II. Hírnév, Siker, Csillogás - és ami mögötte van.

Sziasztok!

Nemrég kikerült egy interjú Jung JaeWonnal, azaz One-nal, amiben arról beszél, hogy hogyan élte meg az egész kpop idolosdit. Úgy döntöttem lefordítom, ugyanis szerintem ezzel jobb tisztában lenni mindenkinek, és sokatok nem tud angolul, vagy csak kevésbé.

Nem tudom emlékeztek-e, hogy évekkel ezelőtt lefordítottam egy ugyanebben a témában készült interjút a Kpopalypse-tól, ahol Sarah Wolfgang, korábban a Tahiti nevű K-pop lánybanda tagja mesélt. Azt ide kattintva megtaláljátok. Ezen kívül már azóta tervben van az előbb említett oldaltól egy másik, a már feloszlott ChoColat egyik tagjával, Melanie-val készített interjú fordítása is. Amit ígérem, a közeljövőben lefordítok!

Viszont ez a JaeWonnal készített interjú friss, és biztos vagyok benne, hogy sokatok kíváncsibb most erre. Szóval itt is lenne! Igyekeztem tudásomhoz mérten a lehető legjobban fordítani! Hogyha bármi észrevételetek van ezzel kapcsolatban, akkor nyugodtan írjátok meg! Mindenki másnak pedig jó olvasást!

Az eredeti interjút ITT találhatjátok!

-------------------------------------------------------------------------------------

Az életem, mint K-pop idol fojtogató volt.

Elmondom, végül mi vett rá arra, hogy kilépjek.

"Elkezdtem sok pénzt keresni, és az emberek elkezdtek felismerni. De mivel nem voltam önmagam, minél több pénzt kerestem, az önérzetem annál kisebb lett."

One rapper, énekes-dalszerző és színész. Jelenleg független előadó, de előtte a YG Entertainment alatt munkálkodott, Dél-Korea egyik legnagyobb szórakoztatóipari nagyvállalatánál. Emelett feltűnt drámákban is, beleértve A Korean Odyssey, Rom No. 9 és a Her Private Life.

16 éves korom óta része vagyok a Dél-Koreai zeneiparnak. Nem volt vágyálmom, hogy zenész legyek, de nagyon sok örömöt leltem a zene készítésben. Nem tudtam igazán hozzászokni a középiskolához, és mindig is volt egy képem arról, hogy valami nagyot, nem átlagosat fogok kezdeni az életemmel, így otthagytam a sulit.

Abban az időben nagyon szerettem a zenét, ami a YG Entertainment alól került ki, így demókat küldtem nekik, de sose reagáltak. Végül - amikor már elfelejtettem, hogy még demókat is küldtem -, egy csapat régi YG producerekből, akik létrehozták a saját lemezgyártó cégük, megkeresett és felajánlották, hogy leszerződtetnek.

Ez volt az első élményem, mint k-pop gyakornok. A hip-hop akkoriban nem volt nagy Koreában, és az iparág tele volt idol csapatokkal, mint például a Super Junior. Erre sose tekintettem úgy, mint egy járható út; az a fajta éneklés és táncolás számomra nem jött természetesen. De abban az időben ez tűnt az egyetlen megoldásnak, szóval beléptem a szigorú k-pop rendszerbe.

Debütáltam a 1Punch nevű duóban, majd rögtön rájöttem, hogy egy idol csapat nem nekem való. Nem is volt annyira sikeres, mint ahogy a lemezkiadó remélte, szóval félretettek minket. Át akartam venni az irányítást a saját sorsom felett, szóval nagyon sokat kértem a céget, hogy engedjenek csatlakozni egy tévés rap tehetségkutatóba a Show Me The Money-ba. Számomra ez volt a nagy áttörés. Szerencsém volt és viszonylag jól teljesítettem, az első feltűnésem után rengeteg ajánlatot kaptam különböző lemezkiadóktól. Azt gondoltam, hogyha ismét szerződnöm kell eggyel, akkor már miért ne gondolkodhatnék olyan nagyban, mint a YG?

Ott viszont még szigorúbb tréningen kellett részt vennem, és ismét bele lettem kényszerítve egy bizonyos mintába, ami nem igazán voltam én. Ez nagyon sok mindenben megnyílvánult, onan kezdve, hogy dalokat csináltam, amik nem illettek a stílusomhoz, egészen az öltözködési stílusom olyanra formálásáig, amit már természetellenesnek éreztem. Olyan volt, mintha kockával próbálnánk meg betömni egy lyukat. Ami a legjobban zavart, hogy olyan döntéseket kellett hoznom, amik ellentmondtak a saját identitásomnak, azért hogy kielégítsem a menedzsmentet. Úgy éreztem, hogy ezek a döntések arra késztetnek, hogy a valós énem ellen menjek.

A k-pop idol csapatok rengeteg örömöt szereznek nagyon sok embernek, de nem helyes minden előadót úgy legyártani, hogy beférjen ez alá az esernyő alá. Több sokféleséget szeretnék látni ebben az iparban, ami annyi időt töltött azzal, hogy eltörölje az emberek identitását, és hogy betegye őket egy egyenruhás, fényes csomagolásba, ami megfelel annak, amit szerintük a túlnyomó többségnek el lehet adni.

Nagyon sok tehetséges zenészt láttam keresztül menni ugyanazon, amin én, és nagyon sajnálom, szomorú vagyok és csalódott értük. Akárcsak én, sokuk úgy gondolta, hogy csak úgy hajszolhatják a szenvedélyük, hogyha keresztülmennek az idol csapatok rendszerén.

Nagyot csalódtam ebben a rendszerben, mert annyi ember van, aki nem illik ebbe a táncoló-éneklő idol műfajba, de bele van kényszerítve. Miután a kiadók beiktatják ezeket az előadókat a rendszerbe, megpróbálják minél jobban befuttatni őket több bevétel, népszerűség és hírnév érdekében. Továbbra is ragaszkodva ahhoz, hogy ez az egyetlen módja a sikernek, ahelyett, hogy hagynák nekik, hogy olyan előadók legyenek, amilyenek szeretnének lenni.

Hierarchia van, ahol a kiadó van felül, az előadó pedig egy olyan pozícióban, ahol nincs más dolga, mint utasításokat követni. Amikor nagy kiadóknál voltam, úgy éreztem a zeném nem volt elég jó, hogy én sem voltam elég jó, se mint előadó, se mint önmagam. Azt kívánom bárcsak lett volna ott valaki, hogy azt mondja igenis elég vagyok, és támogasson, mint előadót.

Elkezdtem sok pénzt keresni, és az emberek elkezdtek felismerni. De mivel nem voltam önmagam, minél több pénzt kerestem, az önérzetem annál kisebb lett. Bármit is csináltam már nem hozott örömöt, végül a “siker”, amit nehézségek árán próbáltam elérni, már semmit sem jelentett.

Amikor az emberek ránéznek a hírességekre, akkor csak a ruhákat, a nagy színpadokat és a pénzt látják. Talán azt gondolják “Milyen indokaik vannak arra, hogy ilyen problémáik legyenek és úgy érezzenek, ahogy?”. Fontos, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy amit lát, nem minden, legyen szó egy előadóról a színpadon, vagy emberekről, akik mellett elmész a metrón. Az emberek közötti megértés az, ami nehézzé teszi az egészet. Mindenki emberi lény, az előadókat is beleértve, úgy gondolom, hogyha mindenki próbálná megérteni a másikat, és egy kicsivel több erőfeszítéssel próbálná a másik szemén át látni a világot, a dolgok sokkal jobbak lennének.

Egy másik dolog, hogy ez az iparág a fiatalságra, a fiatalok elindítására fekteti a hangsúlyt. Néhányan akár már 13 évesen debütálnak. Nehezen hiszem el, hogy ebben a korban bárki is igazán tudná ki is ő valójában. Fiatal felnőtteket hajszolni egy olyan környezetbe, ahol végül bele kell nyugodniuk a ténybe, hogy a nyílvánosság előtt teljesen más személyek, mint mélyen legbelül, nagyon kétséges.

Szintén őrültnek tartom a tényt, hogy “előadók betanítása” egy létező dolog. Hogyan trénelhetsz valakit arra, hogy előadó legyen? Adhatsz nekik kellékeket és tanácsokat, de nem taníthatod meg nekik, hogy hogyan legyenek igazi előadók. Az emberneknek képeseknek kellene lenniük arra, hogy olyat alkossanak, amit ők akranak. Így szabadnak, elégedettnek és békésnek éreznék magukat.

A jó hír az, hogy az iparág lassan ebbe az irányba halad. Ahol a tréning nem annyira korlátozott, és a kiadók teret adnak a kreativitás egy változatosabb piacának.

Mint független előadó én is elindítottam a saját lemezkiadómat, hogy büszke lehessek arra, aki vagyok, és azt csinálhassam, amit én szeretnék. Ez a szabadság kivetül a zenémre is. Most olyan dolgokat választok, amiket nagyon szeretném ha meghallgatnának az emberek, ahelyett hogy azon gondolkodnék hányadik helyen végzi a zenei listákon. A hírnév és a pénzügyi siker, ami ezzel jár, az csak másodlagos.

Most már a zenében talált örömöm miatt hajtom a céljaim és a kreatív szenvedélyeim, ahelyett, hogy más előadókkal való versenyként élném meg mindezt. A múltban mindig úgy éreztem, hogy rohanok valaki után. Most viszont senkit sem kergetek ugyanazon az úton, hanem életre keltem a saját utamat.