Just One Day (Kevin Woo)

Ablakom ülő helynek kialakított párkányában foglaltam helyet, miközben az előttem elsuhanó embereket figyeltem. 

Volt, aki rohant, volt, aki csak lassú tempóban barátnőivel, vagy épp barátjával szelte az utakat, egy-egy hűsítő itallal kezeikben. Különbözőek voltak, viszont egyben mind megegyeztek; korántsem voltak olyan boldogok, mint én.

Még a ruhájuk is megegyezett. Mindenki rövid felsőt és nadrágot húzott magára. Ezzel én sem voltam másképp, hiszen a hőség olyan mértékű volt, hogyha csupaszon szaladgálnék, akkor is minimum elolvadnék.

Akár a szívem, a környezet is mértéktelen napsütésben fürdött. Az ég tiszta volt, csak egy-két bárányfelhő úszott a kék égbolton, aminek legtetején a nap mosolygott vissza rám. Habár, ha a lelki állapotomhoz kellene hasonlítani, akkor  sipítozva ugrándozott végig a világűrben.

Minden tökéletes volt. Tökéletes a mai naphoz, ahhoz, hogy találkozzak vele. Mondhatni, életem legboldogabb napja köszöntött ma engem, ennek ellenére mégis képes vagyok itt ülni, és a többi embert figyelni, meg az időjárást elemezni.

- Cheyenne! – hallottam meg anya hangját a földszintről. – Gyere ebédelni!

A falon lévő digitális órára pillantottam; 11:58. Sóhajtottam egyet, leszálltam az ablakpárkányról, és a földszintre mentem. Most még a csigalépcsőnk gondolata se tudott annyira lázba hozni, mint a ”randim”.

- A kedvencedet csináltam, hogyha már egy ilyen fontos napnak nézel elébe – mosolygott rám, miközben megpaskolta az asztalfő előtt lévő széket. Apát kerestem, aki az én helyemen ült. Szemeim kitágultak a meglepettségtől. Sose engedték, hogy az asztalfőre üljek, mindig csak apa helyeként volt fenntartva. Gyors léptekkel közelítettem meg; nem akartam, hogy meggondolják magukat.

- Élvezd ki hercegnő, mert ez az első és utolsó ilyen alkalom – nézett rám fenyegetően apa, azonban a játékosság ott bujkált a szája sarkában. – Értem?

- Értem – bólintottam, miközben úgy vigyorogtam, mint egy töklámpás.

Mióta megkaptuk a hívást, hogy megnyertem az egy napos randit az egyik U-Kiss taggal, szinte lese lehet lőni a családom. Néha tényleg úgy érzem a szüleim izgatottabbak, mint én. Egyértelmű volt mindenki számára, hogy Kevinnel fogom eltölteni a június huszonnyolcadikát. A szüleim tisztában voltak vele, hogy mit jelent nekem a banda vokalistája, így mindent elkövettek, hogy életem legszebb napja legyen.

Apa még a hívás napján elvitt engem vásárolni, hogy megvegyük a tökéletes ruhát, amiben majd találkozni fogok vele. Aztán annyira belejöttünk a vásárlásba, hogy nem álltunk meg egy összeállításnál, apa pedig boldogan költötte rám a pénzt. Ritka alkalmak egyike, hogyha közös programunk van, de olyankor mindig nagyon jól érezzük magunkat.

Anya azóta is folyamatosan a kedvenc ételeimet főzi, elvitt kozmetikushoz és fodrászhoz is, aki befestette szőkére a hajam. Akármikor előhozakodtam a szőke témával, mindig a béka feneke alá lettem száműzve, de most magától vitt el. Imádtam a hajam, és jól is állt.

Most pedig mind a ketten csak vigyorognak rám. Lesve várják minden mozdulatom, és hogy mikor tehetnek újra a kedvemre. Csekély tizenöt életévem alatt, sose viselkedtek velem így. Sosem, még a születésnapjaimon sem!

- Nem eszel? – bökött a tányéromra apa.

- Szerintetek bírok most enni? Olyan görcs van a gyomromban, és gombóc a torkomban, hogy az hihetetlen! – fakadtam ki csalódottan. Pedig annyira jól nézett ki ez a palacsinta…

- Akkor majd eszel, hogyha szeretnél – mondta anya, majd elvette előlem a tányért. Ilyen se volt még… - Kettőre kell menni ugye? – kérdezte a biztonság kedvéért, mire bólintottam.

- OMO! – állt fel hirtelen apa, majd megragadta a csuklóm. – Akkor készülni kell! – jelentette ki, és a fürdőbe kezdett tolni. Ezt a kis akciót anya egy kuncogással díjazta, míg nekem időm se volt felfogni. Ő most tényleg apu? – Gyorsan fürödj le, mosd meg a hajad, meg minden olyasmi, amit a lányok szoktak csinálni egy ilyen napon – adta ki az utasítást, aztán kívülről rám zárta az ajtót. – Fél óra és jövök!

Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy elrabolták az ufók. Vagy éjszaka anya egy része átszállt az ő testébe… Oké, bevallom mind a két opció elég távol áll a valóságtól.

Elkezdtem engedni a meleg vizet és levenni a ruháimat, miután minden anyagtól megszabadultam elmerültem a vízben. Először a hajamat mostam meg, és ameddig rajta volt a sampon gyorsan lemostam a testemet is. Miután a hajmosás másik felével is végeztem, vártam, hogy apa kinyissa a fürdő ajtót. Körülbelül tíz perc múlva ez meg is történt, így a köntösömmel együtt vágtattam a szobámba, ahol anya fogadott egy rakat sminkkel maga előtt.

- Na, nem! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, és még a kezem is elhúztam magam előtt, hogy biztosan megértse semmit nem fog rám kenni.

- De, gyermekem! A smink egy nő elengedhetetlen kelléke – világosított fel.

- De én még csak LÁNY vagyok – helyesbítettem. – És amúgy is, a természetesség híve vagyok, tudod jól.

- Mióta menstruálsz nő vagy, kész – ismertette velem saját kis verzióját.

- Anya, én ezt nem szeretném – néztem rá kérlelő szemekkel.

- Csak egy keveset fogok – mutatta ujjával a mennyiséget -, ígérem.

Sóhajtottam, majd megadtam magam anyám ármánykodásának. Reméltem, hogy tényleg betartja, amit mondott. Sose szerettem, hogyha eltakart a rengeteg alapozó. Ezek nélkül a kenceficék nélkül is elég szép volt az arcom. Igaz voltak rajta szépséghibák, de ezek nem zavartak annyira. Ha valaki szeret, akkor így szeressen. Engem szeressen, és ne egy anyagot, amit magamra teszek, hogy eltakarjam vele azt, aki igazából vagyok.

Tudom, hogy most vele fogok találkozni, de számára sem szeretnék úgy megjelenni, mint egy tökéletes porcelánbaba. Akármennyire is szeretem, be kell vallanom, hogy ő sem tökéletes. Senki sem tökéletes. Az csak egy dolog, hogy nekem Kevin Woo egyenlő a tökéletességgel. Ez viszont csak az én véleményem, másoknak lehet, hogy ő korántsem az.

Anya először a hajamat szárította meg, és hullámosította be egy picikét. Nem szerettem, hogyha óriási fürtökből vagy hullámokból állt a hajam, viszont azt igen, hogyha egy nagyon picit volt olyan. Egyébként viszonylag egyenes hajjal áldott meg a sors, amiért nagyon hálás voltam, hiszen nem kellett vasalnom.

Miután a hajammal készen lettünk, anya az arcomat vette kezelésbe. Szerencsére tényleg tartotta a szavát, ugyanis egy leheletnyi alapozót tett csak a fejemre. A szememet egy kissé kihúzta, és egy halvány rózsaszín szájfényt tett dús ajkaimra. Ennyi. Hála az égnek több smink nem került rám. Úgy éreztem ez pont elég ahhoz, hogy megjelenjek az utcán. Ha csak egy kicsivel is többet tett volna, az biztos, hogy megőrülök.

Miután minden megvolt, már csak a ruhámat kellett magamra öltenem. A választással mára már nem maradt gondom, ugyanis napok óta azon gondolkoztam, hogy mit kéne felvennem, és tegnap sikerült eldöntenem. Azóta szerencsére ép és sértetlen maradt.

Egy egyszerű, lenge, fehér szoknyára esett a választásom, amihez egy sima farmer inget párosítottam. A tükör elé álltam. Először az inget vettem fel, aminek az ujjait feltűrtem, a gombjait pedig egészen a nyakamig begomboltam. Ezek után felülről magamra húztam a szoknyát, hogy az ing már be legyen tűrve. Miután a szoknya is a helyére került kijjebb húztam az inget, hogy kissé buggyos legyen.

Feltettem egy a szájfényemhez illő karkötőt és egy kistáskát, amibe minden fontos dolgot beletettem; pénztárca, telefon, zsebkendő, szájfény. Fújtam magamra egy keveset a kedvenc parfümömből – azt is beletettem a táskámba -, majd egy elismerő mosolyt vetve magamra a tükörben elhagytam a szobám.

Mikor a nappaliba értem, anyáék teljesen el voltak ámulva a látványtól, és nem győztek dicsérni. Azonban erre már nem volt idő, ugyanis húsz percünk volt odaérni a megbeszélt időpontra. Gyorsan összeszedtünk mindent, ami szükséges volt, majd autóba ültünk, és elindultunk az NH Media épületéhez.

Minél közelebb értünk a célhoz, az én gyomrom úgy lett egyre kisebb és kisebb. Az izgatottság teljesen átjárta minden porcikámat. A tudat, hogy pár perc, és találkozom vele, egyszerűen nem hagyott nyugodni.

Olyan rég várok erre a pillanatra. Annyira, de annyira szerettem volna, hogy megtörténjen, és most, hogy tényleg itt vagyok - az álmom kapujában -, egyszerűen nem tudom elhinni. Mintha az egész csak egy álom lenne, egy illúzió, aminek nemsokára vége.

Rengetegszer eljátszottam már a gondolattal, hogy milyen lesz az első találkozás, hogy mit fogunk csinálni, mit fogok neki mondani. Az újabb ötletek egyre tökéletesebbek és tökéletesebbek lettek, azonban tudom, hogy a mostani, a valóság lesz a legtökéletesebb mindközül. Hiszen itt nem az általam kreált, hanem az igazi Kevin Woo lesz jelen.

Végre megismerhetem. Igaz, minden egyes műsort, amiben szerepelt végig néztem, de az egyáltalán nem olyan, mintha a valódi énjével ismerkednék meg. Ez most teljesen más lesz. Ez a valóság, én és az ő valósága, ahol végre találkozunk. Lehet, hogy most először és utoljára, de akkor is vele leszek.

Az autó megállt, nekem pedig olyan erővel lüktetett a szívem, mint még soha. Apa meg anya csak beszélt és beszélt, viszont semmit nem fogtam fel belőle csak bólogattam. Semmi másra nem tudtam gondolni csak Kevinre, és hogy pár perc, és tényleg vele leszek.

Megkértem a szüleim, hogy ne jöjjenek be velem. Nehezen, de a végen rá tudtam venni őket, hogy miután kiszállok, ők rögtön haza menjenek.

Lassú léptekkel közeledtem az Entertainment épülete felé. Soha életemben nem voltam még ilyen ideges. Vajon mit fog rólam gondolni? Legalább fele annyira szimpatikus leszek neki, mint ő nekem? Remélem.

- Jó napot - üdvözöltem a portán levő ahjussit. -, Cheyenne Jung vagyok, a nyereményjáték győztese.

- Kaphatnék róla valami bizonyítékot? - kérdezte, mire előkaptam a táskámban levő jegyet, majd félve a kezébe csúsztattam életem lehetőségét. - Az udvarra fáradjon, kérem. Majd a kolléganőm elkíséri – mosolygott, és egy fiatal nő felé biccentett.

Bólintottam, majd követtem a magas sarkú cipőben tipegő nőt. Titkon reménykedtem benne, hogy csak férfiak vannak itt, de ezt még én sem gondolhattam komolyan...

Átmentünk az egész épületen, mire a kertbe értünk. Gyönyörű volt. Mindenhol rózsabokrok és különféle virágok sorakoztak. Mind kifogástalan állapotban volt. Egy ideje mehettünk, amikor egy szökőkúthoz értünk. Ott ült Kevin, a szökőkúttal szemben levő márvány padon.

A nő megindult, de én karon ragadtam.

- Egyedül szeretnék - néztem rá kérlelően. Nem akartam, hogy megzavarja a megismerkedésünk, szerettem volna kettesben lenni vele. A nő hezitált, majd sóhajtott, és bele ment.

- Rendben. De csak azért, mert egész nap együtt lesztek – mondta, aztán sarkon fordult, és magamra hagyott.

Ha jól láttam Kevin imádkozott. Feje le volt hajtva, két keze tökéletesen össze volt érintve és motyogott. Nem szerettem volna megzavarni, így halkan közelítettem meg, majd észrevétlenül ültem le mellé.

Tudtam, hogy vallásos, de nem hittem volna, hogy csak úgy elkezd imádkozni, amikor a játék nyertesét - azaz engem -, vár. Már nem, mintha zavarna, plusz nem tudom, hogy pontosan miért is teszi most.

Úgy voltam vele, had fejezze be nyugodtan, amikor úgy gondolja elég volt, így nem zavartam meg. Igaz, nem így képzeltem az első találkozásunk, de így is tökéletes.

Míg ő imádkozott, én kielemeztem arca minden egyes négyzetcentiméterét. Az emlékezetembe akartam vésni őt, hogy sose felejtsem el.

Nem volt teljesen sima az arca, voltak rajta hibák, de nekem ezek mellett is gyönyörűnek hatott. Hiszen ezekkel együtt volt ő az, aki; Kevin Woo. Akit annyira szerettem.

Nem tudtam betelni a látvánnyal. Vele együtt a kert valahogy még varázslatosabbnak tűnt. Úgy éreztem, mintha egy mesébe lennék, ahol ő a herceg, én a hercegnő, a kert pedig a mi kis birodalmunk.

Nagyon el lehetett merülve a tevékenységében, mert nem vette észre, hogy már egy ideje figyelem. Pedig teljesen végig mértem. A szőke haját, amiért annyira oda vagyok. A csukott pilláit, az orrát, a csókolni való ajkait, amik arra a természetfeletti mosolyra tudtak húzódni. A fehér felsőjét és nadrágját, mintha csak miattam öltözött volna így. Az ujjait, amit annyira imádtam, hiszen csodálatos keze van. Most pedig, hogy össze vannak téve, még szebbnek mutatkoznak.

Szája még mindig mozgott, azonban a síri csend mellett sem hallottam, mit mond. Pedig rettentő kíváncsi voltam rá. Szemeim újra kezére vezettem, ami lassan kettévált. Arcára néztem, mire ő is rám emelte csodálatos íriszeit.

A levegő a torkomban akadt. A szívem kihagyott egy pár ütemet. Egyszerűen megdermedtem. Nem lehet, hogy ember legyen. Ő tényleg egy angyal, az én angyalom.

- Szia - suttogta. Ez a hang!

- Szia - nyeltem egy nagyot.

- Mióta vagy itt? - kérdezte.

- Körülbelül fél órája, nem tudom - hajtottam le a fejem.

- Miért nem szóltál? - lett meglepett. - Azt hittem a sikítozásra, majd felfigyelek - vallotta be. A tényre, miszerint ilyen rajongóra számított, keserűség járt át. Belül tényleg sikítozok, de tudom, hogy az csak rossz neki.

- Nem szerettelek volna kizökkenteni - mosolyogtam rá, amit ő viszonzott, de nem az őszinte, boldog mosolyával.

- Köszönöm, de ez a te napod – mondta, és látszott rajta, hogy tényleg hálás. -, ne azzal foglalkozz, hogy nekem mi a jó.

- Ne kérd ezt. Rengeteg mindent köszönhetek neked, annak hogy létezel. Majdnem minden egyes nap halálra dolgozod magad, szeretném, hogyha te legalább fele annyira jól éreznéd magad, mint én - öntöttem ki neki őszinte érzéseim. Úgy éreztem, hogy neki bármit elmondhatok, hogy ő meghallgat, és megért. Mire végeztem Kevin szemében megcsillant valami, talán... öröm? Elmosolyodott, halványan, de legalább őszintén. 

- Mit szeretnél? Arra gondoltam, hogy elmehetnénk, mondjuk moziba, ehetnénk egy jót, vagy ilyesmi - vázolta fel terveit, azonban a mosolya ellenére látszott rajta, hogy egyáltalán nem ezt szeretné csinálni.

- Inkább csak menjünk a Han folyóhoz. Ott tudunk beszélgetni. Meg szeretnélek ismerni Kevin - néztem mélyen a szemeibe, amiben fájdalom csillogott. Valami nincs rendben. Mi baj van veled Kev?

Bólintott, felállt, én pedig követtem a mozdulat sort. Elindult, én utána, felém nyújtotta kezét, mire kérdőn néztem rá.

- Nyugodtan. Mint mondtam ez a te napod - bíztatott, mire félve, de kezébe csúsztattam sajátom. Meleg és puha keze volt, ami tökéletes volt arra, hogy biztonságba tartsa az enyémet. - Nagyon hideg a kezed.

- Tudom, mindig az.

- Mikor velem vagy, nem engedem, hogy az legyen - emelte ajkaihoz, majd elkezdte fújni rá a meleg levegőt, és dörzsölgetni. Tette teljesen meglepett, és minden egyes mozdulatát áhítattal figyeltem. Csupán öt perce ismer, mégis törődik velem. Azzal, hogy milyen meleg a kezem. Ez nagyon aranyos tőle, olyan Kevines.

Ismét az épületben találtam magam. Sajnáltam, hogy ott hagytuk a kertet, legszívesebben ott maradtam volna egész nap. De már más terveink voltak, így Kevin kézen fogva vezetett a parkolóba. Az autójánál megálltunk, kinyitotta nekem az ajtót, beszálltam, átment a másik oldalra, és ő is beszállt. Ujjait a kulcsra vezette, majd elfordította azt, a motor felbőgött, és kigurultunk a parkolóból.

Egyenesen a Han folyóhoz tartottunk. Nem szólaltunk meg az út alatt, de nem mondanám, hogy kínos csend volt. Inkább megnyugtató és kellemes. Kevin néha-néha rázendített, aminek a hatására teljesen elvesztem, és egy hatalmas vigyor ült ki arcomra. Volt olyan pillanat, amikor szívesen csatlakoztam volna hozzá, de inkább megtartottam magamnak a hangom.

Feltűnt, hogy egész út alatt szomorú zenéket hallgattunk, Kevin is csak azt énekelte. Egyszer, mintha láttam is volna pár könnycseppet megcsillanni a szemében. Ennek hatására összeszorult a szívem. Ha nem autóban ültünk volna, biztos vagyok benne, hogy megölelem.

Tudatni szerettem volna vele, hogy bármi baj van, én itt vagyok. Rám számíthat, annak ellenére is, hogy csak ma ismertük meg egymást. Támaszt szerettem volna nyújtani neki, olyan ember akartam lenni számára, akinek mindent gondolkodás nélkül elmond. Akire bármikor számíthat, a nap huszonnégy órájában.

Legbelül tudtam, hogy ez nem történhet meg. Miért pont egy tizenöt éves gyerekbe szeretne bele? Miért pont engem választana? Aki tapasztalatlan, és igazából azt se tudja mi a szerelem? Abszurd. Ettől függetlenül a remény megvan bennem, és sose fogom elveszíteni.

Az autó megállt. Kevin kiszállt belőle, az én oldalamra sietett, majd kinyitotta nekem az ajtót. A kezét nyújtotta, amit én boldogan fogadtam el. Rám mosolygott, de még mindig nem azzal az őszinte mosollyal, amit annyira szerettem. Vajon ez miattam van?

Továbbra is kézen fogva sétáltunk a folyó partján. Néztük a tájat, olykor elkaptuk egymás pillantását, ahogy sunyiban a másikat kezdtük figyelni.

- Túl csendes vagy - jegyezte meg Kevin, miközben tekintetét rám emelte.

- Te is - vágtam vissza. - Valahogy jó volt most így, csendben.

- Nekem van rá okom - vont vállat - De neked, mi a mentséged? Alapjáraton ennyire szűkszavú vagy?

- Igazából nagyon is bőbeszédű vagyok - vallottam be. - Csak most valahogy jobb így.

- Sajnálom - motyogta.

- Mégis mit?

- Hogy nem vagyok elég jó társaság a számodra.

- Ez nem igaz. Ennél többet nem is kívánhatnék - szorítottam rá kezére. - Az, hogy itt vagy velem, hogy itt sétáltunk a Han folyó partján, a legvadabb álmaimat is felülmúlja.

- Ez a legkevesebb - mondta, szemében pedig bánatot és fájdalmat fedeztem fel.

- Tudod, mindig is szerettem volna látni egyszer a Banpo hidat este. Biztosan gyönyörű. De hát nyár van, így későn sötétedik - nevettem fel kínosan. - Te láttad már?

- Igen, még a nővéremmel. Mikor ide utaztunk a meghallgatásra, aznap este megnéztük. Tényleg gyönyörű – értett egyet velem.

Hirtelen korgott egyet a gyomrom. Na, már csak ez hiányzott! Most, hogy itt vagyok vele, és teljesen nyugodt vagyok, előjönnek a szükségleteim... Még otthon kellett volna ennem, hogy itt ne ütközzünk ilyen akadályokba!

- Éhes vagy? - nézett rám aggódó tekintettel.

- Hát… - haraptam be alsó ajkam. – Kicsit…

- Ha csak kicsit lennél, akkor nem korogna így a gyomrod – csóválta meg játékosan fejét.

- Igazad van – ismertem el.

- Gyere együnk valamit – kezdett el balra húzni. – Tudok egy nagyon jó helyet itt a közelben.

- R-rendben – bólintottam, majd követtem őt.

Körülbelül tíz perc séta után beléptünk egy nagyon, hangulatos kis étterembe a park közelében. A hely kisebb bokszokra volt felosztva, így mindenki nyugodtan lehetett a kíváncsi szempároktól, ami a mi esetünkben nagyon kedvezett számunkra.

Kevin egy hátsó bokszba irányított, és a kezembe adott egy étlapot, amit szorgosan tanulmányozni kezdtem. Hosszas gondolkodás után a bibimbapnál maradtam. Kev nem rendelt, ettől pedig felettébb kényelmetlenül éreztem magam.

Amikor kihozták az ételt, még mielőtt beleettem volna, szedtem egy kis tányérra neki is, hogy legalább az enyémből egyen, hogyha magának már nem rendelt semmit. Egy ideje csak tömtem magamba az ételt, de Kevin még mindig nem evett, ami felettébb bökte a csőröm. Bíztatás kép közelebb toltam hozzá a tányért, hátha eddig nem esett le neki, hogy az az övé.

- Nem kérek, köszönöm – tolta vissza hozzám a tálat.

- De igen! – lettem akaratos. – Kevin egésznap olyan furcsa vagy – böktem ki végre azt, ami már az elejétől nem hagyott nyugodni.

- Honnan veszed, hogy furcsa vagyok? Nem is ismersz… - csúszott ki a száján, mire ő is meglepődött. Ez a mondata teljesen szíven ütött. Legszívesebben felálltam volna, és ott hagytam volna a fenébe. De igaza volt. Tényleg nem ismertem, csak a műsorokból, amiket eddig láttam.

- Igen, nem ismerlek, de azt tudom, hogy nem vagy ilyen. A rajongókkal sohasem, akiknek annyit köszönhetsz, velük sosem vagy ilyen – suttogtam, könnyeim pedig kezdtek felgyülemleni. - Nem így akartam. Egyáltalán nem így terveztem ezt a napot. Azt szerettem volna, ha jól érezzük magunkat, hogyha együtt nevetünk és szórakozunk – folyt le egy könnycsepp arcomon.

- Sajnálom, de hidd el én se így terveztem ezt a napot. Sőt az egész hetet nem így terveztem! – fakadt ki. – Tudod, néha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy azt eltervezzük. Honnan is tudhatnád? Hiszen még csak gyerek vagy, egy tizenöt éves gyerek, aki túl sokat képzelt ebbe az egészbe. Azt remélted, hogy majd egymás karjaiba omlunk? Sajnálom, de tévedtél – vágta fejemhez egyszerre a valóságot. A félelmeim, amivel sosem akartam szembenézni.

- Köszönöm – mosolyodtam el hitetlenül. – Köszönöm, hogy ilyen kedvesen a fejemhez vágtál mindent – szipogtam, majd táskám megragadva elhagytam az éttermet.

Csak rohantam, úgy éreztem a legmesszebb akarok kerülni tőle. Attól, akit eddig az életemnek tekintettem. Hirtelen minden érzésem egy óriási fordulatot vett. Szerettem, még mindig szerettem, viszont a harag, a csalódottság és a szomorúság teljesen elnyomta azt a szeretetet, amit iránta éreztem. Én pedig gyűlöltem ezt.

Egyszer csak vékony, hosszú ujjak fonódtak csuklóm köré. Ő volt az, a meleg ujjaival, ami megnyugtatta tomboló lelkem. Haragudtam rá. Rettentően, mégis jó érzés volt az, hogy velem van, és hogy utánam jött.

- Ne sírj – törölte le könnyeim, miközben arcomat cirógatta. – Nem akartam. Egyszerűen csak kitört belőlem az elmúlt napok idegessége. Igen tizenöt éves vagy, de felettébb értelmes tizenöt éves – nevetett fel halványan, mire én is elmosolyodtam. – Egy csinos, aranyos és kedves tizenöt éves, akiből bomba nő lesz idősebb korában. Egy tizenöt éves, akinek még csak a nevét sem tudom, hogy felkeressem, ha betöltötte a tizennyolcat – kuncogott.

- Cheyenne – mosolyodtam el. – Cheyenne Jungnak hívják azt a tizenöt évest, akit te három év múlva fel akarsz keresni. És most ez a lány tudni szeretné, hogy mi a baj – kezdtem rágcsálni zavaromban az ajkam.

- Ne rágcsáld, kár értük – simított végig ajkaimon, majd kezem újra kezében éreztem. – Anya kórházban van – válaszolt kérdésemre, mire azonnal megöleltem, amitől teljesen meghökkent, de a kezdeti sokk után visszaölelt.

Ez volt az, amire egyáltalán nem számítottam. Minden megfordult a fejemben, hogy túl van terhelve, hogy egyszerűen túl sok minden zuhant a nyakába, hogy valami személyes problémája van… De az, hogy a családjával, ráadásul az anyukájával van gond, nem hittem volna.

Ekkor leesett. Ezért volt minden, ezért volt olyan halk, és hallgattunk csak szomorú zenét. Ezért nem volt igazi a mosolya, ezért volt annyira letört, ezért láttam fájdalmat és könnyeket a szemeiben. Emiatt imádkozott Kevin, amikor a kertben volt. Tényleg jól tettem, hogy nem zavartam meg, hiszen egy fontos ügy érdekében tette, és váratott meg.

- Minden rendben lesz – szorítottam jobban. – Az imád meghallgatásra fog találni, ebben biztos lehetsz. – Hiszen angyal vagy…

- Bocsánat, hogy ilyen voltam, de egyszerűen mellette szeretnék lenni minden pillanatban. Viszont téged sem szerettelek volna megfosztani ettől – tolt el magától, hogy szemembe tudjon nézni, miközben mind a két kezével fogta az enyémeket.

- Nyugodtan menj anyukádhoz – engedtem el kezeit. – Teljesen megértem – bólintottam.

- Nem hagylak magadra, mint mondtam ez a TE napod. Így is épp elég szégyen, hogy megsirattalak – hajtotta le fejét szégyenkezve.

- Viszont utána letörölted a könnyeim – vágtam vissza. – Most pedig menj – biccentettem fejemmel. -  Édesanyád biztosan vár.

- Komolyan gondoltam, hogy nem hagylak itt. Megérdemled, hogy veled legyek.

- Anyukád még jobban megérdemli, szóval, ha te nem, majd megyek én egyedül – fordultam sarkon, és megindultam előre.

Fogalmam sem volt róla, hogy melyik kórházban van az anyukája, csak mentem előre, és azért szorítottam, hogy Kevin utánam jöjjön. Ha egyedül nem megy, akkor kénytelen vagyok én oda menni, hogy ő is ott legyen.

Hiszen akármennyire is ellenszenves számomra az édesanyja, ez most egy rendkívüli alkalom. Más esetben biztos vagyok benne, hogy minden porcikámmal küzdenék az ellen, hogy az első közös napunk az anyjával töltsük. Viszont most szüksége van a fiára, Kevin pedig ott szeretne lenni neki. Nem lehetek én az, aki közéjük áll.

Kezem újra az ő hosszú ujjaiban találtam, mire egy óriási mosoly ült ki az arcomra, ránéztem és ő is mosolygott. Jól esett, hogy a találkozásunk elejétől kezdve folyamatosan fogja a kezem, és nem engedi el. Ahogy mondta, nem hagyja, hogy kihűljön.

Beszálltunk az autóba, és legközelebb csak Szöul legjobb kórházánál szálltunk ki belőle. Gondolhattam volna, hogy az anyukája itt van, hiszen itt kapja a legjobb ellátást, akármi problémája van.

- Miért van anyukád kórházban? – kérdeztem halkan, ugyanis nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet ezt a témát feszegetni.

- Az influenza jobban megviselte, mint kellett volna… Három napja összeesett otthon, így jobbnak láttuk, ha behozzuk. Tudom, nem kellene ennyire aggódnom, de hogyha nem javul az állapota, akkor komolyabb problémája is lehet – remegett meg hangja. – Mióta bent van, mindig vele vagyok… Nagyon szeret és szüksége van rám, ezért nem tudom megtenni, hogy ne legyek vele.

- Anyukád biztosan rendbe fog jönni – küldtem felé bíztató pillantásom. – Hiszen egy csodálatos ember vigyáz rá.

Felértünk a lépcsőn, és bementünk a bejáraton. A recepciós pult felé vettem volna az irányt, de Kevin megállított, és másirányba kezdett húzni. Igaz is, hiszen nem először jött az anyukájához, biztos tudja, melyik szobában van.

A liftben megnyomta a harmadik emelet gombját, és elindultunk felfelé. A helyiségben mindegyik oldalon tükör volt, amikor észrevettem benne magunkat szégyenlősen ajkamba haraptam. Ezt Kevin észrevette, és halkan felnevetett. Furcsa, de tényleg jól mutattunk egymás mellett, aminek felettébb örültem.

Kiszálltunk a liftből, elindultunk balra, aztán jobbra, és benyitott a 342-es számú szobába.

- Szia, anya! - csengett fel Kevin hangja, mire az anyukája felkapta a fejét.

- Kevin! - terült el egy óriási mosoly arcán. Ahogy Kevin beljebb húzott rám vezette tekintetét, mosolya pedig rögtön lelohadt. - És...?

- Anya, ő itt Cheyenne, Chey ő itt az anyukám. - Úr isten becézett! Engem becézett Kevin Woo! Estem túl a kezdeti sokkon, majd gyorsan meghajoltam az anyukájának. - Ő az a lány, aki megnyerte a napot.

- Áh, értem - bólogatott, majd lenézően megszólalt. - Szóval te vagy az, aki megnyerte a fiamat egy teljes napra?

Hangszíne teljesen letaglózott, meg se tudtam szólalni. Tisztában voltam vele, hogy Kevint a magáénak titulálja, na de, hogy ennyire lekezelően beszéljen velem! Az csak egy dolog, hogy tényleg megnyertem, de nem kéne ennyire nyersen fogalmazni…

- Anya... - nézett rá, amolyan ne-csináld-ezt fejjel Kevin.

- Látom nagyon összemelegedtetek - jegyezte meg, mikor tekintete az összefont kezeinkre tévedt. Nagy meglepetésemre Kevin rögtön elengedett, és az anyjához sietett. Két keze közé vette szülője kezét, és megszólalt.

- Anya, kérlek, ne legyél ilyen! Ő-

- Hány éves is? Tizenhét? - nézett végig rajtam, még mindig azzal az undorító stílussal.

- Tizenöt - szűrtem fogaim között. - De ezek szerint érettebbnek nézek ki - nevettem fel cinikusan.

- Na, tessék! Mit gondoltál? Hogy majd tizenöt évesen a tiéd lesz a fiam? - kerekedtek ki a szemei, hangszíne pedig rettentően birtokló volt.

- Anya, ezt most fejezd be! - szólt rá Kevin.

- Elnézést - hajoltam meg, majd elhagytam a kórtermet. Próbáltam valami helyet keresni, ahol egyedül lehetek a gondolataimmal, és a dühömmel. Pár szobával arrébb találtam is egy mosdót, így ott húztam meg magam.

Nem hittem volna, hogy képes ennyire bunkó lenni egy emberrel csak azért, mert fogta a fia kezét... Ráadásul úgy, hogy ez az ember élete legszebb napját feláldozva jön ide, hogy a gyereke vele lehessen!

Legszívesebben törtem, zúztam volna. Miért kellett nekem ide jönnöm?! Hogy hagyjam, amint az anyós jelöltem kikészít? Kevin pedig még ott is hagy egyedül!

Habár mit is vártam pár órás ismeretség után? Hogy majd kijelenti az anyja előtt, hogy szerelmes belém, és kiáll értem? Nevetséges... Nevetséges vagy Cheyenne... De legalább próbálta leállítani.

A tükörbe néztem, és megkíséreltem rendbe hozni a kinézetem. A sírástól, és a sok rohanástól teljesen csapzott lettem. Egy kis vízzel próbáltam rendbe tenni a fejem, ami nagyjából sikerült is. A hajamat is visszarendeztem többé-kevésbé a helyére, szóval elégnek éreztem magam ahhoz, hogy visszamenjek.

Nekem ennyi elég volt az anyukájából, úgyhogy elköszönök, megköszönöm a mai napot, és végleg eltűnök. Kevin már úgyse hagyja itt őt.

Az ajtó kinyitódott, mire én összerezzentem. Egy bűnbánó íriszekkel megáldott Kevin lépett be.

- Tizenöt éves vagyok, mégis tudom, hogy ez a NŐI mosdó - közöltem vele. A hangszínem elég bántó volt, pedig ezt egyáltalán nem neki szántam.

- Én is tudom, de ha egy lány szomorkodik bent - ráadásul olyan, akiért aggódom -, akkor nem érdekel - tisztázta nyugodtan. Úr isten Kevin Woo aggódik értem!

- Köszönöm, de jól vagyok. Anyukádnak igaza van, csak tizenöt vagyok - vontam vállat. - Ez egy olyan dolog, amin nem tudok változtatni.

- Beszéltem anyával. Elmondtam neki mindent; hogy miattad vagyunk itt, és hogy még nélkülem is eljöttél volna. Szeretne bocsánatot kérni tőled - mosolygott rám, én pedig csak sóhajtani tudtam.

- Rendben, de még egy beszólás, és tuti elmenekülök - szegeztem rá mutató ujjam, mire bólintott. Újra kezén ragadott, bementem a kórterembe, ő viszont kint maradt, hogy nyugodtan tudjunk beszélni.

- Bocsánat - hajtotta le a fejét az édesanyja. - Nem tudtam, hogy te akartál jönni. Azt hittem, hogy egész nap nyafogtál neki arról mennyire szereted, és hogy aztán ő rángatott ide - mesélte a saját kis verzióját.

- Szerintem, ha ezt tettem volna, akkor nem fogná a kezem, és nem rángatott volna, hanem csak simán ott hagy - kuncogtam. - Habár ő nem ilyen.

- Tényleg kedvel téged - mosolyodott el végre újra, és a mellette levő székre biccentett. Kicsit félve, de leültem rá. - Meg is értem, ugyanis nagyon csinos lány vagy.

- Ne tessék ilyet mondani - néztem össze-vissza zavaromban. - Mindegy, hogy kedvel-e vagy nem, nem akarom magam túlságosan beleélni. Akkor csak fájdalmasabb.

- Ahogy gondolod, én csak elmondtam, amit tudok - kacsintott.

Az édesanyja teljes 360 fokos fordulatot vett! Úgy beszélgetett velem, mintha a rég nem látott lánya lennék, vagy nem is tudom. Fogalmam sincs Kevin pontosan mit mondhatott neki, de bevált.

Egy kis időn belül Kevin is bejött, és hárman folytattunk eszmecserét mindenről, ami épp eszünkbe jutott. Furcsa, de jól éreztem magam. Ha jobban belegondolok, az anyukája nem is olyan ellenszenves, sőt egész aranyos.

- Egyébként te itt születtél Koreában? - dobott fel egy újabb témát, az anyukája.

- Öm... Nem, de miért kérdezi? - zavarodtam össze.

- Csak a neved elég egyedi - kuncogott. - Ezért gondoltam, hogy nem itt születtél, akárcsak a fiam - nézett az említettre.

- New York-ban születtem - világosítottam fel őket.

- Akkor biztosan jól tudsz angolul - következtetett Kevin.

- Of course! - váltottam át angolra, mire mind a hárman felnevettünk.

Este kilenckor már idejét láttuk annak, hogy távozzunk. Már a nővér is szólt, hogy lejárt a látogatási idő, de Kev mamája még mindig nem akart minket elengedni.

- Maradjatok! Csak egy kicsikét, pár percre - nézett ránk kérlelően.

- Anyu muszáj mennünk, még Cheyenne-t is haza kell vinni - mondta Kevin.

- Itt hagyni egy beteg asszonyt... - kezdte az anyukája. - Nagy felelőtlenség! - rázta rosszallóan fejét, mire derültem egy kicsit.

- Mi megyünk, szia, anya! - köszönt el Kev, majd kirántott a szobából.

- Jobbulást! - kiabáltam még vissza gyorsan, miközben vadul integettem.

Az autóhoz nevetve tettük meg az utat, de mielőtt beszálltunk volna, Kevin valahonnan előszedett egy fekete kendőt. Én csak értetlenül meredtem rá, mire bekötötte a szemem, és így ültetett a kocsiba.

- Ez meg mit jelentsen? - fogdostam a kendőt.

- Nyugi, majd meglátod - nyugtatott, de csak izgatott lettem.

- Tudod, anyukád nagyon furcsa - osztottam meg vele véleményem.

- Eléggé, ahhoz képest, hogy az elején mennyire utált, a végen el se akart engedni - nevettünk fel. - Mindezek ellenére, nagyon szeretem.

- Hiszen az anyukád.

- Ez nem feltétlen jelenti azt, hogy szeretnem kell. Rengeteg ember van, aki nem szereti az anyját - magyarázta.

- Jó igazad van - ismertem el.

- Tudod... Sokat köszönhetek neki. Régen, mikor még Amerikában éltünk, nem nagyon voltak barátaim... - kezdte a történetet. A történetet, amit már nagyon is ismertem. A történetet, ahol az anyukája cupecake-eket sütött a szülinapjára, és bevitte a suliba, hogy Kevinnek több barátja legyen, és bejött. Azonban nem állítottam meg a mesélésben, kifejezetten örültem neki, hogy tőle hallhatom, hogy csak nekem meséli.

- Egyébként nem haza kéne vinned? - kaptam észbe hirtelen. Már kilenc óra múlt, én viszont még mindig nem voltam otthon. Inkább hagytam, hogy Kevin valami ismeretlen helyre vigyen. Hát persze, hogy hagytam! - Anyáék már biztosan aggódnak - haraptam be alsó ajkam.

- Igazából a szüleid még tegnap felhívtak minket. Azt mondták, hogy nehogy haza merjelek vinni éjfél előtt, és hogy igazából holnap délután kettőig velem kéne maradnod, mert csak akkor telik le a huszonnégy óra - nevetett fel. Nem tudtam reagálni, az állam egyszerűen a padlót súrolta. Komolyan ilyet tettek a szüleim?

- Te jó ég! - temettem kezeimbe az arcom. - Nagyon gáz.

- Egyébként teljesen igazuk van, a huszonnégy óra az huszonnégy óra, és nem kevesebb. Nagyon jó fejnek tűnnek, úgyhogy ne aggódj miattuk - nyugtatott, de ez egy cseppet sem vált be... Ezek után csak azon kattogott az agyam, hogy még mit mondhattak neki a szüleim...

Az autó megállt, Kev pedig segített kiszállni. Bal kezét derekamra csúsztatta, amitől az egész testem bizsergés járta át. Nem tudtam hova tenni az érzést, akkor is ez volt, amikor a kezemet fogta, csak most sokkal intenzívebben. Jobb kezével a mancsomat vette birtokba, és így vezetett legalább negyed óráig.

Kevin lassan felvezette ujjait a kendőhöz, majd kikötötte azt. Mikor végzett kezét a vállamon pihentette meg. Lassan kinyitottam a szemeim, a látványra összegyűltek a könnyeim, amik szép lassan elkezdtek lefolyni az arcomon.

A Banpo híd volt előttem, amint a szivárvány színeiben sugárzik belőle a víz. Aztán egyik színből átment a másikba, és végül megállapodott a rózsaszínnél.

Hirtelen ötlettől vezérelve fordultam egyet a tengelyem körül, majd szorosan átöleltem Kevint. Teljesen hozzápréseltem magam, ő pedig gondolkodás nélkül viszonozta az ölelésem, és még a hátam is simogatni kezdte.

- Köszönöm - suttogtam mellkasába. - Nagyon szépen köszönöm életem legszebb napját!

- Megérdemelted - tolt el magától, és mélyen a szemembe nézett. Hüvelyk ujjaival letörölte a könnyeim, és ellenállhatatlanul elmosolyodott.

Leültünk a folyópartra, Kevin az ölébe húzott, és így figyeltük a hidat - ami teljesen elvarázsolt -, az eget, és a csillagokat.

- Ott - ragadta meg karom, majd egy hullócsillag felé irányította. - Kívánj!

Én pedig így tettem, és reménykedtem benne, hogy valóra válik. De a mai nap után, már semmi sem lehetetlen.

Kevin egyszer csak feldobta az ötletet, miszerint csináljunk egy selca-t, amibe boldogan egyeztem bele. Végül nem egy, hanem vagy öt darab készült. Győzködtem, hogy küldje át, vagy az én telefonommal is csináljunk, de mindig lerázott. Csak azt fújta, hogy nyugi majd megkapod...

Amikor meguntuk a bámulást, és úgy éreztük ideje az indulásnak, Kev felállt, majd engem is magával húzott.

- Várj - tettem másik kezem is az övére. - Mielőtt elmegyünk, szeretnék megtenni valamit - haraptam ajkamba szégyenlősen. Kevin csak kérdőn nézett rám, én pedig folytattam. - Tudom, hogy nem mondhatnék ilyet ennyi idő után, és hogy semmi jogom hozzá, de... - sóhajtottam egy nagyot. - Szeretlek! Sajnálom - mondtam, ki gyorsan mielőtt ajkaim az övére tapasztottam.

Muszáj voltam megtenni. Féltem, de biztos voltam benne, hogyha nem mondom ki, és nem teszem meg, akkor egész életemben bánni fogom ezt a percet. Utána csak azon kattogott volna az agyam, hogy mi lett volna, ha kimondom és megteszem. Úgyhogy mindent félre tettem, nem törődtem semmivel és senkivel, csak azzal, hogy itt és most ezt véghezvigyem.

Meglepődött, engem viszont még jobban meglepett, hogy visszacsókolt! Kevin Woo visszacsókolt nekem! De még, hogy! Puha párnái finoman kóstolgatták az enyémeket, mindaddig, míg ebbe bele nem unt. Nyelvét végighúzta alsó ajkamon bejutást kérve, én pedig gondolkodás nélkül adtam meg az engedélyt.  Életem legjobb csókja volt, aminek levegőhiány miatt vége szakadt.

- Sose sajnáld - pihegett. - Menjünk - fonta össze ujjainkat, és így jutottunk el egészen az autóig. Szerintem most még hosszabb útvonalon haladtunk, mint a hídhoz, mert tovább tartott az út, aminek kifejezetten örültem.

Az autó megállt a házunk előtt, Kevin pedig a bejárati ajtóig kísért. Biztos voltam benne, hogy apuék figyelnek, de egyáltalán nem érdekelt. Majd foglalkozok ezzel később, mikor már nem lesz itt velem ő.

- Hát... Örülök, hogy te nyertél meg - kuncogott Kevin.

- Akkor én? - mutattam magamra játékosan. - Ne tudd meg mit éreztem, amikor kiderült - nevettünk tovább. - Nos, akkor - kezdtem el vizslatni a cipőmet.

- Nos, akkor - köszörülte meg a torkát. - Három év múlva ugyan ekkor, ugyan ott! - emelte fel a fejem, majd egy gyors puszit nyomott ajkaimra, és eltűnt.

Sikítozva a szobámba rohantam, nem foglalkozva a szüleimmel, és magamra zártam az ajtót. Az ágyra vetődtem, és ütni kezdtem, mint egy elmebajos. A biasom megbeszélt velem egy randit! Egy igazi, nem nyereményes RANDEVÚT! A mennyországban éreztem magam, még sosem voltam ennyire boldog!

Nem volt időm a fangörcsöm kiteljesítésére, ugyanis a telefonom pityegéssel jelezte, hogy Kevin tweetelt. Rögtön a zsebembe nyúltam, és előkaptam a telefonom. Még csak pár perce ment el, de már twitterezik. Menthetetlen…

Gyomrom mogyoró méretűre zsugorodott, és remegő kezekkel húztam el az üzenetet. Amikor megláttam a közös képünk, az örömkönnyek újra ellepték szemeim, és alig tudtam elolvasni a mellette levő megjegyzést.

„Amikor szerelembe esek a te szerelmedbe, elvesztek mindent, megfulladok, és még egyszer szeretek”