megszabaduljak az ingemtől - jelentette be vággyal teli hangon, majd felém hajolt és mély érzéki csókba invitált.

Ez volt a legjobb az egészben. Nem a pénz, nem az új városok vagy az új kaszinók, nem is a táj, ami minden egyes repülés alkalmával valami újjal kecsegtetett… Egyik sem ért fel azzal, amit ez a férfi nyújtott számomra. Nélküle minden értelmét vesztené.

Még az a huszonhárommillió dollár is az ölemben.

Alternatív univerzumok (Kim HanBin "B.I")

No.1 Music Challenge - 3. dal Stevie Wonder - I Just Called To Say I Love You

Vivien ebben a korben kihivott, hogy igenis van zene, amire egyszeruen nem lehet angstot es szomorut irni. Hat nekem muszaj volt megcafolnom :D Viszont szerettem volna neki valami boldogat is irni, igy hat megszuletett ez a tortenet.

Minirigó xX

A telefon látványának súlya úgy nehezedett HanBinra, ahogy egy rizsföldön dolgozó öregember hátára a nap végi utolsó zsák. Akárcsak az a vénember ő se volt benne biztos, hogy sikerülni fog-e végigcipelnie, egyáltalán fel tudja-e emelni. A körülötte nyüzsgő fegyveres alakok, szintén telefonáló emberek mintha elvesztek volna a szíve dobogásának zöreje mellett. A teste hangjai felerősödtek, minden más a némaságba temetkezett.

Az utolsó lehetőség gondolata elég löketet adott számára, így ujjai a telefonkagylóra csúsztatta és egy bizonytalan mozdulattal leemelte a helyéről. Ezzel azonban még mindig nem ment semmire, tárcsáznia kellett. Félt beütni a számokat, félt attól, hogy meghallja a hangját, hogy mit fog mondani, egyáltalán beleszól-e a telefonba, vagy csak lecsapja.

Idejét sem tudta volna megmondani mikor hívta őt utoljára. Egy hónapja, fél éve, két éve? Mikor is volt, már nem tudja, mindegy is, lehet már a hangjára sem emlékszik. Azóta nem történt semmi, az idő lassan vánszorgott, néha megállt pihenni, utána pedig folytatta útját, mint egy lábait vesztett lény, aki már feladta az előrejutás gondolatát. HanBin számára már semmi sem létezett, a napok, az ünnepek, a történések mind egybe folytak. Nem maradt semmi, semmi amiért telefonálhatott volna. De a mai nap kivétel volt.

Az ideje fogyott, az öt percéből legalább három már eltelt, cselekednie kellett. Kettős érzések dúltak benne, ahogy egyenként rányomta ujjait a számok tetejére, remélte, hogy még ennyi idő után is ViVihez tartoznak, másrészről pedig egy idegen hangnak örült volna a legjobban. Tárcsázott, majd várt, élete legnehezebb másodpercei voltak ezek, még az összes tárgyalástól is fojtogatóbbak voltak.

ViVi a telefonja után nyúlt, amint meghallotta a halk rezgését, kíváncsi volt ki lehet az, aki pont ezen a napon hívja. Az ismeretlen szám láttán összeszorult a gyomra; csak egyetlen egy személy hívta őt ismeretlen számról. “Miért pont most? Miért pont ma?” futott át a gondolat a fejében, hiszen annyi ideje volt rá, hogy hívja őt, annyi lehetőség, mégis pont ma kell hívnia.

Elhúzta a zöld karikát a telefon képernyőjén és a füléhez emelte a készüléket, miközben az egész alakos tükörben figyelte zaklatott arcát. Nem szólt bele, nem tudta mit mondjon. Egyikük sem szólt bele. HanBin a vonal túlsó végén már csak attól boldog volt, hogy hallja a lélegzetét, még egyszer, utoljára. Ennyi elég volt.

- Miért? Ennyi idő után, miért HanBin? - Először ViVi szólalt meg. Remegő, sírást visszatartó hangja megragadta HanBin szívét.

- Én… Sajnálom. Csak tudnom kellett, hogy jól vagy - jött a gyenge válasz, ami a nő idegszálaival játszott. Igazából akármilyen válasz jött volna mind egytől egyig feldühítették volna őt.

- Ennyit tudsz mondani? Annyi idő után, azok után, hogy csak úgy eltűntél? Woah Kim HanBin, a szavak ezúttal cserben hagytak.

HanBin lehajtotta a fejét, ahogy egy könnycsepp futott végig az arcán az emlék képeket követve. ViVi a sok versre és dalszövegre célzott, amit még élete legszebb időszakaiban írt a nőnek. Mióta elváltak a szavak is elhagyták.

- Csak azért hívtalak… Vagyis az előbbiért is, de… Sajnálom, hogy csak úgy leléptem, de így volt a legjobb, nemsokára megérted miért. - Hogyha megkapod az értesítést.

- Ne kezdj magyarázkodni.

- Azt akarom, hogy tudd szeretlek, teljes szívemből, és ezt komolyan mondom. Fontos vagy nekem és mindig is törődtem veled, és továbbra is fogok. Még ha nem is vagyok melletted.

- Tudod, hogy ezt hamarabb kellett volna? Hogy nem telefonon keresztül? Annak az ajtónak mögöttem ki kellene nyílnia, neked besétálni, nekem pedig pánikba esni, amiért meglátsz az esküvői ruhámban - fakadt ki, miközben végignézett a vörös szemein, a könnyektől elmosódott sminkjén, és a fehér habokba bújtatott testén. - Viszont most miattad nemcsak hogy ismét szétrepedt a szívem, amit oly nehezen összeforrasztottam, hanem szörnyen is festek, a szemeim vörösek, a sminkem elmosódott és késni fogok a saját esküvőmről. A legrosszabb pedig, hogy nem te fogsz várni annak az eszméletlen szűk folyosónak a végén.

- Csak légy boldog. Kérlek - nyögte HanBin, majd letette a telefont, mielőtt a szerelme előtt bőgte volna el magát.

HanBin olyan hévvel rakta vissza a kagylót a helyére, mintha megégette volna a tenyerét. A földre csúszott a fal mentén, és gyermeki sírásba kezdett. Fájdalmát a helyéről leeső telefon csak növelte, ahogy többször is sikeresen fejen találta őt tehetetlen lóbálózása közben. De ez volt a legkisebb problémája.

A hallottak teljesen a földbetiporták. Utálta magát, a helyzetet, a világot. Ő nem így akarta, nem ezt akarta. Egyetlen egy elcseszett helyzet miatt kikötni ott, ezen a bizonyos helyen.

Egy méregdrága, stílusos öltönyt kellett volna viselnie, nyakkendőt és fekete lakkcipőt. Végig kellett volna sétálnia azon a szűk folyosón, megállni az oltár előtt és várni, hogy ViVi a fehér ruhájában megjelenjen a végén és felsétáljon hozzá, hogy örökre egymáséi legyenek.

Ehelyett… A börtön zöld egyenruhája évek óta úgy ölelte körbe mint a szögesdrót a menekülni próbáló rabtársakat. Nem volt egy pillanat sem, amikor eresztette volna, az évek alatt egyre szorosabb lett, ma pedig végleg kiontja életét.

- Rab 1004A, itt az idő! - A mély hang akaratlanul is kizökkentette önsajnálatából. Talán így a legjobb, gondolta, talán jobb is, hogy meghal.

HanBin utolsó erejét összeszedve felállt a földről, megtörölte utált egyenruháját, majd megtette az első lépéseket, ahogy követte az őrt az utolsó útjára. Egy ajtóhoz értek, ami kinyílt előtte… Tudta, hogy egyszer elérkezik ez a pillanat. Végig nézett a hosszú, széles folyosón. Az utolsó folyosó, amit valaha is látni fog, a folyosó aminek a végén nem a boldogság, hanem a halál várja. Itt senki nem fog utána jönni, ő pedig senkit nem fog várni a végén.

HanBin elindult a kivégzéshez vezető úton, és nem fordult vissza.

Ezalatt egy alternatív univerzumban…

ViVi óriási vigyorral az arcán nézett végig habos-babos ruhába bújtatott testén, minden tökéletesen passzolt, pont ahogy kellett. Hirtelen a sok kihagyott torta szelet, csokoládé, mekis kaja, mind-mind értelmet nyert, még az a sok edzés is, amikre csak HanBin unszolásának hála látogatott el. Egy gyönyörű menyasszony volt élete ruhájában, kifogástalan sminkkel, egyszerű frizurával, a legszebb kiegészítő mégis az arcán elterülő száz karátos mosolya volt és a csillogó szemei.

Boldog volt. A legboldogabb nő a világon, remélte, hogy HanBin is ugyan így érez. A gondolatra, hogy vajon milyen verset fog hallani a mai napon, vagy milyen verset fog írni jövendőbelije a mai napról, még inkább elmosolyodott. Vajon ez a mosoly képes lesz még jobban kiszélesedni, hogyha kimondja az igent? Minden bizonnyal.

Elvarázsolt állapotából a telefonja halk rezgése zökkentette ki. A kíváncsiság, hogy vajon ki lehet az, aki épp az esküvője napján zargatja, mozgásra bírta lábait. Amikor meglátta a képernyőn felvillanó nevet apró nevetés hagyta el halványrózsaszín ajkait.

- Nocsak, nocsak, valaki még ilyenkor is a telefonján lóg? - kacérkodott a vonal túloldalán lévő férfivel.

- Micsoda, én biztos, hogy nem. De az alapján, hogy szinte egyből felvetted a telefont tuti szelfiket gyártasz - jött a védekezés HanBin részéről, mire mind a ketten nevetésbe kezdtek.

- Neked nem odakint kellene lenned? - ViVi adrenalin szintje kissé megemelkedett, ahogy megpillantotta az időt, hiszen HanBinnak, már úton kellett volna lennie az oltárhoz.

- Nyugi, mi nem késhetünk, mindenki más csak szimplán korán van ott.

- HanBin-ah! Az esküvőnkről van szó könyörgöm. Csak legyen minden pontos és tökéletes.

- Te tökéletes vagy így baj már nem lehet.

A bók hallatán ViVi arca pirosba váltott, mosolya ismét megjelent. Úgy érezte még egy ilyen aztán elgyengül és nem fogja foglalkoztatni még az idő sem, csak a férfi a vonal túl oldalán. A férfi, akit igazából csak egy fal választott el tőle.

- Most tényleg ezért hívtál? - kérdezte, miközben próbált visszatérni a komoly énjéhez.

- Csak azért hívtalak, mert fontos vagy, csak azért hogy elmondjam szeretlek.

- Én is szeretlek HanBin, de ezt még bőven lesz alkalmad elmondani.

- Nem, nem érted. Igen lesz alkalmam, de hogyha nincs is alkalmam, sőt ha nincs semmilyen alkalom, én akkor is szeretlek és törődöm veled. Nem kell valentin nap, nem kell évforduló, nem kell új év vagy karácsony. Semmi nem kell, elég hogyha felkelek reggel, vagy csak épp eszembe jutsz. Csak boldoggá akarlak tenni ezzel az egy szóval, akármikor, akárhol, mindenféle ok nélkül. Ameddig világ a világ.

- HanBin...

ViVien szemeiben a könnyek összegyűltek, próbált ellenük harcolni, hiszen nem akarta, hogy ismét meg kelljen csinálni a sminkjét. Már nem létezett az idő. A fal felé fordult, ami elválasztotta őket egymástól, legszívesebben áttörte volna de tudta, hogy az lehetetlen.

- Tudom, mire gondolsz most - hallotta meg ismét HanBin hangját, majd rögtön kopogás követte azt.

Az ajtóhoz sietett, résnyire nyitotta, azonban a betolakodó nagyra tárta, a karjaiba vonta törékeny testét, majd birtokba vette ajkait. Azonnal felismerte az érintést, az illatot, az ízt, mindent. HanBin volt az. Tényleg ismerte őt, tudta, hogy legszívesebben vele lett volna abban a pillanatban és meg is jelent. A csók és a pillanat is varázslatos volt. HanBin értett hozzá, hogy mindent szebbé és jobbá tegyen.

- Miért nem nyitod ki a szemed? - kérdezte nevetve ViVi, miután vége szakadt a mézédes csóknak.

- Tudom, hogy utálnád, hogyha meglátnálak a ruhádban, ezért nem nyitom ki - adta meg az egyszerű választ HanBin, ami az ő szájából annyira kézenfekvőnek és egyszerűnek hangzott.

- Szeretlek Kim HanBin mindenféle ok nélkül - mondta lágyan ViVi, miközben nagyujjaival lágyan végigsimított a lecsukott szemhéjakon. - De ilyenkor még a lehetségesnél is jobban.

- Remélem arra nincs semmi babona, hogy a menyasszony nem láthatja a vőlegényt - vicceskedett HanBin, miközben tárt karokkal körbe fordult, hogy ViVi kellően szemügyre tudja venni.

Tényleg minden tökéletes volt, ébredt rá a nap folyamán sokadjára ViVi, ahogy ajkaik újra egymásra találtak.

Menekvés (Kim HimChan)

Sziasztok!

No.1 music challenge második köre, ahol én voltam a zenefelelős, ezért hát életem himnuszát választottam, magát a mesterművet aka Bang&Zelo - Pray. Jó olvasást hozzá! 

Minirigó xX

Ujjaim bizonytalanul fonódtak a kezemben tartott pisztoly köré, mintha egy jégcsapot tartottam volna megfáradt kezeim között. Vártam, hogy a fegyver rideg valója fizikai fájdalmat idézzen elő, akárcsak a jégcsap hűvöse miután túl sokáig érintkezik a bőr felszínével. A tükörre pillantottam, látszólag minden ugyan olyan volt, egy valami azonban teljesen más, méghozzá én magam. A túloldalon lévő  Kim HimChan magabiztos volt, nem ismert félelmet, tudta mit kell tennie és készen állt az utolsó feladatára. Ezzel szemben én csak a menekülést ismertem, gyáva voltam és nem álltam készen; se életre, sem halálra.

Farkasszemet vívtunk. A megszokott fekete bőr kanapé fullasztóan ölelt körbe, minden csendbe burkolózott, egyedül az én szánalmas szipogásom és a magány szele vetült vissza a nappali rideg falairól. Mi mást is érdemelnék mindazok után ami történt? Még ennyit sem. De mi is történt valójában? Tényleg én tettem vagy csak elakarják hitetni velem és mindenki mással, hogy én tettem? “Természetesen nincs igazi válasz.” hangzott el korunk egyik legelismertebb értelmiségétől. “A kezdetektől fogva nem volt semmi baj, szóval szedd össze magad!” ugyan az a fiatalember áll e szavak mögött is. Szedjem össze magam... hogyan, ha minden próbálkozásom csak egy újabb hegyes kés, amit magam felé irányítok?

A sötétség átvette az irányítást a fény felett, mocskos karmai hezitálás nélkül ragadtak meg és nyeltek el minden jót, amit képviselt. Az oly ismerős helyiség eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Egy zord és idegen hely köszöntött ahogy kinyitottam a szemeim, emellett a nappalim melegnek és otthonosnak hatott volna. De a nappalim nem létezett többé, akárcsak az emlékeim, minden a homályba veszett. A napok, hetek, hónapok és évek a boldog pillanatokkal együtt mind összemosódtak egy hatalmas buborékká, ami másodpercek alatt pukkadt szét. Nem maradt semmi más, csak a bűneim és a kopár, kietlen ég felettem. A földön feküdtem, azonban nem éreztem hideget, semmit nem éreztem a kezemmel szorongatott fakózöld fűszálakon kívül. Rá kellett jönnöm, hogy nem csak a fű volt fénytelen, hanem minden más, az ég, a felhők, a sövény, én magam is. Minden túlságosan tompa volt a valósághoz, mégis olyan igazi.  A sivárság érzése megtöltött belülről. Egy halott helyre kerültem, ahonnan minden lélek kiveszett, én voltam az egyetlen.

Csak feküdtem ott. Mondhatni beletörődtem a sorsomba miszerint egy ismeretlen világban fogok csak lenni, túl élni, semmit tenni. Talán jobb is így, jobb elmenekülni. Megszabadulni mindentől, mindenkitől.

Lelki békém egy szempillantás alatt foszlott szét szemeim előtt, ahogy két kéz fonódott a nyakam köré. Nem volt senki a közelben, a láthatatlan kezek a földből törtek elő, akárcsak undorító paraziták akaszkodtak bőrömre. Lehetséges a nyakam birtokba vevő ujjak nem is léteztek, de én kapálóztam az életemért, kapkodtam a levegőért, kezeimmel a torkomhoz nyúltam, csupán a saját véres bőröm érintettem, a fojtogató érzés mégis ott volt, a láthatatlan de valóságos kezek nem eresztettek. Kiáltani szerettem volna, segítségért esedezni, viszont a szavak cserben hagytak, a betűk hátat fordítottak. A szemhéjaim egyre lentebb és lentebb ereszkedtek. Kérlek...

Sajnálom... segíts, vétkeztem... bocsáss meg. Az én hibám! Az enyém! Hagyj lélegezni! Az én hibám. AZ ENYÉM! Ne hagyj itt... egyedül a sötétben. FÉNYT!

Újra ott voltam; nyitott szemek, füvet markoló kezek, kopár ég, a bűneim elevenen izzó emléke. Sivárság. Halál érzet. Mintha az egész meg se történt volna... Lehet az életem is pont ilyen? Az egész csak egy kitaláció? Egy nem létező horror sztori...

Ezúttal felültem, nem akartam, hogy az a valami vagy valaki újra magával rántson. Egy vékony ösvény volt előttem, a két oldalamon és mögöttem is, közöttük magas, véget nem érő, égbeszökő sövény. Labirintus. Négy különböző út, négy különböző helyre. Amilyen szerencsétlen vagyok bármerre indulok is ugyan ott kötök ki; ennek a körnek a közepén, a kietlenség szívében. Akármelyik életben akármit választok...

Elindultam volna. Azon voltam, hogy megtegyem az első lépést. A sebesség mindegy, csak előre, de a lábaim nem mozdultak. Erőlködtem, de nem ment, az életben elkövetett hibáim nem engedtek tovább lépni. Már majdnem bőgtem, ordítani akartam, azonban mielőtt megtettem volna minden elsötétült és egy hang sem jött ki a torkomon.

- Temesd el... temesd el a sötétséget.

A suttogás váratlanul érkezett, hideg lehelete csiklandozta fülemet, ahogy kiejtette a szavakat, de rajtam kívül senki sem létezett. Én voltam az egyetlen. A félelem szorítása ellenére egyből hátra fordultam, de ismét csak a sötétség fogadott.

- Keresd meg... találd meg... temesd el...

Jött ismét a hang, én pedig rohanni kezdtem. Megkeresem... véget vetek ennek! Nem érdekeltek a testembe mélyedő ágak, amik a sövényből támadtak rám és hosszú vörös csíkokat hagytak maguk után, az sem érdekelt, hogy nem tudtam merre rohanok, csak őrült tempóban szedtem a lábaim egymás után. Eltemetem, eltemetem!

Megtorpantam, amint a szemem megpillantotta a sötétséget. Nem tudtam, hogy létezik, nem tudtam, hogy látni lehet a nagy feketeségben, hogy egyszer valaha is megtalálom, de ott volt. Tudtam, hogy megvan, hogy ezt kerestem. Ott lebegett egy fénylő kupában, rám várt. Lassan lépkedtem felé, akárcsak egy macskához, aki senkiben sem bízik. Nem akartam, hogy eltűnjön, valamiért túlságosan élőnek hittem. Amikor elértem hozzá gyengéden fontam ujjaim a kupa köré és emeltem ajkaimhoz. Magamba temettem; lenyeltem a sötétséget.

Semmi sem változott. A fény nem jött elő, világos lett, de ugyan az a szürkeség fogadott, pont ahogy az előző két alkalommal. Akármit is teszek... bármit. Semmi sem segít.

Újra elindultam. Ezúttal minden nyugodt volt, még a mozgásom zaját sem hallottam, a gallyak amiken lépkedtem hangtalanul roppantak szét ocsmány tetteim cipelő testem súlya alatt. Engem is ilyen hangtalanul fog érni a halál? Vagy ezek a gallyak már eleve halottak... talán én is?

- Senki sem segít... Senki...

Ezúttal nem törődtem a hanggal, csak mentem előre. Ha ki akarsz jutni egy labirintusból mindig jobbra kell menned. Legalábbis az én emlékeimben így szerepel, szóval minden egyes válaszútnál jobbra fordultam, mégha a hang balra is vezetett. Veszítettem amikor többé nem volt lehetőségem  a jobb irányra. Nem volt visszaút, a mögöttem lévő ösvény lezáródott, nem volt lehetőség csak balra menni. Balra mentem, ismét, megint, majd újra és újra balra kellett fordulnom, egészen addig, míg zsákutcába nem értem. Se előre, se hátra. Minden összezáródott, egy kockába kerültem egyetlen egy tükörrel a közepén.

Ott álltam pontosan a tükör előtt, a tükörben viszont nem voltam ott. Üres volt. Lassú léptekkel közelítettem meg a furcsa tárgyat, majd kezem óvatosan rásimítottam a felületére. Pontosan olyan volt mint bármely átlagos társa, minden visszatükröződött belőle, kivéve engem. Nem találtam magam, még a tükörben sem találtam magam. Azt hittem csak én vagyok, de talán... én sem? Senki... senki... senki... saját magam sem.

Megjelentek ők. Ott álltak a tükörben, hosszú hajuk lengett a szélben, boldognak tűntek, legalábbis messziről. Vajon tényleg azok? Együtt voltak, egymásért voltak, én pedig egyedül.

- Segítsetek - suttogtam, miközben egy könnycsepp csordult végig az arcomon. - Kérlek...

Válaszoltak, vagy ha nem is válaszoltak de beszéltek. Mozgott a szájuk, kiejtették a szavakat viszont én nem értettem semmit, a hangjuk elhalt útközben, és soha nem ért el hozzám. Csak vártam és vártam, miközben ők kiabáltak felém, szemeikkel könyörögtek.

- Szükségem van rátok

- Ki menne hozzád...? Ki segítene? - A hang nem adta fel, továbbra is üldözött. - Ott vannak, de mégsem. Nem hallod őket, csak magadat.

Igaz volt. Nem hallottam őket, lehet segíteni akartak, de nem hallottam. Reménytelen voltam,  menthetetlen. Egyedül a magányos szél dúdolt fülemnek, ahogy nekivetettem hátam a tükör lapjának és zuhanni kezdtem a mélybe.

A víz csípte a szemem, én mégis képtelen voltam lecsukni. Mintha egy láthatatlan erő nyitva tartotta volna, hogy végig nézzem a cselekedeteimről szóló kisfilm összes képkockáját. Minden egyes jelenet egy újabb döfés volt a testemnek, ami egyre lejjebb ereszkedett a valóság folyójában. Az utolsó másodperceknek is vége lett, én pedig elkezdtem felfelé emelkedni. Csak lebegtem a víz felszínén.

- Élek? - kérdeztem, de nem jött válasz

Meghaltam. Talán jobb is így, vagy kezdjek el imádkozni?

- Számodra már túl késő.

Légy bátor... csak utoljára. Aztán vége.

Úszni kezdtem. Árral szemben indultam el, tudtam, hogy a másik irány értelmetlen. Erőfeszítést kellett hoznom, ki kellett jutnom, a könnyű út pedig nem vezet sehová. Az erőm a végét járta amikor elértem a célhoz, már majdnem feladtam amikor végre ott voltam a part szélénél. Kezeimmel megragadtam a földrész peremét, és az utolsó erőmet felhasználva tornáztam fel magam a szárazföldre. Nem volt lehetőségem kifújni magam, ugyanis újabb akadályba ütköztem; a  szikla szélén álltam. A fény ott volt a szakadék túloldalán. Láttam, azonban el nem érhettem, csak egyfajta képen.

Tényleg igaz. Akármit is teszem... most is... a következő életben is...

- Imádkozz, kérj bátorságot az utolsóhoz. Mint én.

Sötétség. Harag. Félelem. Ezek az érzések tomboltak bennem, ahogy leléptem a szikla széléről.

Levegő után kapkodva tértem magamhoz. Látásom homályossá vált a könnycseppek fátylától, de így is érzékeltem, hogy Kim HimChan újra ott volt a tükörben és még mindig készen állt az utolsóra. Nem voltam benne biztos, hogy én készen állok-e. Még mindig farkasszemet vívtunk. A megszokott fekete bőrkanapé fullasztóan ölelt körbe, minden csendbe burkolózott, egyedül az én szánalmas szipogásom és a magány szele vetült vissza a nappali rideg falairól. Mi mást is érdemelnék mindazok után ami történt? Még ennyit sem. De mi is történt valójában? Tényleg én tettem vagy csak elakarják hitetni velem és mindenki mással, hogy én tettem? “Természetesen nincs igazi válasz.”

Felálltam és közelebb merészkedtem hozzá, a tükörben lévő én ugyan így tett, minden mozdulatunk követte egymást; a kezünkben lévő pisztoly vége a fejünk szélét érintette.

Meghúzta a ravaszt.

Kábulat (Choi JinRi "Sulli")

Hello!

Úgy döntöttem megosztom a no.1 music challenge-re készült alkotásaimat is, ahol minden héten másik dalra kellett írnunk valamit, de aztán időközben félbe maradt az egész. Az akkor első dal Orsi - Ha lemegy a nap cím dala volt. Itt lenne az eredmény.

Minirigó xX

Lábaimmal türelmetlenül és egyben izgatottan toporzékoltam, ahogy előre dőlve, térdeimen támaszkodva vártam a megváltó pillanatot. Utáltam, hogy minden alkalommal újabb hét napot kellett várnom arra, hogy lemenjen a nap és elérkezzen ez a pillanat. Hogy megjelenjen az ajtóban, és az a különleges világ, amiután egész héten sóvárogtam megragadja a kezem és magával rántson.

A szüleim minden hétvégén lelépnek valamilyen romantikus kiruccanásra, ilyenkor pedig eljön az én időm arra, hogy átlépjek egy másik dimenzióba. Van, hogy órákig készülök, azonban van, hogy egy egyszerű melegítőben és két számmal nagyobb pólóban várom a megváltást, csak úgy mint ma.

Néha átfut a fejemben a gondolat miszerint le kellene állnom vagy függő leszek... Aztán megnyugtatom magam, hogy minden hétvége még nem ok az aggódásra. Nem mintha minden nap megtörténne, csak ilyenkor. Hétvégente szükségem van erre, muszáj. A szüleim erről biztos más véleménnyel lennének, még szerencse, hogy amiről nincs tudomásuk, amiatt a fejük sem fáj. Ráadásul a kicsi lányuk is boldog. Jackpot!

A szokásos kettő lassú és három gyors kopogás hangja elérte a fülem, előttem elterülő barátnőmmel egyszerre kaptuk fel a fejünket, egy szempillantás elég volt ahhoz, hogy odaérjek az ajtóhoz. Kikaptam a férfi kezéből a kis zacskót, a kezébe nyomtam a bankókat, majd rácsaptam az ajtót. Végre!

- Akkor hát? – néztem izgatottan barátnőmre, miután levágtam magam a fotelbe, és átdobtam neki az egyik adagot.

- Szálljunk fel arra a felhőre? – kuncogott, miközben kivette az apró kapszulát a kis csomagolásból.

Én is szemügyre vettem a sajátom, hiszen márcsak a látványa beindította az adrenalin szintem. Ennyi elég volt ahhoz, hogy tudjam megérte az egész heti várakozás.

- Tizenkétóra múlva találkozunk – kacsintottam, majd lenyeltem a saját adagom, és átadtam magam a már oly ismerős érzésnek.

A felhő pillanatok alatt leszállt, én pedig gondolkodás nélkül pattantam fel, hogy ismét meglovagolhassam, mint minden hétvégén. Azonnal megindultunk felfelé, innen már nem volt megállás. Megállíthatatlan lettem. A lemez elkezdett forogni, az elmém elhomályosult, minden gond feledésbe merült, egyre gyorsabban pörgött a CD, én pedig egyre feljebb és feljebb repültem.

Minden alkalommal más kalandokat éltem át, volt hogy jókat, volt hogy rosszakat, volt, hogy teljesen átlagos élménnyel gazdagodtam a nap végére. Mindig más lehettem, egy új karakter egy teljesen új világban, és ez volt az, amit annyira imádtam. Nem kellett, hogy önmagam legyek, eltudtam menekülni a fojtogató valóságból.

A felhőm megállt egy az égben elterülő klubb előtt. Leszálltam és elindultam az ajtó felé, azonnal beengedtek. Odabent mindenféle élőlény megtalálta a helyét, nem számított melyik világból származtak, mindenki itt volt. A zene egy ismeretlen nyelven szólt, mégis mindenki élvezte, embernek fel nem fogható energiával táncoltak, mintha egy már előre betanult koreográfiát adtak volna elő. Csatlakoztam a tánchoz, része lettem a koreográfiának, a lépések a véremben voltak. Mintha egész életemben erre a pillanatra készültem volna.

Nem fáradtam el, már órák óta táncoltam, de még mindig ugyan olyan vadul és szexisen vittem véghez egyik lépésem a másik után. Nem volt megállás, egyszerűen bent ragadtam egy álomszerű éjszakai klubban.

- Mi ez a hely? – tettem fel a kérdést hangosan.

- Nem tudod? Hiszen te állsz az egész mögött! Ez az angyalok által teremtett összhang központ.

A kérdésemre választ adó teremtmény csettintett egyet, mire megjelent előttem egy tükör. Már nem táncoltam, csak magamat figyeltem. Négy szememmel végignéztem ragyógó testemen, nem borított semmi, teljesen meztelen voltam, de ez így volt rendjén. Körbe néztem, mindenki más sem viselt ruhát, nekem pedig eszembe jutott; a ruha a tisztátalanok eszköze volt, hogy elrejtsék mocskos testüket. Figyelmem újra a tükörre irányult - a lábaim nem érték a talajt, a szárnyaim segítségével repültem. Nem csak a szememből volt négy, hanem a kormból is, ebből kettő arról gondoskodott, hogy az ezüst glória a fejem felett maradjon, és ne essen a földre.

Egy angyal voltam, nem egy átlagos angyal, nem egy átlagos világban, de az voltam. Aztán elkezdtem zuhanni... Mintha egy örökkévalóságon keresztül zuhantam volna, míg a testem újra nehéz nem lett, és minden véget ért.

Aztán újabb pirula került a szervezetembe. Hogy én tettem-e a számba, vagy barátnőm? Nem tudnám megválaszolni a kérdést, de nem is ez volt a fontos. A felhő újra megérkezett, ismét táncra hívott. A válasz már nem érdekelt.

Újra más lehettem.

Doll Like (Yoo ShiAh "YooA" & Kim HanBin "B.I")

Hello Mindenki!

Ez a one shot a music challengre készült, ahol minden második héten másik dalra kell írni valamit. A mostani nem más, mint a Queen - I want to break free. Remélem valamennyire élvezni fogjátok!

A történetnek lett írva egy folytatás, amit ide kattintva megtaláltok :3

Minirigó xX

Az előttem lévő tükör kegyetlenül tárja elém a fájdalmas valóságot; engem, amint egy szál vékony pendelyben ülök az antik fésülködő asztal előtt, miközben arra várok, hogy a mögöttem lévő, hajamat gyengéden fésülő, középkorú férfi végezzen annak copfba kötésével és végre több ruhát adjon rám. Akkor legalább egy kis időre képes lennék fellélegezni. Erősen meghúzza a lófarkam, mire eddig nyugodt arcom egy pillanatra grimaszba torzul. Szinte azonnal rendezem vonásaim, hiszen ez nem egy babához illő viselkedés. Nem hozzám méltó.

Régen egy igazi kisbaba voltam, akárcsak mindenki más, kivéve, hogy engem a szüleim nem akartak, egy szükségtelen hiba voltam az életükben, egy selejtes termék. Viszont számára már akkor is én voltam a tökéletes, a baba, aki boldoggá teszi őt egész életében. Amióta a szüleim elhagytak és megtalált a tulajdonosom, azóta életem minden egyes percében arra lettem nevelve, hogy úgy kell viselkedni akár egy igazi, élethű, lélegző baba. Azóta felnőttem, viszont nem sok minden változott, még mindig eszerint létezem, legalábbis úgy kell tennem, mintha. Ez nem nehéz, hiszen beszélni épphogy tudok, elméletben minden oké, de gyakorlatban... Ő sohasem engedi, hogy kinyissam a szám, hiszen olyat a babák nem csinálnak. Kisebb koromban volt elég lehetőségem megtanulni ezt a leckét. A világról általában a tévében levő dolgok tanítanak, abban a szűkös időintervallumban, amit Ő nem tölt itthon. Kivéve, amikor kirándulni megyünk, olyankor mindent a saját bőrömön tapasztalok. Néha Ő is mesél, de sohasem kérdezhetek, ez eléggé megnehezíti a dolgom. Főleg, hogy temérdek kérdésem lenne. Például, hogy az iskola tényleg létezik-e és ha igen, akkor én miért nem járhatok. A táncról, hogy tényleg olyan szórakoztató e, mint amilyennek tűnik, hogy vajon nekem is menne vagy ahhoz túlságosan kétbalkezes vagyok? Ügyes vagyok egyáltalán vagy béna? Fogalmam sincs, semmit nem csinálhatok, amiben esetleg eltörhetek.

Egy ideig tényleg azt hittem, hogy csak egy átlagos, akármelyik boltban beszerezhető termék vagyok, néha még most is kételkedem magamban. A kinti világ túlságosan álomszerű és elérhetetlen ahhoz, hogy igaz legyen. Aztán kivisz, és olyankor rájövök, hogy én vagyok az egyetlen magamfajta. Egyedül én élek ebben a világban. Mindenki más ott van az üveg túloldalán, ahhoz, hogy elérjem őket, hogy végre feltegyem a kérdéseim viszont ki kell törnöm a saját életemből. Ha ez az én életem egyáltalán.

Persze erről a gazdám semmit sem tud, ha tudná, vagy épp csak sejtené, annak szörnyű következményei lennének. Összetörne, akár egy igazi porcelán babát.

A hajgumihoz rögzített dísz csatja végigszántja a fejbőröm, de még csak fel sem szisszenek. Ehelyett végigfut bennem a gondolat, miszerint vajon mikor serken ki az első vércsepp, hiszen mindig ez történik. Átfésüli a frufrum, aztán behelyezi a hosszú, arany-lila fülbevalót a cimpámba. Maga felé fordít, krémmel hidratálja az arcom, majd egy pár csepp fehér alapozót nyom a kézfejére, a sminkes asztalkán lévő szivacsért nyúl, és precízen elkezdi felvinni a krémes anyagot az arcomra. Tüsszentési inger tör rám, de kénytelen vagyok visszatartani, nem hapcizhatom, hisz már csak a pirosító maradt és végzünk, végre fellélegezhetek.

A sminkem körülbelül fél óra múlva elkészül, így felállít majd a szekrényhez vezet, hogy kiválassza az aznapi ruhámat. Végignéz rajtam, jobbra majd balra fordítja a fejem, aztán visszafordul a szekrényhez és elkezdi húzogatni a választékot. Végül megáll egy lila, hologram flitteres fodros szoknyás ruhánál. Felhúzza rám a testszínű harisnyát, és az arany, fodros szélű zoknit, végül rám kerül maga a ruha is. Azt hiszem nem szeretem a flitteres darabokat, mindig kikezdi a bőröm, igaz később Ő mindig gondoskodik rólam, és bekeni a piros részeket. Az olyankor érzett hűs bizsergést viszont kedvelem... azt hiszem.

Az ajtóban rám adja az apró sarokkal rendelkező arany cipőt, persze csak azután, hogy ő már készen áll az indulásra, majd elhagyjuk a bezártságot jelképező házat. Óvatosan besegít az autó anyósülésére, amikor már biztos benne, hogy biztonságban és gyönyörű állapotban, mozdulatlanul ülök - akár egy igazi baba - ő is helyet foglal, végül beindítja az autót.

A jármű csak úgy nyeli az előttünk elterülő útszakaszt, de az égen szálló madarakat még így sem tudjuk megelőzni. Vajon egyszer én is lehetnék olyan szabad, mint ők? Vajon én is tudnék repülni, vagy ez csak az ő kiváltságuk? Egyszer talán én is kiváltságos leszek... Úgy gondolom minden élőlény képes a repülésre, hogyha elég boldogság járja át a szívük. A repülést nem feltétlen kell úgy értelmezni, mint a madarak, hiszen mindenkinek mást jelent a szabadság.

De szükségem van nekem arra egyáltalán? Nézem a madarakat és ki akarok törni, érzem, hogy ezt akarom, hogy több vár rám, mint amit vele kaphatok.

Mégis... amikor rá nézek... A határozott vonalú, borostás arcára, az apró, de egyre sűrűbb ráncokra a szeme sarkában, a csapott ívű orrára, vékony ajkaira, érzek valamit, ami nem feltétlen rossz. Ez az érzés pedig elgondolkodtat, tudnék-e nélküle élni? Valószínűleg nem, pedig még a nevét sem tudom. Ő engem mindig YooA-nak szólít, de én sohasem beszélek. Vajon képes lennék rá?

A cukrászdába érve kíváncsi tekintettel hajol a fagylalt pult felé. Fogja a kezem, mint aki attól retteg, hogy valaki elrabol. A pultban lévő fiatal nő tekintete értetlenül nézi porcelán arcomat, és az idős emberrel összefűzött ujjaink. Miért érzem magam zavarban? Elengedném a kezét, kiszakítanám magam a szituációból, de valami mégse engedi, valamiért nem megy. Így amikor felegyenesedik, majd felém fordulva megszólal, csak halványan elmosolyodom, ahelyett hogy rohannék, amíg a lábam bírja.

- Melyik fagylaltot szeretnéd YooA? - Krémes hangja felállítja a szőrt a hátamon.

Bájosan oldalra fordítom a fejem, majd az ujjammal az epres fagyira mutatok, hiszen az a kedvencem. Ez félig hazugság, azért az a kedvencem, mert mindig azt eszem, szerinte olyan színű, mint a pír az arcomon. A többinek az ízéről fogalmam sincs, de nem baj, szerintem félek az új dolgoktól.

A hólyagom, egyre jobban szorít, ahogy eszem a gombócokat. Ő arról beszél, hogy nyáron melyik tengerpartra kellene menni nyaralni. Mindig együtt megyünk, mert azt állítja senki sincs, aki úgy vigyázna rám, mint ő. A legnagyobb félelme, hogy egyszer valaki össze fog törni. Tényleg ennyire törékeny lennék? A hólyagom azt bizonyítja, hogy igen, hiszen nem bírom tovább. Összeszorítom az izmokat az arcomon, jelezve, hogy természetellenes dolog fog történni. Morog, majd a mosdó felé bök, én pedig lassan, mégis sietve indulok meg a folyosó felé.

Folyamatosan figyelem, lefordulok az első kanyarban, amikor már nincs látótávolságon belül szaladni kezdek. Egészen addig, míg valaki mellkasának, végül pedig a földnek csapódok.

- Fenébe már! - morog, miközben a cookie darabkákat söprögeti a kötényéről. Aztán észrevesz engem. - Jól vagy? - intézi hozzám a kérdést, mire tekintetemmel azonnal feljebb pillantok, egészen az arcáig.

A szemek lebilincselnek, olyan fogságban találom magam, ami sokkal erősebb, mint amiben eddig éltem. Látom benne az életet, hogy mi várhat rám a falakon kívül, mindent amire szükségem van.

Miközben felsegít rátalálok a névtáblájára. Életemben először, megszólalok egy ember előtt.

- Kim... - nyögdécselem. - Han...Bin - olvasom ki lassan, makogva.

Tekintetünk összekapcsolódik. Látom a repülést. Igazából szerelembe esem, először, igazán, utoljára.

Biztos vagyok benne, hogy ki akarok törni.