Meraki (Kim JongIn "Kai" & Park SooYoung "Joy")

Sziasztok!

Music challenge - Madonna - Masterpiece

Úr Isten! Nagyon izgatott vagyok, hogy mi lesz a véleményetek! Sokat dolgoztam ezzel a novellával, és bőven átléptem a komfortzónám határát >< Nagyon félek, és nagyon várok minden pozitív, épító és negatív kritikát is!

Meghallgattam a zenét, PUFF rögtön eszembe jutott ez a történet, és azóta meg sem álltam. Pár hete még azon gondolkdotam, hogy kilépek a challenge-ből, erre tessék, itt vagyok, ilyeneket írok. Ráadásul 13 oldal és 5255 szó :O Úgyhogy előre is bocsánat azoknak, akik nem szeretnek ilyen hosszú dolgokat olvasni xD

Ettől függetlenül jó olvasást és szórakozást mindenkinek!

Egyébként nem szoktam semmit hallgatni írás közben, viszont most nem tudtam tesóméktól koncentrálni, így elkezdtem hallgatni Bang YongGuk - Portrait cimű dalát, mert hirtelen az ugrott be, amit szeretek és nincs benne szöveg. Utána pedig minden alkalommal ezt hallgattam miközben írtam, szóval ha valaki szeretné, akkor nyugodtan olvassa a zenével együtt :3

Dermesztő némaság szelte ketté a rideg, hűvös hangár egész területét, ahogy lassan, nyikorogva kitárult robosztus ajtaja. A bent lévő élő testek ereiben szinte megfagyott a vér, épp elegendő sebességgel haladt tovább életet biztosító útján, miközben kettő fekete és egy fehér Jeep hajtott át a bejáraton. A méjráhkik* láncai lustán csörrentek, ahogy kíváncsi léptekkel merészkedtek közelebb a leparkoló autókhoz.

Öltönyös biztonsági őrök szálltak ki, egyikük a fehér autó hátsó ajtajához sietett, s kitárta azt. Park Sooyoung kecsesen szállt ki a járműből, cipőjének tűsarka tompán érkezett a poros padlóra, méregzöld, bársony anyagú nadrágkosztümjének alját porszemek vették birtokba. Sercegő hang hallatszott - fénycsövek gyulladtak fel, sorban, egymás után, mintha kötelező lett volna megvárniuk, hogy az előző teljes pompájában ragyogjon.

Kerekded arca grimaszba torzult, zöld kontaktlencsés szemei erősen záródtak össze a fénymennyiség hatására. Bal kezével az autó teteje után nyúlt, gyöngyökből kirakott csüngő fülbevalója kilengett, közben csilingelő hangot hallatott. Megszédült. Nem tudta eldönteni, hogy a hirtelen világosság miatt vagy a látványnak köszönhetően. Hátközépig hullámzó fekete tincseibe túrt, újra stabil lábakon állt.

- Miss Park - Hajolt meg előtte egy kis termetű férfi, majd idegesítő vigyorra húzta telt, kicsi száját. Már félig kopaszodott, egymástól távol álló szemei, magasan ülő orra és hosszúkás feje patkányszerű kinézetet varázsolt neki.

- Choi IlHwa-sshi - bólintott, vörös szája azonban nem indult meg arca szegleteibe, kifejezéstelen maradt, akár egy kő. - Jobb, ha bele is kezdünk. Ahogy látom - tekintetével gyorsan szántotta át a kerékkel felszerelt ketrecek rengetegét. Akár hetven darab is lehet -, nem lesz könnyű dolgom.

- Erre tessék - mondta nyájasan a férfi, majd jelzésként kitárta jobb karját a méjráhkik irányába.

Sooyoung az összes megmaradt lelkierejét összeszedte. A világ megannyi eldugott pontját megjárta már, számon se tudta tartani mennyi méjráhkit látott az elmúlt nyolc évben és hogy hány kereskedőnél tett látogatást. Voltak, akiknél csak egy-két példány közül lehetett válogatni, voltak, akiknél egy pár tucat akadt. Azonban ehhez fogható mennyiséget még soha, sehol sem talált.

Nem is értette, eddig hogy nem hallott Choi IlHwa páratlan gyűjteményéről: az a hír járta, hogy a mennyiség nem megy a minősége rovására. Sooyoung minden porcikájával remélte, hogy ezúttal a pletyka igaznak bizonyul és végre megpihenhet.

Egy rosszabb fajta kurátor volt, méjráhkik nyomában, a kifáradás szakadékának szélébe kapaszkodva. Nem lehetett letagadni, hogy minden egyes méjráhki mély nyomot hagyott az emberben - akárcsak egy festmény -, de kivételek mindig is voltak, Sooyoung zöld szemei pedig különleges erővel bírtak. Tehetsége volt megtalálni azt a kis pluszt, ami egyesekből hiányzott, ami az átlagosnál is szédítőbbé tette ezeket a káprázatos embereket.

Sose felejti el a nagy áttörését - Lee TaeYong. Sohasem látott még hozzá hasonló férfit, a teste akaratlanul is egyre közelebb és közelebb sodorta őt, egyenesen a vékony, izmos karokba. A mintapéldánya, az egyetlen hibája. Lee TaeYong megtanította rá, hogy mindent a szemnek, semmit a kéznek.

Ez jó hat éve volt már, azóta minden egyes lépése, minden egyes mozdulata a terv szerint történik, a legapróbb kilengés nélkül. Ott volt például Chittaphon - akit mindenki szívesebben hívott Tennek -, de ellenállt. Lee TaeMin, kibírta. Kim Chungha, aki több szempontból is újdonság volt, mégis elég erős tudott maradni. Mindez persze lehetetlen lett volna a TaeYonggal vétett hibája nélkül.

- Körülbelül tíz éve indult a biznisz, azóta bejártuk az egész világot. - Choi Ilhwa büszke tekintettel nézett végig zsákmányain, miközben ismertette jól menő cége történetét. - Minden kontinensen és országban vannak ügynökeink, akik a kapott információ morzsákat leellenőrizve győződnek meg róla, hogy a jelölt igazi méjhráki-e vagy sem. Az elején csak kettő-hárommal üzleteltünk, azóta viszont nyolcvanháromra nőtt a számuk. Miénk az egyik legnagyobb gyűjtemény az egész világon.

A ketrecek lakói visszafojtott lélegzetvétellel figyelték, ahogy Sooyoung lassú, kimért léptekkel haladt közöttük, összefont karokkal, miliméterről milliméterre, erősen szugerálva meztelen valójukat. A körülötte sétáló, baljósló biztonsági őrök pedig csak tetézték a csüggedt hangulatot.  A kiválasztás mindig idegtépő volt, a bizonytalanság bűzös lehelete lengte őket körbe, egyesével meglátogatva mindnyájukat, pont ahogy a vásárlók is tették. Ott volt a remény, hogy egy jobb helyre kerülnek, viszont kézenfogva jött vele a rettegés, hogy csak rosszabb lesz. Ezek ketten mindig párban jártak.

- Ő itt Park Jimin - kezdte a tulajdonos -, pár hete került hozzánk. Az egyik legjobb barátjának az anyja értesített bennünket. Miközben a hét srác a kertben gyakorolt, kiszúrta, hogy ő itt más, sokkal nagyobb aurával rendelkezik, mint a hat másik. Igaza is volt.

Sooyoung végignézett a sarokban magzatpózban ücsörgő fiatal arcán, dundi almácskáin, széles orrán, csókos száján. A fiú viszonylag alacsony volt, biztos volt benne, hogy teljes irányítása van minden porcikája felett.

Tekintetét a fiúéba fúrta: - Keménydió - jegyezte meg az idős férfinak, majd továbbállt.

Park Jimint nehéz lesz feltörni, viszont ha eljutnak a siker kapujáig, rájönnek majd, hogy megérte. Ha eljutnak. Hiszen a fiú életében nem a tánc volt a legfontosabb, hanem akikkel csinálta. Sooyoung biztos volt benne, hogy egyelőre nem fogja tudni elképzelni, hogyan találhatna életet mentő örömöt abban egyedül, amit eddig az életet jelentő barátai tettek igazán értékessé.

A léptek zaja elhalt, ahogy megállapodott egy cella előtt. Egy Jiminnél magasabb, edzett, rövid hajú férfi csinált fekvőtámaszokat. Levegővételei elérték a nő füleit, ahogy fel-le emelkedett a teste.

- Lee Howon. Úgy volt, hogy idol lesz, viszont a castingos nagyobb potenciált és persze szép kis summát látott benne, így átpasszolta nekünk. Ez már évekkel ezelőtt történt, azóta valahogy mindig visszakerül hozzánk - kuncogott a szerencséjén Ilhwa.

Sooyoung lenézően, félvállról pillantott rá, majd tovább indult.

Howon tökéletes lett volna, hogyha egyszerűen a már hátrahagyott, mindennapos munkáját akarta volna intézni. Engedelmes egyed, aki már beletörődött a sorsába, ráadásul férfias, tele szexuális kisugárzással. Amellett a tény mellett sem lehetett elmenni, hogy a cellájában jókedvéből is edz, nem csak a kötelező fitten tartás céljából, ami nők előtt csak pluszpont.

- Nem akarja megnézni, ahogy táncol? - szólt utána a férfi.

- Nem. Túl tökéletes - hazudott Sooyoung. Legszívesebben megnézte volna, ezerszer és még százszor is, ahogy a férfi előadást tart. De nem ezért volt itt.

- Oh, oh, oh! - hallatszott Ilhwa izgatott hangja, ahogy egy fiatal nő elé értek. - Ő itt Lalisa Manoban. Csodálatos teremtés! Thaiföldről került hozzánk, egy cirkusz tagja volt, akik a csőd szélén álltak, így meg kellett válniuk a kis Lalisától.

Lalisa egyértelműen nem volt jó állapotban, alultáplált volt, a melleiből alig maradt valami, csontjai szinte átszakították a bőrét.

- Csodálatos teremtés lenne…

Sooyoung megindult a ketrec felé, idegenvezetője azonnal utána lépett, azonban a nő magabiztos kézmozdulattal jelezte neki, hogy maradjon ott, ahol van. A férfinak esélye sem lett volna ellenkezni, ugyanis két nagydarab test állta az útját.

Lalisa kétkedve figyelte potenciális új gazdájának minden mozdulatát, aki egyre közelebb ért hozzá, míg végül a rácsnak nem támaszkodott, és kezével hívó mozdulatokat nem tett. Többször is átgondolta mihez kezdjen, végül beadta a derekát.

- Ne hagyd, hogy összetörjék a lelked. Nyerd vissza az erőd, juss ki innen, ha kiállítanak is jobb, mint ez a hely. Azzal pedig a remény is megtalál az igazi szabadságra.

- Ha elvisznek, azzal csak jól járnak - sziszegte gyűlölködve.

- Te pedig még jobban.

Ujjait lecsúsztatta a hideg cső érdes felületéről, és vissza sétált a nem kívánt társaságához. Tudta, hogy Lalisa tisztában van vele, nincs rá biztosíték, hogy jobban jár, ha innen megveszi valaki. Ennek ellenére nem tudott csak úgy elsétálni a lánytól, Shiah-t látta benne.

- Ő itt Chae Hyungwon…

- Nem érdekel! - förmedt rá a férfira. - Nem az életük története miatt vagyok itt, nem érdekel, hogy kik voltak, hogy hogyan kerültek ide - köpte. - Az érdekel, amit a világnak adnak magukból.

Elege volt. Nem bírta tovább hallgatni a neveiket, amiket el kellett dobniuk a bezárásuk napján, hiszen már nem azok az emberek voltak, mint akkor, már méjráhkik voltak. Nem akarta megismerni a rémtörténeteket arról, hogy kinek az árulása miatt kerültek ide, vagy hogy honnan jöttek, hiszen semerre sem tartottak. 

Sooyoung kezdte feladni a reményt, amikor a kínálat nagy részét már átnézte. Pedig most tényleg azt hitte, hogy egy erős tippet kapott, erre tessék, újabb elvesztegetett órák, újabb megnyomorított tekintetek, amik éjszakáról éjszakára hű társai lesznek. Nem mutatta ki mély csalódottságát, miért is lett volna csalódott, amikor szebbnél szebb művészeket tártak elé. Azonban ő már nem ezt kereste, azzal már felhagyott.

Lánc hangos csörömpölését hallotta, majd egy tompa puffanást, amit fájdalmas nyögés követett. Valaki elesett a kalitkájában, egy olyanban, amit nem lát. Tekintete a jobb oldalon húzódó súlyos fekete függönyre terelődött, a fény egy kis résen szökött be a fodrok mögé, látni engedte a levegőben szállingózó porszemek kacér táncát. Megmozgatta a fantáziáját, tántoríthatatlanul indult meg, hogy felfedezze mind azt az ismeretlent, ami mögötte bújt meg. Ilhwa azonnal utána iramodott, ám a biztonságiak visszafogták, saját emberei pedig későn érkeztek. Sooyoung kijjebb tárta a leereszkedő, puha anyag szélét és belépett a nyíláson.

A beszűrődő fény nem bírt ellenállni, tolakodva érintette meg a táncos meztelen testét, ezzel titokzatos fénybe áztatva vonásait, felfedve őt az egész, érdemtelen világ előtt. Kreol bőre épp úgy ragyogott, mint teljes lénye. Sötét, szinte fekete haja gúcba volt fogva, csak pár tincs rakoncátlankodott arcának virágos mezsgyéjén. Mintha minden éjszaka miniatűr, pufók angyalkák látogatnának el hozzá újrafesteni legbecsesebb alkotásuk, hogy az elmúlt nap fájdalmának nyomait meg nem történtté tegyék. 

Elterülve feküdt, mellkasa ütemesen mozgott zihálása közben, pár pillanat múlva ülő pozícióba tornázta magát. Sooyoung oldalra biccentett fejjel követte végig, ahogy alig látható mozdulatokat téve átvette a koreográfiát, felállt, s ismét megpróbált piruettezni, azonban a lánc nem engedte, így újra a padlón kötött ki. Ki tudja hanyadjára már. Ezúttal nem futott neki mégegyszer, észrevette a társaságot, így a földön folytatta a külső szemmel rendszertelennek tűnő mozgását.

Sooyoung egyből megfejtette; még ültében is táncolt; úgy tűnt mióta megkaparintották, egy pillanat nem volt az életében, amikor ne a táncra gondolt volna. Ő tényleg a tökéletes méjráhki, az erről keringő szóbeszéd igaznak bizonyult.

Kim Jongin, hát megvagy.

- Ő kell nekem - jelentette ki határozottan, összefont karokkal, amikor Choi Ilhwa megérkezett mellé, egy pillanatra sem levéve káprázó szemeit a kiszemeltről.

- Ő Kai, de már megvették - jött az egyszerű válasz, számára viszont ez nem volt elfogadható.

- Én. Épp most.

- Nem. Még Ön előtt, három napja - magyarázkodott a férfi, a türelme kezdett fogyni. Sooyoung láthatóan semmibe nézte őt, olyan érzést váltott ki benne, mintha valaki a szívében izzó parazsat fújkálná, hogy felélessze a tüzet.

- Akkor most rálicitálok.

- Nem teheti.

- Choi Ilhwa-sshi, tudja ön, hogy ki vagyok én? - rideg hangja megborzongatta a férfit. Sooyoung továbbra sem nézett rá, ami talán még félelmetesebbé tette. Kezeit érzékien csúsztatta fel a fehér csipke anyagra nyaka körül, mintha épp saját magát készülne megfojtani, majd kényelmetlenséget színlelve megmozgatta a fejét, apró nyögdécselő hangokat kiadva. - Néha annyira szoros tud lenni ez a kiegészítő, kár lenne, ha magának is meg kellene tapasztalnia.

- Úgyse tudja megfizetni.

A kereskedő cinikus hangszíne felbőszítette - hirtelen fordult felé és kapta el jobb kezével a torkát. Olyan erősen szorította, ahogy csak tudta, ügyelve rá, hogy az eszméleténél marajdon. A biztonsági őrök egyszerre rántottak fegyvert, azonban Sooyoung túlerőben volt, mint mindig.

Jongin mit sem törődve a kialakult helyzettel mozgolódott tovább a lakhelyéül szolgáló rideg vasszerkezet padlóján, miközben egy dallamot dúdolt a mozdulataihoz. Nem érdekelte a civakodás, számára mindegy volt, hol éri a reggel; a szinte már otthonává vált hangárban, egy idegennél, vagy az ismeretlen ismerősnél. Rég nem számított.

- Ugye, hogy mennyire szoros tud lenni? - kérdezte Sooyoung gúnyosan, miközben grimaszt varázsolt szobornak tetsző arcára. Ilhwa feje egyre vörösebb lett, krákogó hangokat hallatott, próbálta az ujjakat lefejteni magáról. - Most pedig mondjon egy árat.

Hirtelen kapott levegő után, ahogy újra szabad lett nyakának felülete, térdeire támaszkodva próbálta összeszedni magát, miközben kinyögte a számot.

- Ötszázmillió… dollár…

- Na, máris kényelmesebb lett a nyakdíszem! Milyen jó is az éltető levegő!

Sooyoung félrevonult két védelmező kíséretében. Elővette a telefonját, majd tárcsázta az egyetlen számot az előzményekből. Nem kellett sokat várnia, szinte azonnal érkezett a válasz.

- Megvan - vágott bele a lényegbe.

- Édes Istenem! - A vonal másik végén lévő nő hangja megremegett, ahogy a megkönnyebbülés és a boldogság egyszerre vágtatott keresztül testén.

- Nem olcsó… A legértékesebb méjráhki az egész világon, jóval a keret fölé kell mennie, hogy ha szeretné.

- Nem számít, hány millió vagy milliárd dollár. Akarom a fiam.

Az új cellája ezüstből készült, nem mondta volna, hogy sokkal kénylemesebb, esetleg tágasabb, vagy hogy jobban aludt volna, viszont mindenképp előrehaladásnak számított az előző, már rozsdásodásnak induló vasszerkezettel szemben. Háttal a hűvös padlón feküdt, nem érdekelték a fehér falak, a növények üde zöldje, a függönnyel takart óriási ablakok, viszont hálát adott, a sok természetes fényért és amiért a kalitkája fedetlen volt, így rálátása nyílt a mennyezeten lévő freskóra. A bárányfelhők tengerében egymással játszadozó megannyi puttót* figyelte és a szárnyaikat, amivel bárhová elrepülhettek. Irigyelte a szabadságukat, amit saját dimenziójukban kaptak, mint festmények. Ő lélegzett, mégsem élt.

Ritmusos kopogás ütötte meg a fülét, nem sokkal később nyikorogva tárult ki a kétszárnyú ajtó egyik oldala. Felült, zavartalanul nézte, ahogy Sooyoung végigtipeg a térségben, mintha a saját kifutója lenne. Fekete földig érő kezeslábasa úgy simult homokóra alakjára, mintha az érkezése előtt szabták volna rá. Egyberészes ruhájának felső része szalag nélküli fűzőre hasonlított, vállait a sötét anyag kezdetéig kigombolt fehér ing takarta. Kai pofátlanul méregette a nő hibátlan nyakát, a rajta fekvő vékony chokert, amiből egy ezüstszál futott a mellei közé, vörös, kívánatos ajkait, kihúzott kerek szemeit, kétoldalt hátracsatolt haját. Nyelt egyet.

Sooyoung acélosan állta az őt vizslató szempárt. Leakasztotta az oldalán csimpaszkodó kulcsokat, majd kitárta a fémkaput. Új méjráhkija fedetlen testéhez lépdelt, majd gyors, határozott mozdulattal tépett ki pár hajszálat a puha tincsek közül.

Jongin húsos ajkai elváltak egymástól, szemei összerándultak a váratlan csípős érzésre. Nem kérdezett, a tulajdonosa azt tett vele, amit akart. Figyelte, ahogy leguggol a jobb lábához, vékony ujjait a bokáját közrefogó láncra csúsztatja, majd egy kisebb kulcs segítségével lefejti azt a helyéről. 

Sooyoung felnézett az őt kémlelő arcra. Az igéző szemekre, amik megannyi festő művészetét rejtették magukba. A konkáv ívű, hegyénél kerekded orra, amire újra és újra gyengéd csókokat hintett volna, megállás nélkül. A kiszáradt, mégis csábító párnácskákra, amiknek megízlelésükkor végigsimítana a férfi sármos állának vonalán. Tudta előre, ha egyszer enged a csábításnak, sosem tud betelni vele. Kim Jongin volt az a csapda, amiből képtelenség lett volna menekülni.

Kai továbbra sem kérdezett semmit, mindenféle kényelmetlenség nélkül hagyta, hogy az előtte lévő addig tanulmányozza arcát, ameddig csak szeretné. Ez remek alkalom volt arra, hogy ő is ugyanezt tegye, feltérképezze a nő álomszép valóját. Azonban amikor már börtönének háttal állt, készen állva a távozásra, meggondolta magát. Tudnia kellett.

- Miért? - szólalt meg most először áthelyezése óta.

- Hogy tudj piruettezni - jelentette ki nemes egyszerűséggel Sooyoung, s megindult kifelé.

- A hajam - helyesbített a méjráhki. - Miért kellett a hajam?

Sooyoung orbitális idiótának érezte magát egy pillanatra, amiért nem arra gondolt először, ciccegett, miközben visszafordult a társasága felé. Tekintetével a falon lévő kamerákra pillantott, reménykedett, hogy csak látnak és nem hallanak. Tudta, hogy nem kellene elmondania az igazat. Nem a megbízói miatt aggódott, hanem azért, hogy a férfinak ne legyen még egy pontja a szar-az-életem cimszavas listáján. Mégis, ahogy nézte őt, a szemeit, valami megmagyarázhatatlant csalt ki belőle. Ha ennyire erősnek hiszi magát, hát legyen!

- Ki vagyok én -  tette kezeit mellkasára -,  hogy megfosszalak az igazságtól?

Drámai színjátéka mosolyra késztette Jongint, azonban elfojtotta az érzéseit.

 - Senki - közölte hidegen, el nem eresztve a másik tekintetét, mire a nő felhorkantott. - Sooyoung.

Jongin elégedett volt az időzítésével. Az említett akármennyire nem szerette volna, a meglepődöttség minden színe kiült az arcára. Próbálta lenyugtatni magát, hiszen elég híres kurátor volt, a férfi akármikor, akárkitől hallhatott róla. De hogy a vezetékneve nélkül illesse őt, az már más tészta volt. A kettejük között álló rácsokhoz sétált, minél közelebbről látni akarta a tekintetét, amikor hallja a kegyetlen igazságot.

- A szüleid béreltek fel - szórta el az első morzsát. - Mióta elragadtak tőlük, azóta keresnek, sikertelenül. Egészen mostanáig. - Önelégült félmosoly bujkált arca szegletében. - Persze nekem sem volt egyszerű - sóhajtott -, az utóbbi két évem csakis rólad szólt; bejárni a világot; belenézni minden egyes méjráhki nyomort rejtő szemébe. Azt hittem sose lesz vége. De a legnehezebben megszerzett gyümölcs a legédesebb.

Jongin halk, gunyoros nevetést hallatott, nem tudta sajnálni.

- Micsoda szenvedés, még jó, hogy nem ez a munkád.

Sooyoung figyelmen kívül hagyta a szarkasztikus megjegyzést. A férfi semmit nem tudott róla, had jártassa a száját. Majd oda szúr, ahol a legjobban fáj.

- Édesanyád sírt örömében, hogy megtaláltalak. Hisz oly’ rég kereste már egyetlen fiát. Látod a kamerákat? - Mutatott a falon lévő szerkezetekre. Jongin már érkezésekor kiszúrta őket, azonban nem tulajdonított sok figyelmet nekik. - Azért van, hogy a szüleid biztosra menjenek, hogy te vagy az. Viszont nekik nem te kellesz, Kai - erős hangsúllyal ejtette ki a becenevet, az arcuk közé emelve  a nemrég megszerzett hajszálakat -, nekik ezek kellenek, hogy megteremtsék a kisfiút, akit elragadtak. Nekik Kim Jongin kell. Te pedig már sose leszel ugyanaz, aki akkor voltál.

Jongin méregtől elvakultan gondolkodott, amikor a réseken keresztül megragadta Sooyoung fehér gallérját. Maga felé rántotta őt, egészen addig, amíg bőre nem súrolta a csöveket.

- Aki akkor voltam? - horkantott fogait összeszorítva. - Tíz éves voltam, amikor a ballett tanárom eladott engem. TÍZ! Fogvatartottak, bérbeadtak, eladtak! Egyik kézről jártam a másikra, bejárva az egész világot, nem többet látva belőle, mint ez a kibaszott cella! Kielégítve a vágyaikat, táncolva, hogy életben tartsam a lelkem! A szívem! Mégis az ő élvezetükre. Tizennégy évesen elkezdtek fogdosni, vetkőztetni, csókolgatni MINDENHOL.

- Nem érdekel - tiltakozott Sooyoung. Sejtette mi a történet folytatása, nem akart fültanúja lenni.

De Jongin nem állt meg.

- Nem számított fiatal vagy idős, nő vagy férfi, az ölembe ültek, magukba vezettek, megerőszakoltak. Kézről-kézre, mint valami szexjátékot, ami ráadásul a közönség és a beteg barátaik előtt teljes odaadással csodát teremt - csak úgy köpte a szavakat, szemeiben a düh és a gyűlölet ciklonja csapott össze, félelmet kiválta a nő minden porcikájából. - Most pedig ide jössz, és a szememre veted, hogy már nem vagyok az a Kim Jongin, aki voltam? - Olyan közel hajolt hozzá, hogy a szája már súrolta a vörös párnákat beszéd közben. Sooyoung szemeiben megdagadtak az erek, a könnyek lassan kezdték elhomályosítani látását.

- Nem hallgatom ezt tovább! - Sooyoung kitépte a testét a férfi kezei közül, heves léptekkel fogta menekülőre.

- Tönkretettek. Pont úgy, ahogy Lee Taeyongot.

Sooyoung teste megfagyott. A név újabb réteget szőtt a térben felgyülemlett feszültség hálójához.

- Annyit mesélt rólad. A kurátor nőről, aki megkaparintotta a szívét: aki egyszerre volt a pusztító, vad tűz, a meleget és boldogságot árasztó ragyogó nap; akinek a vérvörös, tépnivaló ajkaiból sose volt elég; akinek éjfekete haja olyan volt, akár a fodrozódó selyem. A neved sose mondta ki ösztönösen, csak miközben álmodott. Amikor megláttalak a hangárban, rögtön tudtam, hogy ki vagy.

Sooyoung lehunyta a szemét, Jongin épp felvágta a mellkasát, és a szívét tartotta a kezében. Rettegett, hogy a kérdésére való válasszal ki is fogja tépni az éltető szervet a helyéről. Lassú mély levegőket vett, mielőtt ránézett volna a másikra. A lelkiereje már a múlté volt, a férfi élettörténete és Taeyong nevének említése kivégezte a hadseregét, elsodorta az összes katonát, amit a hosszú évek során toborzott.

- Hol van most? - nyögte.

Jongin a plafonra pillantott. Az ártatlan, önzetlen kis angyalkákat figyelte, a hangszereket a kezükben.

- Feladta. Már csak puttóknak táncol.

Sooyoung minden fájdalmát kiengedve, zokogva hullott a kemény padlóra. Bemocskolták azt az értékes testet, a még értékesebb lelkével együtt. Csakis az ő hibája volt. Csak az övé.

Nem tudta eldönteni mi vezérelte. Az égető testi vágy biztosan, de az nem lett volna elég, ahhoz túl sokat tapasztalt már. De ott volt a lelki vágy is, ami régi, hiányolt ismerősként köszöntötte őt. A fő motivációja talán mégis az elengedés volt. Kim Jongin megtalálásával végre mindentől búcsút vehetett, ami eddig kényszeresen is, de az életét jelentette. Végre megbánás és a körülötte lévőkre való következmények nélkül tehetett bármit, amit akart. Egyedül a saját szívét sodorta veszélybe.

Léptei nyomán ezúttal csak a némaság maradt, meztelen lába csendes segítője volt éjszakai sóvárgásának kielégítésében. Testét selyem köntöse takarta, másra nem is volt szüksége, igazából még erre sem. Kizárólag a kezében lévő antik kulcs volt nélkülözhetetlen.

Ahogy belépett a szobába Jongin forgása megdermedt a levegőben, pár pillantással később egy falevél könnyedségével hullottak égnek álló karjai és felemelt lába a helyére. Sooyoung egyesével támadta meg az ablakokat és rántotta szét a nehéz sötétítőt, ezzel utat engedve az éjszakai égbolton csillogó milliónyi pötty fényének.

Jongin némán figyelte, ahogy a máskor elszánt nő most kételyekkel megtelve közelít felé, s mászik be a birodalmába. Percekig csak figyelték egymást, próbálták megfejteni mi játszódhat le a másik elméjének legmélyebb részén, mégis csak saját magukkal találkoztak. Hiszen nem is volt semmi más, csak a másikra tudtak gondolni, attól a pillanattól kezdve, hogy először megpillantották egymást.

Jongin megtette az első lépést, majd a másodikat, egészen addig, míg csak centik választották el a testüket. Bal kezét Sooyoung derekára simította, jobb kezével lecsúsztatta a finom anyagot a válláról, s egy perzselő csókot nyomott a kulcscsontjára, száját továbbra is a  bársonyos bőrön tartva.

Sooyoung testét egy jóleső, halk sóhaj hagyta el, kioldotta köntösének laza csomóját, ami hang nélkül hullott alá, mintha az őt fogva tartó béklyóktól szabadult volna meg. Jobb mutatóujjával végigvezette Jongin karjának vonalát, a nyakán keresztül, egészen a hajáig, ahol izgatottan engedte szabadjára az összefogott fürtöket, amik feladatukhoz híven eltakarták a férfi homlokát. Eldobta a gumit, majd felszántotta a fekete szálakat, rájuk markolt, úgy húzta el a férfi fejét a válláról. Érintésének helye továbbra is pezsgett, csak a melegség és a valódiság hiányzott onnan.

Kai hatalmas, forró tenyerét Sooyoung nyakára csúsztatta, nem bírta tovább a köztük lévő távolság jelenlétét, kapzsi elszántsággal esett neki a felkínált ajkaknak, nyughatatlanul kényeztetve azokat. A csók mámorító volt, a nő szájában a nemrége elfogyasztott bor zamata édes ízvilággal hintette meg. Keze a vékony derékról lentebb csúszott, erősen markolt rá a kerek fenékre, mire egy apró nyögést kapott válaszul.

Elváltak egymástól, Sooyoung szabad keze az arcára simult, ő pedig készségesen bújt tenyérbe. Mind a ketten mosolyogtak, úgy igazán, ahogyan rég nem tették. A nő combjai alá nyúlva az ölébe kapta őt, s ereszkedett térdeire.

Sooyoung felnyöszörgött, váratlanul érte a jéghideg föld érintése átizzott hátán, védekezés képpen mégközelebb bújt Jongin testéhez, aki lassan elengedte őt. Ezúttal nem kereste a tekintetét, most másra koncentrált; a lábfejéhez fordult, megérintette a kislábujját, érzékien húzta végig ujjhegyeit lágy bőrének felszínén, kecses lábán, érintve szeméremdombját, keresztül a mellén, egészen az orra vonaláig. Csukott szemmel élvezte bűntársa összes gesztusát, olyan volt, mintha a tavasz első meleg szellője cirógatta volna testének minden egyes szegletét.

Végighúzta recés nyelvét combjának belső ívén, a nyál hűvös nyoma csiklandozta, amitől halkan kuncogott. Egy pillanatra minden hang elhalt, majd duplán tért vissza, amikor Jongin nyelvének becéző művészetével ajándékozta meg. Megfordult körülötte a világ, ha lett volna lepedő, akkor egy pillanatra sem engedte volna el, így viszont jobb ötlet híján a férfi haja után kapott. Muszáj volt kapaszkodnia.

Jongin olyan helyekre juttatta el, amikre még álmában sem mert volna gondolni. Minden porcikája azért esedezett, hogy kellőképpen viszonozza mindazt a kéjt, amit az elmúlt pillanatokban kapott. Nem az elmúlt nap, hanem az egész életének fájdalmát szerette volna eltörölni a férfi életéből, még ha csak erre a kis időre is, és egy igazán erotikus módszerrel.

Sooyoung kínzó lassúsággal hintette el csókjait az izmos belső combokon. Hezitálás nélkül nyúlt a férfi tagja után, s cseresznye ajkait bevetve juttatta el a gyönyör földjére, elfeledtetve vele minden épelméjű gondolatát.

Amint lehetősége adódott magához térni, Jongin azonnal a nő álla alá nyúlt, felült eddig fekvő pozíciójából, majd mély, ráérős csókba vonta partnerét. Sooyoung a jobbján térdelt, azonban ő azt akarta, hogy közrefogja őt, így bal lábát átemelte a másik oldalára, kezeivel pedig a csipőjére szorított.  Apránként haladva húzta ölébe a könnyű, habtestet, egyre beljebb és beljebb haladva a nedves kánaánba. Vékony karok ölelték át a hóna alatt, pici ujjbegyek nyomódtak kidolgozott hátába.

Sooyoung teljes felsőtestével ránehezedett, ahogy átadta magát neki, míg ő hátravetette fejét az elsöprő érzésben, miközben egy férfias hang hagyta el a torkát. De ez nem volt elég, többre vágytak. Jongin lefejtette magáról a birtokló ujjakat, újra az ezüstre fektette párját, aki automatikusan fonta lábait a szabadon lévő derék köré.

Jongin fokozatosan váltott egyre lendületesebb és határozottabb lökésekre, céltudatosan haladt a gyönyör célvonala felé. A Sooyoung feje fölött tartott, összekulcsolt kezeikre pillantott, szorított rajtuk egyet, ahogy megtalálta a szenvedélytől ködös zöld tekintetet.

A Hold és a csillagok ablakokon át beszökő fénye az ezüst kalitka felszínén kergetőzött, olykor átsuhanva a benne lévő, egymás karjaiban vigasztalódó izzadt testek aranybarna és hófehér felszínén.

Egy pillanatra megállt az egész világ, ahogy szerelmeskedés közben két lélek végleg összeforrt egy egésszé.

A rideg fém felületén találta őket a pirkadat, még mindig összefonódva. Eszük ágában sem volt elengedni a másikat, esetleg átmenni egy puha meleg ágyba. Féltek, hiszen tudták, hogy ha akár egy pillanatra is elengedik egymást, akkor mindennek vége.

Sooyoung egészén a libabőr futkosott, ahogy Jongin gyengéden cirógatta testének lágy vonalát. Ő fejét a férfi mellkasán pihentetve, ujjaival kockás hasán, két anyajegye között cikázott. Kissé fázott, hiszen egy szál semmiben feküdtek ott órák óta, ráadásul pár órája még izzadságtól csillogott mindkettejük bőre.

Eszébe jutott Jongin és az összes többi méjráhki, akik szokástól eltérően Choi Ilhwánál meztelenül vannak fogvatartva. Ő se adott a mellette fekvő férfira ruhát miután elhozta, hiszen tudta, nemsokára úgyis megszabadul tőle. Most mégis a világ legszörnyűbb emberének érezte magát miatta.

- Régen Joy volt a becenevem, mert mindig mindenkit képes voltam jobb kedvre deríteni. Elég hihetetlen nem? - horkantott fel a keserű emlék hatására.

- Engem most is jobb kedvre derítesz - mosolyodott el Kai, azonba ezt a lány nem láthatta.

- Van egy húgom, Shiah. Együtt nőttünk fel, éveken keresztül egy szobában, mindent együtt csinálva, a táncot is. Ő olyan, mint te, egy méjráhki - kezdte Sooyoung csüggedten a saját történetét. Jongin eddig teljesen laza teste akaratlanul is megfeszült. - Neki szerencséje volt, mert megtudtam, hogy el akarják vinni. Nem volt más választásom, keresnem kellett helyette valaki mást. Nagyon ritka az olyan vadász, akinek a testvére maga a préda, viszont én ezért vagyok kivételes. Mivel életem szinte minden percét vele töltöttem, így nem volt nehéz mást találni. - Sooyoung szájíze keserűvé vált, miközben mesélt. - Park Jisungnak hívták. Sose fogom elfelejteni a nevét. Utána nem volt visszaút, a húgom védelme továbbra is elsődleges szempont volt, a kereskedők sose feledkeztek meg róla.

Jongin valamiért megkönnyebbült, hogy Sooyoung nem önszántából foglalkozott azzal, amivel. Ez persze nem mosta le róla a rengeteg nevet és lelket, amit eltiport, mégis vigasztalta a tény, hogy mindezt a húga megmentéséért tette. Indok ide vagy oda, az érzéseit akkor se tudta volna tagadni, ha kiderül, hogy nőt csakis önös érdekei hajtották..

- Az ember a szeretteiért mindenre képes. Valahol te is olyan vagy, mint mi. Az egész lényedet feláldozva véded a húgod - mondta ki hangosan gondolatait, miközben a karján hullámzó fekete hajzuhatagot simogatta.

- Egy idő után persze a pénz se volt teher… - vallotta be, mintha azon dolgozna, hogy eltaszítsa a mellette lévő szívét. - Viszont két éve Shiah lába eltört, így végre felhagyhattam ezzel az egésszel. Ekkor találtak meg azzal, hogy keresselek meg téged, én pedig nem mondhattam nemet, hisz annyi pénzt ajánlottak, ami egy egész életre elég. Egy jó életre a húgommal. Nem gondoltam volna, hogy két teljes évembe fog kerülni megtalálni téged.

Jonginnak semmi kedve nem volt a kiábrándító szüleiről és a saját nyomorúságos életéről beszélni, így terelte a témát. 

- Milyen a húgod?

- Igazi vadóc, mindig a saját feje után megy és mindenre képes azért, hogy táncolhasson. Olyan, mint te, csak akkor csinál valamit, hogyha tényleg akarja, viszont akkor mindenét beleteszi. Egy egész univerzumra elég érzelemmel fog bele mindenbe, amit szeret és azokért, akiket szeret. Szerelemben szenvedélyes, akár csak te és...

Sooyoung teste megfeszült, ujjainak örökös cikázása leállt, szemei kimerevedtek, ahogy húga leírása közben fejében összeállt a kép.

- Te jó ég - suttogta maga elé.

Menekülőre fogta, akár egy betörő, aki lebukott, minél előbb el akarta hagyni a tett helyszínét.

- Mi a baj? - értetlenkedett Jongin, majd ő is felpattant. Nem akarta tétlenül nézni, ahogy a boldogság becses homokszemei kiperegnek az ujjai között.

- Én ezt nem érdemlem meg - motyogta halkan az általa igaznak hitt valóságot, összetört tekintetét a másik rettegő szemeibe fúrva.

Egy pillanatig tartott csupán, míg végleg el nem szakadt a férfitól, hogy az éjszaka elhagyott köntösét megszerezve sétálhasson el mindattól, ami nem járt neki.

Jongin minduntalan kapkodott Sooyoung keze után, azonban csak a ruha megkötőjét érte el. Erősen szorítva markában az anyagot indult meg a nagy rohanásban nyitva hagyott cella ajtajához. Szabad volt az út, mégse volt elég ereje átlépni a küszöböt.

Haja magas copfba volt fogva, világos farmer tapadt vékony lábaira, lenge, puffadt ujjú fehér inget viselt, nyakában rúzsa színével megegyező piros nyakkendő pihent. Magassarkú csizmája minden megtett lépéssel koppant egyet, jelezve az épp táncoló férfinak, hogy nem akármilyen társasága érkezik.

Sooyoungot nem érintette rosszul, hogy Jongin nem követte őt, annak ellenére sem, hogy a nyitott ajtóval meghagyta neki a lehetőséget. Inkább magát hibáztatta, hogy elkövetett egy ekkora hibát, nem mintha a férfinak esélye lett volna megszökni, hála a házban lévő biztonsági őröknek.

Egyiken se szóltak. Sooyoung némán zárta le a lakatot, majd dobta be az egyik résen a hozott fekete melegítő-póló kombót. A méjráhkikat kicicomázták minden értékesítés előtt, de Jonginnak erre nem volt szüksége.

- Öltözz fel - utasította Sooyoung, elzárkózva, összefont karokkal, azonban Kai átható pillantása elől nem tudott hova menekülni.

- Hát persze - horkantott.

Jongin egy sokkal kisebb cellában találta magát, a város egyik forgalmas piacterének közepén. Az emberek mindenfelé rohangáltak, látszólag ügyet sem vetve rájuk. Huzamosabb időre senki sem állt meg, senki sem akarta őt. Órák óta vártak, de nem tudta mire, hiszen egyértelmű volt, hogy rossz helyen vannak.

Kerekes, körülbelül kétszer kétméteres aranykalitkába tették át miután felöltözött. Az út elején egy furgonnak a hátuljában szállították, azonban egy idő után kiszedték onnan, és az új lakhelyében húzta tovább két nagyember az utcán, mint valami bazári majmot. Mint Park Sooyoung bazári majmát, aki felszegett orral lépdelt előttük.

Mindenki bámulva, tátott szájjal figyelte őket. Kedvelt piac volt, azonban nem a gazdagoké. Az itteni emberek nem igen láttak még méjráhkit, sem arany ketrecet, nem tudták hova tenni a szokatlan jelenetet.

Amikor a tér közepére értek, a két biztonsági őr szó nélkül továbbállt, Sooyoung pedig leült a mellettük lévő szökőkút peremére. Keresztbetette a lábait, a két karjára támaszkodva fürdőzött a nap melengető sugaraiban.

Boldognak kellett volna lennie, Jonginnal az oldalán, a karjaiba bújva élvezni a napsütést, de nem tehette meg. Nem érdemelte ki azt a csodát, ami Kim Jongin volt. Annyi méjráhki életét tette tönkre, a nevek beleégtek a húsába, és sose lesz képes kivájni őket onnét. A tettei után nem lehetett az övé a  méjráhkik méjráhkija. Hogyan fogadhatta volna el a király szerelmét, ha előtte kiirtotta az egész népét?

Egy tejfölszőke hajú, pufók kislány szaladt el előtte nevetve, fehér ruhájának szalagja lebegett a szélben. Megállt Jongin ketrece előtt, ártatlan szemekkel nézett fel rá. Egy puttó húzódott halvány mosolyra szája. Itt van, hogy  megnemtörténté tegye az elmúlt órák fájdalmának nyomait. Jongint annyira megsebesítettem, hogy nem várta ki, míg elalszik.

- Azért vagy szomorú, mert bezártak? - kérdezte kissé oldalra döntött fejjel.

- Igen. Mondhatjuk - Jongin hangja gyenge volt, Sooyoung érezte, hogy őt nézi.

- Szeretnéd, hogy kiengedjelek? Utána táncolhatunk is, ha szeretnéd.

A gyerekek sok mindent tudnak, amit a felnőttek már rég elfelejtettek. Egy idősebb nő jelent meg a lány mögött, kezeit a vállára simította, majd a füléhez hajolt.

- Kislányom, nem engedheted ki, hiszen ő egy méjráhki! - az utolsó szót egészen halkan mondta, mintha tiltott lenne.

- Az öné lehet - jelentette ki nemes egyszerűséggel Sooyoung, mintha csak egy falat kenyeret kínált volna fel. Ellökte magát a szökőkúttól, majd a nő mellé sétált, együtt néztek fel a fogvatartott Jonginra, akinek szívettépő gyötrődéséből  semmi nem látszott az arcán.

- De hát… még csak az aranyra sincsen elég pénzem, nemhogy a benne lévő…

- Nem számít - vont vállat. - Mondjon egy árat és az öné.

A kislány hívogató kézmozdulatokkal figyelte Jongint, aki érdeklődve guggolt le hozzá, hogy végighallgassa mindazt, amit feltétlen a fülébe kellett súgnia.

Sooyoung az asszonyhoz fordult, ujjait a már ráncosodó kezekre simította, és kitárta azt, hogy elhelyezze benne a zsebéből elővett kulcsot. Jól rázárta az ujjakat, majd biztatóan bólintott, és megszorította a nő markát.

- De mégis… mennyibe kerül? - aggodalmaskodott tovább az anyuka.

Sooyoung könnyes szemmekkel még egyszer utoljára végignézett Kim Jonginon, és megállapodott páratlan arcán.

Hátat fordított: - A neve Kim Jongin, és annyira értékes, hogy nem lehet árcédulát tűzni rá.

Jongin utoljára kapta fel a fejét Park Sooyoung cipőjének kopogására. Tenyerében szorítva a hátrahagyott vérvörös megkötőt, némán vett búcsút, miközben a tömegben elmosódó alakot figyelte - nyomorúságos életének egyetlen szerelmét, kinek a fejében csak egy gondolat lebegett:

Ahogy én rátaláltam, egyszer hátha Ő is rám talál.

----------------------------------------------------------------------------------

Meraki* - görög kifejezés, amikor valamit kreativitással vagy szeretettel csinálsz; amikor beleteszel önmagadból, a lelkedből egy darabot abba, amit csinálsz

Puttó* - A puttó meztelen, kötelezően pufók gyermekalak a képzőművészetben; a reneszánsz, a barokk és a klasszicizmus kedvelt díszítő motívuma.

Lentebb pedig a Jongin képek, amik közül lehetetlen volt számomra választani xD Na jó bevallom, ennél sokkal több volt, de nem várhatom el, hogy még öt óra múlva is görgessetek itt lefelé :'D