No.1 Music Challenge - 4. dal iKON - Worldwide
Minirigó xX
Kétszemélyes sportautónk apró lámpája világította be az előttünk
elterülő autópálya végeláthatatlan felszínét. Rajtunk kívül csak egy-két
eltévedtnek tűnő jármű foglalta el a sávokat, feltűntek egy-két másodpercre,
majd ahogy jöttek úgy vesztek mögöttünk a semmibe. A sebesség elérte a
maximumot, ahogy JongUp lába egyre közelebbi kapcsolatba került a pedállal, a
fák, bokrok még a sötét, csillagos ég is elhomályosult körülöttünk, a motor
búgó hangját elnyomta a hangszórókból érkező zene, amit képtelen lettem volna
beazonosítani. Egyedül a szürke aszfalt maradt, a sebesség és mi. Olyan volt,
mintha a végtelenségbe száguldottunk volna. Vele minden olyan volt.
Az autópályának lassan a végére értünk, JongUp kissé lassított,
épp annyira, hogy mégha csak milliméterekkel is, de sikeresen előzzön meg
minden autót. Las Vegas mindig is nyüzsgő város volt, ahogy egyre beljebb és
beljebb merészkedik az ember pedig még a nyüzsgőn is túltesz. Óvatosan és
körültekintően kellene vezetni ilyen helyeken, de Ő más volt. Féltem-e? Nem
mondanám. Élet és halál között lebegtünk, mégis mintha a nyugalommal táncoltam
volna. Az első pár alkalommal rettegtem, a lábaim remegtek, ujjaim hegye
fehérre változott, ahogy szorítottam a kapaszkodót, olyan merev testtartással
ültem az ülésben, akár egy darab fa. Mostanra az impulzus túlságosan ismerős volt
ahhoz, hogy így érezzek, az izgalom és a boldogság erősebb volt, mint a végzet
közelsége. Olyan nyugodtan ültem akár a királyi család tagjai egy délutáni
teázás alkalmával.
Mellette minden ilyen volt. Veszélyes, izgalmas és kockázatos,
mégis nyugodt. Hogyha le kellene írnom Moon JongUpot, akkor mindenképp ezt a
négy szót használnám és ötödikként kiegészíteném a ravasz jelzővel. Egészen
kiskorom óta ismertem őt, tudtam minden rezdülését, majdcsak minden gondolatát,
mindent, ami ő volt. Nem csak róla, hanem mindenki másról is; a szomszédság
postásáról, a kisbolt tulajdonosáról, a bankárról az utca végi bankban, a
legnagyobb sztárokról a tévében, mindenkiről, akit csak megláttam. De ő volt az
egyetlen, aki értékelt, aki nem a különcöt látta bennem, hanem a lehetőséget.
Kisebb koromban nem fogtam fel, hogy igazából csak egy eszköz vagyok számára,
utána szimplán nem érdekelt, később pedig már nem csak egy kellék voltam, amit
elővehetett a fiókból, amikor szükségét érezte. Ha pedig mégis így lenne, az se
zavarna mindamellett a kaland mellett, amit neki köszönhetek. Tokió, London,
Shanghai, Los Angeles, Párizs, ezek a városok csak a töredékei mindannak, amit
már meghódítottunk. Most pedig itt vagyunk Las Vegas szívében, készen állva egy
újabb sikeres akcióra.
JongUp végleg rálépett a fékre, ahogy megérkeztünk a Binion's
casino főbejárata elé, ezzel végleg a jelenbe kényszerítve. A luxusautó ajtaja
kitárult, én pedig próbáltam a legkecsesebb mozdulat sorral kiszállni a már
túlságosan is alacsonyan ülő járműből. Combom tetejéig kivágott vérvörös selyem
ruhám eléggé rakoncátlan volt, de ezúttal túljártam az eszén így fogkrém
reklámokat is megszégyenítő mosollyal szálltam ki. JongUp megjelent mellettem,
a kocsikulcsot átadta a legközelebb levő dolgozónak, ezt követően pedig
megszabadult vörös zakójától, amit pár pillanattal később csupán spagetti
pánttal takart, szinte mezítelen vállamra terített.
- Elölről is takarni kellene valamivel, túl nagy az a dekoltázs -
jegyezte meg piszkálódva.
- Azért a fekete inged maradjon rajtad - csíptem ujjaim közé az
említett ruhadarab anyagát, miközben ő karomba fűzte sajátját.
- Mindenképp - értett egyet JongUp, majd egészen közel hajolt az
arcomhoz. A lélegzete a bőröm csiklandozta, mintha egy tollat húztak volna
végig a gerincem mentén, a libabőr méginkább előjött, ahogy ismét megszólalt: -
Legalábbis, amíg itt vagyunk.
Enyhén szexuális celzású kis mondatát elengedtem a fülem mellett -
ez most nem a rakoncátlankodás ideje volt. Megindultunk a kaszinó belsejébe,
ahogy egyre beljebb értünk, már nem csak mi voltunk a világon és már nem is
azon a világon voltunk, amit mindenki ismert. Az arany bevonatú tartóoszlopok
vésett virágmintával voltak felöltöztetve, mindenhol a sötét színek domináltak,
amit a gépek változatos fényáradata tett élettel telivé, néhány teremben mintás
szőnyeget fektettek le, de még így is minden egyensúlyban volt.
Számomra a kaszinók mindigis egy elzárt univerzumot jelentettek,
ahol végre önmagam lehettem anélkül, hogy bármilyen negatív érzés is társult
volna hozzá. Amint átlépem az arany szegéllyel ellátott padlózatot egy-egy
kaszinóba menet a vérem azonnal felpezsdül, igazán élőnek érzem magam. Ahogy
megállok az óriási tükrök előtt - amik egy átlagos napon gúnyolódva néznének
vissza rám -, önmagamat látom. Egy olyan vonzó, igazi én áll velem szemben, aki
magabiztos, tudja merre tart az életben, akinek a lábai előtt hever az egész
világ.
JongUp ujjai kissé derekamba mélyedtek, ahogy próbált a bal
irányba terelni, én pedig kecsesen, nem elesve próbáltam sietős lépteit követni
a sejtető nagyterem felé, a változatos emberkavalkád közepette. Lassan elértük
a leghátsó poker asztalt a legnagyobb téteket megtevő ellenfelekkel együtt.
Nekünk mégsem volt okunk a félelemre, bárki ülhetett volna az asztalnál, a
végeredmény, akkor is ugyan az lett volna; győzelem.
Minden úriember mögött ott állt egy nő, barátnő, prostituált vagy
épp tettestárs, akárcsak jómagam. De egyik sem érhetett még csak a sarkamba
sem. A lapok kiosztása megkezdodott, a képességem átvette az irányítást, teljes
erőre kapott, többé senki sem rejtegethetett előlem semmit. Amit csináltam nem
gondolatolvasás volt, legalábbis nem annak nevezném, egyszerűen ránézek valaki
arcára és mintha egy filmet veszítenének le előttem felirattal. Mindent látok.
Hogy ki miket élt át, hogy abban a bizonyos pillanatban mit él át, mi jár a
fejében és mi lesz a következő lépése. Olyan érzés, mintha egész életük során
és még a meg nem történt egy percben velük lennék, pont mint az árnyékuk.
JongUp egy eszméletlen játékos, túlságosan is tehetséges ahhoz,
hogy leragadjon pár pitiáner asztal mellett, néhány dolcsiért szórakozó, piás
aljanéppel. Én csak a mentőöv vagyok számára, hagyom, hogy sodródjon az
áramlattal, hogy ússzon egy kicsit, amikor pedig már kezd vizet nyelni én a
megmentésére sietek. De soha sem előbb, hiszen sokszor a segítségem nélkül is
győzelmet arat. Szükség esetére megvannak a saját kis jeleink, apró, titkos
érintéseink, amit soha senki sem ismer, amire senki sem gyanakodik, mégis
mindegyik valamilyen jelentéssel bír.
Ez a menet is a szokásos rutinnal indult, csak az ellenfelek és a
környezet volt más. Élénken él bennem a pillanat, amikor JongUp első alkalommal
mutatta meg számomra a játékot, tizenhárom voltam, ő pedig tizenkilenc, valahol
még ő is gyerek volt, a ridegnek tűnő felszín alatt legalábbis az volt. Nagyon
sokáig nem értettem, hiszen túlságosan elvoltam foglalva vele és hogy miken
ment keresztül. Utálta amikor az életében “vájkáltam”, viszont én túlságosan is
szerettem ahhoz, hogy ne tegyem. Mindenesetre egy idő után egyre jobban
megértettem a szabályokat és egyre jobban élveztem, ettől függetlenül én
sohasem vettem aktívan részt a játékokban, csak hátulról segítettem őt. De ez
így volt rendjén.
A kártyák érték a kezeket, az asztalt, egymást, a zsetonok
repültek és csörögtek, ahogy egyre több landolt az asztal közepén. A tét
emelkedett, a játékosokon pedig egyre jobban úrrá lett az aggodalom és az
idegesség. Mi sohasem izgultunk, vagy stresszeltünk a játékok közben, számunkra
ez túlságosan is egyszerű volt ahhoz, hogy ilyesfajta érzéseket váltson ki
belőlünk. Nem volt más végkifejlett csak a nyerés.
Az utolsó körben voltunk, JongUpnak már a zsebében volt a
győzelem. A zseton forgott az ujjai között, miközben a megerősítést várta
tőlem. Arcához hajoltam, majd egy szerencse puszival jutalmaztam őt.
- All-in - Markába zárta a nemrég még pörgő zsetont, majd az
összeset ami katonás rendben előtte tornyosult az asztal közepe felé tolta.
A kettővel mellettünk lévő férfi óriási mosollyal az arcán felállt
a székéből és kiterítette a lapjait. Színsora volt, amivel én teljes mértékben
tisztában voltam, viszont ő azzal nem, hogy JongUp milyen lapokat birtokol. Már
nyúlt volna a zseton tenger felé, amikor JongUp is felfedte lapjai mivoltját
egy öntelt félmosollyal az arcán. A Royal Flös megnyerte nekünk a játszmát, így
boldogan öleltük magunkhoz a felfoghatatlan mennyiségű zsetont.
Beváltottuk a nyereményünk, ami az eddigi legtöbbnek bizonyult mind
közül. Volt okunk az ünneplésre, hiszen csak ebből a nyereményből ellehettünk
volna egész életünkben, de ez egyikünknek sem állt szándékában. Szerettünk
utazni, szerettük a kaszinókat, a fényűzést, az új nyeremény illatát, de főként
azt, hogy együtt csinálhattuk.
- És most? - fordultam JongUp felé a kocsiban ülve. - Mi a
következő állomás?
- Azt hiszem itt az ideje, hogy megszabaduljak az ingemtől -
jelentette be vággyal teli hangon, majd felém hajolt és mély érzéki csókba
invitált.
Ez volt a legjobb az egészben. Nem a pénz, nem az új városok vagy
az új kaszinók, nem is a táj, ami minden egyes repülés alkalmával valami újjal
kecsegtetett… Egyik sem ért fel azzal, amit ez a férfi nyújtott számomra.
Nélküle minden értelmét vesztené.
Még az a huszonhárommillió dollár is az ölemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése