Tűz & Hamu (Bang MinAh)

Sziasztok!

Music challenge - Rebecca Ferguson - Glitter & Gold

Uh, igazából nem tudom mit írhatnék most ehhez a történethez. Ahhoz képest, hogy milyen korán volt ötletem, eléggé sokáig tartottott megírnom, de végül készen lettem.

Remélem tetszeni fog ez is sokatoknak, akárcsak az előző :3

Minirigó xX

Miután a fürdőkádat sikeresen teleengedtem meleg már-már égetően forró vízzel, összeillesztettem a buborékfújó rácsot, majd a tapadókorongjait a kád aljára cuppantottam.

- Biztos vagy benne, hogy ez működni fog? - hallottam meg magam mögül SoJin kétkedő hangját. Csípőre tett kézzel felé fordultam.

- Biztos! Nem lesz tökéletes, de működni fog - győzködtem. - Kiskoromban is mindig ezt használtuk.

- Hát akkor mindjárt meglátjuk - mondta, félretolt és megindult a kád felé.

Csupasz lábujját elindította a víz felé, majd lassan, az egyberészes furdőruhába bújtatott testével együtt elmerült a vízben. Amint feneke a rácshoz ért az a középső illesztésnél kettévált. SoJin felsikoltott ijedtségében.

- Nyugi! Ez ilyen, mindig is ilyen volt, de attól még működik - hadartam, majd gyorsan visszacsúsztattam egymásba a két oldalt.

- De hisz még be se kapcsoltad - akadékoskodott.

Megforgattam a szemem, majd lenyomtam a masinán ékeskedő régi, már elsárgult gumis kapcsolót. A buborékok megindultak, barátnőm pedig kuncogni kezdett. 

- Na, ugye, hogy jó? - löktem az arcába egy adag vizet, mire ő is elkezdett kifelé pocskolni. Gyerekes játékunk és kacagásunk addig tartott, míg lábam el nem csúszott a vízben áztatott padlón. Hirtelen mindkettőnkön urrá lett a félelem, SoJin utánam nyúlt, én pedig jobb kezemmel megragadtam a mellettem lévő mosogépet, így sikerült megtartani magam. Gombóc szemeinkkel egymásra néztünk, mellkasunk fel-alá emelkedett.

- Hirtelen azt hittem mindennek vége - vallottam be, szabad kezemmel a mellkasom dörzsöltem.

- Hogy is lehetett volna vége mindennek, amikor még vár ránk pár üveg pezsgő? - kacsingatott a mögöttem lévő behűtött üvegek felé.

Egyetértően bólogattam, a kezébe adtam a pezsgőt és a két műanyag poharat, majd én is helyet foglaltam az apró méretű, kizárólag egyszemélyes kádban. Még jó, hogy kifröcsköltük a víz nagy részét, hiszen az érkezésemmel amúgy is a csempén landolt volna.

SoJin kezembe adta a poharakat, hogy könnyedén kibonthassa a pezsgőt, majd teletöltötte mind a két poharat. A koccintásunk csilingelő hangja elmaradt, de nem számított.

Buborékunk is volt, pezsgőnk is volt, és itt voltunk egymásnak; két elválaszthatatlan barátnő.

A kezemben tartott üveget pásztáztam, ujjam végigvezettem a kecses pohár peremén, a buborékok úgy szálltak felfelé, lebegtek tovább a semmibe, akár az én boldog emlékképeim. Mély levegőt vettem majd lepillantottam, a lábamat izgatni próbáló végtagot kerestem. Alig láttam, a jakuzzi csak úgy bugyogott, de tudtam, hogy az övé.

A menedzseremre néztem, majd elengedtem egy halvány mosolyt, a hideg is kirázott a jól ismert tekintetétől. Körülöttünk mindenki jól érezte magát, kellemes zene és üvegek koccanása keveredett a végetnemérő csacsogással és nevetéssel.  Pár hónapja még én is ilyen voltam… De hamar rá kellett jönnöm, hogy az arany és csillogás nem minden. Hiányzott a műanyag pohár, az a béna fürdőkád, a barátaim, a legjobb barátnőim…

Mielőtt a keze ennél is intimebb területre merészkedhetett volna felpattantam. A jakuzziban lévő emberek szeme hirtelen rám irányult, mindenki elnémult. Pontosan úgy, mint én, amikor a menedzserem ajánlatát először hallottam. Egyikük szólásra nyitotta a száját, azonban én megráztam a fejem. Nem mintha érdekelné őket, hogy mi van velem.  Helyesbítek: érdekli őket, de nem az emberi része; csupán egy jó falat, amin csámcsoghatnak egymás között; valami, ami egy jó pletyka alapja; egy szaftos sztori, amivel a nagyérdemű közönség előtt be tudnak piszkolni.

Hátat fordítottam, a pezsgőmmel a kezemben kiléptem a jakuzziból, nem foglalkozva azzal, hogy magamra tekerjem a törölközőm, orromat felszegve sétáltam el a konyháig, ahol továbbra is tartottam a képzeletbeli pajzsomat. Már így is elég jelenetet rendeztem ahhoz hogy elkezdődjenek a találgatások, de nem érdekelt. Beszéljenek csak, amit akarnak, nekem már nem számít. Már semmi sem számít.

Egy mozdulattal leborítottam a buborékos italt, majd az asztalra csaptam a poharat, reménykedve, hogy darabokra törik. Nem így lett. Derekammal a pulthoz támaszkodtam, két karom összefontam magam előtt. A konyhaszekrény túlsó végén kiszúrtam egy doboz cigarettát, odaérve csak a szálak vártak, gyújtó nélkül. Kihúztam egyet, majd a tűzhelyhez sietve meggyújtottam.

Utáltam cigizni, az utóbbi időben mégis ez volt a legmegbízhatóbb társam. Egy társ, aki ahelyett, hogy segített volna, és építően hatott volna az életemre, csak még jobban lerombolta azt. Ezzel a tudattal sétáltam be a vécékhez, ahol a takarítónő lenéző tekintetével találkoztam.

- Csodálatos estét önnek is! - Vigyorodtam el gúnyosan. A fogaim azonnal eltűntek, amint beugrott saját magam képe, miközben ugyan ilyen tekintettel bámulom magam a tükörben. - Tudja teljesen igaza van - közöltem vele, ahogy az egyik wc ajtajának dőltem. Beleszívtam a cigimbe.

- El-elnézést? - hangja bizonytalanul csengett, körbenézett az apró helyiségben, majd megilletődött arcát felém fordította. - Hozzám beszél?

- Ha nem csalnak a szemeim csak ön és én vagyok itt, magamhoz pedig még nem kezdtem el beszélni. Bár a pszichológusom szerint ez bármikor megtörténhet, tekintve hogy a magányom milyen szinteket ért el az utóbbi hónapokban. Talán vennem kéne egy kutyát.

Ábrándoztam a cigim végét vizslatva, ahogy a parázs egyre fentebb haladt elvarázsolt egy pillanatra. Akárcsak én, a hamu ott csücsült a szál végén, készen állva a zuhanásra, még tartott, de már nem sokáig. Hát segítettem rajta. A hölgy feszülten nézte végig, ahogy a hamu földet ér és bemocskolja a frissen feltörölt padlót. Egyszer én is elengedem, aztán az én darabkáim is így fognak szanaszét hullani.

Megköszörülte a torkát, vádló pillantása marta a bőröm, ismét feltörölte a padlót.

- Hölgyem, ezt talán odakint kellene csinálnia, vagy egy helyen ahol hamutálat is talál - közölte, megpróbált udvarias hangot megütni, de túlságosan irritáltam ahhoz, hogy ezt sikeresen tegye.

- Mindenhol magányos… - sóhajtottam. Elszívtam a cigarettát, készen álltam elpöccinteni a mosdó másik végébe, helyette viszont a kukához lépkedtem és inkább kidobtam. Alig észrevehetően, de elégedetten biccentett. - Tudja mindegyikünk közül Ön a legigazabb ember itt.

- Ebben nem kételkedem - pimaszkodott, majd az eddiginél is jobban kihúzta magát. - Ön se annyira... szörnyű - suttogta.

- Jaj, ezt még Maga se gondolta komolyan - nevettem fel. - A dalaim helyett saját magam löktem ki a polcra. Mint egy jól összerakott karakter egy játékban… Mindenki velem akar játszani. Azt hittem ha lesz pénzem minden úgy lesz, ahogy akarom, egyenes út a sikerhez… Pénz beszél, kutya ugat… viszont a mai világban ez már nem elég. Vagy szerencséd van és sikerül, vagy gazdag vagy és oda dobod a tested, akár egy darab csontot…

- Megéri ez egyáltalán? Ha szerencséd is van és tisztán sikerül? -  sajnálattól csöpögött a hangja. Utáltam ezt, főleg, hogy magamnak okoztam a bajt.

- Persze, hogy nem! De ezt akkor még nem tudtam… Felégettem magam mögött mindent, csak a hamu maradt. Mindenki, aki fontos volt, a legjobb barátaim, akiket nyűgként kezeltem, valami elvégzendő feladatként, amit halogatni kell… A családom, a hobbik, amiket imádtam, az ételek… Minden tűzbe borult, hamuként repültek egyre messzebb és messzebb.

- Azt mondják sohasem késő… - lágy hangja egyre közeledett. Ujjait állam alá téve emelte feljebb fejem, kezét a vállamra simította. - Ráadásul a Főnix madár is feléled a saját hamvaiból. Vagy mit beszélnek.

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Nem vártam a liftre, inkább rohantam a lépcső felé, pár emelet már nem állíthat meg. Az ajtóhoz érve kapkodtam a levegő után, megtámaszkodtam a szélében, adtam magamnak egy kis időt. Bátorságot kellett gyűjtenem. Vajon itthon lesznek? Megnyomtam a csengőt, pár pillanatba telt, mire meghallottam a kulcs forgását a zárban. A szívem hevesen vert. Voltam már szerencsés az életben, de lehet-e EKKORA szerencsém?

Az elkeserítő választ túl hamar megkaptam. A remény elengedte kezem, mintha félne, hogy megfertőzöm, ha velem marad. Egy fiatal, átlagos kinézetű nő nyitott ajtót, mögötte a konyhában egy férfi mozgolódott, éneke betöltötte a teret.

- DongHo halkabban már, itt áll valaki a Tévéből, az ég szerelmére! - morgolódott, majd mosolyogva felém fordult.

Talán most kéne elengednem?

HyeRi túlzásba esett, hangos dúdolgatása lengett körbe, ahogy a kanapén térdepelve izgatottan szorítottam mellkasomhoz az érzelmeim áldozatául esett párnát.

- Tudnál halkabban vonyítani, nem hallom a számokat! - kiáltottam ki a konyhába mérgesen.

HyeRi épp valami új sütemény recepten ügyködött, hogy levezesse a mindennapok által felgyülemlett kéretlen stresszt. Sütés-főzés közben persze szokása volt énekelgetni, amit általában nem bántam, sőt csatlakoztam hozzá, azonban egy ilyen fontos esemény alatt, mint a lottó számok húzása nem tudtam tolerálni.

- Akkor vedd fel a hangerőt! - Tűnt fel az ajtóban vékony alakja, egy nagy tál tésztát kevergetve. Dacosan rám öltötte nyelvét, mire felé dobtam a karjaimban fuldokló párnát. Természetesen nem ért el hozzá, így nevetve állt tovább, kevergetve a sűrű masszát.

Állítottam a hangerőn, nem törődve a zsémbes szomszédok véleményével, majd minden érzékemmel a televízióra koncentráltam. Egyszer gazdag leszek, és beindul a karrierem…

- 31… 7… 13… 14...

Úr Isten! Ezek az ÉN számaim! Hirtelen a szoba egy villámokkal teli térré alakult, mintha minden számnál egy áramütés ért volna. Az energia csak úgy áradt szét a testemben, az idegeim lassan pattanásig feszültek. Készen álltam robbani.

- 24… 41…

Már csak egy… Már csak egy! Egyre jobban dőltem előre a pozíciómban, ahogy az utolsó szám is elkezdett ereszkedni a szűk csőben. A pillanatok ezer évnek tűntek. Mintha az apró homokszemcsék az órában ragadtak volna, megállítva az oly értékes időt.  A győzelem a kezemben volt. A sírás kerülgetett.

- 6.

- Hat… Hat! HAT! HAT! HAAAAAAAT! - ismételgettem egyre hangosabban, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy eléggé instabil pozícióban helyezkedtem el. Előre borultam a kanapéról, ráadásul a tesitanár által valószínűleg egyesre értékelt bukfenc után még a fejem is csúnyán bevertem. De nem érdekelt. Nem tudtam abbahagyni az örömujjongást, könnyeim fékezhetetlenül potyogtak. Boldogságom határtalan volt. - HAT!

Sikoltásomra HyeRi a nappaliba rohant, a fakanál kiesett a kezéből, amint megpillantotta bőgő, eltanyált testemet.

- Jól vagy?! - aggódó hangja beteges nevetésre ösztönzött. Egy ilyen szituációban csak jól lehetek.

- GAZDAG VAGYOK, HYERI-YAH! ÉN EBBEN AZ ÉLETBEN MÁR NYERTEM!

Áldozat (Lee MinHyuk)

Sziasztok!

Music challenge - Queen – Bohemian Rhapsody

Hónapok óta nem írtam, és igazság szerint már az ékezetek használatát is elfelejtettem :'D Na mindegy... Itt lenne erre az ikonikus dalra írt kis novellám. Igazából amint megkaptuk a dalt én már tudtam, hogy mit fogok írni, csak ennek a gyakorlatba ültetése volt nehéz... Szerintem ez az eredményen nagyon erősen meglátszik...

Leírásokban most igazán szűkölködik a történet... Ezért bocsánat, de így tudtam kivitelezni. Oh és szeretném még az elején letisztázni, hogy én teljes mértékben az LGBTQ+ community mellett állok! Azt is, hogy fogalmam sincs, hogy mit élnek át az emberek, akik ezt a változást megtapasztalják, és csak remélni tudom, hogy a többség nem ezt.

Azért remélem legalább egy picurkát élvezhető.

Minirigó xX

Puha ujjam bizonytalanul pihent a ravasz érdes felületén, a pisztoly torkolata erősen feszült az előtte álló halántékához. Azt hiszem… ennyi volt. A szívem dobogása megtöltötte az üres, végtelen teret, ahogy próbáltam erősebben rászorítani a ravaszra, de nem sikerült… Fenébe is… miért ilyen nehéz kivégezni Őt?

Hiszen ő az az énem, akitől rettegek, akitől annyi ember, férfi, nő és szülő retteg… Aki ha megjelenik fájdalmat és kirekesztést hoz. Aki előtt majdnem mindenki úgy tesz, mintha semmi baj nem lenne vele, a háta mögött pedig megvetik és elutasítják. Aki bármennyire is próbál egyenlőséget és boldogságot hozni a világba, csak erőszakot és szomorúságot szül.

Szivárvány? Még mit nem… Ahol ő megjelenik, ott minden fekete.

- Arra számítottál, hogy valakit megölni annyira könnyű lesz? Ráadásul pont engem? – kérdezte cinikusan, festett körmeit pásztázva, mintha untatnám.
Az én fejemben voltunk, mégis úgy viselkedett, mintha az ő kezében lenne az irányítás. Ettől átjárt a düh,  ami elegendő löketet adott ahhoz, hogy megtegyem. Hát megtettem.

Kezdeti megkönnyebbülés áradt szét a porcikáim között, ahogy életem megrontója a földre hullott, saját vérének tengerébe. Kezeimből eldobtam a fegyvert, majd elégedetten a hulla mellé kuporodtam.  Az elmém végre csak az enyém volt. Megöltem.

- Biztos vagy benne? – Pökhendi alak tűnt fel a messzeségben, széket cipelt a kezében, háttal letette előttünk, terpeszben ráült, és a támlájára támaszkodott.

- Mi van? – köptem a szavakat.

A mindent tudó énem… Az okoskodó… Csak egyszer hagyna nyugodtan. De nem, mindig fel kell tűnnie a méregdrága öltönyében, a lesimított hajával, szemüveggel és a már nevetségesen giccses órájával, amit minden második pillanatban igazgat.

- Most úgy tűnik halott, de egy idő után úgyis visszatér… Minket nem tudsz megölni. Ráadásul az életed épp elkezdődött volna! – csóválta a fejét.

- Az életem?! Majdnem bűnbe estem! Ott volt az a férfi, és én majdnem… - megráztam a fejem, hátha örökké elfelejtem az emléket. - Biztos vagyok benne, hogy már így is egy külön szoba vár a pokolban, személyes ördöggel, a gondolatok miatt, amit neki köszönhetek! – hevesen mutattam a mellettem heverő testre.

- Miért félnél egy olyan helytől, aminek a létezését semmi sem bizonyítja? Egyébként is, ezt te nem így akartad, nem akartad a családod ilyen módon cserbenhagyni, de így alakult, el kell fogadnod. Ők talán sose fognak téged, de neked el kell saját magad. Véget vetni a mérgező környezetnek, hidd el, egy idő után, mintha mi sem történt volna, az életük megy majd tovább.

- Ez nem ilyen egyszerű. Az emberek itt szeretnek…

- Aki igazán szeret, az elfogad. Milyen szeretet az, ahol bezárnak egy kalitkába, ebbe a kalitkába itt a fejedben, ahol mindig próbálod megölni azt az éned, aki igazán vagy?

Utolsó szavai hallatán végigfutott a hideg a hátamon. Aki igazán vagyok… Nem lehetek ilyen… Hogyan is lehetnék?

- Én, én vagyok! – mutatóujjammal mellkasomat böködtem -, Nem Ő, vagy Te - felháborodva ejtettem ki a szavakat.

- Mi – körkörös mozdulatokat csinált, lassan, artikuláltan beszélt, mintha egy értetlen ovis lennék –, mi hárman vagyunk Te, Lee MinHyuk. Ha tőlünk meg akarsz szabadulni, akkor saját magadtól is meg kell.

Felállt a székről, ami abban a pillanatban köddé vált, majd magabiztos léptekkel felém indult. Arra vártam, hogy megáll előttem, de nem így lett. Ehelyett tovább ment, egészen a gyilkos fegyverig sétált, leguggolt érte, majd megragadva azt elém lépett. Felrántott a földről, és felém tartotta a pisztolyt.

- Gyerünk – noszogatott. – Tedd meg.

- Bolondnak tartasz?! – ordítottam torkom szakadtából. - Igen, néha azt kívánom, hogy ilyen érzésekkel bár ne jöttem volna erre a világra, de ez nem azt jelenti, hogy meg akarom magam ölni!

Szemeivel a bűnös énemre tekintett.

- Akkor őt miért ölted meg? – Mert nem én vagyok. Legalábbis szeretném, hogy ne én legyek… - Nézd meg az árnyékunk. Az enyém óriási, míg a tiéd apró, gyáva, tele szégyenérzettel. El kell fogadnod önmagad, minden pici hibáddal együtt. Amit a világ meg is kövezne, akár szemen köpne, neked azt a részed is szeretni kell, táplálni, gondoskodni róla. Akkor majd kiteljesedsz, és az árnyékod is erős lesz, csak úgy, mint saját magad.

- Én mára végeztem itt. Csak hagyj menni… Kérlek… - hangom kétségbeesett volt, már-már síráshoz hasonlított az ő félelmet nem ismerő hangszíne mellett.

- Nem! Itt vagy a kapujában annak, hogy szembenézz magaddal, hogy elfogadd a másságod és a vágyaid.

- A vágyaim mindenki másban undort es megvetést váltanak ki… Az emberek itt nem fogadják el azt, aki vagyok, akármennyire is szeretnek. Hogyha őt élni hagyom, akkor a férfit ölöm meg, ezt nem tehetem.

- Egyiket sem kell megölni. Egy férfi nem attól lesz férfi, hogy a nők iránt vonzódik, hanem attól, ahogy a párjával bánik, akármilyen nemű is legyen. Hiába szeretnek az emberek, hogyha a szeretetük elnyomásban tart és megfullaszt.

Eltűnt. Egyedül maradtam az áldozatommal.

Szavai lassan ivódtak be a szívembe. A megkönnyebbülés, amit a pisztoly elsütésekor éreztem rég tovaszállt. Az uralmat átvette a jövőtől való rettegés és a kísértő múltból maradt megbánás. Nem saját magamat kell feláldoznom, ez annál sokkal bonyolultabb… Az út hosszú, de nem egyedül megyek.

A kihűlt test újra megtelt élettel, a vértócsa köddé vált, ahogy Ő szépen lassan felállt a földről. Megtisztogatta körmeit, majd elégedett, büszke mosollyal rám nézett.

- Na, vágjunk bele! – Ököllel az égbe ütött, majd felém rohant, és a vállamat átkarolva a részemmé vált.

- Vágjunk bele – suttogtam, miközben elindultam a sötét messzeségbe, az elmém legtávolabbi részeibe.

A lépteim nyomán pedig egyre csak nőtt az árnyékom.

Viszlát (Jeong JaeHyun)

Sziasztok!

Music challenge round 4. - Origin - Yuzuru Hanyu

Oké, valószínűleg a nőknek ilyen lehet a szülés... Próbálkoztam, szenvedtem, és mivel már az utolsó utáni pillanatban vagyok, ezért this shit is it. Azért remélem legalább egy csöppet élvezhető. 

Minirigó xX

A szíve dobogása kart karba öltve kélt táncra a kintről beszűrődő hangos dobok ritmikus ütemével. A sátor külsejét alkotó mamutbőr mindig kifogástalan védelmet nyújtott a hideg szelek ellen, azonban most a megszokott meleg légkör helyét súlyos ridegség vette át. Az sem segített a helyzetén, hogy JaeHyun olyan fullasztóan zárta karjaiba, akár a levegő még a szerelmük előtti időkből.

Remegett. Képtelen volt eldönteni, hogy a hidegtől, amit érzett, vagy a félelemtől a szívében. Eszébe jutott a gyermekkora, amikor a szüleit látta ebben a helyzetben. Akkoriban szerette a harci dobok ütemét és a később bekapcsolódó hangszerek együttes játékát, most viszont csak a hiányra tudott gondolni, amit nemsokára maguk mögött hagynak.

Akkor nem értette az édesanyja fájdalmát. Számára az édesapja nem volt más egy személynél, akitől minden alkalommal csak búcsúzni kellett. Túl kicsi volt ahhoz, hogy felfogja egyetlen búcsú sem ugyanolyan; némelyik csak pár órára szól, hétre, esetleg hónapra, viszont van, amelyik örökké tart.

Azóta nem szólt a zene. Egy ideje tudták, hogy nemsokára ismét eljön az idő, de vannak dolgok, amikre képtelenség felkészülni, bármennyit is gondolsz rá. A hajnali kürtszó váratlanul érte őket. Riadtan pattantak fel a szemei, JaeHyun már üveges tekintettel meredt a sátor falára, sóhajtva túrt csapzott tincseibe, könnyekkel áztatott elveszett tekintetét ráemelte. Minden értelmet nyert. Az apja halvány mosolya, a kínzó tekintete, amellyel utoljára ránézett. Az anyja könnyei, térdre boruló alakja, vékony ujjai, amik az utolsó pillanatig kapaszkodta férje biztonságot adó kezébe.

Mind a ketten sírtak, eláztatták a másikat takaró anyagok halmazát. Nem emlékezett másik alkalomra, amikor egyszerre sírtak volna. Egyikkőjüknek sem volt elég lélekjelenléte ahhoz, hogy erős támaszt nyújtsanak egymásnak. Ehelyett kidöntött pillérként támaszkodtak egymásra, két építészeti remekmű, amit a háború máris ledöntött.

Családjukat hátrahagyó férfiak menetelésének zaja kerítette be testüket. Az idő túl gyorsan közeledett, képtelenség lett volna megállítani. JaeHyun szorított az ölelésén, majd ő is ugyanígy tett, hátha egy kegyelmes csoda folytán egybeolvadnak, hogy aztán együtt menetelhessenek az elmúlás felé.

Varázslatok nincsenek. JaeHyun bal keze elindult a csípőjéről, a derekán keresztül, végig a melle szélén, egészen az arcáig ahol megállapodott. Eltávolodott tőle, hüvelykujjával cirógatta, majd puha, szerelemmel átitatott ajkait az övéire helyezte. Komótos, minden ízt és érzelmet magába olvasztó csók volt, aminek az emlékébe évek múltán is kapaszkodhatnak.

- Viszlát – suttogta JaeHyun.

- Viszlát. – Hangját megtörte nyakát szorongató fájdalom.

JaeHyun még utoljára rápillantott, majd rohamos léptekkel elsétált. A szavaik reményt hagytak hátra a pillanatra, ami talán sosem jön el. Egy életen át tartó bizonytalanságot.

Szörny az ágy alatt (Jung TaekWoon "Leo")

Sziasztok!

Music challenge round 3. - Ghost - Cirice

Igazából egy ilyesmi ötlet egy ideje érlelődött bennem, de ez a dal most megadta a végső löketet. Amint meghallgattam rögtön tudtam, hogy ennek az ötletnek fogok teret adni. Mást nagyon nem tudok most hozzáfűzni ehhez a rövidke íráshoz. Csak annyit, hogy remélem ezzel is sikerül elérnem azokat, amiket az előző kettővel. Jó olvasást mindenkinek! ^^

Minirigó xX

Alámerültem. A sötétség gond nélkül olvasztott magába, ahogy testem elernyedt érezve a matrac közelségét. Végtagjaim nehezedtek, majd egy tollpihe könnyedségével lebegtek tovább. Egyre lejjebb ereszkedtem, pillanatok kérdése volt, hogy találkozzam a célállomással. Három, kettő…

Semmi sem történt, nem éreztem az ütközést a sötét kút aljával, helyette tovább zuhantam. Az idő telt, én pedig változatlanul lebegtem, a feszültség egyre csak nőtt a lelkemben. Tudtam, hogy el fog jönni. Bármit is teszek, bárhol is vagyok, bármilyen szobában, bármilyen kényszerzubbonyban… Mindig megtalál.

Megérkezett. A jelenléte tagadhatatlan volt. Ha maga a földkerekség ura mondta volna, hogy nem létezik, akkor sem hittem volna el. Próbáltam ellenállni az érzésnek, mint minden alkalommal, de ismét alul maradtam a józan ésszel vívott csatában. Védekező mechanizmusom beindult, összekuporodtam, akár egy magzat, lábaim szigorúan védett területre húztam. A takaróm áttörhetetlen burka alatt rejtőztem, épp mint az anyaméhben.

A mennydörgés végighasított félelemmel megtelt szívemen, a hideg vízcseppek érzése libabőrt váltott ki testem minden pontján, ahogy lassan elterítették azt. A takaróm eltűnt, csak a meztelen testem maradt a keskeny, immár víztől áztatott ágy közepén. Dideregtem, mint egy hátrahagyott kutya egy hideg, viharos őszi estén, az ágy alól előbukkanó lehelet csak rontott a helyzetemen.

Ő is fázott. Arcra kirajzolódott az eltűnni nem akaró felhőcskében. Túl régóta, túl jól ismertem, ettől pedig a frász is belém költözött. Térdeim a lehetetlennél is közelebb húztam mellkasomhoz, a karjaimon dagadó erek nem tudták elkerülni a figyelmem. Körmeim erősen vésődtek húsomba, éreztem ahogy a vér elönti az apró réseket.

Saját démonom komótosan bújt elő menedéke alól. Úgy tűnt őt nem zavarja a felettünk hadban álló felhők és villámok rengetege, amik könnyeikkel megállás nélkül áztatták kettőnk világát. Ahogy ő megindult azzal együtt az én testem is mozgásba kezdett. Akaratom ellenére vettem fel csillag pozíciót, mintha kifeszítettek volna. Ő egyre közelebb ért hozzám, menekültem, ordítottam volna, de egyik sem ment. Már nem az én világomban voltunk, itt nem irányíthattam, még magamat sem.

Felém térdelt, kezeivel fejem mellett támaszkodott, fekete világtalan szemeit összefűzte az enyémmel. A halált láttam, az életeken át tartó kínt és szenvedést, minden egyes tekintetet, melyből kioltottam a fényt. Ahogy füstszerű karját elemelte jobbomról a pulzusszámom az egekbe szökött, hangos sóhajaim önelégült vigyort festettek arcára. Ujjaival a mellkasomhoz ért, lassan csúsztatta belém a kezét, elültetve bennem rideg valóját, éreztem, ahogy a jéghideg lelke lassan megtölti testemet.

Nem volt idegen, a saját valóságom volt. Én voltam.

Hirtelen pattantak fel a szemhéjaim, zihálásom betöltötte az idegen, steril szobát. Könnyeim és izzadtságom eláztatta a tisztítószer szagú takarót, de nem érdekelt, egyenesen az orrom alá rántottam, kikandikáló lábfejem pedig azonnal alá húztam.

A takaró alatt biztonságban vagyok.

Érzések (Kyla Massie)

Hiya!

Music challenge második felvonás! A dal: BTS Jin - Awake
Nagyon örülök neki, hogy az előző ennyi mindenkinek tetszett, hiszen nagyjából kilenc hónapja nem írtam semmit előtte. Viszont most ez az alkotás lehet nem lesz annyira toppon. Inkább arra koncentráltam, hogy kiírjam magamból az érzéseimet, ezért lehet kicsit kusza az egész, de nem akartam változtatni, hiszen az emberek gondolatai kuszák. Ettől függetlenül remélem ezt is élvezni fogjátok legalább egy picit.
Azt még szeretném tisztázni, hogy nem azért választottam Kylat, mert bármi bajom lenne a súlyával vagy ilyesmi. Szimplán ő volt az, aki először eszembe jutott ismervén a helyzetét. Remélem mióta hazament boldog, szereti magát és az életét is egyaránt.

Minirigó xX

Lábaim dübörgése verődött vissza az edzőterem gúnyos falairól, hallójárataim eltömítette a dinamikus hangzás. Még egy kicsit… Csak még… egy picit. Gyerünk! Talán már nem is azt, inkább csak a vérem száguldozását érzékeltem, ahogy a lelkem egyre inkább hátrahagyott a csatában. Minden erőmmel azon voltam, hogy a kis képernyőn lévő főzőműsorra koncentráljak és ne az időre. Ne a fájdalomra, ami lassan férkőzött be az izmaim legapróbb szöveteibe is, hogy még nagyobb próbára tegyék az elhatározásom stabilitását. Inkább arra, hogy miként készíthetek édesburgonya chipseket, amiket nyugodt szívvel fogyaszthatok egy újabb gyenge pillanatomban, de szigorúan csak nyolc darabot.

Egy ujj idegen behatolóként nyomta meg a stop gombot, én pedig azonnal belekapaszkodtam a futógép szélébe és kiugrottam a pihenő sávra. Mérges, hibáztató tekintettel pillantottam WonHora, a terem egyik legkedveltebb személyi edzőjére. Azt akartam, hogy tudja mekkora hibát vétett, lehet épp az életem tette tönkre.

- Ne nézz rám így. Inkább köszönd meg – mondta komolyan, majd állát elégedetten az ég felé vetette.

- Mi? Hogy miattad most kizökkentem? – kontráztam, miközben leszálltam a futógépről. Pont úgy nézhettem ki, akár egy háborús sérült.

- Már csak pillanatok kérdése lett volna, hogy ne miattam, hanem az ájulásnak hála zökkenj ki. Mióta is csinálod ezt? Lassan két órája! – Felemelt hangja hátratántorított. Láttam már munka közben, tudom milyen, amikor bekeményít, de ez még annál is félelmetesebb volt. Úgy húzódtam össze, mintha egy csiga visszasietne a biztonságot nyújtó házába. – Inkább igyunk egy kávét, közben pedig elárulom, hogy tudod befejezni a burgonya chipset – vigyorgott újra, majd karját átvetette vállamon, és húzni kezdett a kávézó irányába.

- Ne fogdoss, csurom izzadtság vagyok – panaszkodtam, majd próbáltam nehéz karját lelökni magamról, de amint sikerült újra kényelembe helyezte magát. Feladtam.

Az edzőterem üres volt, így a kávézó is. Próbáltam minden egyes nap minél később jönni, vagy épp minél korábban, csak ne kelljen találkoznom senkivel… Ne kelljen elviselnem a tekinteteket, amik ocsmány módon ítélkeznek felettem csak azért, mert pár mérettel nagyobb vagyok. Ne kelljen a susmorgást hallani, ami biztosan rólam szól, ahogy azon nevetnek, hogy izzadok mint egy ló, vagy hogy azt se tudom mit csinálok. Ne kelljen elviselnem azt a kényelmetlen érzést, hogy így látnak az emberek, hiszen ilyenkor elég megbirkóznom az edzés könyörtelenségével.

WonHo lelkesen meséli a rágcsálni való receptjét, de nem igazán tudok rá figyelni. A nő a kávépult másik oldalán nem hagy nyugodni, időről-időre ránk pillantgat, én pedig tudom, hogy épp azon háborog, hogy WonHo hogyan lehet pont velem. Egy ilyennel.

- …Beteszed százötven fokon, körülbelül tíz vagy tizenöt percre – ujjait szájához emelte, és cuppanós hangot adott ki -, kész is, nyugodtan rágcsizhatsz.

- Hát ez csodálatos, köszönöm szépen! Holnap mindenképp kipróbálom, és nem felejtem el elújságolni, hogy milyen lett – hadartam, gyorsan a kulacsomhoz nyúltam, készen álltam a menekülésre, de a második lépés után elkapott.

- Ez így nem mehet tovább – rázta gyengéden a fejét, a hangja szomorú, és együtt érző volt. Sírni tudtam volna attól, ahogy rám nézett, ahogy fogta a csuklóm, ahogy aggódott.

Az irodájában voltunk, nem voltak kíváncsi tekintetek, csak ő és én. Meg persze a biztonsági kamera, de az nem számít. Bárcsak az élő emberekről is tudnék így gondolkodni, de erre azóta nem voltam képes, hogy meghíztam. Hiányoznak a régi idők, amikor minden jó volt, amikor csak éltem.

Egymásnak háttal ültünk le, térdeim felhúztam és erősen szorítottam magamhoz. Reméltem, ha elég erősen szorítom talán visszakerülhetek az anyaméhbe, az jó helyszín lenne az újrakezdéshez. Tisztában voltam azzal, hogy mi fog következni, de nem tudtam eldönteni, hogyan is érzek az egésszel kapcsolatban. Minden túlságosan zavaros volt.

- Tudom, hogy min mész keresztül… Pontosan nem, mert mindenki a saját útján él meg dolgokat, és soha senki nem lesz rá képes, hogy ugyan azt érezze, mint te. Ez nem azt jelenti, hogy mindent magadban kell kavargatni, kóstolgatni. Ha nem adsz lehetőséget valakinek, hogy megkóstolja, akkor sose fog belőle semmi jó kisülni. Azt szeretném, hogyha mindenből kapnék annyit, amennyi csak kell ahhoz, hogy egy csodálatos dolog főjön ki belőle, se túl sokat, se túl keveset. Mindenből épp annyit, amennyi jól esik.

Mindenből annyi, amennyi jól esik. Ha jobban belegondolok ez lett a vesztem… Hogyha mindenből kevesebbet ettem és ittam volna, akkor talán most nem itt lennék. Akkor valószínűleg egy fényképezőgép lencséje előtt lennék Milánóban, vagy egy túlértékelt nyaralás célállomásán, mojitot szürcsölgetve, az ultramenő bikinimben, és mindenki azért bámulna, mert jól nézek ki. Nem azért, mert mindjárt szétfolyok. Tudom, hogy ez nem az emberek hibája, hanem az enyém. Csakis az én hibám…

Mikor életemben először híztam el, akkor azt hittem könnyű lesz. Csak a gyengék nem tudnak lefogyni, mindent csak akarni kell én pedig nagyon akarom. Gondoltam én akkor, erőm tejében. Sikerült is; uborka diéta – pipa, mínusz öt kiló – pipa. Aztán valahol hiba csúszott a gépezetbe… Évekig csak fel-le.

Nehéz, ha az ember utál sportolni, de a kaját sem tudja letenni. Nehéz, hogyha túlevés fázisokkal kell szembe néznem. Nehéz hiszen már alig bírok megmozdulni, érzem, hogy fáj a hasam, feszít, mindjárt szétrobban. Hiszen már lenyomtam két instant tésztát, egy doboz fagyit, három kinder tejszeletet, egy buenot, egy zacskó chipset… De még látom ott azt a kilenc darabos citromos kit-kat kiszerelést, és a maltesers golyócskákat, ezért utánuk nyúlok. Mert nem tudok megállni, nem tudom miért, de az ízek nem engednek, egyszerűen nem tudok szabadulni, ezért tovább eszem, eszem és eszem. Egészen addig, míg a golyócskák is elfogynak… A bűntudat pedig felemészt, annyira, hogy sírok, a könnyek rohamosan potyognak, hiszen megint elcsesztem, és még a hasam is fáj, hányingerem van, de nem tudom meghánytatni magam. Szörnyű érzések kavarognak bennem, nincs más megoldás… A kit-kat után nyúlok.

Évek teltek el. Voltam fent, és voltam lent. Voltam közel a célhoz (ötvenhárom kiló), voltam nagyon messze a céltól (hatvanhét kiló). Most pedig… hetvennégy kiló. Nem mintha hinnék benne, de próbálok kitartani. Mert ez minden, amit tehetek. Annyi embernek bizonygattam, hogy igen, nekem menni fog, erős vagyok, kitartó, nem olyan gyenge, mint a populáció nagy része. De végül csak igazuk lett… Hiszen jött a nyár, a szülinapok, az ünnepek, mindenféle kifogás arra, hogy egyek, hogy csaljak. Egy csődtömeg vagyok.

Modellkedés? Ch… Nehéz, amikor tőled azt várják el, hogy jól nézz ki. Amikor minden hónapban a szemébe hazudsz az ügynökség vezetőjének, hogy majd most. Most menni fog. Amikor mindenki, akit hónapok óta nem láttál rögtön azzal jön, hogy „Mi a helyzet a modellkedéssel?”, és te két év után is azt válaszolod „Még mindig elvagyok hízva.”. Eszembe jut a sok kép, ami készülhetett volna rólam, a sok csodálatos hely, ahová könnyűszerrel juthattam volna el, az élet, ami várhatott volna rám.

Ehelyett mi maradt nekem? A folyamatos öngyűlölet, a kedvenc nadrágom a szekrény legmélyén, ami valószínűleg már sose fog rám jönni, az örök kudarc. A tükrök, amik minden egyes alkalommal undort váltanak ki belőlem, és a narancsbőr. Beletörődök. Nem fogadom el, csak beletörődöm. Nem tudok változtatni, csak csendesen utálom magam.

Aztán jön egy ilyen fázis, mint a mostani. „De, Kyla, megtudod csinálni!” és mint egy őrült, minél hamarabb túl akarok esni rajta és lefogyni. Biciklizek munkába, szénhidrát mentesen étkezem, edzőterembe járok minden nap. Utálom az egészet, magamat, a helyzetet, a mozgásformákat, de muszáj. Ezért mint egy őrült hajtok a cél felé. Aztán jön egy kocka csoki, csak egy, mondom én… Már most mindegy, csak egy csaló nap, gondolom én. Aztán csaló hét, csaló hónap majd év lesz belőle.

Ez az én igazságom. Tele leszek sebekkel, de megyek, egyet lépek előre, kettőt hátra. De arra gondolok, egyszer akkor is szállni fogok, egyszer visszatérek a kamerák elé. Egyszer újra leszek ötven kiló. Mert ez a végzetem, ezért tovább küzdök. Vagy inkább küszködöm. Nyújtom a kezem, és futok a sötétségben, de hiába, még csak a fényszikrát se látom.

A boldog perceim pedig mint egy rémálom kísértenek „Te, biztos, hogy jól vagy?”. Mások talán nem látják, de én tudom, hogy nem vagyok jól. Tudom, hogy minden este könnyek közt merülök álomba, és tudom, hogy nincs megoldás a problémámra. Mert gyenge vagyok. Kinyújtom a kezem, hogy elkapjak valamit, ami nincs is előttem, a széttárt ujjaim között pedig kihullik minden, amit már sikerült elérnem.

Magamért csinálom egyáltalán, vagy mások véleménye miatt? Mindkettő. Nem kellene ötven kilónak lennem, mert ötvenhattal is jól nézek ki, viszont akkor még mindig nem tudok modellkedni, ezért utálom magam. Pedig nem kéne.

Mindezt elmondtam WonHonak, a könnyeim visszatartása nélkül, kapkodtam a levegő után és szipogtam is, de nem érdekelt. Nem éreztem magam megalázva, mint normális esetben tettem volna, inkább sebezhetőnek, amiért teljesen kitárulkoztam, igazán felfedtem mindent. Jó érzés, hogy a fájdalmam átadtam valaki másnak is, valakinek, aki remélhetőleg nem ítél el, helyette támaszt nyújt és segít. WonHo pedig tényleg ezt tette.

Mégegyszer, utoljára (Kim MyungSoo)

No.1 Music Challenge - 5. dal Sam Smith - Too Good At Goodbyes

Minirigó xX

A nappalimban vagyunk. A kanapén ülök, az óriási ablakon tekintek kifelé, de legszívesebben vennék egy nagy lendületet és kiugranék rajta, csak hogy megmeneküljek a szituációtól. Te felettem állsz és vársz, vársz arra, hogy belekezdjek, hogy a szám mozogjon, hogy hangokat adjak ki. Vársz a csodára.

Megnyílni valaki másnak. Olyan egyszerűen hangzik, mégis hihetetlenül nehéz, pont annyira, mint megszabadulni a futóhomokból. Ha megnyílsz valakinek, akkor már nincs menekvés, az a személy egyszerűen elnyel, te pedig lelkileg elmerülsz benne. Hiszen tudni fogja a legféltettebb titkaid is, akármi történik ismét hozzá akarsz majd fordulni, mindent elakarsz majd mondani neki, olyan dolgokat is, amiket még saját magadnak sem vallanál be. Vajon mindenki másnak is ennyire nehéz, vagy csak én vagyok ennyire elcseszett és igazából úgy megy, mint a karika csapás?

Akár egy óriási hinta a szakadék felett. Rábízod magad, mindenféle kétely nélkül ráülsz, élvezed, egyre jobban belemerülsz, azt hiszed biztonságos, azt hiszed, hogy semmi baj nem lesz, hiszen a hinta örökké ott lesz alattad. Egy idő után a kötelek elkezdenek gyengülni, de te nem veszed észre és továbbra is hintázol, mintha minden olyan lenne, mint az elején, egyébként is, már túl régóta csinálod ahhoz, hogy bármi baj történjen, hiszen ismered a hintád. Aztán a kötél egyszercsak elszakad, te pedig zuhanni kezdesz, a hintád nem kap el, egyszerűen meghalsz. Mindegy mennyire ismersz valakit, mennyi ideje van melletted, mint bizalmas, mint lelki társ, sose tudhatod mikor engedi el a kezed és fordít neked hátat, ezzel hagyva hogy a mélybe zuhanj. Megéri?

Azt gondolná az ember, hogy idióta vagyok, egy bolond, aki fél, mert új ebben, hogy még soha senkinek nem nyíltam meg ezelőtt. Ez nem igaz. Elégszer megtettem már, elég alkalommal ahhoz, hogy tudjam, minden hinta ugyanolyan; nem éri meg felülni rájuk. Te is ilyen vagy. Akárhányszor, ahogy az arcod felrémlik előttem rögtön a hintát látom, majd a hátadat, ahogy kisétálsz. Miért érzem úgy, hogy a hátad felismerném több millió ember között is, de téged, az arcodat viszont már nem?

Ismét itt állsz előttem, az arcodat felém mutatva, a szemekkel, amik azt üzenik, hogy megbízhatok benned, hogy neked elmondhatom. Elakarom mondani, de tudom, hogy nemsokára ismét hátat fordítasz és kisétálsz.

- MyungSoo-yah… Miért hívtál? Itt vagyok, mondd, ne csak nézz magad elé, mint egy bábu. Mindig ezt teszed - A hangod aggódó, egy cseppnyi szemrehányással vegyülve. Hogyan mondhatnék így bármit is?

Fontos vagy nekem, a legfontosabb, mégse engedlek közel, mert tudom, hogy hosszú távon fájni fog. Ezért soha nem engedem magam túl közel hozzád, akkor sem ha én jelentem is számodra a legtöbbet, hiszen ha az elején meg is könnyebbülök, később, amikor a bajban magamra hagysz az örökké fájni fog.

Tudom, hogy nemsokára megelégeled azt, hogy nem mondok semmit. Mindig ez történik. Én idehívlak az otthonomba, miközben te szörnyen elfoglalt vagy - legalábbis állításod szerint -, te idejössz, ez pedig hihetetlenül jól esik nekem. Mindez addig tart, amíg fel nem teszed ezt a kérdést, majd türelmetlenül kisétálsz az ajtón.

Nem számít. Erős vagyok. Minden alkalommal egyre kevesebbet sírok, a könnyeim pedig egyre gyorsabban tűnnek a semmibe. Minden alkalommal, amikor kisétálsz egyre kevésbé szeretlek…

- Itt fogsz hagyni? - kérdezem halkan, hiszen tudom mi a válasz, az igazi válasz.

- Ha továbbra is hallgatsz, kénytelen leszek. Nem értem, annyira rideg vagy ilyenkor. Miért, MyungSoo? Beszélj hozzám... Kérlek, ne csináld ezt velem - A hangod megbicsaklik, ahogy kezd rádtörni a sírás.

Azt gondolod, hogy szívtelen vagyok, de csak magamat védem. Szeretném mondani, de a szavak cserben hagynak, mint mindig. Itt állsz felettem, percekig, én egyhelyben ülök, ugyanúgy, mint akkor, amikor bejöttél az ajtón.

- S-sajnálom… - nyögöm fájdalmas.

Nem tudok mit tenni, csak te. Te tudnál, bízom benne, hogy tudnál. De nem teszel, soha, nem is fogsz.

- Így nincs esélyünk.

Kimondtad. Egyszer valakinek ki kellett mondania, tudtam, hogy nem nekem, én nem lettem volna képes rá. Te kimondtad. Nem akarok sírni, hogy ne lásd, vagy csak szimplán nincs elég erőm hozzá. Ismét nem mondok semmit. Te még nézel egy darabig, majd a világ leghatalmasabb sóhaját követően hátat fordítasz, és kisétálsz az ajtón.

Nem állítalak meg. Túl jó vagyok a búcsúzásban.

Légy újra önmagad (JunHwan)

No.1 Music Challenge - 6. és egyben utolsó dal Drake - Hotline Bling. Ez egy különleges darab ugyanis, amikor ezt kellett írni késtem a határidővel, így büntetésből Fluffot kellett írnom, méghozzá ezekkel a szavakkal: város, hírnév, pezsgő, késő, stressz, golyóálló, kutya, sültkrumpli, Beethoven, bögre. Hát... Ez az eredmény ><

Minirigó xX

Ne... Ne... Miért már megint... Kérlek legyen álom. Ugyanazok a gondolatok támadták meg fáradt elmém, ahogy telefonom véget nem érő ricsaja félálomba kergetett. Csak egy valaki lehetett az ebben az órában és csak egy valamit akarhatott. Hezitálásom mintha örökké tartott volna, ahogy  többszöri alkalommal is újra rázendített a kis készülék. Mindig is kitartó volt - gondoltam, miközben komótos mozgással válaszoltam a hívásra. Hogyha ő telefonált sosem volt késő válaszolni, hiszen naphosszat fenn tudta volna tartani a tárcsázást.

- Koo JunHoe... - nyögtem, ő pedig még nálam is szenvedőbb hangon válaszolt.

- KIM JINHWAN! - Még ordított is. Régen kihozott a sodromból, felzaklatott, elért a stressz, mostanra már golyóálló lettem, és akármilyen tüzet nyitott rám az csak lepattant rólam. - Gyere vissza - sírta a telefonba, nekem pedig ezredik alkalommal is megszakadt a szívem.

Ismét részeg volt, ismét szüksége volt rám, a szerelmemre, arra hogy ott legyek és átöleljem.

- Visszamegyek. - Ígértem neki.

Rengeteg ilyen hívásunk volt, amióta elköltöztem, de ez mégis merőben eltért a többitől; nem csak a sokadik, egyben a legutolsó is lett. Megígértem neki, ígyhát ott voltam, Incshon repülőterén lépkedtem, mögöttem az óriási bőröndömmel, készen állva arra, hogy újra a karjaimba zárjam őt.  Itt volt az ideje, hogy Koo JunHoe visszatérjen önmagához, és hogy én visszatérjek Koo JunHoe-hez.

Mióta elköltöztem minden alkalommal amikor éjszaka csörgött a telefonom, tudtam csak ő lehet az. Teljesen kifordult magából, a városban hírnevet szerzett magának, ahogy a pezsgővel és az ismeretlen nőkkel egyre közelebbi barátságba került, úgy keringtek róla a mocskosabbnál mocskosabb történetek. Annyira elszaladt vele a ló, hogy a nemi identitása körül forgó balhét - miszerint biszex, és nemrég még egy másik férfival tartott fent egy komoly kapcsolatot -, már mindenki elfelejtette.

Mindezek ellenére én még mindig szerettem. Még mindig szerelmes voltam. Tudtam, biztos voltam benne, hogy az a férfi, akit én megismertem, akivel éveket töltöttem el, akinek odaajándékoztam a szívemet még mindig ott van. Csak elő kellett hoznom.  Hiszen annak ellenére, hogy közvetlenül nem én tehettem róla, mégis minden alkalommal sikerült elérnie, hogy hibásnak érezzem magam. De nem csak ezért, egyszerűen nem adhattam fel egy személyt, aki a világot jelentette nekem. Akárcsak a növények a zöld színtestük nélkül, én is elhervadtam volna nélküle.

Átlépve az otthonunk küszöbét Beethoven, a kutyusom fogadott. Pontosabban a kutyusunk, hiszen JunHoe-vel közösen vettük aznap, amikor összeköltöztünk. Nagy testével rám vetette magát, én pedig a szőrébe temettem kezeim és arcom egyaránt. Tudtam, hogy rajta kívül más nem fog a lakásban tartózkodni, így nyugodt mozdulatokkal rendezkedtem be, úgy mintha csak egy pár napra lettem volna távol, nem pedig három hónapra. Életem legnehezebb hónapjaira.

A konyhában elővettem néhány jutalom falatkát, úgy éreztem igazságosnak, hogy nem csak nekünk, hanem Beethovennek is kijár egy kis finomság a nehéz idők után. Amilyen vehemensen neki esett a falatoknak azt hihette volna az ember, hogy JunHoe nem jutalmazta meg őt egyszer sem. Én tudtam, hogy ez lehetetlen, JunHoe számára olyan volt ez a kutya, mint egy gyerek, aki a mi szerelmünket jelképezi.

Miután megsimogattam a boldogan étkező Beethovent, és a kéz mosást is letudtam, neki álltam a saját édességünk előállításához. Emlékszem, amikor JunHoe először közölte velem, hogy az abszolút kedvence a mekis sültkrumpli fagyival nem hittem a fülemnek. Tényleg így volt, így kénytelen voltam tökéletesre fejleszteni a krumpli és fagyi készítő tudományom, hogy ne kelljen minden alkalommal a gyors-étterembe menni.

A fagyi készenlétben állt a fagyasztóban, a bögrék, amikbe később a fagyi kerül már elfoglalták a helyüket, a nyers krumplik pedig katonásan sorakoztak egymás mellett, amikor meghallottam az ajtó nyitódását. Semmilyen hangot nem adtam ki, egyszerűen csak rohantam Beethoven oldalán és próbáltam lekörözni őt. Sikerrel jártam. Ahogy JunHoe a nappali felé fordult az akasztó irányából én már a nyakába is kapaszkodtam. Úgy öleltem, mint még soha azelőtt, ő pedig még erősebben fonta körém izmos karjait.

- Ezt az illatot akárhol felismerem - duruzsolta a fülembe, majd egy rövid, de annál jelentőség teljesebb szem kontaktus után végre megcsókolt.

A csókja olyan volt, akár az első tavaszi napsütés egy zord, rideg tél után. Mikor a hideg még libabőrössé teszi a tested, miközben egy szál pólóban flangálsz, de az arcodra ragyogó nap melegséggel áraszt el, betölti az egész világod, és nem számít, hogy máshol a hideg ráz, sőt kellemes. JunHoe volt számomra a napsütés, ami mindig elűzte a gondjaim, megoldani nem sikerült neki minden alkalommal, de akkor is rám ragyogott és elűzte őket egy időre.

- Még az a szerencséd - pihegtem, ezúttal pedig én tapasztottam le ajkait az enyémekkel.

Az élet egy játék (Moon JongUp)

No.1 Music Challenge - 4. dal iKON - Worldwide

Minirigó xX

Kétszemélyes sportautónk apró lámpája világította be az előttünk elterülő autópálya végeláthatatlan felszínét. Rajtunk kívül csak egy-két eltévedtnek tűnő jármű foglalta el a sávokat, feltűntek egy-két másodpercre, majd ahogy jöttek úgy vesztek mögöttünk a semmibe. A sebesség elérte a maximumot, ahogy JongUp lába egyre közelebbi kapcsolatba került a pedállal, a fák, bokrok még a sötét, csillagos ég is elhomályosult körülöttünk, a motor búgó hangját elnyomta a hangszórókból érkező zene, amit képtelen lettem volna beazonosítani. Egyedül a szürke aszfalt maradt, a sebesség és mi. Olyan volt, mintha a végtelenségbe száguldottunk volna. Vele minden olyan volt.

Az autópályának lassan a végére értünk, JongUp kissé lassított, épp annyira, hogy mégha csak milliméterekkel is, de sikeresen előzzön meg minden autót. Las Vegas mindig is nyüzsgő város volt, ahogy egyre beljebb és beljebb merészkedik az ember pedig még a nyüzsgőn is túltesz. Óvatosan és körültekintően kellene vezetni ilyen helyeken, de Ő más volt. Féltem-e? Nem mondanám. Élet és halál között lebegtünk, mégis mintha a nyugalommal táncoltam volna. Az első pár alkalommal rettegtem, a lábaim remegtek, ujjaim hegye fehérre változott, ahogy szorítottam a kapaszkodót, olyan merev testtartással ültem az ülésben, akár egy darab fa. Mostanra az impulzus túlságosan ismerős volt ahhoz, hogy így érezzek, az izgalom és a boldogság erősebb volt, mint a végzet közelsége. Olyan nyugodtan ültem akár a királyi család tagjai egy délutáni teázás alkalmával.

Mellette minden ilyen volt. Veszélyes, izgalmas és kockázatos, mégis nyugodt. Hogyha le kellene írnom Moon JongUpot, akkor mindenképp ezt a négy szót használnám és ötödikként kiegészíteném a ravasz jelzővel. Egészen kiskorom óta ismertem őt, tudtam minden rezdülését, majdcsak minden gondolatát, mindent, ami ő volt. Nem csak róla, hanem mindenki másról is; a szomszédság postásáról, a kisbolt tulajdonosáról, a bankárról az utca végi bankban, a legnagyobb sztárokról a tévében, mindenkiről, akit csak megláttam. De ő volt az egyetlen, aki értékelt, aki nem a különcöt látta bennem, hanem a lehetőséget. Kisebb koromban nem fogtam fel, hogy igazából csak egy eszköz vagyok számára, utána szimplán nem érdekelt, később pedig már nem csak egy kellék voltam, amit elővehetett a fiókból, amikor szükségét érezte. Ha pedig mégis így lenne, az se zavarna mindamellett a kaland mellett, amit neki köszönhetek. Tokió, London, Shanghai, Los Angeles, Párizs, ezek a városok csak a töredékei mindannak, amit már meghódítottunk. Most pedig itt vagyunk Las Vegas szívében, készen állva egy újabb sikeres akcióra.

JongUp végleg rálépett a fékre, ahogy megérkeztünk a Binion's casino főbejárata elé, ezzel végleg a jelenbe kényszerítve. A luxusautó ajtaja kitárult, én pedig próbáltam a legkecsesebb mozdulat sorral kiszállni a már túlságosan is alacsonyan ülő járműből. Combom tetejéig kivágott vérvörös selyem ruhám eléggé rakoncátlan volt, de ezúttal túljártam az eszén így fogkrém reklámokat is megszégyenítő mosollyal szálltam ki. JongUp megjelent mellettem, a kocsikulcsot átadta a legközelebb levő dolgozónak, ezt követően  pedig megszabadult vörös zakójától, amit pár pillanattal később csupán spagetti pánttal takart, szinte mezítelen vállamra terített.

- Elölről is takarni kellene valamivel, túl nagy az a dekoltázs - jegyezte meg piszkálódva.

- Azért a fekete inged maradjon rajtad - csíptem ujjaim közé az említett ruhadarab anyagát, miközben ő karomba fűzte sajátját.

- Mindenképp - értett egyet JongUp, majd egészen közel hajolt az arcomhoz. A lélegzete a bőröm csiklandozta, mintha egy tollat húztak volna végig a gerincem mentén, a libabőr méginkább előjött, ahogy ismét megszólalt: - Legalábbis, amíg itt vagyunk.

Enyhén szexuális celzású kis mondatát elengedtem a fülem mellett - ez most nem a rakoncátlankodás ideje volt. Megindultunk a kaszinó belsejébe, ahogy egyre beljebb értünk, már nem csak mi voltunk a világon és már nem is azon a világon voltunk, amit mindenki ismert. Az arany bevonatú tartóoszlopok vésett virágmintával voltak felöltöztetve, mindenhol a sötét színek domináltak, amit a gépek változatos fényáradata tett élettel telivé, néhány teremben mintás szőnyeget fektettek le, de még így is minden egyensúlyban volt.

Számomra a kaszinók mindigis egy elzárt univerzumot jelentettek, ahol végre önmagam lehettem anélkül, hogy bármilyen negatív érzés is társult volna hozzá. Amint átlépem az arany szegéllyel ellátott padlózatot egy-egy kaszinóba menet a vérem azonnal felpezsdül, igazán élőnek érzem magam. Ahogy megállok az óriási tükrök előtt - amik egy átlagos napon gúnyolódva néznének vissza rám -, önmagamat látom. Egy olyan vonzó, igazi én áll velem szemben, aki magabiztos, tudja merre tart az életben, akinek a lábai előtt hever az egész világ.

JongUp ujjai kissé derekamba mélyedtek, ahogy próbált a bal irányba terelni, én pedig kecsesen, nem elesve próbáltam sietős lépteit követni a sejtető nagyterem felé, a változatos emberkavalkád közepette. Lassan elértük a leghátsó poker asztalt a legnagyobb téteket megtevő ellenfelekkel együtt. Nekünk mégsem volt okunk a félelemre, bárki ülhetett volna az asztalnál, a végeredmény, akkor is ugyan az lett volna; győzelem.

Minden úriember mögött ott állt egy nő, barátnő, prostituált vagy épp tettestárs, akárcsak jómagam. De egyik sem érhetett még csak a sarkamba sem. A lapok kiosztása megkezdodott, a képességem átvette az irányítást, teljes erőre kapott, többé senki sem rejtegethetett előlem semmit. Amit csináltam nem gondolatolvasás volt, legalábbis nem annak nevezném, egyszerűen ránézek valaki arcára és mintha egy filmet veszítenének le előttem felirattal. Mindent látok. Hogy ki miket élt át, hogy abban a bizonyos pillanatban mit él át, mi jár a fejében és mi lesz a következő lépése. Olyan érzés, mintha egész életük során és még a meg nem történt egy percben velük lennék, pont mint az árnyékuk.

JongUp egy eszméletlen játékos, túlságosan is tehetséges ahhoz, hogy leragadjon pár pitiáner asztal mellett, néhány dolcsiért szórakozó, piás aljanéppel. Én csak a mentőöv vagyok számára, hagyom, hogy sodródjon az áramlattal, hogy ússzon egy kicsit, amikor pedig már kezd vizet nyelni én a megmentésére sietek. De soha sem előbb, hiszen sokszor a segítségem nélkül is győzelmet arat. Szükség esetére megvannak a saját kis jeleink, apró, titkos érintéseink, amit soha senki sem ismer, amire senki sem gyanakodik, mégis mindegyik valamilyen jelentéssel bír.

Ez a menet is a szokásos rutinnal indult, csak az ellenfelek és a környezet volt más. Élénken él bennem a pillanat, amikor JongUp első alkalommal mutatta meg számomra a játékot, tizenhárom voltam, ő pedig tizenkilenc, valahol még ő is gyerek volt, a ridegnek tűnő felszín alatt legalábbis az volt. Nagyon sokáig nem értettem, hiszen túlságosan elvoltam foglalva vele és hogy miken ment keresztül. Utálta amikor az életében “vájkáltam”, viszont én túlságosan is szerettem ahhoz, hogy ne tegyem. Mindenesetre egy idő után egyre jobban megértettem a szabályokat és egyre jobban élveztem, ettől függetlenül én sohasem vettem aktívan részt a játékokban, csak hátulról segítettem őt. De ez így volt rendjén.

A kártyák érték a kezeket, az asztalt, egymást, a zsetonok repültek és csörögtek, ahogy egyre több landolt az asztal közepén. A tét emelkedett, a játékosokon pedig egyre jobban úrrá lett az aggodalom és az idegesség. Mi sohasem izgultunk, vagy stresszeltünk a játékok közben, számunkra ez túlságosan is egyszerű volt ahhoz, hogy ilyesfajta érzéseket váltson ki belőlünk. Nem volt más végkifejlett csak a nyerés.

Az utolsó körben voltunk, JongUpnak már a zsebében volt a győzelem. A zseton forgott az ujjai között, miközben a megerősítést várta tőlem. Arcához hajoltam, majd egy szerencse puszival jutalmaztam őt.

- All-in - Markába zárta a nemrég még pörgő zsetont, majd az összeset ami katonás rendben előtte tornyosult az asztal közepe felé tolta.

A kettővel mellettünk lévő férfi óriási mosollyal az arcán felállt a székéből és kiterítette a lapjait. Színsora volt, amivel én teljes mértékben tisztában voltam, viszont ő azzal nem, hogy JongUp milyen lapokat birtokol. Már nyúlt volna a zseton tenger felé, amikor JongUp is felfedte lapjai mivoltját egy öntelt félmosollyal az arcán. A Royal Flös megnyerte nekünk a játszmát, így boldogan öleltük magunkhoz a felfoghatatlan mennyiségű zsetont.

Beváltottuk a nyereményünk, ami az eddigi legtöbbnek bizonyult mind közül. Volt okunk az ünneplésre, hiszen csak ebből a nyereményből ellehettünk volna egész életünkben, de ez egyikünknek sem állt szándékában. Szerettünk utazni, szerettük a kaszinókat, a fényűzést, az új nyeremény illatát, de főként azt, hogy együtt csinálhattuk.

- És most? - fordultam JongUp felé a kocsiban ülve. - Mi a következő állomás?

- Azt hiszem itt az ideje, hogy megszabaduljak az ingemtől - jelentette be vággyal teli hangon, majd felém hajolt és mély érzéki csókba invitált.

Ez volt a legjobb az egészben. Nem a pénz, nem az új városok vagy az új kaszinók, nem is a táj, ami minden egyes repülés alkalmával valami újjal kecsegtetett… Egyik sem ért fel azzal, amit ez a férfi nyújtott számomra. Nélküle minden értelmét vesztené.

Még az a huszonhárommillió dollár is az ölemben.