Mr. Airplane (Kim HanBin "B.I")

 A songficet ez a zene ihlette, úgyhogy mindenképpen tessék hallgatni olvasás közben ^^ A dőlt betűs részek vannak a szövegből.

Az ujjaimmal babráltam a gondosan megépített repülő makettet, amely csak arra várt, hogy összezúzzam. Csak képletesen, mintha az igazi repülőt akadályoznám meg abban, hogy valaha is felszálljon. Azt a repülőt, azt a bizonyos repülőt, ami pár órán belül elhagyja az országot, ő pedig ott fog ülni rajta, nélkülem. De tudtam, hogy a repülőt nem állíthatom meg, bármit is teszek, az fel fog szállni, és magával viszi az életem kincsesládáját. Miközben erre gondoltam baloldalamra fordultam, majd a kezemben tartott makettet a levegőbe emeltem. Ő elszáll, én pedig itt fogok heverni az ágyon, miközben újra és újra elismétlem magamban: várj egy pillanatot!

A repülő zuhanásnak indult, ahogy tekintetem megakadt az előttem heverő fekete és piros színű kockás ingen. A közös ingen, amit még együtt vettünk - az első páros cuccunk.

~.~

- Sajnálom, HanBin-ah - suttogta, miközben a háta mögül előre húzta a kezeit, amikben megpillantottam a közös ingünket. Tisztában voltam a helyzettel, és hogy mit próbált közölni, mégse akartam elhinni. Hogy hihettem volna el, amikor minden rendben volt? - Szeretlek, de az a helyes, hogyha most elmegyek...

Egy lépéssel közelebb jött hozzám, jobb kezébe fogta az enyémet, majd átadta a ruhadarabot, az ujjaim pedig rákulcsolta.

- Ha így válunk el soha többé nem fogunk találkozni, miután a repülőgép felszáll - jelentettem ki kissé fenyegetőzve, hátha ezzel elérem, hogy meggondolja magát.

- Jól leszek, ezért neked is jól kell lenned - mosolygott, mintha ezzel megtudott volna nyugtatni, mintha ezzel mindent megoldott volna. Látod, mosolygok, felejtsük el - ezt az érzetet keltette.

A kezem, amelyikkel az inget szorongattam tehetetlenül hullott testem mellé.

- Hogyha ezt mondod, és elhagysz, azt hiszed, jól leszek? - a vádló hangsúly tisztán kihallatszódott a hangomból, de nem bántam. Úgy éreztem az egész az ő hibája, hiszen minket bárminél előrébb kellene tartania, főleg hogyha tényleg szeret.

Kérdésemre a mosolya egy pillanatra alábbhagyott, a szemei üressé váltak.

Ne tégy úgy, mintha jól lennél, látom, hogy könnyek szöknek a szemedbe, látom a szomorúságot, mintha elvesztetted volna a világot.

- Maradj még egy napot, pakolj ki, később menjünk moziba... Bármi, csak ne menj el! - próbálkoztam tovább, azonban nem eléggé. Ismét közelebb lépett, kezével végigsimított arcomon, ajkát utoljára az enyémekre helyezte, majd látszólagos nyugalommal és egy mosollyal az arcán hátrahagyott.

Most már sírok is, kérlek!

~.~

Az ing, amit mintha csak tegnap vettünk volna. Emlékszem, akkor ott azt mondtad "Olyan méretben akarom, mint a tiéd, úgy olyan lesz, mintha mindig körülölelnél engem. Még akkor is, hogyha nem vagy velem." Most már soha többé nem tudlak a karjaimba zárni. Utálom az eget, amiért körülvesz téged. Utálom a holdat, amiért megvilágít téged.

Egyre csak a búcsúnkra gondolok, aminek nem kellett volna megtörténnie. Legalábbis nem így. Hiszen nem akarlak ily módon elengedni téged.

Kinézek az ablakon, aminek a túloldalán egészen nagy vihar készülődik, a cseppek csak úgy verődnek az ablakra, ezzel kialakítva egy monoton hangzást. Mintha csak zenei aláfestéssel szolgálnának az én nyomorult állapotomhoz. A szél jellegzetes hangja pedig csak kiegészíti ezt, így megadva a tökéletes dalt, ami akár a mi szakításunkra is készülhetett volna. Így ez a világ legkeserédesebb dallama.

Hirtelen azon kaptam magam, hogy aggódom érted. Annak ellenére, hogy megsértve és elárulva éreztem magam, mégis rád gondoltam, és arra, hogy épségben vagy-e. Ismét kezembe vettem a repülőt, majd mintha érne is valamit beszélni kezdtem hozzá.

- Hé, Mr. Repülőgép! Várj egy pillanatot, esik az eső, fúj a szél, nem biztonságos most elindulni.

Abban reménykedtem, hogy eltörlik a járatot az időjárás miatt, és keresztbehúzzák a terveid. Hogy végre valami nem úgy történik, ahogy azt te akarod, hogy legalább neked is fájjon valamennyire. Aztán rájöttem, hogy inkább arra várok, hogy mégis itt maradj, és velem legyél. Hiszen annyi minden várt még ránk. Újra veled akartam lenni, ezért más nézőpontból szóltam a makettemhez.

- Hé, Mr. Repülőgép! Várj egy pillanatot, sok idő maradt még. Ott van még a holnap is, szóval engedd leszállni vagy engem fel. Csak még egy napot, csak még egy órát, csak még egy percet adj nekünk, csak egy dolgot hadd mondjak... Hé, Mr. Repülőgép, várj egy pillanatot!

Aztán ismét láttam azt a mosolyt. Azt a szomorú, és hazug mosolyt, ami mögé az érzéseid rejtetted, azon a napon, amikor elmentél. Egy halvány mosolyt hagytál hátra, elhagytál mosolygós arccal. De nem az igazi mosoly volt, nem az, amibe beleszerettem, nem az, amivel kibírtam volna nélküled legalább egy ideig. Ha őszinte lett volna, talán könnyebben elengedlek, tudva, hogy tényleg jól leszel, és nem csak üres szavak jönnek ki a szádon. Ehelyett csak kicsit próbálkoztam, mint egy idióta, akinek igazából nem is számít, hogy elmész. Pedig a legjobb tudásom szerint kellett volna cselekednem. Úgy téve, mintha erősen hinnék az ígéretünkben, mindent meg kellett volna próbálnom, hogy maradásra bírjalak. Úgy legalább nem élnék megbánásban...

Akármennyire is próbálom nyugtatni magam, hogy kibírom, hogy helyre jövök, előbb vagy utóbb minden rendben lesz... Akkor is tudom, hogy ez nem igaz, nélküled semmi sem lesz olyan, mint régen. Hiszen számomra te voltál a színes falevél kavalkád, ami most feldobja az ablakomon kialakult szürkeséget, ami megakadályozza, hogy az esőcseppek átvegyék az irányítást. Egész életemben hiányozni fog a jelenléted, hogy mély álomba ess a karjaimban. A kegyetlenül gyönyörű esti égre nézek, könnyeim előtörtnek, mert ez az utolsó alkalom, hogy láthatlak, kérlek.

Az utolsó alkalom. Az utolsó lehetőség arra, hogy együtt legyünk. Rájöttem, hogy nem engedhetlek így el, sőt sehogy sem engedhetlek el. Az órára nézek, miszerint még mindig hátra van több mint három óra a napból. Ma kell menned? Nem mehetnél holnap? Nem akarlak elengedni, hiszen ha elmész, mikor fogsz visszatérni? Félek, hogy túl messze fogok kerülni tőled.

Elhatározom magamban, hogy megakadályozom a katasztrófát, hogy még egy utolsó próbálkozást teszek, mielőtt elhalasztanám az összes esélyemet. Muszáj visszaszereznem őt, hogy kihasználjuk a szerelmünk összes idejét, hogy közös pillanatokat szerezzünk, egészen addig, ameddig a szerelem szeretetté nem alakul. És akkor jöhetne a kérdés: Mi lenne, hogyha egyszerűen szakítanánk?

De nem most! Nem ma, és nem így! Hanem azért, mert számunkra már nincs tovább. Addig is könyörgöm csak még egy napot, csak még egy órát, csak még egy percet adj nekünk.

Az órára pillantottam, még körülbelül két óra volt hátra a repülő felszállásáig. Hogyha egy-két szabálytól eltekintek útközben, akkor még van időm megállítani, akkor még helyre tudok hozni mindent. Felpattantam az ágyról, kezembe kaptam az inget és a repülő makettet, az én ingemet pedig elővettem a szekrényből, lekaptam a kocsikulcsot a helyéről, és már rohantam is a repülőtérre. Az úton egész végig a repülőnek szánt kis monológom ismételgettem, mint valami mantrát. Bíztam benne, hogy legalább egy kicsit segít a helyzetemen. Várj egy pillanatot, esik az eső, fúj a szél, nem biztonságos most elindulni.

A reptéren rekord sebességgel szálltam ki az autóból, és kaptam ki az összes talizmánt, amit magammal hoztam. Mielőtt beléptem volna magamra kaptam az Ő ingét, és úgy indultam neki a keresésnek. Hé, Mr. Repülőgép! Várj egy pillanatot, sok idő maradt még. Ott van még a holnap is, szóval engedd leszállni vagy engem fel. Csak még egy napot, csak még egy órát, csak még egy percet adj nekünk, csak egy dolgot had mondjak... Hé, Mr. Repülőgép, várj egy pillanatot!

Hajamba túrtam, ahogy az óriási ablakon keresztül figyeltem, amint a repülő felszáll, a fedélzeten Vele, nélkülem. Ha már együtt nem lehetünk a repülőn kívül, legalább együtt legyünk rajta... De az élet nem ilyen. Elkéstem, ráadásul végig kellett néznem, ahogy végleg elhagynak. Nem maradt más csak az ing és az emlékek.

Jobb kezem ökölbe szorítottam, miközben a ballal a makettet zúztam össze. Csak egy gondolat cikázott a fejemben, de úgy éreztem felrobbanok tőle; Várj egy pillanatot!

Vékony ujjak tapintását éreztem meg jobb öklömön, amik enyhítettek kezem szorításán, majd egyenként a saját ujjaim közé furakodtak. Ahogy teste oldalt hozzám simult, feje pedig a vállamon landolt, úgy éreztem az egész világ a helyére került. A bal kezemben tartott repülő darabkái pedig a földre hullottak.

Úgy látszik, mégiscsak sikerült összezúznom.

Sziasztok!

Nos, hát ez a pillanat is eljött, amikor is elkészültem életem leges legelső songficével :D Igazából nem hittem volna, hogy valaha is fogok egy ilyet írni, mert eléggé nehéznek gondoltam, viszont már napok óta ezt a zenét hallgatom ,és az ötlet csak úgy kipattant.

Nem tudom, hogy mennyire felel meg a sonficektől elvárt kritériumoknak, de remélem, hogy olyan nagy hibákat nem vétettem :$ Remélem legalább egy pár embernek elnyerte a tetszését :3

A szöveg saját illetve a K-Flyers FanSub fordításából ilyen keverék féleség :) Úgyhogy ezúton is köszönöm nekik a munkát! És persze Biankának is, amiért segített a formázásban és a javításban! ♥