Idegen

 

Music challenge 4.0 pt.7 - Evanescence - Haunted

„És nem tudom miért, hisz sírni szeretnék, most mégsem könnyezem.” - Miklós Tibor

Nézlek, de nem ismerlek meg.

Nézlek, kívülről minden ugyanolyan, de mintha mégse te lennél. Egy idegen vagy. A kétségek ragacsos feketesége összekapaszkodik a torkomban, csomót formálva, megnehezítve a légzésemet. Emlékeztetem magamat: az életem része voltál nyolc évig, de mégse igazán - ismerlek, de mégse. Hinni akarom, hogy ismerlek, de tudom, hogy soha sem ismerhettem meg az igaz valódat.

Két éve, amikor minden kezdődött, eldöntöttem, hogy nem neked hiszek, hanem benned hiszek. Az emberben, aki annyi éven át velem volt, vigasztalt, megnevettetett, megsiratott, elgondolkodtatott. De még akkor sem ismerhetsz ki valakit, ha fizikálisan melletted van, nemhogy az én esetemben. Mégis, én beléd fektettem az összes hitem, igyekezve, hogy ne vakon tegyem mindezt. Igyekezve, hogy a lehető legkevésbé bántsam azt a nőt, aki olyan dolgokat mondott rólad.

Sokszor a hideg futkos a hátamon a nőktől. Az aljas, manipulatív, önmagukat áldozatnak beállító nőktől, akik dupla olyan szemétségeket tesznek a férfiakkal, aztán mindent mégis a másik nemre kennek. És futkos a hátamon a szőr azoktól az emberektől is, akik azt mondják nincs olyan, hogy hallgatólagos beleegyezés. Melyik nő mondja azt túlfűtött állapotban, amikor épp hevesen csókolózik valakivel, hogy: igen, akarom, melyik nő nem csak jeleket ad? Akkor ha én megengedem egy férfinak, hogy megcsókoljon, és a keze bejárja a felsőtestem, anélkül, hogy a fent említett szavak elhagynák a szám, két pillanattal később mehetnék a rendőrségre feljelentést tenni, csak azért mert nem mondtam ki az igent? Nem véletlenül létezik a testbeszéd.

De lehetséges, hogy ez a nő kimondta a tiltó szavakat, hogy ellenkezett, hogy átélte azt, amit majdnem minden fiatal nő átélt már legalább egyszer. Mindenki tudja mennyire kényelmetlen és kétségbeejtő helyzet az, amikor egy részeg srác rádmászik egy buliban, te pedig próbálod megértetni vele, hogy nem. Hogy milyen szörnyű gondolatok lepik el akkor az embert, hogy milyen félelem jár át, hogy mi lesz, ha nem sikerül véget vetni neki? Mi van, hogyha ez a nő, pontosan ezt élte át miattad?

Mindezek ellenére, én a remény mellett döntöttem. Reméltem, hogy igazat mondasz, hogy tényleg kölcsönös volt, hogy az idegen csak tőrbe akar csalni, hogy pénzt kért tőled mielőtt a rendőrségre ment, hogy az egész csak csapda.

Féltem, hogy mi lesz. Veled, a bajtársaiddal, akik már szinte a testvéreid voltak, velem és a sorstársaimmal, akik mind azt hitték ismernek és az életüket adták volna a boldogságodért. Hogy mi lesz velünk, mindannyiunkkal. Hiszen mi egy csapat voltunk, egy maszkot hordtunk, ami senki színét sem nélkülözhette. Legalábbis ebben hittem.

Aztán mindenki elhallgatott, volt, aki rövidebb időre, volt, aki hosszabbra. Te nagyon hosszú időre, aztán amikor megjelentél a Rózsámmal egy helyen, kitört a társaim között az első nagy belső háború, aztán még egy, ami már Őt is érintette. Mindneki szidta, pedig Ő volt az, aki a legkevésbé érdemelte meg, aki mindenét képes lett volna odaadni, hogy egy jobb világot teremtsen. Az egészben talán ez volt az egyik legfájdalmasabb. És amikor újra elkezdted hallatni a hangod, újabb csatatér alakult ki. De én örültem, mert végre láttalak. Végre tudtam, hogy jól vagy, hogy talán folytathatod, talán mind együtt folytathatjátok, mi pedig tovább kísérhetünk titeket egy boldog úton.

Telt az idő, és egyre meggondolatlanabb lettél. A többiek egy szót se szóltak rólad, te viszont minden egyes adandó alkalommal veszélybe sodortad őket. Valahol boldog lettem a szavaidtól, de másfelől aggasztott és nem értettem, hiszen mind olyasmi volt, amit mi, akik hittünk benned, mélyen magunkban mindig is tudtunk. Te mégis kimondtad őket, és nem tudtam eldönteni, hogy miért. Miért tennél valami ilyesmit? Miért sodornád veszélybe a saját bajtársaidat? Megállíthatatlanul azon gondolkodtam, hogy te ennél okosabb vagy, te nem lennél ennyire önző. Te nem esnél ilyen hibába. De újra és újra beleestél, és egyre jobban haragudtam.

Aztán a Rózsám felszólalt, és rá is haragudtam, sírtam és őrjöngtem. Rá talán jobban haragudtam, mint bárki másra. Miért? A kérdés egyszerűen nem hagyta el az elmém. Miért nem a saját nyelvén írt, amit nem tudtak volna így kiforgatni? Miért nem azon a nyelven írt, ahol megfelelően ki tudja magát fejezni? Miért kellett megszólalnia, hátsó, profi támogatás nélkül? Aztán tripla annyira haragudtam rád, amiért ezt az ártatlan lelket ilyen szituációba keverted. Egy szituációba, ahol szétszedték azok, akinek támogatni kellett volna őt. A legfontosabb, legértékesebb, gyönyörű Rózsámat kitépték a földből, letépték a leveleit, szétszaggatták a szirmait, és rátapostak. Kegyetlenül, hezitálás nélkül, mindenféle bűntudat nélkül, a saját önző érzéseik érdekében. Én pedig semmi mást nem tehettem, minthogy magányomban bömböltem az éjszaka kellős közepén, levegő után epekedve, miközben a szívem irdatlanul verte a mellkasom.

Utáltam a világot, a társaim és a Rózsámat, de legfőképpen téged. De még mindig bíztam benned, és egy boldog jövőben, ahol minden újra a régi. Mégha nem is teljesen, ugyanis semmi nem lehet a régi. De legalább hasonló. Valami hasonló, nekem már épp elég lett volna.

Egyre távolabb kerültem tőled, az érzéseim pedig szét akartak szakítani, de továbbra is kitartottam. Aztán túltettél minden elképzelésemen. Átléptél minden határt. Olyat tettél, amit soha senkinek nem lenne szabad, amivel nemcsak a saját, de más emberek életét is kockára tetted. Azt hittem ismerlek, de soha nem ismertelek, mert az ember, aki az én szívemben van, ilyet biztosan nem tett volna. Ekkor csalódtam benned a legnagyobbat, amiért ezt tetted, amiért ilyen szituációba keverted magad. Amiért cserben hagytál mindenkit, aki egy kicsit is hitt benned az elmúlt, bizonytalan időszak alatt. Amiért cserben hagytad a Rózsáim, amiket már nem egyszer megrongáltak. Úgy éreztem, mindenkit szembeköptél. A bajtársaid nevét, amiért fiatal koruktól kezdve annyit dolgoztak, amiért vérrel, izzadtsággal és könnyekkel fizettek, sikerült teljesen besároznod.

Elkezdtem nélküled sétálni tovább. De kiderült, mennyi problémád van és volt az elmúlt két évben, hogy gyógyszereket szedsz, hogy szakemberhez jársz. Kiderült, hogy azért kezdted újra hallatni a hangod, mert a zene segít rajtad, a rajongók szeretete segít, és az orvos tanácsolta, hogy újra csináld azt, amit szeretsz, mert az majd segít. Ismét medencét csináltam a szobámból. Megvetettem saját magam, amiért nem tudtam neked segíteni, amiért nem tudtalak rendesen támogatni. Annyiszor át akartalak ölelni, megnyugtatni, felajánlani a mindenem, ha az segít. De semmit sem tehettem. Elkezdtél lecsúszni, egyre lentebb és lentebb, én pedig nem voltam képes hálóvá változni, hogy elkapjalak. Még csak lehetőségem sem volt rá. Egy lassú égésű pokollá változott minden.

Bocsánatot kértél, és eltűntél. Egy bocsánat ekkor már vajmi kevés volt.

Tíz nappal az ítélet előtt írtam neked. Eszembe jutottál, és aggódni kezdtem, így hát írtam. Remélve, hogy látni fogod, hogy tudd, még ha egyedül is érzed magad, akkor sem vagy egyedül. Én itt vagyok.

Aztán megszületett az ítélet, a bíró nem a te javadra döntött, belőlem pedig minden elpárolgott. Nem éreztem semmit. Nem volt semmilyen reakcióm. Talán fel sem fogtam. Egyszerűen nem törődtem vele, mással foglalkoztam, nem beszéltem róla, nem gondoltam rá. Teljesen kizártam. Sivárság telített el.

Az egyik éjszaka nem tudtam aludni, kopogtatás nélkül rontott rám a Rózsáimhoz fűződő összes érzelem. Csak zokogtam, megállíthatatlanul. Egyszerűen nem értettem. Lehetséges lenne? Lehetséges, hogy a Velük együtt töltött évtized alatt, semmi nem jött át neked az üzenetekből, amit a világnak közvetítettetek? Hogy a tinédzser éveid végén és a fiatal felnőtt korodon befogott füllel és eltakart szemmel sétáltál végig?

Nem tudom elhinni, lehetetlennek érzem, hogy az Ő mellett eltöltött évek után, ilyet tenne bárki is. Ő ennél jobb. Ő ennél sokkal, de sokkal jobbat érdemel. Neki nem lehet olyan barátja, aki nőre erőszakolná magát, de olyan se, aki másokat veszélyeztetne, az utóbbit te mégis megtetted. Most pedig a bíróság úgy határozta, hogy az elsőt is. Ő ennél ezerszer jobbat érdemel, és megszakad a szívem, hogy ezt tetted vele és az értékekkel, amit képvisel egyedül és veletek karöltve. Hogy mindazt, amit Ő a világnak ad, és adott, rajtatok és rajtad keresztül, ennyire semmibe vetted. A szívem milliónyi szögesdrót fogja közre, a tény pedig, hogy ezek után, mit érezhet Ő, hogy vajon magát hibáztatja-e, hogy vajon úgy érzi-e rossz barát, az összes oldalról húzza a szúró drótokat, milliónyi cafatokra tépve szenvedő szívemet. Hogy a többieket is ennyire semmibe nézted. Hogy magaddal együtt lehúztál több, a szívüket lelküket kidolgozó fiatal srácot, akiknek utat kellett volna mutatnod, akiket segítened kellett volna... szétszaggat.

Itt vagy a lelki szemeim előtt, a pillantásod, a nevetésed, az oly kevés, de számomra annál értékesebb igazi közös pillanatunk. Itt vagy, és nem tudom elhinni, és még mindig hinni akarok. Lefelé húzol egy mocsárba, amiből nem tudok szabadulni. Hinni akarok neked, úgy, mint két éve, amikor legutoljára találkoztunk, amikor még az életem tettem volna rád. Amikor összefontuk az ujjainkat, és szórakozott pillantásokkal jutalmaztuk felváltva a kezünket és egymást. Emlékszem, akármikor rád pillantottam, te az egymásba kapaszkodó ujjainkat nézted, és akármikor a kezeinkre pillantottam, te mindig engem néztél. Megöleltelek. Pár nappal előtte azt mondtam neked, hogy csak benned bízom, hogy azt akarom, légy boldog.

Körbenézek, a sorstársaim közül sokan egy szempillantás alatt eldobtak, nem csak azok, akik már két éve is megtették, hanem mások is. De én erre nem vagyok képes. El kellene téged engednem, de nem megy. Fellebeztél, ez pedig csak erőt adott annak a pislákoló fénynek, ami a te lelkedért ég. Úgy érzem húzol magaddal, hogy veled süllyedek. Közben nem is te kapaszkodsz belém, hanem én beléd, az emberbe, akiről úgy hittem, ismerem.

El akarlak engedni, legalább csak annyira, hogy ne fájjon. A gondolat, hogy valakit szeretek, aki nagyon úgy tűnik, hogy egy kiszolgáltatott nőhöz erőszakosabban közeledett, bekebelez. A gondolataim harca pedig megsemmisít. Mi van, ha minden hamis és elengedlek? Mi van, hogyha igaz és én mégis kitartok melletted? Hogy engedhetnélek el, vagy foghatnám továbbra is a kezedet nyugodt szívvel, amikor sohasem fogom tudni az igazat? Lehet, hogy miattad egy szörnyű emberré válok...

Mindent magamban tartok. Szorongok, ha arra gondolok, hogy beszéljek rólad és az érzéseimről valaki másnak. Mi lesz, hogyha másként gondolkodnak, mint én? Félek, hogy olyan érveket hoznak fel, ami ellen nem tudok védekezni. Megijeszt, hogy milyen ocsmány, szörnyű dolgokat mondhatnak rád, amik talán igazak. De legfőképpen a saját érzéseimtől félek, a saját nyomoromtól, mindattól, amit elnyomok magamban.

Ezt tetted velem, ezt tette velem az a nő, és nemcsak velem hanem a saját bajtársaiddal is. Sőt, velük még sokkal rosszabbat tettél. Ha én ezt érzem, akkor a Rózsáim, min mehetnek keresztül? Ezért ismét csak felemészt az irántad érzett harag és csalódottság.

Közben mégis rettegek, mert neked a legrosszabb. Mellette félig utálom magam, amiért sajnállak, mert mi van, ha meg se érdemled? De a rettegés erősebb - hogy a feketeség még jobban elnyel, hogy egyre mélyebbre fogod magad ásni a saját poklodban. Megöl a gondolat, hogy valami olyat teszel, amit nem lehet visszafordítani. A kilátástalanság végzetes tettekre kényszeríti az embert. Te már bebizonyítottad, hogy el tudod veszíteni az irányítást.

Nem teheted meg velem és senki mással, hogy itt hagysz. Mindegy, hogy igaz-e vagy sem, amivel megvádoltak, akkor is azt akarom, hogy boldogan élj. Ha igaz, akkor csak azután, hogy vezekeltél a bűneidért, hogy magadba néztél és beláttad a hibáid.

Nézlek.

Egy idegent látok.

Tovább nézlek.

Azt akarom, hogy jobb ember legyél, de ha Mellette nem sikerült ennyi éven át, akkor van egyáltalán remény? Én hinni akarom, hogy van.

Jobb emberként egy boldog életet kívánok neked.

Azt kívánom, hogy újra téged lássalak.

„És nem sírok ne félj, csak erős ez a fény, attól könnyezem!” - Miklós Tibor

Sziasztok!

Biztos vagyok benne, hogy lesz, aki teljesen tudja, hogy miről írtam. Mindenesetre azt kérem mindenkitől, hogy ne kommentálja a személyt, akiről írtam és a fent említett cselekedeteit. Nem szeretném, hogyha menne a személy szidalma a kommentekben, vagy bármilyen aki ilyet tesz az ilyen meg olyan ember, mert lehet ő is ilyet tett, de lehet nem... nem tudom. Úgyhogy ha valaki esetleg ezt tervezte, akkor hálás leszek, ha inkább nem kommentel. Tudom, hogy ez így ellentmondásos, és hogy simán megtarthattam volna ezt magamnak is, ahelyett, hogy a challenge részeként megosztom... de ki kellett adnom magamból, és a dal szövegrészleteivel egyszerűen csak kijött minden.

Azért osztom meg, mert lehet van köztünk olyan, akinek segít, akinek enyhítek a fájdalmán, vagy a lelkiismeret furdalásán, amiért őt is elérték ehhez hasonló érzelmek, vagy gondolatok.

Most pedig megyek és tovább sírok, mert a novella írása alatt még nem sírtam eleget LOL rip me