„Lehetetlen”
mondta a büszkeség.
„Kockázatos”
mondta a tapasztalat.
„Értelmetlen”
mondta az indíték.
„Próbáld meg” suttogta a szív.
- Szeretlek
Byun BaekHyun – jelentette ki határozottan. – Tudom, hogy az egész ajánlatom lehetetlenül
hangzik… Csak mondj valamit, jó? Mondd, hogy igen vagy nem, bármit. Csak
kérlek, ne állj ott, és nézz rám úgy, mint egy véres rongyra…
JongIn
összeroskadt testtartással állt előttem, szeretetet árasztó szemeiből a
keserűség és a remény apró szikrája tükröződött vissza. Ez csak még jobban
összetört bennem mindent. Fájt őt így látni, rettentően rossz volt, hogy az ő
szíve miattam van darabokban. De az enyém is abban volt…
Mit tehettem
volna? Mondhattam volna, hogy rendben van, megteszem. Minden vágyam az volt,
hogy belemenjek a kérésébe, hogy megpróbáljuk, hogy együtt legyünk… De azzal
tönkretettem volna a családot. Elvágtam volna a húgom és a köztem lévő
köteléket. Mondhattam volna azt, hogy nem lehet, hogy verje ki a fejéből, és
kerüljük a másikat. Ezzel viszont magunkat tettem volna tönkre. Mindkettőnket
szenvedésre ítéltem volna.
Ezért inkább
csak álltam, és néztem őt. A hibátlan arcát, amiben semmi kivetnivalót nem
találtam, az ajkait, a szemét… Hallgattam a szívem halk suttogását, a
büszkeségem hangos tiltakozását, miközben ostoroztam magam, és a napot, amikor
ez az egész elkezdődött.
Az üveg csak
forgott a kör közepén, én pedig úgy éreztem, hogy soha nem fog megállni, ha
pedig igen, akkor én biztosan nem jövök ki belőle jól. Nyeltem egy nagyot,
ahogy a forgás lassulni kezdett, kezemet a pólóm nyakához emeltem, majd kissé
oldalra húztam azt, hátha több levegőhöz jutok. Tévedtem.
Nem hiába volt
a fojtogató érzés, ugyanis az üveg egyik része pontosan előttem állt meg, a
másik pedig a húgom barátja, Kim JongIn előtt. Hirtelen kivert a víz, mindent
éreztem csak jót nem. Azt reméltem, hogy a húgom majd meg fog menteni ettől az
egésztől, hogy heves tiltakozásba kezd, hiszen csak a szerelméről volt szó, nem
pedig valami vadidegen emberről… Újra tévedtem.
- Uram atyám!
– sikított fel. – Ezt feltétlenül látni akarom!
JongInnal
egyszerre kaptuk felé a fejünket. Ez most komoly?
- BaekHee-ah!
Jól értelmezem, hogy most azt akarod, hogy a bátyád és én csókolózzunk? – akadt
ki JongIn.
Igen… pontosan
ezt akarja… Mivel ez volt a játék lényege! Pörgetünk, és ahol megáll az üveg,
az a két személy cuppan a másik ajkára. Azt reméltem, hogy majd a húgom
valamelyik szexi, formás barátnőjével kell smárolnom, NEM A PASIJÁVAL.
- Aj,
JongIn-ah, ez csak egy nyelves, nem kell túldramatizálni. Ettől függetlenül,
még ugyanúgy hetero maradsz és engem fogsz szeretni. Igazam van, vagy igazam
van? – simította kezét szerelme arcára, majd egy apró puszit adott rá.
Én nem tudtam
másra figyelni JongIn húsos, vastag száján kívül. Az agyam csak azon járt, hogy
nemsokára azok az ajkak az enyémekkel fognak összeolvadni. Hazudnék, ha azt
mondanám, hogy én is annyira könnyen vettem ezt az egészet, mint a húgom. HÁT
BASZOTTUL FÉLTEM.
Az addig oké,
hogy a húgom smárol a barátnőivel, vagy, hogy a húgom smárol más lányokkal,
vagy fiúkkal, a haverjaimmal, egy teknőssel, tökmindegy. Nem érdekel. Na de ha
már a barátnőmmel kéne neki, na az igenis érdekelne. AKKOR ŐT EZ MIÉRT NEM
ÉRDEKLI? Byun BaekHee elment az eszed?
Miközben én
csendben szenvedtem, addig JongIn hangosan tiltakozott, mind hiába, ugyanis
ketten voltunk legalább tíz másik ember ellen. Pár perccel később már mind a
ketten álltunk a kör közepén, és vártuk az utasítást, hogy kezdhetjük.
Stopperrel mértük minden egyes párnál, hogy legalább fél percig csinálják, amit
kell. Faszom, hogy minden hülyeségbe belemegyek, amit a húgom kitalál.
- Normálisan
csináljátok, vagy plusz fél percig csinálnotok kell. Nem valami idétlen kis
puszikát akarunk látni – lökött közelebb minket a másikhoz, BaekHee.
- És – húzta
el a húgom barátnője. – Mehet.
JongInnak
nagyobb lehetett a lelki ereje, mint az enyém, ugyanis jobb karjával magához
rántott, majd ajkait rögtön az enyémekre helyezte, nyelvével pedig rögtön a
számba hatolt. Annyira meg voltam illetődve, hogy nem is tudtam volna ellene
tiltakozni. A szemeimet lehunytam, majd próbáltam másfelé terelni a
gondolataimat. Hát, nem igazán voltam rá képes.
JongIn
testéből áradt a hő, ráadásul annyira jól csinálta, olyan hozzáértéssel, hogy
teljesen elvesztettem az eszem. Ezt a hihetetlenül puha, és ízletes ajkai pedig
csak még jobban tetőzték. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy milyen, amikor egy
lánnyal csinálom ugyan ezt.
Időközben én
is átadtam magam az egésznek, és felvettem JongIn nyelvével a lépést, azért
harcoltam, hogy én irányítsak. Mégiscsak én vagyok az idősebb! Az uralmat
sikerült átvennem, amikor kezemmel erősen JongIn fenekébe markoltam, mire a
körülöttünk lévő lányok száját egy apró sikítás hagyta el.
Ez
visszatérített a valóságba, és rájöttem, hogy én most épp egy fiúval csinálom
mindezt. Nem is akármilyen fiúval, ugyanis a húgom szerelmével csinálom, és
KIBASZOTTUL ÉLVEZEM. Viszont a húgom már kevésbé élvezheti a látványt. Erre a
gondolatra hihetetlen erővel löktem el magamtól JongInt, és hagytam el a
házunkat, hogy minél messzebb legyek ettől az egésztől.
Te jóságos ég,
mit csináltál Byun BaekHyun! Hiszen te a lányokra gerjedsz, ráadásul a szexi, formás,
lányokra, akikbe véletlenül sem szerelmes a húgod. Most pedig… Simán megdugtad
volna a pasiját, hogyha nincs ott senki csak ti ketten, ha kell meg is tudtad
volna erőszakolni… Habár JongIn nem úgy viselkedett, mintha tiltakozna ilyen
esetben.
Ilyenekre
viszont még csak gondolni sem akartam. JongIn és BaekHee együtt vannak, már
több mint egy éve. JongIn szereti BaekHee-t, és semmilyen ferde hajlam nincs
benne, pont úgy, ahogy bennem sincs.
Ettől
függetlenül az elkövetkezendő hetekben úgy kerültük egymást JongInnal, mint
egészséges ember a pestisben szenvedőt. Lehetőségem szerint próbáltam minden
kisebb összejövetelből, és családi eseményből kimaradni, hogy még véletlenül se
találkozzak vele. Valamiért úgy éreztem, hogyha közelebb kerülnék hozzá a kelleténél,
abból nagyon rosszul jönnék ki.
Ugyanis
teljesen megfertőzött… Egyszeri alkalomnak kellett volna lennie, és az is volt,
de én többet akartam. Szörnyű volt bevallani, de akkor is akartam. Akármikor
csókolóztam nőkkel - még akkor is, ha tízből tizenegyesek voltak -, JongIn
mindig bemászott a gondolataimba, és nem tudtam elűzni. Egyszerűen ott volt,
mint valami kisördög, és arra buzdított, hogy azonnal keressem fel őt, és
teperjem le.
Akárhányszor
láttam a húgommal, legszívesebben ellöktem volna BaekHee-t, és harcoltam volna
ellene, miszerint JongIn karjaiba nekem van a helyem. Ez pedig egyáltalán nem
volt normális, tekintve, hogy a húgomról volt szó, és az ő szerelméről.
Ráadásul eddig semmilyen ferde hajlamot nem tapasztaltam magamnál, és teljesen kiakasztott,
hogy az utóbbi napokban igen. Azt pedig nem mondhattam, hogy lehetetlen lett
volna beleszeretnem JongInba, ugyanis nagyon jól ismertem őt.
- Teljesen
kikészültem ChanYeol… Te, mint ügyeletes felhőkarcoló, mi a frászt gondolsz
erről? Egyáltalán felfogtad az állapotom súlyát? – fogtam a fejem
kétségbeesetten.
- Milyen
súlyát? – nevetett fel. – BaekHyun egyszerűen csak egyemberes buzi lettél,
ennyi. Nem vagy halálos beteg, csak belehabarodtál a húgod pasijába. Ezzel
esetleg pszichológiai eset vagy, semmi több – tette a kezét szórakozottan a
vállamra, amit én idegesen elhajtottam.
- Ez meg a
másik! Családon belül csinálok ilyet, te jó ég! Arra a farokra várok, ami már
járt a húgomban, totál elment az eszem. Egyszerűen nem vagyok normális, kész,
ölj meg – álltam fel és kezdtem el járkálni.
-
Dehogyis öllek meg – rántott vissza a padra. – Amúgy is nem ez lesz az
első eset, hogy családon belül egy férfi több embert is megjár… Jó, talán nem
éppen a húg és a báty között váltogattak ezek az emberek, de előfordult már.
- Nagyon sokat
segítesz, komolyan – pufogtam.
- Most mit
kéne erre mondanom? Te vagy az első haverom, aki elkezdett vonzódni a saját
neméhez, mert JongIn még nem járt nálam. Ahelyett, hogy itt nyígsz nekem,
inkább menj és keress magadnak valami jó nőt, akivel komolyan veszed a
dolgokat. Ja, és ne a húgod pasijára gondolj, miközben épp kivered vágta a
fejemhez, majd felállt és otthagyott egyedül.
- Baszódj meg
Park ChanYeol!
Mesébe illő
napsütéses délután volt, csupán néhány bárányfelhő tarkította az eget, a szellő
kellemesen fújt, ezzel tökéletessé téve az egyébként füllesztő meleget. A
kertben épp család-barát grillpartit tartottunk, körülbelül ötvenen lehettünk,
ha nem többen. Anyáék minden nyáron szerveztek legalább három ilyen sütögetést,
hogy összegyűljön a család és a barátok. Ez volt az az esemény, amit akkor sem
hagyhattam volna ki, hogyha negyven fokos lázzal a kórházban lenne a helyem,
mert épp haldoklom. Ez természetesen JongInra is ugyanúgy vonatkozott, sajnos.
- Ne bámuld
már annyira – cseszett le ChanYeol, már vagy hatodszor.
- Jól van, na!
Te nem tudod milyen szar érzés – duzzogtam.
- Viszont azt
igen, hogy ha nézed csak rosszabb – vágott fejbe.
- Elmegyek
inkább a pincébe, és hozok még szenet – néztem rá gyilkos szemekkel, majd
otthagytam.
Úgy döntöttem,
hogy a pince előtt még meglátogatom a konyhát, és iszok egy pohár vizet, a
csodálatos társaságomban, hogy kitisztítsam kissé a gondolataimat. A végén az
egy pohárból kettő lett, és egy kis pofozkodást is társítottam mellé.
Lehetséges lenne, hogy egy csók miatt ennyire megbolonduljak?
Ahogy leértem
a pincébe azzal a lendülettel fordultam volna sarkon, és menekültem volna el,
hogyha egy bizonyos személy, aki hetek óta nem hagy nyugodni engedte volna...
Igen, Kim JongInról beszélek. Utáltam magam, amiért ennyi „szerencse” ért.
- Byun
BaekHyun! – mondta ki a nevem teljes határozottsággal, amitől teljesen kirázott
a hideg.
- Kim
JongIn – próbáltam volna olyan hanglejtéssel, mint ő, azonban ez nem jött
össze. – Nyugodtan felmehetsz, majd én viszem, ami kell – böktem az ajtó felé.
- Nem. Most
szépen elmondod, hogy mégis miért kerülsz engem, amióta csókolóztunk - mondta
ki, mindenféle fintor, vagy undorodó kifejezés nélkül az arcán. Mi a szösz?
- Hogy én,
kerüllek téged? – nevettem fel. – Ezt mégis honnan veszed? Mi okom lenne
kerülni a húgom barátját?
- Ezek szerint
semmit nem változtatott meg az a csók kettőnk között? – jött pár lépéssel
közelebb mire én hátráltam.
- Dehogyis –
ráztam bőszen a fejem.
- Akkor jó –
mosolyodott el sejtelmesen. – Menjünk.
- Menjünk –
egyeztem bele, majd az ajtóhoz siettem, és menekültem volna el, hogyha tudok.
Azonban a híres szerencsém megint utolért, ugyanis nem tudtam. Most már nem
csak magamat, hanem mindent és mindenkit utáltam.
Fel akartam
rántani azt az istenverte ajtót, arra azonban nem számítottam, hogy nem fog kinyílni.
BERAGADT A KURVA AJTÓ. Oké BaekHyun nyugi, semmi baj. Majd kiszabadít valaki,
előbb vagy utóbb, de inkább előbb. Istenem könyörgöm előbb.
Kétségbeesetten
fordultam hátra, és ugyan ilyen lendülettel vetődtem az ajtónak, ugyanis JongIn
annyira közel volt, hogy azt hittem meghalok. A szemeim elkerekedtek, nyeltem
egy nagyot, és imádkoztam magamban, hogy csak ezt ússzam meg.
- Mi a baj? –
kérdezte lehelete pedig csiklandozta az arcomat.
- A-az, az
ajtó nem nyílik – makogtam. Ő csak kérdőn nézett rám, majd a kezét a mellette
lévő kilincsre vezette, a másikat pedig az ajtón támasztotta meg szintén
mellettem. Szó szerint közrezárt a karjaival és így próbált meg kiszabadítani
minket. – Most mi legyen? – fogott közre rendesen a másik karjával is. – Úgy
néz ki itt ragadtunk – húzta féloldalas mosolyra a száját.
- Bassza meg!
– ütöttem bele az ajtóba, majd rátapadtam JongIn ajkaira.
Éreztem, ahogy
a teste hirtelen megfeszült, majd ahogy ellazult, ujjait pedig megpihentette a
csípőmön. JongIn hagyta, hogy megcsókoljam őt, és nem csak hagyta, hanem
viszonozta is a csókom. Ujjaival a derekamon kezdett zongorázni, mire
kezem felcsúsztattam a tarkójára, hogy megtapinthassam selymes haját.
Cselekedetemre kissé megszorította a derekam, mire én egy aprót haraptam az
alsó ajkába.
A kis
jelenetünket valami nemkívánatos állat zavarta meg, ahogy lelökte az egyik
dobozt a polc tetejétől. Hirtelen rebbentünk szét, majd hosszan, csendben
néztük a másikat. JongIn ajkai felduzzadtak, és vörösebbek voltak, mint előtte
bármikor, amikor láttam őt. ÉN csináltam ezt vele, ez pedig hihetetlenül
tetszett.
JongIn nyugodt
arca egyik pillanatról a másikra teljesen elborult, és idegesen vágtatott el
mellettem. Válla találkozott az enyémmel egy röpke pillanatra, ezzel kissé
kibillentve az egyensúlyomból. Én csak álltam ott, és néztem az ajtót, amin
távozott. Tényleg megtettem, az előbbi jelenet tényleg megtörtént…
Ez után az
alaklom után teljesen biztos voltam benne, hogy elment az eszem, és hogy a
szívem rettentően rossz útra lépett. Ezzel semmi baj nem lett volna, hogyha
szándékában állt volna visszafordulni, azonban nem volt. Ráadásul akármilyen
szexi, stoppoló nőt látott az út szélén, akkor is csak vágtatott előre a cél
érdekében. A cél pedig nem más
volt, mint Kim JongIn. A húgom barátja, aki nem hogy közelebb került volna
hozzám, hanem csak távolabb. Legalábbis én így éreztem.
Viszont a
pincés eset óta nem hagy nyugodni a tény, miszerint JongIn élvezte azt, amit
csináltunk. Tetszett neki BaekHyun – suttogja mindig a belső hang, és minden
egyes alkalommal egyre jobban meggyőz arról, hogy JongInnak tényleg nem volt
ellenére a kis akciónk. Ez a tény pedig nem boldoggá, hanem csak szomorúbbá
tett, és jobban szenvedtem tőle, mint bármi mástól egész életemben.
Először is
azért, mert konkrétan megcsókoltam a húgom szerelmét, tehát elértem, hogy
megcsalják a húgom. Másodszor, ha ez igaz, akkor JongIn nem szereti a őt, mert
ha az ember szeret valakit, akkor nem áll le csókolózni annak a bátyjával…
Harmadjára pedig egy erkölcstelen dög lettem, akit senki és semmi nem érdekel –
még a saját húga boldogsága sem -, csak az, hogy kövesse a farkát. Egyáltalán
ilyen esetben mondhatok ilyet? Hiszen JongIn fiú…
Elmélkedésemből
a nyitódó ajtó, és a mögötte megjelenő BaekHee feje szakított ki. Boci
szemekkel nézett rám, én pedig intettem neki, hogy nyugodtan jöhet, nem zavar.
Igazából nagyon is zavart, és ő volt az egyik személy, akit a legkevésbé
szerettem volna a társaságomban, de mégiscsak a húgom, így muszáj voltam
beengedni. Bezárta maga mögött az ajtót, majd ő is hanyattfeküdt az ágyon, pont
úgy ahogy én.
- BaekHyun, te
fiú vagy.
- Azt hiszem –
sóhajtottam, mire megrúgott oldalról. – Aú!
- Ne most
szórakozz, komoly dologról akarok veled beszélni, na. Szóval te fiú vagy, ezért
egy fiú agyával és szerszámával gondolkozol… - Azt hiszem… - Szerintem JongIn
megcsal.
Ebben a
pillanatban hálát adtam az égnek, hogy a húgommal nem kell szemtől szemben
ülnöm, mert amúgy se tudtam volna a szemébe nézni, de így meg még úgysem. Egy
dög vagyok.
- E-ezt miből
gondolod? – nyeltem egy nagyot.
- Körülbelül
három hete – A grill parti volt akkor… -, nagyon furcsán viselkedik. Alig van
velem, és amikor mégis találkozunk annyira távolságtartó. Olyan, mintha nem
akarná, hogy bármiféle testi kontaktusba lépjek vele… Úgy – emelte ki a
szócskát, hogy felfogjam, miről beszél -, is alig vagyunk együtt. Nem értem,
régebben minden annyira jó volt, most meg… Félek Baek, nem akarom elveszíteni,
de nem tudom mit csináljak.
JongIn nem
szerelmes a húgomba. Mondd neki, hogy szakítson vele – jelent meg egy kisördög
a vállamon.
- Biztos csak
rossz napja van…
- Napja? –
nyögött fel.
- Akkor izé…
hetei… Figyelj BaekHee, ismered JongInt nem? – kérdeztem, mire bólintott. –
Olyan ember ő, aki megcsalna bárkit is? Annál jobb, igaz? – bólintott. Miközben
beszéltem a lelkiismeret rettentő erősséggel csikarta a lelkemet, és nem úgy
tűnt, mint aki abba akarja hagyni.
- Beszélj vele
– ugrott rám hirtelen.
- Tessék? –
tátottam el a számat, mire a haja beleért, így majdnem megfulladtam.
- Jól
hallottad. Te jóba vagy vele, hívd át és beszélj vele. Holnap egésznap nem
leszek itthon, mert anyáékkal megyünk arra a sport napos eseményre. Légy szíves
BaekHyun, beszélj JongInnal. A kedvemért – kezdett el ölelgetni.
- Jól van,
csak engedj el – kérleltem, mire leszállt rólam.
- Hívd fel
most. Hallani akarom, hogy tényleg beszélni fogsz vele – nyomta a képembe a
telefonom, ami fogalmam sincs hogyan került hozzá.
- Ne idegesíts
már ilyenekkel, majd holnap felhívom – toltam el a kezét az arcomból.
- Hívja! –
kiabált, és tényleg tárcsázta JongInt.
- JongIn… Izé…
Szóval holnap át tudnál jönni? Beszélnünk kéne négyszemközt – vázoltam a
helyzetet, és magam előtt láttam, ahogy lepereg előtte, amint megerőszakolom.
- Nem is
tudom, a holnapi nap nem a legalkalmasabb – utasított vissza hála az égnek. A
fejem rázásával próbáltam a húgom tudtára adni, hogy mi a helyzet, azonban ő
nem fogadott el nemleges választ.
- Erre a
beszélgetésre nincs alkalmas pillanat. Holnap nem lesz itthon senki, így
nyugodtan tudunk beszélni, kettesben – olvastam fel tesóm telefonjáról, amit
írt. Csak a szavak kimondása után esett le, hogy mennyire félreérthetően
hangzott ez az egész, és hogy JongIn már biztos azt hiszi én akarok tőle
valamit.
- BaekHyun,
biztos vagy te abban, amit mondasz? – hallottam meg bizonytalan hangját.
- Holnap,
kettőkor! – És kinyomtam. – Ezért még sokkal jössz nekem – néztem fenyegetően a
húgomra, aki egy sunyi mosollyal az arcán kisomfordált a szobámból.
Nem! Nem, nem,
nem, nem, nem! Ez nem lehet! Egy idióta vagy BaekHyun, egy hülye! Ilyen és
ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben miközben tíz perccel kettő előtt a
tükör előtt álltam, és próbáltam normális formát varázsolni a hajamnak. Legalább
nézz ki jól ha JongIn jön, a szemedet is kihúzhatnád – suttogta a kisördög, én
pedig legszívesebben felrúgtam volna. Csengettek, nekem pedig megállt az ütő a
szívemben. Oké, csak normálisan.
Mint egy
csiga, úgy jutottam el az ajtóig, majd nagy levegőt vettem és kinyitottam azt.
Mintha egy egész ország esett volna le a szívemről, amikor a postás állt az
ajtóban. Aláíratott velem egy papírt, majd átadott valami csomagot, ami a
húgomnak érkezett. Egy utolsó pillantást váltottunk, majd elfordult és elindult
a következő állomása felé.
Már épp zártam
volna be az ajtót, amikor megakadályozták. Megéreztem az ő ujjait a
sajátjaimon, a hirtelen égető érzés miatt elrántottam a kezem.
- Tehát itt
vagyok. Mi az a halaszthatatlan dolog, amit meg kell beszélnünk? – ült el a
kanapéra JongIn. Úgy mozgott a lakásba, mintha otthon lenne, ami nagyjából igaz
is volt. Mégis idegesített a tény, hogy nem miattam érzi magát így, hanem a
húgom miatt.
- BaekHee.
Tegnap bejött a szobámba és panaszkodott… Miért kerülöd őt? – tértem azonnal a
lényegre, miközben biztonságos távolban álltam tőle.
- Gondolhattam
volna – rázta meg a fejét. – Az igazat, vagy valami kevésbé fájdalmasat?
- Az igazat –
jelentettem ki. – Jogom van tudni, miért vagy ilyen a húgommal. JongIn felnevetett.
- Ezt most úgy
mondtad, mintha te nem tettél volna vele rosszat – támaszkodott a térdére, majd
felállt. – Azért kerülöm, mert valaki megcsókolt pár hete egy bizonyos grill
partin. Lehet csak én vagyok ezzel így, de az eset óta nem tudok a húgod
szemébe nézni… Akármikor megcsókolom, vagy hozzáérek, mindig eszembe jut az - Hogy
neked kellene ott lenni BaekHyun -, hogy megcsaltam őt. Az egész a te hibád.
Ne így nyerjem
meg a lottót légy szíves.
- Majd azt
mondom neki, hogy nem megy a tánc – suttogtam, majd gombóccal a torkomban
felrohantam a szobámba, magamra zártam az ajtót, és összetörten a földre
rogytam.
Azt hittem
majd jobb lesz… Azt hittem, hogy előbb vagy utóbb, de a húgom ismét boldogan
fog flangálni a házban. Azt hittem, hogy elmúlik ez az egész rémálomba illő
szituáció, de tévedtem. Mint sok mindenben manapság, ebben is tévedtem.
- ChanYeol - szólaltam
meg halkan. Egy domboldalon feküdtünk a leterített lepedőn, miközben az
arcunkat süttettük a ragyogó nap alatt, amit egy-egy felhő kitakart néha. – BaekHee
ma sírva jött be hozzám…
- Mit mondott
neki? – kérdezte. Tudtam, hogy levágta mi a szituáció, hogy JongIn szakított
vele, ezért folytattam.
- Azt, hogy
megcsalta őt, hogy az egész egy buliban kezdődött, egy idióta játékkal… Még azt
is, hogy először magának se akarta bevallani, de rá kellett jönnie, hogy már
nem szereti őt. Azt mondta, hogy olyan valakit szeret, akivel tudja, soha nem
lehet együtt. Azért szakított, mert nem tudta volna átverni őt – gördült le egy
könnycsepp a szememből.
- Miattad.
- Miattam.
Végre eljött az a pillanat is, amikor BaekHee napok óta először, meglepő jókedvvel palacsintát sütött a konyhában. Én a pultnál
ültem és figyeltem őt, jó volt végre újra mosolyogni látni őt, annak ellenére
is, hogy nem tudtam mi lehet az oka. Miközben sürgött forgott és a megfelelő
alapanyagokat kereste, én néha-néha a telefonomra pillantottam, ugyanis épp egy
beszélgetés közepén voltam a srácokkal.
- Oppa,
ideadod a tojást? – kérdezte, mire a mellettem lévő tojásért nyúltam, majd felé
dobtam, erre egy kisebb sikítás hagyta el a száját. – Normális vagy?! El is
ejthettem volna!
- De nem
tetted, mert profi vagy a labdajátékokban – mondtam higgadtan, mire megforgatta
a szemét.
- Ha leesett volna
biztos te takarítottad volna fel…
- Ez csak egy
tojás.
BaekHee épp
törte volna fel, amikor megcsörrent a telefon, és a hirtelen ijedtségtől erősebben
ütötte a pult széléhez, így az szétfröccsent.
- Takarítsd
fel, hiszen ez csak egy tojás – morogta, majd a telefonért ment, és felvette
azt.
Sóhajtottam,
letornáztam magam a székről, majd elkezdtem eszközök után keresgélni, amivel fel
tudom takarítani a mocskot. Nem voltam valami nagy takarító tündér otthon, de
azt nem gondoltam volna, hogy nem találom meg a papírtörlőt. Pedig tisztán
emlékeztem, hogy a gáztűzhely mellett van.
- Anyáék
voltak azok. Itthon hagyták a pénzt, szóval most utánuk viszem. Ott alszok,
mert nem lesz busz az éjszaka, te fejezd be a palacsintát – nyomta a kezembe a
papírtörlőt, miközben vázolta a dolgokat.
- Én is utánuk
tudom vinni kocsival – ajánlottam fel.
- Holnap vizsgázol,
nem engedik. Én viszem – mondta, majd két puszi után elindult kifelé. Ekkor
vettem csak észre, hogy már tetőtől talpig fel volt öltözve.
Morcosan
kezdtem el kavarni a palacsinta tésztát, ugyanis időközben megbeszélték a
srácok az esti programot, amire így én nem tudtam eljutni. Pedig igazán rám
fért volna a kikapcsolódás, a pia, és az egyéjszakás kaland is. De ez megint
nem adatik meg nekem… Mit tettem én, hogy ezt érdemlem? De aztán eszembe jutott
és inkább nem panaszkodtam, mert megérdemeltem mindent.
- Először nem
akartam csak így bejönni, de aztán… - hallottam meg JongIn hangját, mire
felpillantottam, és meg is láttam őt, amint nagy szemekkel néz rám, a kezével
pedig az ajtó felé mutogat. A kezem rögtön megállt a keverésben. Sosem hagyjuk
nyitva a kurva ajtót. – Nyitva volt az ajtó. Te nem BaekHee vagy.
- Te pedig nem
BaekHee barátja. Mit akarsz JongIn? – kezdtem el rázni a kezem, a fájdalom
miatt, de mikor rájöttem, hogy ez kívülről hogyan fest inkább abbahagytam…
- A húgod
mondta, hogy jöjjek át, és beszéljük meg, mert szerinte nem lehet így vége. Én
pedig átjöttem – tekintetével minden egyes dolgot végig mért, mindenhová nézett
csak a szemembe nem.
- BaekHee mondta
mit mondtál neki. Nem kellett volna idejönnöd – hánytam a szemére, majd ismét
el akartam menekülni, de ismét nem sikerült.
Ahogy JongIn
visszafordított ujjai a csuklóm köré fonódtak, ajkai pedig pár milliméterre
voltak a fülemtől. Ahogy beszélt éreztem meleg leheletét a bőrömön.
- Mivel már
tudod, és mivel a múltkor te kezdeményeztél… Nem kell aggódnod, az ajtót
bezártam. Szóval mi lenne, hogyha ketten mennénk a szobádba, miközben eldöntjük
ki legyen felül? – olyan érzékien mondta az utolsó mondatot, hogy elég volt
ahhoz, hogy minden lélekjelenlétem elvesszen. Így hát megadtam magam. Kim
JongIn idejött, és szó szerint levett a lábamról.
- Én, mivel én
vagyok az idősebb – ugrottam az ölébe, majd ajkaim az ajkaira tapasztottam, és
olyan hévvel kezdtem őt csókolni, mint még soha senkit. Mert tudtam, hogy
számunkra nem lesz holnap. Egy éjszaka és minden véget ér…
Legalábbis azt hittem. Akkor ott azt hittem, hogy JongIn lesz az
egyéjszakás kalandom, akiért pár perccel korábban epekedtem. De ez nem így
lett, ráadásul nem is én kerültem felülre, hanem ő… Viszont a későbbiekben nekem
is megadatott a lehetőség, és minden egyes alkalommal váltogattuk egymást.
Egyre többször találkoztunk, egyre többször történt meg, és egyre
jobban összeszoktunk. Egyre jobban beleszerettem JongInba, ő pedig egyre jobban
belém, így az együttlétek egyszer csak átalakultak sokkal többé; szerelmeskedtünk.
A boldogságunk azonban nem volt határtalan, ugyanis tudtuk, hogy
egyszer be kell fejeznünk, hogy ez nem mehet így tovább. BaekHee és az egész
családom miatt sem. Én lettem a fekete bárány.
Én voltam, aki véget vetett az egésznek kettőnk között. Megtörtem.
JongInnak könnyebb volt, nem neki kellett elviselnie azokat a dolgokat, amik
lelkileg tönkretettek. Nem ő volt az, aki minden nap egy asztalhoz ült
BaekHee-vel, aki vigasztalta, a szakítás miatt. Nem ő volt, aki az egész
családjának a szemébe hazudott, titokban pedig azzal az emberrel feküdt össze,
akivel a szülei elképzelték a lányuk egész életét.
Most pedig a „szakításunk” után bő egy hónappal itt áll előttem, és előjön
egy ilyen ajánlattal. Egy olyan ajánlattal, ami hogyha a mi, az én érdekeimet
nézem, akkor visszautasíthatatlan. Viszont ha a családomét, akkor még csak
gondolatban sem szabad igent mondanom. Mert önző leszek.
„Néha igenis önzőnek kell lenni BaekHyun... Mert nem élhetsz úgy, hogy
senkit ne bánts meg, de mégis azt tedd, ami neked a legjobb”. Jutottak eszembe
ChanYeol szavai, arról a napról, amikor elmondtam neki, hogy JongInnal „együtt”
vagyunk.
- Egy önző ember vagyok, de nem érdekel. Szeretlek JongIn. Boldogan
megyek el veled, akár a világ végére is – túrtam a hajába, majd lelkiismeret furdalás nélkül csókoltam meg őt.
