Music challenge 4.0 pt.6 - Derik Fein - Don't Matter
Az út futóhomokkét ragadta meg vaskos bokámat, minden lépésemmel egyre mélyebbre és mélyebbre húzva kidolgozott testemet az elveszettség mocsarába. Az engem mellőző emberek arcának helyén kifejezéstelen örvények keringtek. Ugyanúgy elveszett, magányos lelkek voltak, a bizonytalanság által kikövezett utakon, amin én is minden egyes nap újabb lépéseket tettem.
Bár nem tudtam merre, de haladnom kellett. Árral, széllel, homokviharral, megannyi bukással és kihagyott lehetőséggel szemben, amiket nekem rendelt a sors. Mindvégig magamat vigasztaltam, hogy az elszalasztott lehetőségek, igazából csak akadályok voltak, amiket az élet gördített elém elterelés képp, hogy minél később érjek az igazi feladatomhoz.
Egyre csak haladtam a kemény aszfalton, mázsás súlyuk ellenére tovább emelve lábaimat, hadat üzenve a fáradtságnak. Egy-két mérföldkőnél megpihentem, hogy tapasztalataimat, fájdalmaim, a megtett távolság saját meséjét a karom felületére rejtsem. A különböző minták szavaltak, olyan nyelven, amit csak én érthettem. Az évek múlásával elkezdték felfalni izmos karomat, de nem bántam, hiszen mindegyik egy tanítás volt saját magamnak. Olyan dolgok, amiket nem felejthettem el, amik azzá tettek, aki vagyok.
Csak haladtam az úton, még akkor is, amikor tengerbe torkollott. Elfogott a rettegés, ahogy közeledtem a merüléshez, a szívem beleremegett a víz fagyos nyelvének érintésébe. Néztem a többi embert, ahogy tovább mentek, alámerültek, fuldokoltak, aztán egyszer csak újra talpra álltak, folytatva az életük, mintha mi sem történt volna. Ez nem nyugtatott meg, helyette a félelmembe kapaszkodott az irigység. Én is ki akartam jutni. De vajon nekem sikerülhet?
Nem gondolkodhattam, a lábaim tették a dolgukat - tenniük kellett. Nem állhattam meg, ez nem egy mérföldkő volt, ahol megtehettem volna, hanem a csatatér. Önmagam kiteljesedett énjét szem előtt tartva merültem el a bőrömet tépő vízfodrokban, amik minden erőm ellenére a vártnál hamarabb nyeltek el. A víz alatti csillagtalan feketeség beitta magát a csontjaimba. A sötétség rászorította súlyos kezét a nyakamra, kezeimmel vadul kapálóztam, belül ordítottam, az út mégis egyre csak fogyott a lábaim alatt - nem állhattam meg.
Elmúlt az erőm. Már nem húzott a fénytelen árny, csak lebegtem a súlytalan semmiben. A tüdőm ellepte a mocskos folyadék, lassan süllyedtem egyre lejjebb, szemhéjam elnehezedett. Egy kis rés a világból. Ennyi maradt számomra. A kis résben pedig egy gitár, ami közeledett hozzám, de az is lehet, hogy én közeledtem felé. Egyenesen a kezembe érkezett.
A nyomás kezdett enyhülni a testemben, az óceán lassan visszahúzódott, ahogy minden megtett lépéssel egyre közelebb kerültem a parthoz. Csak sétáltam, egyenesen előre, gitárral a kezemben, büszkeséggel, hogy nekem is sikerült. Túléltem a csillag nélküli éjszakát. Újult erőre kaptam, még az engem mellőző emberek arcáról is eltűnt az örvény, helyüket átvette a szürke üresség, ami egy fokkal kellemesebb látványt nyújtott számomra.
Aztán a semmiből megpengettem az egyik húrt, majd még egyet és még egyet. Az új élmény izgatottsággal töltött el, tudni akartam, hogy még mire vagyok képes. Elő tudom-e hozni mindazt, ami mélyen a szívemben rejtőzik?
Így hát próbálkoztam, továbbra sem adtam fel, a világ pedig megváltozott. Az utam melletti kopárság zöldre színeződött, a felettem elterülő szürkeség kéken hívogatta a repülni vágyókat. Az arcok zsúfoltak lettek, láttam szájakat, orrokat és szemeket, amik bár kifejezéstelenek voltak, mégis a kínzó múlt után öröm volt rájuk nézni. A mérföldköveknél pozitív alakzatok kezdtek felkerülni a testemre, amik elégedettséget költöztettek a lelkem minden zugába.
Énekelni kezdtem. Szeltem a kilométereket, pengettem a gitáromat, kiengedtem a szívem dallamát. Az életemmel életet adtam. A körülöttem némán baktató arcok egyre beszédesebbek lettek; a szemükbe derűs világ költözött, a szájuk felfelé görbült, a jókedv üzenetét hordozták magukban. Csak haladtam tovább, egyre közelebb érve, a legszebb dallamot játszva, míg végre én is elmosolyodtam.
Akkor megláttam a videokamerát, ami ott hevert az út szélén. A testem elöntötte egy jóleső bizsergés. Olyan fajta, ami tudatja veled, hogy most valami igazán jó következik, hogy jó úton haladsz. Felvettem a körülöttem zajló világot, ami egyre színesebb és élénkebb lett. Virágok nőttek körülöttem, az előttem elterülő ösvény a szivárványos naplementébe szaladt. Eszem ágában sem volt akár egy pillanatot is kihagyni. Mindent megörökítettem.
Aztán megpihentem, a felvételeket aláfestettem a zenémmel, a hangommal, az üzeneteimmel. Átalakítottam őket valami olyanná, amit csak én láthattam, olyanná, amilyen az én világom volt. A szerkesztés egy szemüveg volt, amit én készítettem: szorgosan, fáradhatatlanul. Amikor készen lett, elkezdtem osztogatni, akár a cukrot, mindenkinek, akivel az úton találkoztam. Azt akartam, hogy lássák mindazt a varázslatot, amit én. Az elképesztő robbanásokat, a szédítő fényeket, a szabad mintákat, az egyedi színeket, az ezer és ezer alakzatot. A bohókás összevisszát, a vidám fejjel lefelét és a szomorú vízszinteset. Az érzéseket, amik a lelkemben kavarogtak. A hosszú utat, amit megtettem. Mindazt, amit én láttam, ébren és álmomban.
Végül azt is megmutattam, hogy a sötétség is lehet gyönyörű. Ahogy nekem is, az embereknek meg kellett tanulniuk, hogy az üres éjszakai égbolt a legfélelmetesebb ajándék.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Sziasztok!
First of all, sajnálom, hogy még nem válaszoltam a kommentjeitekre, de így itt ilyen előválaszban mindenkinek, hogy OMG ANNYIRA HÁLÁS VAGYOK MINDAZÉRT, AMIT ÍRTATOK NEKEM A JONGINOS LELKES NOVELLÁMHOZ TT ♥ Tényleg mindig eléritek, hogy úgy igazán, őszintén megszeressem a novelláim, köszönöm!
No de, visszatérve ehhez a novellához xD
Fhu, hát nem tudom kinek jött át, amit akartam xDDD De már most inkább a múltkori után tisztázom a dolgokat. Tehát itt ezt az egészet úgy kell elképzelni, hogy Christian folyamatosan egy úton sétál, ami az élete. Szóval megy az út közepén, körülötte pedig a többi ember is csak sétál, keresve a saját céljukat. Közben Christian elmerül a céltalanságban (meg ugye mások is, de másoknak végül segít a zenéjével és a videókkal, amit csinál), hogy nem tudja mit akar, majd megtalálja önmagát, aztán úgy sétál tovább, hogy boldog, zenél, énekelget, felveszi a dolgokat stb. Mint vannak ilyen mese jelenetek, pl a Loraxban is, amikor a Valahász énekli a Hogy lehetnék én a rossz dalt és sétál folyamatosan xD Mert nekem ez a zene ilyen gitárzogatva elsétálgatok feelinget adott xD
Persze Christian munkája - a gondolkodása meghát valami egészen e világon túlian eszméletlen - ennél a novellánál sokkal izgalmasabb, eseménydúsabb és színesebb, tényleg szemet gyönyörködtetően lenyűgöző. De hát én most ahhoz kevés voltam, rip. Na mindegy xD Fun fact: Christian egyszer elmesélte, hogy a So Beautiful dallal az volt a célja, hogy megmutassa az embereknek, hogy a sötétség is lehet gyönyörű, úgyhogy ezért csempésztem ezt bele.
Most pedig sipirc és mindenki nézzen meg minden DPR Live mv-t és DPR Ian mv-t és DPR Cream mv-t és tegye ki orgazmusnak a szemét (minden mv-t Christian csinál, és egyébként Bobby Holup! és Mino Body MV-jét is pl ő csinálta) és a fülét :D
S T A N D P R
Itt egy kis ízelítő:
Sziaa! ^^
VálaszTörlésMost értettem mindent, hogy mire utaltál, hogy mi történt, nagyon beszédes és szép képekkel szemléltetted az érzéseket, a gondolatokat, nekem át jött minden. Az útkeresés, az elveszettség, a fásultság, és ezeknek a legmélyén mégis sikerült megtalálnia Christiannak azt, ami kiszínez az ő világát, és ezzel másokét is. Nem ismertem őt és a munkásságát, de megnéztem a linkelt videót, tényleg elképesztő volt, a helyek is, meg a mondanivalója.
"Egy-két mérföldkőnél megpihentem, hogy tapasztalataimat, fájdalmaim, a megtett távolság saját meséjét a karom felületére rejtsem. A különböző minták szavaltak, olyan nyelven, amit csak én érthettem." – tetszett, hogy így írtad le a tetoválásokat. Engem nagyon érdekel, hogy mi lehet egy-egy rajz vagy felirat mögött, de ez olyan, ami csak arra tartozik, akinek a testén van, attól még, hogy mindenki látja, nagyon bensőséges.
"A szerkesztés egy szemüveg volt, amit én készítettem" – ennél a résznél azon gondolkodtam el, hogy milyen érdekes, hogy mindannyian másként látjuk a világot. Még ha egy videót is nézünk, talán alig van két ember, akinek ugyanaz, ugyanolya módon szól belőle, mert más az, ami a nézők szívében van, mindenki más szemüvegen keresztül szemléli. Mindenkinek másként adhat valamit ugyanaz a dolog, de mindenkinek úgy, ahogyan neki szüksége van rá, ez tök különleges szerintem, ezt értettem meg a mondatodból.
"Azt akartam, hogy lássák mindazt a varázslatot, amit én..." – ezzel a mondattal kezdődő fél bekezdést egész a végéig kimásoltam volna, tetszett nagyon, ahogy a formákat az érzésekhez kapcsoltad, a fényeket és a színeket is, mindent, ami az ő lelkében volt.
"Végül azt is megmutattam, hogy a sötétség is lehet gyönyörű." – ez meg, hát még a mondat is gyönyörű. Ez is olyan elgondolkodtató volt, hogy az éjszakában a csillagok számomra a leggyönyörűbbek, de ha kivonom őket, akkor a puszta sötétség marad. Ez tényleg nagyon félelmetes, ő mégis ebben a semmiben elmerülve volt képes megtalálni önmagát.
Egy pár hibát találtam benne:
"próbálkoztam,továbbra" - itt kimaradt a szóköz
"lelkek voltak, a bizonytalanság" - ide szerintem nem kell vessző
Az út egyébként csak háromszor volt benne, ez nem tűnt ki, hanem inkább a mérföldkő, ez is háromszor volt, de ez meg kellett is kétszer minimum, aztán olyan nagy és kiemelkedő szó ez, hogy akaratlanul is kiszúrtam. XD
A dalt is meg az érzéseket, gondolatokat is jól átadtad nekem, az ilyen hangulatú történeteknél mindig olyan kissé depiben érzem magam, a vége pedig még nem oldott fel teljesen, de örültem neki, hogy sikerült megtalálnia Christiannak az útját.
Köszönöm, hogy olvashattam, és a nyolcadik körben is várlak! :3
Szia^^
VálaszTörlésOMG, ez is milyen tök jó ötlet volt már!
Már az elveszettség mocsara nagyon tetszett, meg, hogy az emberek arcának helyén kifejezéstelen örvények keringtek… Fú, ennyire jól megfogalmazni ezt a hangulatot még nem láttam szerintem!
Ilyeneket én is szoktam mondani, hogy ha valami nem jön össze, az tulajdonképpen nem baj, mert a sors, vagy valami nálunk sokkal intelligensebb erő biztos tudja, hogy nekem nem azzal a dologgal kell foglalkoznom, és előbb-utóbb úgyis rátalálok arra, ami nekem való.
Jaj, és ahogy a tetkókról írtál… Hát az is valami csodás fogalmazás volt! Mindig is csodáltam a tetkókat, és akarok is, csak még nem jutottam el addig. Meg hát a fájdalomtól is félek, de csak nem olyan elviselhetetlenXD
A víz fagyos nyelve is nagyon tetszett, meg hogy a félelmébe kapaszkodott az irigység… Wow!
És amikor rátalált a gitárral, és azzal a kezében kezdett kisétálni… Hála az égnek, hogy nem hagyta, hogy a felszín alatt maradjon. Szerintem igen sokan átmegyünk hasonlón, szerencsés az, aki nem, de az a lényeg, hogy mindenki meglelje a kapaszkodót, mint Christian a gitárt, amibe kapaszkodva új erőre kaphat^^
Az egészben az tetszett a legjobban, hogy lassacskán hogy lett az embereknek arca. Először még kifejezéstelen, aztán a végén már mosolyogtak is, sőt, a végén már Christian is mosolygott. Illetve a környezete is egyre színesebb lett ezzel egy időben. Ez nagyon megmelengette a szívem. Olyan reménnyel teli, jóságot árasztó novella volt ez nekem.
Jaj, minden sarokra kéne egy ilyen Christian, hogy szemüvegeket osztogasson, és akkor ez az ország, a világ egy sokkal jobb hely lenne. „A bohókás összevisszát, a vidám fejjel lefelét és a szomorú vízszinteset” Ezek a kifejezések is nagyon tetszettek!
És hát azt kell, hogy mondjam, hogy nem is baj, ha néha megtapasztaljuk azt az üres éjszakai égboltot, mert utána sokkal jobban fogjuk értékelni a csillagokat, amit egyébként természetesnek veszünk^^
A szívembe lopta magát ez a történet egy perc alatt, köszönöm, hogy megírtad^^ És várlak a nyolcadik körben is, mert én mondok zenét!!!!!!!!!!!!XDDDDDDDDDD
Szia!^^
VálaszTörlésHát nekem teljesen átjött az egész novella, bennem semmi kétely nem maradt most a végére. Engem tökre megfogtál ezzel a témával, nagyon tetszett, ahogy az érzéseket és gondolatokat átadtad, belevitted a novellába, egy tök egyszerű de mégis nagyon jó ötlet volt szerintem. Tényleg végig nagyon lehetett érezni azt a letörtséget és elveszettséget, de annyira örültem, hogy a végén sikerült kiszíneznie a világát :D
"Egy-két mérföldkőnél megpihentem," ez annyira igaz szerintem az életre is alapvetően, mert hát az embernek néha meg kell állnia és körbenéznie maga körül, kitalálni mi van, és végiggondolni dolgokat. Az egész novellába szerintem nagyon valóságosan ábrázoltad, hogy milyen is az élet.
A másik ami nagyon tetszett nekem is, az a szemüveges rész volt, hát annyira igaz, hogy mindenki mennyire másként látja a világot, és igazából a művészetek, mint Christiannal a szerkesztés ezeket mutatják meg sokszor, és annyira szépen fogalmaztad ezt meg.
"Végül azt is megmutattam, hogy a sötétség is lehet gyönyörű. Ahogy nekem is, az embereknek meg kellett tanulniuk, hogy az üres éjszakai égbolt a legfélelmetesebb ajándék." hát nekem ez az utolsó bekezdés úgy ahogy van, a kedvencem lett. Miután írtad, hogy ezt DPR mondta lecsekkoltam én is haha, hát nem ismertem eddig, de nagyon szimpatikus, vannak jó kis számai meg gyönyörű klippjei, és tök durva, hogy tényleg mindent ő szerkeszt, wow. És hát milyen igazságot mondtál itt a végén, meg úgy az egész novellával egyébként.
Köszönöm, hogy olvashattam, várlak a következő körben!^^
Szia^^
VálaszTörlésAztaaa
A támaválasztás nagyon tetszett. Teljesen magam előtt láttam, ahogy ott kóválygott a sok elveszett ember, keresve a maguk célját. Nagyon szépen leírtad, mikor a víz átveszi a hatalmát felettük, viszont a végére mindenkinek sikerül kievickélni a partra. :D
Érezhető volt a főszereplő bizonytalansága is (bár egy ilyen helyzetbe ki ne lenne az xD), mikor elgondolkodott, hogy vajon meg tudja csinálni?
Olyan jó érzéssel öntött el, hogy a végére happy end lett :D Hogy mindenki megtalálja a saját célját, és hogy átveszi a életvidámság a céltalanság helyét.
"Végül azt is megmutattam, hogy a sötétség is lehet gyönyörű. Ahogy nekem is, az embereknek meg kellett tanulniuk, hogy az üres éjszakai égbolt a legfélelmetesebb ajándék." ahwww, ez annyira szép lett.
Igazándiból el sem tudom képzelni, hogy neked évekkel ezelőtt nem így ment az írás, olyan gyönyörű mondatokat tudsz írni.
Köszönöm, hogy olvashattam!^^
Szia~~ ^^
VálaszTörlésHát, már tényleg nem tudom, hogyan reagáljak... Ez lesz szerintem a kedvenc novellám tőled. Most csodálkoztam is magamon, hogy sikerült úgy értelmeznem, amit írtál, ahogy te azt nekünk mutatni szeretted volna.
Érezhető volt a bizonytalanság, viszont az is, hogy mit érez azzal, hogy másoknak segít abban, hogy megtalálják a nekik való, járható utat.
Komolyan, tényleg nagyon jól átadtad ezt, és nekem átjött a sokszínűség is, amit a végén, utólag említettél.
Ah, köszönöm szépen a happy endet. Azt is, hogy tényleg szép lett a vége.
Annyi minden lenne, amit szívesen kiemelnék, viszont megpróbálok egy párat kiválogatni közülük.
"Egy-két mérföldkőnél megpihentem, hogy tapasztalataimat, fájdalmaim, a megtett távolság saját meséjét a karom felületére rejtsem. A különböző minták szavaltak, olyan nyelven, amit csak én érthettem."
"Aztán a semmiből megpengettem az egyik húrt, majd még egyet és még egyet. Az új élmény izgatottsággal töltött el, tudni akartam, hogy még mire vagyok képes. Elő tudom-e hozni mindazt, ami mélyen a szívemben rejtőzik?"
Még a komplett utolsó 3 bekezdés. Tényleg nem tudtam dönteni, melyiket emeljem még ki, mert tényleg elképesztőek voltak.
Köszönöm, hogy olvashattam! ^^
Szia!
VálaszTörlésSűrű elnézést kérek tőled is, hogy ennyire borzalmasan sokat késtem, de itt vagyok ;--;
Előljáróban annyit, hogy egy kedves ismerősőm pont nemrég nézette velem végig a DPR mv-ket és hát basszus, ritka jó munkák D: Egyébként én is értettem mindent, teljesen sikerült átadnod, amit szerettél volna, nagyon-nagyon tetszett az ötlet, hogy az életútján sétál, hogy milyen érzésekhez milyen természeti jelenséget kapcsoltál, meg úgy egy az egyben az egész ;-;
"A különböző minták szavaltak, olyan nyelven, amit csak én érthettem." Hát én ebbe a mondatba szerelmes vagyok xD
Tök jó volt olvasni, ahogyan a negatív képek a végére pozitívvá változtak és szinte kiszínesedett a kép előttem a virágokkal :D "Virágok nőttek körülöttem, az előttem elterülő ösvény a szivárványos naplementébe szaladt." Ebből kifolyólag ez a kép is nagyon tetszett ;-;
Még egyszer nagyon nagyon sok bocsánat a késésért, és köszönöm szépen, hogy olvashattam! ;-;