No.1 Music Challenge - 5. dal Sam Smith - Too Good At Goodbyes
Minirigó xX
A nappalimban vagyunk. A kanapén ülök, az óriási ablakon tekintek
kifelé, de legszívesebben vennék egy nagy lendületet és kiugranék rajta, csak
hogy megmeneküljek a szituációtól. Te felettem állsz és vársz, vársz arra, hogy
belekezdjek, hogy a szám mozogjon, hogy hangokat adjak ki. Vársz a csodára.
Megnyílni valaki másnak. Olyan egyszerűen hangzik, mégis
hihetetlenül nehéz, pont annyira, mint megszabadulni a futóhomokból. Ha
megnyílsz valakinek, akkor már nincs menekvés, az a személy egyszerűen elnyel,
te pedig lelkileg elmerülsz benne. Hiszen tudni fogja a legféltettebb titkaid
is, akármi történik ismét hozzá akarsz majd fordulni, mindent elakarsz majd
mondani neki, olyan dolgokat is, amiket még saját magadnak sem vallanál be.
Vajon mindenki másnak is ennyire nehéz, vagy csak én vagyok ennyire elcseszett
és igazából úgy megy, mint a karika csapás?
Akár egy óriási hinta a szakadék felett. Rábízod magad, mindenféle
kétely nélkül ráülsz, élvezed, egyre jobban belemerülsz, azt hiszed
biztonságos, azt hiszed, hogy semmi baj nem lesz, hiszen a hinta örökké ott
lesz alattad. Egy idő után a kötelek elkezdenek gyengülni, de te nem veszed
észre és továbbra is hintázol, mintha minden olyan lenne, mint az elején,
egyébként is, már túl régóta csinálod ahhoz, hogy bármi baj történjen, hiszen ismered
a hintád. Aztán a kötél egyszercsak elszakad, te pedig zuhanni kezdesz, a
hintád nem kap el, egyszerűen meghalsz. Mindegy mennyire ismersz valakit,
mennyi ideje van melletted, mint bizalmas, mint lelki társ, sose tudhatod mikor
engedi el a kezed és fordít neked hátat, ezzel hagyva hogy a mélybe zuhanj. Megéri?
Azt gondolná az ember, hogy idióta vagyok, egy bolond, aki fél,
mert új ebben, hogy még soha senkinek nem nyíltam meg ezelőtt. Ez nem igaz.
Elégszer megtettem már, elég alkalommal ahhoz, hogy tudjam, minden hinta ugyanolyan;
nem éri meg felülni rájuk. Te is ilyen vagy. Akárhányszor, ahogy az
arcod felrémlik előttem rögtön a hintát látom, majd a hátadat, ahogy kisétálsz.
Miért érzem úgy, hogy a hátad felismerném több millió ember között is, de
téged, az arcodat viszont már nem?
Ismét itt állsz előttem, az arcodat felém mutatva, a szemekkel,
amik azt üzenik, hogy megbízhatok benned, hogy neked elmondhatom. Elakarom
mondani, de tudom, hogy nemsokára ismét hátat fordítasz és kisétálsz.
- MyungSoo-yah… Miért hívtál? Itt vagyok, mondd, ne csak nézz
magad elé, mint egy bábu. Mindig ezt teszed - A hangod aggódó, egy cseppnyi
szemrehányással vegyülve. Hogyan mondhatnék így bármit is?
Fontos vagy nekem, a legfontosabb, mégse engedlek közel, mert
tudom, hogy hosszú távon fájni fog. Ezért soha nem engedem magam túl közel
hozzád, akkor sem ha én jelentem is számodra a legtöbbet, hiszen ha az elején
meg is könnyebbülök, később, amikor a bajban magamra hagysz az örökké fájni
fog.
Tudom, hogy nemsokára megelégeled azt, hogy nem mondok semmit.
Mindig ez történik. Én idehívlak az otthonomba, miközben te szörnyen elfoglalt
vagy - legalábbis állításod szerint -, te idejössz, ez pedig hihetetlenül jól
esik nekem. Mindez addig tart, amíg fel nem teszed ezt a kérdést, majd
türelmetlenül kisétálsz az ajtón.
Nem számít. Erős vagyok. Minden alkalommal egyre kevesebbet sírok,
a könnyeim pedig egyre gyorsabban tűnnek a semmibe. Minden alkalommal, amikor
kisétálsz egyre kevésbé szeretlek…
- Itt fogsz hagyni? - kérdezem halkan, hiszen tudom mi a válasz,
az igazi válasz.
- Ha továbbra is hallgatsz, kénytelen leszek. Nem értem, annyira
rideg vagy ilyenkor. Miért, MyungSoo? Beszélj hozzám... Kérlek, ne csináld ezt
velem - A hangod megbicsaklik, ahogy kezd rádtörni a sírás.
Azt gondolod, hogy szívtelen vagyok, de csak
magamat védem. Szeretném mondani, de a szavak cserben hagynak, mint mindig. Itt
állsz felettem, percekig, én egyhelyben ülök, ugyanúgy, mint akkor, amikor
bejöttél az ajtón.
- S-sajnálom… - nyögöm fájdalmas.
Nem tudok mit tenni, csak te. Te tudnál, bízom
benne, hogy tudnál. De nem teszel, soha, nem is fogsz.
- Így nincs esélyünk.
Kimondtad. Egyszer valakinek ki kellett mondania, tudtam, hogy nem
nekem, én nem lettem volna képes rá. Te kimondtad. Nem akarok sírni, hogy ne
lásd, vagy csak szimplán nincs elég erőm hozzá. Ismét nem mondok semmit. Te még
nézel egy darabig, majd a világ leghatalmasabb sóhaját követően hátat
fordítasz, és kisétálsz az ajtón.
Nem állítalak meg. Túl jó vagyok a búcsúzásban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése