Viszlát (Jeong JaeHyun)

Sziasztok!

Music challenge round 4. - Origin - Yuzuru Hanyu

Oké, valószínűleg a nőknek ilyen lehet a szülés... Próbálkoztam, szenvedtem, és mivel már az utolsó utáni pillanatban vagyok, ezért this shit is it. Azért remélem legalább egy csöppet élvezhető. 

Minirigó xX

A szíve dobogása kart karba öltve kélt táncra a kintről beszűrődő hangos dobok ritmikus ütemével. A sátor külsejét alkotó mamutbőr mindig kifogástalan védelmet nyújtott a hideg szelek ellen, azonban most a megszokott meleg légkör helyét súlyos ridegség vette át. Az sem segített a helyzetén, hogy JaeHyun olyan fullasztóan zárta karjaiba, akár a levegő még a szerelmük előtti időkből.

Remegett. Képtelen volt eldönteni, hogy a hidegtől, amit érzett, vagy a félelemtől a szívében. Eszébe jutott a gyermekkora, amikor a szüleit látta ebben a helyzetben. Akkoriban szerette a harci dobok ütemét és a később bekapcsolódó hangszerek együttes játékát, most viszont csak a hiányra tudott gondolni, amit nemsokára maguk mögött hagynak.

Akkor nem értette az édesanyja fájdalmát. Számára az édesapja nem volt más egy személynél, akitől minden alkalommal csak búcsúzni kellett. Túl kicsi volt ahhoz, hogy felfogja egyetlen búcsú sem ugyanolyan; némelyik csak pár órára szól, hétre, esetleg hónapra, viszont van, amelyik örökké tart.

Azóta nem szólt a zene. Egy ideje tudták, hogy nemsokára ismét eljön az idő, de vannak dolgok, amikre képtelenség felkészülni, bármennyit is gondolsz rá. A hajnali kürtszó váratlanul érte őket. Riadtan pattantak fel a szemei, JaeHyun már üveges tekintettel meredt a sátor falára, sóhajtva túrt csapzott tincseibe, könnyekkel áztatott elveszett tekintetét ráemelte. Minden értelmet nyert. Az apja halvány mosolya, a kínzó tekintete, amellyel utoljára ránézett. Az anyja könnyei, térdre boruló alakja, vékony ujjai, amik az utolsó pillanatig kapaszkodta férje biztonságot adó kezébe.

Mind a ketten sírtak, eláztatták a másikat takaró anyagok halmazát. Nem emlékezett másik alkalomra, amikor egyszerre sírtak volna. Egyikkőjüknek sem volt elég lélekjelenléte ahhoz, hogy erős támaszt nyújtsanak egymásnak. Ehelyett kidöntött pillérként támaszkodtak egymásra, két építészeti remekmű, amit a háború máris ledöntött.

Családjukat hátrahagyó férfiak menetelésének zaja kerítette be testüket. Az idő túl gyorsan közeledett, képtelenség lett volna megállítani. JaeHyun szorított az ölelésén, majd ő is ugyanígy tett, hátha egy kegyelmes csoda folytán egybeolvadnak, hogy aztán együtt menetelhessenek az elmúlás felé.

Varázslatok nincsenek. JaeHyun bal keze elindult a csípőjéről, a derekán keresztül, végig a melle szélén, egészen az arcáig ahol megállapodott. Eltávolodott tőle, hüvelykujjával cirógatta, majd puha, szerelemmel átitatott ajkait az övéire helyezte. Komótos, minden ízt és érzelmet magába olvasztó csók volt, aminek az emlékébe évek múltán is kapaszkodhatnak.

- Viszlát – suttogta JaeHyun.

- Viszlát. – Hangját megtörte nyakát szorongató fájdalom.

JaeHyun még utoljára rápillantott, majd rohamos léptekkel elsétált. A szavaik reményt hagytak hátra a pillanatra, ami talán sosem jön el. Egy életen át tartó bizonytalanságot.