JunHoe egy
reszketeg mozdulattal meglazította a már egyébként is szedett-vedett állapotban
levő nyakkendőjét. Remélte, hogy ennek hatására még ha egy kicsit is, de úgy
fogja érezni, hogy végre levegőhöz jut. Azonban ez nem így történt, még mindig
ő volt és még mindig ott volt, ugyan azon a helyen, a szokásos érzéssel a
mellkasában. Ő Koo JunHoe, a sötétkék Boss öltönyben, kissé összekócolt fekete
hajjal, a milliókat érő Blancpain órával a csuklóján, ilyen-olyan
felbecsülhetetlen értékű darabokba csomagolva. De mi rejtőzött belül? Ezt már
nehezebb volt megállapítani az embereknek, még saját magának is.
Helyes-e amit
tesz vagy helytelen? Egyáltalán ő az aki hibázott vagy a szülei? A helyes
válasz talán az, hogy mindenki hibázott. Ő is, a szülei is... mindegyikük.
Belépjen-e azon az ajtón vagy inkább forduljon vissza? Megéri ez egyáltalán
neki? Miért is csinálja ezt? A másik ajtó előtt miért nem érzi magát ennyire
mocskosnak?
Ugyan azok a
kérdések majdnem minden egyes este, ahogy megérkezik ez elé az ajtó elé,
igazság szerint már az ajtóhoz vezető úton is önmagát marcangolja. Van ennek
értelme? Teszi fel mindig a kérdést... talán van, talán nincs, talán egyszer...
egyszer majd megtalálja a választ.
JunHoe nagy
levegőt vett, eleget ahhoz, hogy ne fulladjon meg, amint átlépi a küszöböt,
majd belépett az ajtón.
- Ismét egy
megbeszélés? - hallotta meg felesége - vagy inkább problémája forrásának -,
szemrehányó megjegyzését a kanapéról, amint kinyílt az ajtó. - Persze, hiszen
ha egy jól menő cég fejese vagy, akkor bizony késő estig dolgozni kell.
- Egyre jobb
vagy ezekben a késő esti fogadtatásokban... És ahogy látom már vendégeink is
vannak! - vágott vissza egyből JunHoe ahelyett, hogy magyarázkodni kezdett
volna. JinKyung elé sétált, végig vezette rajta a tekintetét, a vékony testen,
ami egy borospohárral a kezében vigasztalódott. - Vörösbor egy, vörösbor kettő,
örülök a találkozásnak! Kár, hogy én már nem ismerhetem meg őket közelebbről. -
Célzása az üres üvegekre meggyújtotta JinKyung belső bombájának kanócát.
- Mivel a
férjem majdnem minden este későn ér haza bizonyos “megbeszélés” miatt - mutatta
az idézőjeleket, miközben feltornázta magát a kanapéról. Úgy festett mint egy
hibás felhőkarcoló a viharban, ide-oda dülöngélt. -, kénytelen vagyok egyedül
szórakozni.
- Én legalább
próbálok tenni ezért az elcseszett házasságért! - emelte fel JunHoe a hangját,
JinKyung rámeresztette a tekintetét, baljós léptekkel közelített hozzá.
Megbökte egyszer majd még egyszer, és még egyszer a mellkasát, miközben köntöse
egyre jobban csúszott le jobb válláról.
- Ch! Még mit
nem! Te a pénzért teszel bármit is vagy saját magadért! Értem? Ch! A
házasságért?! Az hogy későn jársz haza egyáltalán nem a házasságunk érdekében
van! Ezt - lökés -, te is - ismét egy lökés -, tudod!
A következő
lökés előtt JunHoe megragadta a csuklóját és a háta mögé szorította. Közelebb
hajolt a jobb füléhez, pontosan ott ahol hibátlan bőre fedetlen volt.
- Legközelebb
mielőtt haza érek döntsd el, hogy veszekedni szeretnél, vagy szexet akarsz -
suttogta, miközben mutatóujját végig húzta JinKyung fedetlen vállán
Ebben a két
dologban mindig is jók voltak, a viták és a szex. A házasság és egy normális
kapcsolat fenntartása viszont már nem az ő asztaluk volt. JunHoe régen sokat
gondolkodott azon, hogyha önakaratból találkoznak, mindenféle felmenői
beavatkozás nélkül, akkor vajon megkedvelték-e volna egymást, és saját maguk
miatt összeházasodtak volna? Vajon tudta volna szeretni JinKyungot? A válasz
igen, tudta volna. Azonban a múlt az már megtörtént és nem lehet rajta
változtatni, a jelenük pedig túl elbaszott volt ahhoz, hogy változtatni
akarjon. Legalábbis a jó irányba.
A válás
gondolata minden nap a szemei előtt lebegett, de az ő kezei meg voltak kötve.
Az apja mint egy rossz árnyék követte minden mozdulatát, tudta akár egy rossz
lépés és búcsút mondhat a pozíciójának. JinKyung volt az egyetlen megoldás,
találnia kell valamit, valamivel... valamivel fel kell robbantania úgy, hogy
JunHoe jól jöjjön ki a dologból. Talán egyik este tényleg kurváznom kellene?
A nyakkendő...
a fránya nyakkendő! Ez alkalommal is a nyakkendőket hibáztatta, amik minden
egyes nappal egyre fojtogatóbbá váltak. Míg úgy is, hogy legbelül érezte, a
nyakkendők egytől egyig ártatlanok. De ki a bűnös? Ki?!
Léptek zaja
zökkentette ki belső vívódásábol, nem egy ember, hanem kettő, kiáltás és
trappolás, majd ajtó nyitódás érte el hallószervét.
- Sajnálom
főnök úr! Egyszerűen csak berontott, én próbáltam me-
- Semmi baj.
Távozhat - kapta tekintetét a tökéletes megjelenésű, egyenruhás nőre.
Azonban aki
még nála is tökéletesebb volt azaz előtte levő, pár centivel alacsonyabb férfi
volt, kezében egyetlen borítékkal. JunHoe ezt a titkárnő magassarkújának
számlájára írta, nem mintha zavarta volna a férfi alacsony termete.
- Azt hittem
hamarabb utolér azokkal a felhőkarcoló lábakkal - nevetett JinHwan, miközben
egy jó színészhez illően kifújta a levegőt, mint aki most esett túl élete
legfárasztóbb futásán.
Fekete
farmernadrágja és világoskék inge lazán mégis passzosan állt rajta. Mintha ő
lett volna a modell, és a cél egy kényelmes, de elegáns összhatás lett volna,
amit sikerült is elérni, még a sportcipő ellenére is. Szerette a megjelenését,
igazából túl sok mindent szeretett a férfivel kapcsolatban.
Ki igazából a
bűnös? Mi is igazából a bűn?
JinHwan egy
éppen készülő japán pláza tulajdonosának a fia, amihez JunHoe cége biztosítja a
tervrajzokat és a munkásokat, akik majd felhúzzák a monstrumot, lehetőleg minél
előbb. JinHwan egy hónapja érkezett először, akkor még pont olyan volt, mint
bármelyik másik üzlettárs, na jó, egy kicsit viccesebb. Ahogy fel-alá járkált,
tiszteletet parancsoló kiállással, mint egy igazi nagy főnök, mégis JunHoe nem
látott mást csak egy kisgyereket, aki próbál a nagyokkal játszani. Azt hitte
könnyű falat lesz, azt hitte élete egyik legjobb üzleti dobását fogja
összehozni, és JinHwan majd a tenyeréből fog enni. Végül ez nem így lett,
JinHwan sokkal nehezebb ellenfélnek bizonyult, mint eddig bárki más.
JunHoe nem
tudta volna megmondani, hogy mikor kezdődött. Talán amikor kinevette miután
pont a szemei láttára esett hátra a székkel? Élete legmegalázobb pillanata
volt, mégis sose töltötte meg egy nevetés olyan szintű melegséggel, mint az,
amit akkor hallott JinHwantól. Azóta rengetegszer látta azokat a mini párnákká
alakuló szemeket, és ugyan annyiszor hallotta a nevetést, amit soha életében
nem fog kiverni a fejéből.
Vétkes lennék?
- Van egy
nagyobb felhőkarcoló a házban, aki nem engedte volna, hogy egy ujjal is hozzád
érjen - tájékoztatta JunHoe eltökélten az idősebbet, miközben előredőlt a
székében.
- Szeretném
ezt a felhőkarcolót magammal vinni - vallotta be egy szomorkás mosoly
kíséretében. - Vajon szabad?
JinHwan
egészen JunHoe mellé sétált, aki egyből felé fordult a székkel, kezeit pedig a
csípőjére helyezte. Mindig is furcsa érzés volt és lesz is számára, hogyha az
idősebbikre fel kell néznie, túlságosan hozzászokott, hogy ő van odafent.
- Nem kell
cipekedned, hogyha megyek magamtól. Márpedig megyek - nézett fel rá biztatóan.
Hangjábol az
őszinteség szólt, viszont JinHwan tudta, hogy ez az őszinteség csak egy
bizonyos határig tart. Addig a határig, amit JinHwan nemsokára átlép.
- Japánba? -
tette fel a költői kérdést JinHwan miután kissé hevesen az asztalra dobta a
borítékot. A csattanás hangja másodpercekkel később is visszhangzott,
legalábbis JunHoe fülében. - Ezek az utolsó papírok, a héten utazom.
- Oké - húzta
el JunHoe a kis szavacskát. - Japánba talán, sőt biztos hogy nem... de-
- Minden ami a
de után jön az faszság. - Nyers hanghordozása meglepte JunHoet.
Összeszorította
a szemeit, próbált higgadt maradni, majd folytatta, amit elkezdett.
- De dolgozom
az ügyön - mondta kissé hezitálva. Tudta, hogy nem dolgozik az ügyön, és azt is
tudta, hogy két napja este nyolckor még JinHwan ágyában tette a dolgát, nem
sokkal később pedig otthon.
- Dolgozol az
ügyön? - JinHwan a rövid idő ellenére is túl jól ismerte JunHoet, minden kis
rezdülését ismerte. Azzal is tisztában volt, hogy JunHoe nem lojális, bar hogy
is lehetett volna, itt JinHwan volt a szerető, nem JinKyung. A szerelem
lelki és testi vonzódás, lelki és testi, mérföldekkel a testi vonzalom fölött
helyezkedik el. Lelki, lelki! Nyugtatgatta magát minden alkalommal, ahogy
JunHoe kilépett a hotel ajtaján.
- Ki fogok
találni valamit, ígérem. - JunHoe mosolyogva összefűzte a kisujjukat, majd
egymáshoz nyomta a nagyujjukat, ezzel megpecsételve szavait. JinHwan is
elmosolyodott, tudta hogy a férfi mindig állja a szavát, legalábbis a neki tett
ígéreteket eddig mindig állta.
- Apa tudja,
hogy meleg vagyok, viszont azt nem fogja elfogadni, hogy egy nős férfi meleg
szeretője legyek. Amit megértek, mert ezt én sem akarom.
JunHoe
mellkasát ellepték a keserű érzések, amik ellen tehetetlennek érezte magát.
Valahogy mégis harcolnia kellett, de mi lenne a legjobb fegyver ahhoz, hogy
nyerjen is?
- Nem fogom
engedni, hogy ez történjen. Te ennél többet érsz - mondta JunHoe, kezeit
JinHwan arcára helyezte, majd lassan maga felé kezdte húzni az immár mosolygó
férfi arcát.
Nem
finomkodott, egyből heves csókba invitálta JinHwant, mintha két hullám csapott
volna össze, akik valahol mégis kiegészítik egymást. JunHoe csak úgy falta az
ismerős ajkakat, amik a tiszta örömöt és megnyugvást jelentették a számára.
Folytatta volna, legszívesebben sosem hagyta volna abba, de egyszer minden
véget ér, főleg hogyha az irodában kezdődik.
- Akkor este
karaoke? - dobta fel az ötletet bolondos mosollyal, mire JinHwan elnevette
magát.
- Persze! De vigyázz
mert ez alkalommal elverem a szád - fenyegetőzött JinHwan, és ezúttal komolyan
is gondolta. Nagyobb volt benne az elhatározás, mint eddig bármikor, hiszen hét
nyolc az állás, és nem az ő javára. Talán ez lesz az utolsó alkalom, amikor
helyre hozhatja a becsületét.
- Talán
ahelyett, hogy versengünk ki a jobb énekes, meghát egyértelmű hogy én - tette
hozza eszméletlen hadarással JunHoe, azonban JinHwan még így is értette, de egy
szemforgatásnál többel nem reagált rá. -, mi lenne, ha egyszerűen csak elszöknénk
mondjuk New York-ba, és felcsapnánk utca zenésznek? Énekelnénk, mellé te
táncolnál, én pedig gitároznék. Biztos vagyok benne, hogy sokra vinnénk. Csak
ránk kell nézni, sőt nem is kell, csak hallani kell minket és BUMM! - JunHoe
teljes beleéléssel artikulált, majd kezével imitálta a robbanást. -
Kasszasiker.
Az előadás
végén mind a ketten nevetésben törtek ki, és ez abba se maradt egy ideig,
ugyanis JinHwan folytatta a sikerük történetet, majd egymás után jöttek a
jobbnál jobb ötleteik, amiknek természetesen nem sok értelme volt, viszont jó
volt nekik egy kicsit kiszakadni a valóságból.
- Oké, azért
remélem ennél jobb a terved - nevetett még mindig JinHwan.
- Persze! Ez
az a tervem amit akkor tennék, ha nem lenne egy félelmetes apám és egy érdekes
feleségem.
A személyek
hallatára JinHwan arca grimaszba torzult, mire JunHoe belecsípett a kidudorodó
almácskákba.
- Yah! Utálom
ezt, nem vagyok gyerek.
- De hát ha
ellenállhatatlanul édes vagy!
- Akkor kérlek
máshogy mutasd ki az irántam érzett vonzódásod. Tudom, hogy tudsz jobbat is, ha
pedig kifogytál volna az ötletekből, hidd el, tudok adni párat.
JinHwan csípős
megjegyzése, és kacsintása után JunHoe legszívesebben megmutatta volna mennyire
tele is van ötletekkel, azonban a telefon és a titkárnő hangja, miszerint ideje
megjelenni a következő megbeszélésen, véget vetett a rózsaszín kis világuknak.
JunHoe
izgatottan bontotta szét a nyakát körbeölelő kiegészítőt. Mennyivel jobban
szerette ezt az ajtót. Ezelőtt az ajtó előtt minden annyira könnyű volt, minden
annyira nyugodt és békés. Tudta, hogy bűn, amit tesz, mégsem érezte
helytelennek. Velem van a baj?
Mindig is
érdekes személyisége volt, amit az emberek nehezen fogadtak be, és ő is pont
ilyen nehezen fogadta be az embereket. De JinHwannal más volt.
JunHoe
végigmérte az ajtót; még mindig ugyanolyan, mint az otthoni. A különbség mégis
felfoghatatlan. Miért ekkora nagy a különbség? Sose kedvelte a férfiakat, mégis
annyira természetesen jött minden JinHwannal. A vonzódás túlságosan megszokott
volt, mintha a világ kezdete óta ott lett volna. Lehetséges ez egyáltalán?
- Ember! Azt
hittem sosem érsz ide - panaszkodott JinHwan, miközben pipiskedve szorosan
átölelte őt.
JunHoe arcán
széles mosoly terült szét, karját pedig az apró test köré fonta. Lazán
elengedett aktatáskája hangos puffanűssal ért földet, azonban ahhoz nem volt
elég, hogy kizökkentse őket egymás közelségének mámorából.
Ez volt az a
fogadtatás, amit minden egyes nap át szeretett volna élni. JinHwan melegsége,
az ölelő karjai, apró teste az ő védelmében, puha, édes ajkai a száján vagy
akárhol, csak a teste legyen. Minden mindegy, csak Kim JinHwan legyen.
- Pedig hozzád
aztán tényleg sietek - vallotta be JunHoe, mire JinHwan felkacagott.
- Szerencséd -
nyomott egy cuppanós puszit az arcára.
JinHwan
visszasietett a nappaliba, miközben JunHoe megszabadult a fölösleges
ruhadaraboktól, majd tablettel a kezében tért vissza.
- Mi az?
- Keresgéltem,
és találtam egy ultra menő karaoke helyet! Tele van mindenféle témával, arra
gondoltam, hogy kipróbálhatnánk az összeset! - izgatott hanghordozása
vigyorgásra késztette JunHoet. - Talán ha most felhívod őket, még le tudjuk
foglalni az egész helyet.
- Mi lenne, ha
hagynánk a karaoket? - kérdezte JunHoe fátyolos hangon, majd JinHwan bal
füléhez hajolt és érzéki csókot nyomott pontosan alá.
JinHwan
érzékei azonnal életre keltek, ahogy az impulzus elérte őt.
- Igazán
csalódott lennék, de-
- Minden, ami
a de után jön az faszság - idézte JunHoe párja szavait, aki játékosan vállon
ütötte őt.
- Hát ez most
nem! Úgyhogy gyerünk June, hadd ne kelljen ötleteket adnom! - JinHwan JunHoe
ölébe ugrott, lábait átkulcsolta a magasabb derekán, hogy végre egy szinten
legyenek. Majd bevetésre küldte száját, az akció sikerességéről JunHoe apró
nyögése adott tanúbizonyságot. - Ugye nem kell csalódnom?
- Koo JunHoe
ölében vagy éppen, a csalódás messze fog állni ettől az éjszakától.
Egymással
szemben ültek. Mint valami kihallgatás, csak itt nem voltak rendőrök, és mind a
ketten gyanúsítottak voltak. JinKyung tekintete ködös volt, látszott rajta,
hogy nem tudja mi lenne a helyes válasz, hazudjon, mondja az igazat? Egyáltalán
van erre helyes válasz?
- Gyerünk
JinKyung, nem lesz semmi következménye. A kapcsolatunk rosszabb nem lehet, jobb
sem, úgyhogy csak nyugodtan. Tárd ki a szíved - biztatta JunHoe, a nő számára
szokatlan módon. Azt akarta, hogy ez működjön, soha, a kapcsolatuk során
egyszer sem volt egy rendes beszélgetésük, főleg nem olyan, ami egy jobb cél
érdekében lett volna. Igaz, ez sem a kapcsolatuk, hanem a saját maguk
megmentése érdekében történt.
- A szüleim
miatt muszáj volt, vagyis olyasmi - bökte ki egyszer és mindenkorra. Mintha
élete legnagyobb súlyától szabadult volna meg, olyan szinten ellazult a
tartása.
- Szóval nem
szeretsz... én sem szeretlek, oké az ágyban fenséges vagy, de ennyi. - JunHoe
őszintesége megdöbbentette a lányt. - Csaltál már meg? Esetleg szeretsz valaki
mást? Mivel tudom, hogy félsz, ezért én válaszolok először. Nem mintha én
annyira nyugodt lennék, sőt... most életem legnagyobb titkát árulom el...
istenem. Oké gyorsan letudom.
JinKyung
ismerte annyira JunHoet, hogy tudja, tényleg ideges a férfi. Egyedül akkor
beszélt ennyit össze-vissza, hogyha valami kényelmetlenül érintette, valami ami
igaz volt, és nem elég elfogadott ahhoz, hogy Koo JunHoe a nevét adja hozzá.
Most pedig még mocorgott is a kanapén.
- Az utóbbi
egy hónapban és egy hétben majdnem minden éjszaka megcsaltalak, tudom szörnyű
ember vagyok, de ez van. Az apám miatt vettelek el, úgy voltam miért ne
élhetnem le az életem szerelem nélkül? Ez tökéletesen ment, főleg így, hogy a
kémia megvolt... de aztán a kis százhatvan akárhány centijével belépett az
életembe, és hidd el, azért mert a magassága ekkora, a szerszáma nagyon is
kiemelkedő. Igen, most egy férfiról beszélek. Ha hiszed ha nem, de
beleszerettem ebbe a férfiba.
JunHoe
beletúrt a hajába, majd pont olyan üvegesen nézett előre, mint JinKyung.
JinKyung egy
pillanatra nem jutott szóhoz, mindenre számított csak erre nem. Koo JunHoe, az
egyik legjóképűbb, legférfiasabb gazdag örökös, egy másik férfiba szerelmes?!
Megcsalták egy férfival? JunHoe szavai ráébresztették, hogy most tényleg nincs
jó vagy rossz válasz, nincsenek következmények, csak az őszinteség.
- Basszus.
Izé. Ezek után nem tudlak lesokkolni, mindegy megcsaltalak-e vagy sem, amit
egyébként megtettem, csak hogy én is nyitott könyv legyek, de nem, nem nő, de
többen voltak és nem lettek életem szerelmei.
- Nem is kell
lesokkolni. Egy sokk egy napra elég. Én csak...
- Válni
akarsz, tudom. Jól van, váljunk el... amúgy sem akarok egy feleség lenni,
akitől a férje egy másik férfihoz menekül. Felhívom a szüleimet, megmondom,
hogy nem vagyok boldog, ennyi elég lesz nekik. Tudom, hogy ezt a lépést nekem
kell megtennem.
JunHoe sosem
örült ennyire annak, hogy JinKyung lett a kiválasztott anno. Lehet, hogyha az
apja valaki mást szemel ki, akkor most élete egyik legszörnyűbb vitáján lett
volna túl, és fél órán belül itt lenne az apja, hogy kórházba juttassa.
- Mindig is
vonzónak találtam a gyors észjárásod - vigyorgott JunHoe. Talán minden szarság
ellenére most barátok tudnak maradni?
- Jajj kérlek,
ezt sokkal hamarabb kellett volna - legyintett JinKyung, majd hónapok óta
először, újra együtt nevettek.
Ugyanaz az
ajtó... külsőre legalábbis... de ha a külső ugyanaz, a belső akkor is mást
rejt, az érzések akkor is mások. Most már mind a két ajtó előtt nyugodtan állt
meg, mégis ez az ajtó, ez a bizonyos ajtó volt számára az igazi, még akkor is,
ha holnaptól ezt az ajtót egy új ajtó váltja fel. Igazából az ajtó már mindegy
volt, a lényeg az, ami belül várja. Kim JinHwan.
Sose volt
ennyire boldog ezelőtt az ajtó előtt. Most végre igazán önmaga volt. Koo JunHoe,
mindenféle kérdés, mindenféle vívódás nélkül. Nincs bűn, nincs jó vagy rossz,
helyes vagy helytelen. Csak ő; Koo JunHoe. Tetőtől talpig feketében, papucsban,
melegítőben, egyszerű laza pólóban. Nyakkendő nélkül, tiszta levegővel.
Aktatáska hátrahagyva, igaz a két bőrönd és az utazótáska fizikailag nehezebb
volt, a lelkének mégis pehely könnyűnek számított.
Az ajtó
kinyílt, JinHwan értékes ajkai apró o-t formáltak meglepettségében.
- Szóval
Japán? Vagy felőlem mehetünk máshová is.
- Ez meg? Mi?
- nevetett JinHwan. - Komolyan?
- JinKyung
megvette a részvényeim, akárhová is megyünk, saját cégünk lesz. Mondtam hogy
van tervem.
JinHwan
legszívesebben sírt volna a boldogságtól, de nem akart túl érzelgős lenni.
- Mikor
találtad ki, két napja? - kezdte a piszkálódást.
- Az nem
számít, a lényeg hogy bejött! - vigyorgott JunHoe. Igazából tényleg nemrég
találta ki, és egész éjjel imádkozott, hogy minden összejöjjön.
- Az apád? -
kérdezte JinHwan, még mindig kételkedve abban, hogy ez a valóság, és hogy
JunHoe tényleg az övé.
- Szerintem
elveszi JinKyungot, ami kicsit fura, meg undi, de hát nem egy vénszatyor az
öreg, úgyhogy...
- Koo JunHoe!
- Hm?
- Azt hiszem
tényleg szeretlek.
- Én biztosan
szeretlek Jinani, úgyhogy kérlek értékeld át magadban a dolgokat, és hívj, ha
már száztíz százalékos vagy az érzéseidben! - bolondozott JunHoe, majd kivette
JinHwan zsebéből a telefonját és a kezébe csúsztatta.
JinHwan
hitetlenkedve felkacagott, megnyomta az egyes gyorshívót, JunHoe telefonja
pedig szinte azonnal rezegni kezdett.
- Szerinted
felvegyem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése