Törődni a rajongókkal avagy sem?

B.A.P az ASC-ben

A minap apu azzal fordult felém, hogy hallottam-e, hogy a régi kedvenc bandámból most az egyik tag szólóban folytatja. Ezalatt a One Direction-re és Zaynre  célzott. (Ezen egyébként nagyon meglepődtem, mert nem számítottam rá, hogy apa erre emlékszik. Kellemes meglepetések egyike...) Utána pedig megkérdezte, hogy amúgy én miért nem szeretem már őket? Ezek után elgondolkodtam.

Most nem azt fogom felsorolni, hogy miért is szeretem a k-pop-ot, annak majd másik bejegyzést szánok. Itt a rajongók előtérbe helyezéséről való gondolatmenetemet fogom kifejteni. Ugyanis azért hagytam ott az 1D-t és lettem Kpopper, mert magával ragadott az, amennyire odafigyelnek a fanokra, hogy mennyi műsor van, amin keresztül meglehet őket ismerni, és közelebb érezheted magad hozzájuk. Nagyon sok szeretet fogad ebben a műfajban, és akkor nekem erre volt szükségem. (No nem mintha most nem lenne.)

Úgyhogy itthon elkezdtem gondolkodni; mennyire is jó az, hogy a k-pop-ban ennyi figyelmet fordítanak a rajongókra?

Természetesen olyan szempontból nagyszerű, hogy a fanoknak rengeteg lehetősége van arra, hogy „közelebb” kerüljenek egy-egy idolhoz, vegyük például a meet&greet eseményeket, vagy csak szimplán ott van az After School Club is, amin keresztül az internacionális fanok is tudnak kommunikálni a bandák, vagy csak simán a V-app műsorok.

Running Man

Aztán ott van a többi variety műsor – Weekly Idol, We Got Married, Running Man, Infinity Challenge, Roommate stb… És ugye még lehetne sorolni, mert tényleg rengeteg van. Ezekhez pedig csak hozzáadódnak a survival show-k, mint például a Mix&Match, vagy a reality műsorok, mint például a B.A.P Attack, Exo Showtime, Vixx Diary, BTS American Hustle Life és még ezt is lehetne a végletekig folytatni.

Teen Top a Weekly Idol-ban.

Ezeken a műsorokon keresztül megismerjük az idolokat, hogy mit szeretnek mit nem, különböző helyzetekben hogy viselkednek, hogyan jönnek ki egymással vagy munkatársaikkal. Bepillantást nyerünk az otthonaikba, a mindennapjaikba, abba, hogy mennyi erőfeszítést hoznak miattunk, a rajongók miatt. Egyszóval MINDENBE. Nagyjából… Igaz ezeknek egy része előre megvan írva, vagy forgatókönyv szerint megy, de lehetetlen, hogy ennyire megtudják játszani magukat. Legalábbis szerintem, de most nem is ez a lényeg.

Oh, és ne felejtsem el, hogy mindig az eszükbe van írni nekünk twitteren, hogy vigyázzunk magunkra, hogy használjunk esernyőt, hogyha esik az eső, öltözzünk melegen. Mindig nagyon hálásak, és ezt ki is fejezik a posztjaikban, amikor megköszönik, hogy a rajongók elmentek egy-egy felvételre, vagy épp kint álltak a melegben/hidegben miközben rájuk vártak.

Dae tweetelt a rajongóknak

Más banda nevében nem nagyon tudok beszélni, viszont a B.A.P mindig elolvassa a fan leveleket, nézi a fanartokat, és MINDIG készhez kapják a leveleket. Ráadásul, hogyha olyan ajándékot kapnak, amit fel lehet venni, akkor azt HORDJÁK. Nem egyszer lehetett látni őket fan ajándékokban szaladgálni, vagy például HimChan is használja a boros poharat, amit kapott. A leveles dolgot egyébként a Monsta X egyik Vapp adásában is láttam, hogy a lakásukban van egy szekrény, amiben a leveleket tartják tagok szerint felosztva. Az iKON pedig talán a próbateremben tartja őket, de ebben nem vagyok biztos.

HimChan egy fan ajándékát viseli

Szóval rengeteg energiát és időt fektetnek abba, hogy a rajongók érdeklődését fenntartsák. De biztosan jó ez? Nekünk rajongóknak egyértelműen, viszont a bandáknak egyáltalán nem…

Most, hogy ennyire szeretem a B.A.P-t, azt kívánom, bárcsak több szabadidejük lenne. Bárcsak ne törődnének ennyire a rajongókkal, és inkább koncentráljanak a saját életükre, arra hogy lelkileg és testileg is egészségesek legyenek. Azt akarom, hogy magukat helyezzék előre és ne a rajongókat.

Nemrég Justin Bieber törölte az összes meet&greet eseményt a turnéjából. Igen, kegyetlen azokkal szemben, akiknek ez lett volna a nagy lehetőség, és akik vártak rá. De én MEGÉRTEM. Gondoljatok bele, még akkor is, hogyha ezeknek az embereknek köszönhetsz mindent, mennyire kényelmetlen lehet, hogy egy órán keresztül felváltva jönnek oda hozzád az idegen emberek, ölelnek át, másznak az aurádba. Egyfelől megszentségtelenítik a saját személyes tered. Jó, mondhatjuk, hogy jajj ennyit megtehetnek, hogyha már ennyit pénzt halmoztak fel a rajongóknak hála, de nem. Neked se kell a munkahelyeden mindenkit végigölelgetned, csak azért mert tőlük kapod a pénzt.

És a western előadók még előnyben is vannak. Koreában rengeteg a sasaeng fan, ráadásul kb egy lépést nem tudnak tenni anélkül, hogy valaki ne követné vagy fényképezné őket. Az életük fárasztó, és nem lehet mindig mosolyogni, de hogyha már XY nem mosolyog a fanokra, akkor másnap szétszedik a netizenek.

Még csak magánéletük sem lehet! Nem jöhetnek ám össze akárkivel, mert akkor máris a felére csökken a rajongótáboruk. Magyarul semmit nem csinálhatnak, csak azt, ami a fanoknak jó és tetszik. Minthogyha az egész életüket több százezer tizenéves picsa irányítaná, és sajnos ez tényleg ilyen.

Ráadásul még csak nem is keresnek annyit, mint a nyugati előadók, mégis sokkal többet szenvednek.

Kai randizik Krystallal, az eredmény pedig... Hát igen, köszönjük a kulturált vélemény nyilvánításod.
Egyébként, hogyha Krystal már csak egy picivel is nehezebb lenne, dagadtnak számítana a szemükbe... just say'in 

A múltkor néztem egy volt trainee Q&A videóját, és kérdezték tőle, hogy ha ennyire kegyetlen az egész, akkor miért akart idol lenni, a lány azt válaszolta, hogy mert ez az álma. Oké, oké, ez az álma, de miért is? Azt már nem tudta megmagyarázni, hogy miért… Viszont nekem van egy olyan sejtésem, hogy ezek a fiatalok csak azért akarnak idolok lenni, hogy megmeneküljenek a nagy elvárástól, amit az iskolarendszer pakol rájuk. Személy szerint én is inkább lennék idol, minthogy Koreában kelljen diáknak lennem.

Viszont, hogyha nem csinálnák ezt, hogyha nem lennének a rajongók kis pincsikutyái, akkor a fanok elhagynák őket egy olyan bandáért, aki viszont saját magának rakja fel a pórázt. Lásd a B.A.P rengeteg koreai fant veszített az egy év és kilenc hónapos hiatus alatt, mert nem tudta teljesíteni a fanservice-t. Oké, belátom ez hosszú idő, de ha valaki igazi fan, akkor vár, ráadásul DaeHyun 3 órás élő adást tartott a szülinapján (ami egyébként nagy felháborodást váltott ki a koreaiak között, mert nem a többi B.A.P taggal tartotta. Könyörgöm ez is normális?!), és a többi tag is próbált SNS-en kapcsolatba maradni velünk.

Szomorú. És ezt akkor érzem a legjobban, amikor ezt a fiúk szájából hallom. Nemrég megkérdezték őket, hogy szeretnének-e pihenni, és azt mondták, hogy muszáj ennyit dolgozniuk, mert hogyha nem teszik, akkor a rajongók elhagyják őket. Ezt maga a B.A.P mondta, így kijelentették! (Talán DaeHyun volt, de már nem emlékszem pontosan.) Aztán a múltkor Channie elárulta mennyire fájt neki, hogy sok rajongót veszítettek a szünet alatt. Ilyenkor összetörik a szívem.

A rajongók pedig álszentek és képmutatóak! Sírnak, hogy oppa mennyit dolgozik, és hogy miért nem pihennek, mert annyira megérdemlik, aztán pedig, amikor végre van egy kis szabadidejük rögtön átmennek máshová, mert oppa már nem foglalkozik velünk. Vagy sírnak, hogy nem kapnak eleget enni, hogy milyen vékonyak stb… persze aztán amikor eltűnik oppa kocka hasa, akkor már nem is annyira érdekes, hogy egészségesen egyen, inkább szerezze vissza a kockáit. Régen HimChan is betegesen sovány volt, a rajongók persze nem volt elégedettek, mert hogy nem eszik eleget, erre most, hogy hízott már nem kell senkinek, mert dagadt (?). Ami egyébként nem igaz, mert most néz ki egészségesen! Természetesen, most fogyókúráznia kellene, hogy a rajongók elégedettek legyenek… Hát csak gratulálni tudok.

Azonban így végszóként be kell vallanom, hogy én se lettem volna kpopper, vagy BABYz, hogyha nem kapom ezt a sok interakciót a képembe. Persze azóta sajnos a felszín alá láttam, és korántsem annyira csili-vili ez az egész, mint ahogy elsőre tűnik.

Mr. Airplane (Kim HanBin "B.I")

 A songficet ez a zene ihlette, úgyhogy mindenképpen tessék hallgatni olvasás közben ^^ A dőlt betűs részek vannak a szövegből.

Az ujjaimmal babráltam a gondosan megépített repülő makettet, amely csak arra várt, hogy összezúzzam. Csak képletesen, mintha az igazi repülőt akadályoznám meg abban, hogy valaha is felszálljon. Azt a repülőt, azt a bizonyos repülőt, ami pár órán belül elhagyja az országot, ő pedig ott fog ülni rajta, nélkülem. De tudtam, hogy a repülőt nem állíthatom meg, bármit is teszek, az fel fog szállni, és magával viszi az életem kincsesládáját. Miközben erre gondoltam baloldalamra fordultam, majd a kezemben tartott makettet a levegőbe emeltem. Ő elszáll, én pedig itt fogok heverni az ágyon, miközben újra és újra elismétlem magamban: várj egy pillanatot!

A repülő zuhanásnak indult, ahogy tekintetem megakadt az előttem heverő fekete és piros színű kockás ingen. A közös ingen, amit még együtt vettünk - az első páros cuccunk.

~.~

- Sajnálom, HanBin-ah - suttogta, miközben a háta mögül előre húzta a kezeit, amikben megpillantottam a közös ingünket. Tisztában voltam a helyzettel, és hogy mit próbált közölni, mégse akartam elhinni. Hogy hihettem volna el, amikor minden rendben volt? - Szeretlek, de az a helyes, hogyha most elmegyek...

Egy lépéssel közelebb jött hozzám, jobb kezébe fogta az enyémet, majd átadta a ruhadarabot, az ujjaim pedig rákulcsolta.

- Ha így válunk el soha többé nem fogunk találkozni, miután a repülőgép felszáll - jelentettem ki kissé fenyegetőzve, hátha ezzel elérem, hogy meggondolja magát.

- Jól leszek, ezért neked is jól kell lenned - mosolygott, mintha ezzel megtudott volna nyugtatni, mintha ezzel mindent megoldott volna. Látod, mosolygok, felejtsük el - ezt az érzetet keltette.

A kezem, amelyikkel az inget szorongattam tehetetlenül hullott testem mellé.

- Hogyha ezt mondod, és elhagysz, azt hiszed, jól leszek? - a vádló hangsúly tisztán kihallatszódott a hangomból, de nem bántam. Úgy éreztem az egész az ő hibája, hiszen minket bárminél előrébb kellene tartania, főleg hogyha tényleg szeret.

Kérdésemre a mosolya egy pillanatra alábbhagyott, a szemei üressé váltak.

Ne tégy úgy, mintha jól lennél, látom, hogy könnyek szöknek a szemedbe, látom a szomorúságot, mintha elvesztetted volna a világot.

- Maradj még egy napot, pakolj ki, később menjünk moziba... Bármi, csak ne menj el! - próbálkoztam tovább, azonban nem eléggé. Ismét közelebb lépett, kezével végigsimított arcomon, ajkát utoljára az enyémekre helyezte, majd látszólagos nyugalommal és egy mosollyal az arcán hátrahagyott.

Most már sírok is, kérlek!

~.~

Az ing, amit mintha csak tegnap vettünk volna. Emlékszem, akkor ott azt mondtad "Olyan méretben akarom, mint a tiéd, úgy olyan lesz, mintha mindig körülölelnél engem. Még akkor is, hogyha nem vagy velem." Most már soha többé nem tudlak a karjaimba zárni. Utálom az eget, amiért körülvesz téged. Utálom a holdat, amiért megvilágít téged.

Egyre csak a búcsúnkra gondolok, aminek nem kellett volna megtörténnie. Legalábbis nem így. Hiszen nem akarlak ily módon elengedni téged.

Kinézek az ablakon, aminek a túloldalán egészen nagy vihar készülődik, a cseppek csak úgy verődnek az ablakra, ezzel kialakítva egy monoton hangzást. Mintha csak zenei aláfestéssel szolgálnának az én nyomorult állapotomhoz. A szél jellegzetes hangja pedig csak kiegészíti ezt, így megadva a tökéletes dalt, ami akár a mi szakításunkra is készülhetett volna. Így ez a világ legkeserédesebb dallama.

Hirtelen azon kaptam magam, hogy aggódom érted. Annak ellenére, hogy megsértve és elárulva éreztem magam, mégis rád gondoltam, és arra, hogy épségben vagy-e. Ismét kezembe vettem a repülőt, majd mintha érne is valamit beszélni kezdtem hozzá.

- Hé, Mr. Repülőgép! Várj egy pillanatot, esik az eső, fúj a szél, nem biztonságos most elindulni.

Abban reménykedtem, hogy eltörlik a járatot az időjárás miatt, és keresztbehúzzák a terveid. Hogy végre valami nem úgy történik, ahogy azt te akarod, hogy legalább neked is fájjon valamennyire. Aztán rájöttem, hogy inkább arra várok, hogy mégis itt maradj, és velem legyél. Hiszen annyi minden várt még ránk. Újra veled akartam lenni, ezért más nézőpontból szóltam a makettemhez.

- Hé, Mr. Repülőgép! Várj egy pillanatot, sok idő maradt még. Ott van még a holnap is, szóval engedd leszállni vagy engem fel. Csak még egy napot, csak még egy órát, csak még egy percet adj nekünk, csak egy dolgot hadd mondjak... Hé, Mr. Repülőgép, várj egy pillanatot!

Aztán ismét láttam azt a mosolyt. Azt a szomorú, és hazug mosolyt, ami mögé az érzéseid rejtetted, azon a napon, amikor elmentél. Egy halvány mosolyt hagytál hátra, elhagytál mosolygós arccal. De nem az igazi mosoly volt, nem az, amibe beleszerettem, nem az, amivel kibírtam volna nélküled legalább egy ideig. Ha őszinte lett volna, talán könnyebben elengedlek, tudva, hogy tényleg jól leszel, és nem csak üres szavak jönnek ki a szádon. Ehelyett csak kicsit próbálkoztam, mint egy idióta, akinek igazából nem is számít, hogy elmész. Pedig a legjobb tudásom szerint kellett volna cselekednem. Úgy téve, mintha erősen hinnék az ígéretünkben, mindent meg kellett volna próbálnom, hogy maradásra bírjalak. Úgy legalább nem élnék megbánásban...

Akármennyire is próbálom nyugtatni magam, hogy kibírom, hogy helyre jövök, előbb vagy utóbb minden rendben lesz... Akkor is tudom, hogy ez nem igaz, nélküled semmi sem lesz olyan, mint régen. Hiszen számomra te voltál a színes falevél kavalkád, ami most feldobja az ablakomon kialakult szürkeséget, ami megakadályozza, hogy az esőcseppek átvegyék az irányítást. Egész életemben hiányozni fog a jelenléted, hogy mély álomba ess a karjaimban. A kegyetlenül gyönyörű esti égre nézek, könnyeim előtörtnek, mert ez az utolsó alkalom, hogy láthatlak, kérlek.

Az utolsó alkalom. Az utolsó lehetőség arra, hogy együtt legyünk. Rájöttem, hogy nem engedhetlek így el, sőt sehogy sem engedhetlek el. Az órára nézek, miszerint még mindig hátra van több mint három óra a napból. Ma kell menned? Nem mehetnél holnap? Nem akarlak elengedni, hiszen ha elmész, mikor fogsz visszatérni? Félek, hogy túl messze fogok kerülni tőled.

Elhatározom magamban, hogy megakadályozom a katasztrófát, hogy még egy utolsó próbálkozást teszek, mielőtt elhalasztanám az összes esélyemet. Muszáj visszaszereznem őt, hogy kihasználjuk a szerelmünk összes idejét, hogy közös pillanatokat szerezzünk, egészen addig, ameddig a szerelem szeretetté nem alakul. És akkor jöhetne a kérdés: Mi lenne, hogyha egyszerűen szakítanánk?

De nem most! Nem ma, és nem így! Hanem azért, mert számunkra már nincs tovább. Addig is könyörgöm csak még egy napot, csak még egy órát, csak még egy percet adj nekünk.

Az órára pillantottam, még körülbelül két óra volt hátra a repülő felszállásáig. Hogyha egy-két szabálytól eltekintek útközben, akkor még van időm megállítani, akkor még helyre tudok hozni mindent. Felpattantam az ágyról, kezembe kaptam az inget és a repülő makettet, az én ingemet pedig elővettem a szekrényből, lekaptam a kocsikulcsot a helyéről, és már rohantam is a repülőtérre. Az úton egész végig a repülőnek szánt kis monológom ismételgettem, mint valami mantrát. Bíztam benne, hogy legalább egy kicsit segít a helyzetemen. Várj egy pillanatot, esik az eső, fúj a szél, nem biztonságos most elindulni.

A reptéren rekord sebességgel szálltam ki az autóból, és kaptam ki az összes talizmánt, amit magammal hoztam. Mielőtt beléptem volna magamra kaptam az Ő ingét, és úgy indultam neki a keresésnek. Hé, Mr. Repülőgép! Várj egy pillanatot, sok idő maradt még. Ott van még a holnap is, szóval engedd leszállni vagy engem fel. Csak még egy napot, csak még egy órát, csak még egy percet adj nekünk, csak egy dolgot had mondjak... Hé, Mr. Repülőgép, várj egy pillanatot!

Hajamba túrtam, ahogy az óriási ablakon keresztül figyeltem, amint a repülő felszáll, a fedélzeten Vele, nélkülem. Ha már együtt nem lehetünk a repülőn kívül, legalább együtt legyünk rajta... De az élet nem ilyen. Elkéstem, ráadásul végig kellett néznem, ahogy végleg elhagynak. Nem maradt más csak az ing és az emlékek.

Jobb kezem ökölbe szorítottam, miközben a ballal a makettet zúztam össze. Csak egy gondolat cikázott a fejemben, de úgy éreztem felrobbanok tőle; Várj egy pillanatot!

Vékony ujjak tapintását éreztem meg jobb öklömön, amik enyhítettek kezem szorításán, majd egyenként a saját ujjaim közé furakodtak. Ahogy teste oldalt hozzám simult, feje pedig a vállamon landolt, úgy éreztem az egész világ a helyére került. A bal kezemben tartott repülő darabkái pedig a földre hullottak.

Úgy látszik, mégiscsak sikerült összezúznom.

Sziasztok!

Nos, hát ez a pillanat is eljött, amikor is elkészültem életem leges legelső songficével :D Igazából nem hittem volna, hogy valaha is fogok egy ilyet írni, mert eléggé nehéznek gondoltam, viszont már napok óta ezt a zenét hallgatom ,és az ötlet csak úgy kipattant.

Nem tudom, hogy mennyire felel meg a sonficektől elvárt kritériumoknak, de remélem, hogy olyan nagy hibákat nem vétettem :$ Remélem legalább egy pár embernek elnyerte a tetszését :3

A szöveg saját illetve a K-Flyers FanSub fordításából ilyen keverék féleség :) Úgyhogy ezúton is köszönöm nekik a munkát! És persze Biankának is, amiért segített a formázásban és a javításban! ♥