Értünk (JunHwan)

Sziasztok!

Music challenge - ONEUS - Twilight

Hát... hu xD Sajnálom a késést! De tényleg! Igazából most sorolhatnám a kifogásaim, de sajnos ez teljes mértékben az én hibám, ugyanis az ötletem időben megvolt, viszont valami olyasmit csináltam írás helyett, ami simán ráért volna még hetek múlva is.

Szóval most itt vagyok ezzel a novellával, ami át se lett nézve, teljesen frissen adom ki a kezemből, tuti tele hibával, plot hole is valószínűleg tarkítja és egy nem eléggé megalapozott szerelmi érzés, meg még kitudja mi :'D Ráadásul az első három bekezdésen annyira érződik, hogy még akkor írtam, amikor eszembe jutott a sztori, és hogy nem azon agyaltam, hogy késésben vagyok, gyorsan be kell fejeznem. Arról nem is beszélve, hogy attól függetlenül, hogy elég hosszú, mégse tudtam rendesen kibontani és kidolgozni... Shame on me.
Ráadásul JunHwannal esek pofára, akik ennél sokkal jobbat érdemelnének TT Oké, befejeztem xD

Azért remélem legalább egy kicsit lehet majd élvezni.

A Napot megismerni olyan, mintha egy örökké ragyogó életet bíznának rád. Egy maréknyi melegséget, akit a tenyereden kell hordozni, úgy, hogy közben nem égeted meg magad. Testeddel óvni az esőtől, a széltől, figyelni rá, ügyelni, hogyha egy kicsit is halványulni látszik a fénye, akkor ott legyél és újra tündöklővé varázsold a szereteteddel.

Ilyen volt ő is, azonban én nem tudtam. Nem kaptam mellé útmutatást, segítséget, intő szavakat, rosszalló pillantásokat. Magamnak kellett rájönnöm, saját használati utasítást kellett írnom. Ez pedig eszméletlenül nehéz volt, annak ellenére is, hogy hiányos maradt - a legfontosabb pontjára sose jöttem rá.

Nem hiszem, hogy valaha bárkinek is szüksége lesz a kis kézikönyvemre, hiszen Nap csak egy van, habár ő csak egy töredéke volt, biztosra veszem, hogy rajtam kívül senki nem lesz olyan szerencsés, hogy a Napnak ezen részét - a legszebb darabját - úgy megismerje, ahogy én.

Elégedetten tettem meg az utolsó lépteket a csúcshoz vezető, rögös, mégis kijárt útszakaszon. Felérve a hegy tetejére térdeimre támaszkodtam, pár levegővétel után felemelkedtem, némán élveztem az elém táruló kép minden egyes kis részletét.

Sohasem voltam egy nagy túrázós típus, azonban amikor nem messze költöztem innen, egyik hétvégén - amikor kifejezetten sok kelletlen gondolat cikázott a fejemben -, útnak indultam, csak haladtam egyre felfelé, egészen addig, míg a legmagasabb ponton nem találtam magam. Ahogy végignéztem az elterülő Szöul látványán, megnyugtató elégedettség érzése áradt szét a testemben. Rá kellett jönnöm, hogy a túra és az utána kapott megérdemelt kilátás rettentően jó hatással voltak a feldúlt bensőmre.

Azóta majdnem minden hétvégén megteszem a hellyel-közzel kétórás utat, és minden alkalommal itt van Ő is, egészen addig, amíg a Nap ott ragyog az égbolton. Akárcsak most. Amíg én szokatlan módon alig bírtam a lábamon állni, addig ő a szokásos helyzetében ott ült a szakadék szélén lévő padon, bámulva a rikító Napot, szemüveg nélkül. Mintha csak arra várna, hogy megszólaljon, hogy mondjon neki valamit; vagy csak szimplán azt, hogy kiégesse a szemét.

Nem bírtam tovább, meg kellett szólítanom, így bizonytalan, kétkedő léptekkel indultam meg felé, és helyeztem hátsófertályom a padra, a lehető legtávolabb tőle. Egy pillanatra se nézett felém, továbbra is kitartóan bámulta a nappalok csillagát, én pedig úgy tettem, ahogy ő, azonban két másodpercig se bírtam anélkül, hogy a kezemmel árnyék alá ne vontam volna a szemeim.

Végignéztem a mozdulatlan, lágy élű, gyermekded arcán, egy darab ránc sem volt a szeme sarkában, mintha csak egy fehér falra bámult volna.

- Tudod, hiába bámulod ennyire, nem fog megszólalni - közöltem, magam sem tudom miért. Tetszett az elhivatottsága.

- Nem is kell. Anélkül is hallom - mondta, mintha hülyének nézne, amiért azt feltételezem, hogy fizikai, hallható hangra vár a Naptól.

- Aha - húztam el az a betűt, miközben bal lábam a padra fektettem, testemmel pedig teljesen felé fordultam. A férfi apró termetű volt, tökéletes ahhoz, hogy a védelmem alá vonjam. - És mit mond?

- Azt, hogy legyek türelmes, ami történt megtörtént, Isten tudja miért, de nem adjuk fel. Egyszer újra együtt leszünk.

Hát ez csávó teljesen kattant, ez pedig valamiért totál beindított.

- Tudod, ha idenéznél, akkor rájönnél, hogy vagyok olyan ragyogó, mint a Napod ott fent, együtt lehetnénk, és még a szemedet sem égetném ki - incselkedtem, mire ő csak felsóhajtott.

- Azt már így is tudom, hogy veszélyes vagy és önző. Én nem tudok megégni, viszont te kioltanál.

Felhorkantottam. Nyugodt hanglejtése és a szavai felbőszítettek. Nem is ismer.

- Miből gondolod, hogy önző vagyok és veszélyes? - kértem ki magamnak.

- A Nap ragyog, önzetlenül, másokért, éjszaka pedig tovább áll, és átadja a helyét a milliónyi kisebb csillagnak, nem kell kérnie a figyelmet és nem is várja el azt, csak teszi a dolgát. Viszont te magadért ragyogsz, hogy észrevegyenek, hogy neked jó legyen, máskülönben hagynád, hogy akkor csodáljalak, amikor én azt jónak látom, és nem használnád ki annyi emberrel szemben a külsőd. Ráadásul nem ajánlanád fel magad nekem sem csak ilyen egyszerűen, anélkül, hogy biztos lennél benne, meleg vagyok. Azaz nem félsz a visszautasítástól, valószínűleg semmitől sem félsz, tehát veszélyes vagy - hangja közömbös volt, mintha csak egy könyvből olvasta volna fel az aznapi tananyagot.

Lehet lassabb, finomabb módszert kellett volna alkalmaznom, vagy csak szimplán elkönyvelni magamban őrültnek és otthagyni őt, de valamiért mélyre akartam ásni az egész valójában. Közelebb húzódtam hozzá, annyira, hogy testünk már majdnem összeért. Szokatlan, meleg levegő vette körbe, ahogy két ujjam az arcára fektettem, hogy magam felé fordítsam, elfedett meglepődéssel nyugtáztam, hogy a bőre még forróbb volt.

- Az embereket vonzza a veszély - mormogtam, miközben erősen tartottam a szemkontaktust.

- Pontosan, az embereket - mondta élesen, vaskos, erősen ívelt ajkai csábítóan formálták a szavakat.

Elszakította tekintetét, és a vonásaim kezdte tanulmányozni. Így hát én is az arca többi részére koncentráltam.

- Ah - nyögtem meghökkenve, amint felfedeztem a jobb szeme alatt ékeskedő, szív alakú anyajegyét. - Egy szívecske van a szemed alatt.

- Tele vagyok szeretettel - jelentette ki, majd lazán vállat vont, hitetlenkedve felnevettem kedvének hirtelen változásán.

- Hallom - nyögtem szemrehányóan, miközben eltávolodtam testétől. Figyelmét ismét az égitestnek szentelte, míg én kényelmesen hátradőltem a padon, a lábaim pedig szétterpesztettem. - Nem gondolod, hogy az összes szereteted a Napnak szenteled? Tudod a világon rengeteg más csodálatos dolog is van, és most nem csak magamra gondolok.

- Sok időm volt a világot csodálni, viszont a Napot sose tudtam. Úgyhogy most próbálom a legtöbbet kihozni a szituációból, amibe kerültem.

- Fura vagy.

- Az embereknek minden fura, ami a komfortzónájukon kívül esik.

- Ha a komfortzónámon kívül esnél, akkor nem hajtottam volna rád - közöltem kertelés nélkül.

- Te ilyen vagy, mindenkinél bepróbálkozol.

Úgy beszélt rólam, mintha ismerne, pedig még egy árva szót sem váltottam vele ezelőtt, ráadásul soha nem is láttam, csak itt, ezen a nyamvadt helyen. Nem tudtam mit mondhatnék, mindig talált valamit, amivel sikerült elnyomnia, akár egy cigicsikket.

Csak ültünk ott, magunkba szívva a város késő délutáni, innen idillinek tűnő látványát. Nem akartam hazamenni. Most, hogy végre hozzászóltam nem akartam annyiban hagyni a dolgot. Meghát tényleg önző és veszélyes lennék? Igaz sose voltam egy ártatlan lélek, de ezt csak így kijelenteni. Felháborított.

A halvány narancssárga csíkokat figyeltem, ahogy egyre sűrűbben futottak át a horizonton, hiszen a nap komótosan megkezdte útját a másik oldalra. A mellettem ülő felállt, s végre önszántából rám nézett.

- Szerintem az lesz a legjobb, hogyha ezt a beszélgetést most itt befejezzük - jelentette ki, majd köszönésképp jólláthatóan biccentett egyet. - Szia.

- Mi, de hát most jön a legszebb rész! - emeltem meg a hangom, karommal a festői színekben uszó égre mutattam,, mire szemöldöke az égnek szaladt.

- Sose tudom megnézni, mert akkor nem érnék haza sötétedés előtt - hangja rosszalló volt, mintha nekem ezt tudnom kellene, majd sarkon fordult és elindult hazafelé.

Én továbbra is a helyemen maradtam, kivártam, amíg a sötétség teljesen át nem vette az uralmat az ég felett, közben pedig minduntalan a titokzatos, szokatlan srácra gondoltam a szívecskével a szeme alatt.

Az egyetem folyosóján még utoljára rámosolyogtam Jihora, aki hátat fordítva, hosszú haját lengetve távozott a következő órájára. Büszke léptekkel, felszegett állal haladtam a szekrényem felé, ahol kinyitva azt egy önelégült vigyorral dobtam bele a füzeteim és Jiho új elérhetőségét. Bezártam az ajtót, majd hátrahőköltem a Napbámulós idegen arcát látva.

- Te mit keresel itt? - fakadtam ki, nem leplezve értetlenségem.

- Ide járok, lassan két éve - közölte, miközben megforgatta szemeit.

- Különös, eddig sose láttalak - mondtam  kétkedve, majd karjaim összefonva magam előtt vállammal a szekrénysornak dőltem.

- Mert eddig nem voltam elég érdekes a számodra ahhoz, hogy észrevegyél. Itt csak egy voltam a sok közül, akihez még nem értél oda a sorban, viszont a hegyen a srác voltam, aki minden vasárnap a napot bámulja.

- Nem értelek - vallottam be, miközben jobb kezemmel az állam kezdtem babrálni. - Legutóbb azt mondtad kioltanálak, most mégis itt vagy és beszélgetsz velem.

- Ezt még mindig így gondolom - támasztotta alá múltkori szavait, miközben enyhén bólintott. - Hányadik alany is volt ez a szegény lány a hónapban? Egyáltalán nem zavarja őket, hogy mind a két csapatban játszol?

- Mi ez a sok kérdés?

- Csak érdekel. - Vigyorodott el, majd felvette ugyanazt a pozíciót, amiben én voltam, hogy szemben legyen velem. - Ha te tolakodó voltál az érintéseddel, akkor én miért ne lehetnék tolakodó a kérdéseimmel?

- Csak keresem az igazit - füllentettem, ugyanis egyáltalán nem ezért csináltam.

Egyszerűen jó érzés volt, hogy ennyi embernek kellettem, és nem tudtam megállni. Mindig kerestem az újat, olykor-olykor visszatérve néhány régi ismerőshöz. Ilyen volt Jiho is, aki gyermekded, mégis nőies kisugárzásával mindig visszarántott magához. Jobban belegondolva a nő és az ismeretlen srác egyforma energiát árasztottak magukból. Leszámítva a tényt, hogy az előttem lévő férfi közelében mindig irtó meleg volt.

- Azt nem így szokás - közölte élesen, átható tekintettel.

- Volt már barátnőd vagy barátod, kedves…

- Jinhwan - fejezte be a mondatom -, és igen, volt. Kiderült, hogy túl forróvérű vagyok egy kapcsolatban.

- Én nem bánom a forróságot. - Kacsintottam rá, mire ő cinikusan felnevetett.

- Te semmit nem bánsz, amíg a hálószobában történik, Junhoe.

Szemeim kikerekedtek a nevem hallatán, annak ellenére is hogy szexuálispillangóként ismert voltam az egyetemen, így nem volt különösen nagy fordulat, hogy tudta.

- Hidd el, nem feltétlen kell a hálószobában történnie. Tudod, hogyha a Nap csak egy metafora, és igazából a volt barátnődről van szó, akkor a legjobb gyógyír a felejtés.

Fellöktem magam álló pozícióba, lyukasóra lévén pedig az udvarra indultam, hogy szívjak egy kis friss levegőt. Jinhwan elvárásomhoz hűen utánam fordult és szó nélkül követett.

- Tévedsz, a Nap nem az ex-barátnőm.

- Mikor hagyott el?

- Közös megegyezés volt - informált, mire felhorkantotttam, ő pedig szúrós szemekkel díjazott. - Körülbelül négy éve.

- Ember! Azóta ott gubbasztasz minden vasárnap? - Torzult grimaszba az arcom. Ennyire szeretni valakit… Lehetséges egyáltalán? - Neked nagyobb szükséged van a terápiámra, mint gondoltam.

- Nem is értem, miért beszélek veled - sóhajtott, miközben frusztráltan a hajába túrt. Akaratlanul is nagyot nyeltem a látványra.

- Mert kezdesz rájönni, hogy ragyogóbb vagyok, mint a hőn áhított Napocskád.

- Ragyogóbb? Talán. Idegesítőbb? Az tuti.

Jinhwan a mindennapjaim részévé vált, igaz lassan, de egyre közelebb kerültünk a másikhoz, azonban legnagyobb bánatomra testileg semmi nem történt. Minden lehetőséget megragadtam a közeledésre, Jinhwan pedig minden ilyen alkalommal sikeresen hárított. Mind a ketten tudtuk, hogy nem csak jópofizni és barátkozni akarok, mégis minden próbálkozásom zárt ajtókat talált.

Fel kellett volna adnom, normális esetben már rég faképnél hagytam volna, de Jinhwan más volt, és tudtam, hogy ő se csak azért lóg velem, hogy legyen egy újabb haverja, hiszen ahogy kiderült rengeteg haverja volt. Mindig pozitív volt, kedves, segítőkész, ha olyan emberek között volt, akkor hétágra sütött, és csak úgy áradt belőle a meleg szeretet.

Egy bizonyos ponton felém is megváltozott a hozzáállása, már nem a kemény, piszkálódós, hideg álcát öltő Jinhwan volt, hanem gyengédséggel és érzelmi befolyással próbált helyes útra terelni.

- Tudod, hogy miért Taeyangnak hívják ezt a hegyet? -  kérdezte halkan, rámpillantva egy másodperc töredékéig.

Akármikor kijöttünk találkozásunk helyszínére, továbbra sem nagyon nézett rám, viszont érezhető volt a különbség.

- Nem, miért? - kíváncsiskodtam, annak ellenére is, hogy úgyis elmondta volna.

- Egy legenda szerint egyszer a napból letört egy darab, és pont ide esett.

- Akkor most jön Aranyhaj története? - incselkedtem, mire kezével meglökte a vállam.

- A leesett része a Napnak egy gyönyörű nő képében élt tovább a földön, akire rátalált a környék egyik tehetős férfija. Elhitte a nő történetét és eldöntötte, hogy segít neki visszajutni, bármibe is kerüljön, időközben egymásba szerettek, és a nő többször is a csillagok között érezte magát a férfi szerelmétől.

- És visszajutott?

- Nem. - Jinhwan fagyos, fájdalommal telt hangja kettéhasította a kellemes levegőt.

- De legalább nem kellett elszakadniuk egymástól, és boldogan éltek, míg meg nem haltak - vontam le a következtetést boldogan, hátha el tudom tüntetni a váratlan szomorúságot az arcáról.

Felhők kezdték beborítani az eget, egyre kevesebbet meghagyva a Napból, ahogy Jinhwan folytatta a történetet.

- A férfi szerette a nőt, mindennél jobban, viszont nem tudta elkerülni, hogy ne bántsa őt, a nő pedig nem tudott mindent megadni a férfinak, amire szüksége lett volna. A tűz, amit a szívében hordozott, lassan elkezdett halványodni, egészen addig míg teljesen ki nem aludt.

A szeméből egy szomorú könnycsepp hulott alá, amit követtek az égből lustán hulló, ritka esőcseppek.

- Nem foglak kioltani, Jinani - biztosítottam, miközben ujjammal a szeme alá nyúltam, hogy elkapjam a soron következő könnyeket.

Ahogy az első nedv hozzáért az ujjamhoz, egy szisszenés kíséretében kaptam el, és helyeztem a számba.

- Bassza meg, ez forró! - sipítottam. Folytatni akartam a mondandóm, erősködni, hogy menjünk orvoshoz, ez a hőmérséklet már nem normális, de Jinhwan elnémított.

- Zuhanok a szerelem felé, és ha beleesek, az fájni fog.

- Akkor érd el, hogy előtted essek bele, és akkor majd elkaplak.

Jinhwannak nem esett nehezére, hogy magába bolondítson, olyan természetesen történt az egész, talán még a kisujját se kellett mozdítania. Vele lenni olyan volt, mintha sose érne véget a nyár; mintha nem kellene attól félnem, hogy bármi is rosszra fordul; mintha minden kérdésemre választ kaptam volna. Éhes vagyok, nem baj, majd Jinhwan látványa jóllakat; szomorú vagyok, nem baj, majd Jinhwan felvidít; unatkozom, nem baj, majd Jinhwan elszórakoztat; szar az élet, nem baj, majd Jinhwan szebbé teszi.

Lassan az egész életem kitöltötte és minden gondolatom azon dolgozott, hogy a nappalaim mellett, hogyan szólhatnának csak róla az éjszakáim is. 

Ujjainkat összefűzve haladtunk át az elterülő napraforgóréten keresztül, az összes virág az égen tündöklő Napra figyelt, mit sem sejtve arról, hogy a mellettem sétáló férfi mennyivel gyönyörűbb látványt nyújt.

- June-yah - szólított meg, ahogy feltűnt a rét végében lévő fehér, pavilon sátor. - Miért látok egy óriási sátrat a fű közepén?

- Mert a kegyeidbe akarok férkőzni - feleltem egyszerűen, óriási mosollyal arcomon.

- Már rég oda férkőztél - mondta, miközben biztatóan rászorított a kezemre.

- Úgy érzem, mintha a folyosón lennék a szobád helyett.

- Pedig a szobámban vagy.

- Akkor meg, mintha nem mehetnék az á- elhallgattam -,  oké, nem folytatom, mert azt hiszed szexuális irányba akarom terelni a dolgokat, pedig kivételesen nem - magyarázkodtam előre, miközben jobb kezemmel végig dörzsöltem arcomat. - Hagyjuk, inkább menjünk be.

Jinhwan felnevetett kínlódásomon, majd előre ment, ahogy kitártam neki a sátor ponyváját.

- Te jó ég! - hüledezett, amikor meglátta mindazt, ami csak rá várt.

A földön egy kockás pléd hevert, rajta különböző méretű párnákkal és megannyi rágcsával. Mögötte egy projektor, aminek fénye pont a sátor szemközti oldalára vetül, hogy tökéletes rálátásunk legyen a filmre. Fényt a megannyi füzér biztosított, amiknek a lekapcsolását követően sötétségbe borul az egész tér.

- Imádom a naplementét, és legalább egyszer szerettem volna veled megnézni, de mindig azzal jössz, hogy sötétedés előtt haza kell érned - magyaráztam. Jinhwan meghatódott szemekkel bámult, elém lépett, majd kis tenyerével a hajamba túrt, s az arcomra simította. Csukott szemmel élveztem szeretetteljes gesztusát. - Szóval szereztem egy felvételt a naplementéről, de mindenképp a természetben akartam megnézni, valami nagyobb felületen, mint a teli, úgyhogy most itt vagyunk.

- Még a végén kiderül, hogy a világ legromantikusabb férfijét nyertem meg magamnak - incselkedett hálás mosollyal az arcán.

 - Nem is értem, eddig ezt hogy nem láttad - nevettem, majd felé hajoltam, hogy végre rendesen megízlelhessem őt.

Jinhwan ismét kitért a csókom elől, így számmal csupán forró arcbőrét érintettem. Kellett egy pillanat, hogy visszafojtsam a szívemben kitörni készülő vulkánt.

- Nézzük meg azt a naplementét - mondta izgatottan, majd egy gyors puszit nyomott a számra és a párnák közé vetette magát.

Tűrtőztettem magam. Az egész nap folyamán próbáltam kiélvezni Jinani összes óvatos érintését, a gyermeki, gyors puszijait, és a boldogságtól ragyogó arcának minden szegletét.

A nyár hosszú, vidám napjait felváltotta az ősz búskomor hangulata, és mintha Jinhwan is elhagyta volna magát valahol útközben.

- Napok óta esik, kezdek megbolondulni d-vitamin hiányban. Mikor is láttuk utoljára a Napot? - nyöszörgött Jiho, arcát öklével felgyűrte, ahogy az egyetemi büfé egyik asztalánál támaszkodott, aminek én a tetején ültem, karjaimmal hátul tartva maga, lábaimat az előttem lévő széken szétterpesztve.

- Nem tartom számon. - Vontam vállat közömbösen. Jihonak az égen csücsülő Nap hiányzott, nekem  viszont a saját személyes Napocskám. - Aggódom érte.

- A pillangó fiúért?

- Igen. Napok óta nincs magánál.

- Vidítsd fel, ez a dolgod, vagy mi - tanácsolta Jiho, mire megforgattam a szemeim.

- Szerinted nem próbáltam? - Pöcköltem meg a halántékát. - Nem sikerült.

- Próbálkozz keményebben - kuncogott, piszkos mosoly bujkált szája szegletében. Rám sandított és a felszaladt szemöldökömmel találta szembe magát.

- Keményebben? A gyors szájrapuszikon kívül még csak meg se csókoltam soha, a kemény módszer, amire gondolsz, az itt nem működik - közöltem irritáltan, miközben ujjaimmal végigszántottam sötét hajszálaim.

Jiho kiengedett egy nehéz sóhajt és hátravetette magát a székben, hogy jó rálátást nyerjen az arcomra.

- Figyelj, June, látom, hogy próbálsz egyfajta hosszú távú kapcsolatot kialakítani itt, de ez így nem fog menni. Ha úgy nem próbálkozhatsz, akkor próbálkozz számára értékelhető dolgokkal keményebben. Elhiszem, hogy ígyis a határaid feszegeted de-

- Atya ég! - Hűltem le, ahogy megláttam Jinani gyenge, élettelen alakját a helyiség ellentétes oldalán. Próbált eljutni a-ból b-be, de láthatóan szenvedett minden lépésnél. Mint aki kész meghalni. - Jiho, most megyek - jelentettem ki, miközben felpattantam az asztalról, és a földön elterülő táskám után nyúltam, hogy a vállamra vehessem. - Ne felejtsd, szombat este nálam - tettem gyorsan hozzá, mielőtt faképnél hagytam volna őt.

Odaérve Jinhwanhoz azonnal alányúltam és átdobtam karját a vállamon, hogy megtudjam tartani, mielőtt pofával a padlóra zuhanna. Máskor felhevült állapotban lévő teste most egy jégcsaphoz hasonlított.

- Kórház… - nyögte -, ne, ne vigy-

- Hazaviszlek, Jinan.

Mondatomra egy halovány, enyhe mosolyt ejtett.

Fogalmam sem volt mit kéne csinálnom egy emberrel, akinek a józan világ szerint élni sem kellene ilyen hőmérséklet mellett. Nem kellett megmérnem ahhoz, hogy tudjam mekkora gáz van.

Elkezdtem teleengedni a kádat meleg, nem túl forró vízzel, közben pedig levetkőztettem a férfit, szigorúan alsógatyáig, hogyha teljesen meztelenre vetkőztetem, akkor biztos kinyír, miután magához tért. Amikor a kád már félig volt, óvatosan belehelyeztem Jinhwant, a zuhanyfej után nyúltam, és elkezdtem folyatni az egyre melegebbre állított vizet a teste minden pontjára.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, a kád már régen tele volt, mellette ültem, Jinhwan kezét szorongatva. Arcának szegleteit figyelve. Legszívesebben apró puszikkal halmoztam volna el, azzal a rengeteg szeretettel, ami a hónapok alatt érlelődött bennem, és nem volt lehetőségem testileg kimutatni. Minduntalan a száját figyeltem, ami egyszer csak megmozdult.

- Megcsókolhatsz - pihegte.

- T-tessék? - dadogtam.

- Most megcsó-

Ajkaim gyorsan érintettem az övéire, nehogy meggondolja magát. Állapotára való tekintettel nem mélyítettem el a csókot, figyelmesen kóstolgattam a hőn áhított tiltott gyümölcsöt, ami finomabb volt, minden eddigi számat érintő édes falatnál. Szája egyre melegebb lett, pont ahogy arca miközben rásimítottam hosszú ujjaim. Jinhwan erőtlenül kapaszkodott karjaimba, azonban a szorítása is egyre erősebb lett.

- Most, hogy elkezdtem, már nem fogok tudni leállni. - Nyaltam végig számon, majd kaján vigyorra húztam.

- A tűzzel játszol, Koo Junhoe.

- Eddig azt hittem, én vagyok a veszélyes.

- Mind a ketten azok vagyunk.

Jiho hosszú haja terítette be a felsőtestemet, ahogy fejét meztelen mellkasomon pihentette. Szükségem volt rá, vagy talán nem is rá, csak valakire, aki ki tudta elégíteni a vágyaim, viszont így, hogy Jinhwannal megtörtént az első lépés egy baszott nagy görénynek éreztem magam. Ugyanakkor hihetetlen érzés volt végre újra elengedni magam, megérinteni valakit, megérintve lenni. Nekem ezekre szükségem volt, és bármennyire is próbáltam türtőztetni magam, egyszerűen nem ment.

- Szóval végre megcsókoltad - emésztette hangosan az előbb hallottakat. - És, milyen volt?

- Hideg, aztán pedig egyre melegebb, majdnem égető.

- És utána? - támaszkodott meg könyökén, ahogy várta a szaftos folytatást.

- Semmi. Szerinted miért vagy itt? - kérdeztem gúnyosan, mire megforgatta a szemét, s legördült rólam, hogy feltérdelhessen. Szemeim akaratlanul is a feszes melleire vándoroltak. Kezeit a domborulatai elé kapta, jelzésként, hogy rá figyeljek.

- Ott volt majdnem meztelenül, és ahelyett, hogy ágyba csábítottad volna, megvártál engem és a szombatot? - Szemrehányó hanglejtése és villámokat szóró tekintete egyáltalán nem tetszett. 

- Miért lett volna jobb, hogyha lefekszem vele, és utána várom veled az estét? - akadékoskodtam, miközben ülőpozícióba tornáztam magam.

- Nem lett volna jobb! - emelte fel a hangját, leszállt az ágyról és a cuccai után kezdett kutatni. - Le kellett volna vele feküdnöd és engem egyáltalán nem hívni!

Nem értettem Jiho kirohanását, csak néztem, ahogy sorra felveszi az eldobott ruhákat, és magára húzza őket.

- Most féltékeny vagy? - Szűkítettem össze a szemeim, mire Jiho felhorkant.

- Nem, June, de sajnálom a srácot, mert egy nagy faszfej vagy - közölte élesen, szemeivel áthatóan bámulva az enyémeket, majd a táskáját megragadva távozott.

Kezeim a fejemre simítottam, egy hangos, szenvedő kiáltást követően vetettem magam hátra az ágyban, és kezdtem el a plafont bámulni. Mi volt ez az egész? Teljes kuszaság volt a fejemben, legszívesebben bármiféle időhúzás nélkül megindultam volna felfelé a Taeyang hegyen, hogy rendet tegyek a repkedő aggodalmaim között.

- Tudtam, hogy ez lesz, de azért fáj. Kurvára fáj.

Jinhwan hangja lángostorként csattant a levegőben. Elfelejtettem lélegezni, kellett pár másodperc, hogy összeszedjem magam és fel tudjak ülni, hogy ránézzek. Az ágy szélén ült, háttal nekem, megrökönyödve.

- Hogy jöttél be? - kértem számon, ami valószínűleg nem volt a legjobb opció, amit választhattam, számomra mégis a támadás tűnt a megfelelő védekezésnek.

- Jiho beengedett, miközben lenge öltözetben távozott - hadarta, majd elcsukló hanggal folytatta: - Miért?

Közelebb araszoltam hozzá, majd kinyújtottam felé a karom, de túl égető volt a levegő körülötte ahhoz, hogy megérintsem.

- Úgy éreztem felrobbanok, ha nem teszek eleget a nyughatatlan vágyaimnak - suttogtam lehorgasztott fejjel.

- Akkor fel kellett volna robbannod, Junhoe! - kiabálta, miközben felpattant az ágyról, hogy összetört tekintetével megragadja az enyémet. - Vagy megbeszélni velem!

- Pont ezaz! - emelkedtem két térdre, miközben erősen gesztikuláltam a kezemmel. - Mindig csak a beszéd, csak a lelked! De mi lesz az én testemmel?! Hetek óta nem szexeltem senkivel, miattad, és mit kaptam tőled cserébe? Egy apró csókot miután majdnem meghaltál fene tudja miben! Én igyekeztem, jobban, mint előtte bármikor.

- Szerinted azért nem csókollak meg, mert nem akarom?! - Dobbantott egyet a padlón, és esküdni mernék rá, hogy a teste füstölgött, szó szerint. - Annyira tele vagy magaddal, hogy nem veszed észre a nyilvánvalót!

Jinhwan elkezdett fel alá járkálni a szobában, miközben nagy, mély levegőket vett. Ezzel pedig csak még jobban az őrületbe kergetett.

- Tessék, akkor beszéljük meg! Mondd el, mi az a nyilvánvaló, amit nem veszek észre! Szex iszonyod van, vagy mi a szar?

Továbbra is saját magával kergetőzött, én pedig nem bírtam tovább, felpattantam és az eszméletlen meleggel mit sem törődve kaptam a csuklója után, amit rögtön el is eresztettem, amint a tenyerem égni kezdett.

- A kurva életbe már! - morogtam idegesen, miközben a konyhába rohantam, hogy hideg vizet engedjek a tenyeremre.

- Ez van! - kiáltott utánam, amit lépteinek trappoló hangja követett. - A napnak a kibaszott darabja vagyok, ha eddig nem tűnt volna fel!

- Hát te meghibbantál! Te teljesen őrült vagy!

Az abszurd vallomása elfeledtette velem a kezemben szétáradó fájdalom jelenlétét. Próbáltam racionális dolgokra gondolni, miért is éghetett meg a kezem a bőrétől, mert amit ő mondott az teljesen lehetetlen volt.

- Bárcsak ne lenne igazam - nyögte fájdalmasan, miközben egyre közelebb jött hozzám.

- Jinhwan, épp azt próbálod nekem beadni, hogy te a Nap egy része vagy, ami random leesett az égből! - fakadtam ki, arcom grimaszba torzult, majd ellágyult a hangommal együtt, ahogy folytattam. - Most már tényleg menjünk el egy orvoshoz.

- Hát nem érted! - Keze a pult lapján csattant, átszelte a köztünk lévő távolságot, majd kirántotta a megégett kezem a víz alól. Erősen szorította, a fájdalom lüktetett az egész testemben, az égett hús szaga facsarta az orrom.

Egy hangos nyögés szakadt fel a torkomból, a lábamból kiszállt az összes erő, a vizet továbbra is folyatva csúsztam le a padlóra, miközben a még jobban megégett kezemet szorongattam. Éreztem, ahogy a könnyek egyre csak rohannak lefelé az arcomon.

Az idióta története, a hangulatához passzoló időjárás, a forró teste. Minden elkezdett összekapcsolódni, minden apró emlék, eddig jelentéktelennek tűnő elszólás, cselekedet, minden a helyére került. Tagadhattam volna egy örökkévalóságon keresztül, akkor sem tudtam volna ezekre jobb magyarázatot találni.

- Ha túl ideges vagyok és hozzám érsz, vagy ha szexuálisan felhevült állapotba kerülök veled, akkor megégsz - motyogta. - Amikor az exemmel akartam lefeküdni, akkor lángbaborult a ruhám, mielőtt letudta volna rólam venni. A kádba azért tudtál megcsókolni, mert előtte majdnem kihűltem. Egy bizonyos ponton megtanulnám kontrollálni a túlhevülést, de akkor se szeretkezhetnék veled, mert sose tudhatom, melyik pillanatban-

- És-

- Nincs és. Ráadásul te se bírnád ki anélkül, hogy ne feküdj össze akárkivel - a hangja csüggedt volt és megtört, miközben kiejtette a szavakat.

Hallgattam, mert igaza volt. Nem bírtam volna ki, de azt se, ha elveszítem őt.

- Azt mondtad, hogy a férfi kioltotta a nőt, és hogy én is kioltalak majd téged, de mi van akkor, hogyha… Mi van, hogyha… - Rettegtem kimondani. Már csak a gondolat is félelmetes volt, mégis ez tűnt az egyetlen megoldásnak.

- Nem - jelentette ki határozottan, miközben hevesen rázta a fejét. - Nem! Ráadásul tudod te, mit kérsz tőlem? Tudod, ez mit jelentene? Csak a kezed is hogy fáj, gondolj bele, ha az egész tested felgyulladna!

- Mi van, ha ez a kiskapu? - tornáztam fel magam, Jinhwan szemei a fedetlen ágyékomra tévedtek, de nem érdekelt. - Mi van, hogyha eddig azért nem sikerült, mert mindig te húztad a rövidebbet, és igazából én vagyok az, akinek fel kellene áldoznia magát értünk, a szerelmünkért.

- Igen, és miután hevesen megcsókolsz, vagy végre szeretkezünk, majd megtörik az átok, és igazából senki nem ég halálra, senki nem alszik ki, hanem boldogan élünk, amíg meg nem halunk - vázolta fel cinikusan, majd nevetve megrázta a fejét. - Az a baj, hogy ez itt nem Disneyland.

Túlságosan kétségbeesett voltam egy ilyen döntést meghozni, de mindennél jobban véget akartam vetni ennek az egész elbaszott körforgásnak.

Csak néztem őt, a legszebb világot rejtő, könnyekkel átitatott szemeit, a rendezetlenül álló barna haját, a fájdalmat tükröző arcát, ami akkor volt a legszebb, amikor ragyogott, akkor szebb volt, mint az égen. Az ajkait, amiket annyi lehetőségem lett volna kényeztetni, mégse tudtam…

Ha túl közel kerülsz a Naphoz, akkor megégsz. Én túlságosan is közel kerültem hozzá - most pedig készen állok megégni.

- Szeretlek - vallottam be hangosan.

A teste után nyúltam, nem foglalkozva a hőmérsékletével, két karral bilincseltem magamhoz, miközben erőszakosan birtokba vettem száját. Egyszerre ellenkezett a testével és a lelkével - próbálta eltolni magát, miközben éreztem, ahogy bőre melegszik, majd lehűl, végtelen, percekig tartó harcban.

Keserédes, fájdalmas csók volt, ahogy a meleg egyre jobban átvette testem felett az uralmat, de nem engedhettem el. Jinhwan bőgése és vergődése töltötte be a szobát, míg  én némán tűrtem, ahogy lassan, de biztosan lángbaborulok; ahogy teljesen átadom magam a szerelemnek, ami ezúttal nem kioltja őt, hanem mindkettőnket lángba borítja.

A leírhatatlan fájdalommal egyszerre ért el a felismerés:

“Én nem tudok megégni, viszont te kioltanál.”