Épp most töltöttem ki egy EQ tesztet, és következett
ez a kérdés "A mának él, vagy tervez és álmodozik?", a válasz
lehetőségek között pedig ott volt a bejegyzés címe. OTT A PONT miért
mulasztanék egyetlen örömteli percet is a bizonytalan jövőért?
Én egy nagyon a mának élek típusú ember vagyok, talán
túlságosan is. Ez pedig nem feltétlen van minden esetben pozitív hatással az
életemre… Ezalatt azt értem, hogy például a tanulást mindig félretaszítom a
dolgok mögé, amiket szeretek, vagy amikhez épp kedvem van.
Én tényleg mindig azt csinálom, amit
akarok. Lehet, hogy ez kissé hihetetlen, de
így van. Anyának már rég nem érzem, hogy bármiféle elszámolással is tartoznék
vagy bármi, apát pedig… Hát fáj, nem fáj, ki kell mondanom, hogy egyszerűen nem
érdekli. Oké, néha próbálja itt adni a nagy felelősségteljes apukát, akit
tényleg érdekel, hogy a lánya tanul-e vagy sem, vagy, hogy eljárkál-e otthonról
vagy sem, de igazából leszarja. Nagyon ritkán tényleg törődik ő
a maga módján, de ez tényleg csak egyszer-egyszer mutatkozik meg.
Viszont ez érthető, mert sok dolog van, ami miatt ez így van, és amiért nem is
haragudhatok rá akkora mértékben. Megtanultam elfogadni, és részben megbékélni
a helyzettel.
Valahol pedig örülök neki. Örülök neki,
hogy egyedül élek, hogy néha a tesóimmal, és hogy rengeteg helyre eltudok
jutni, anélkül, hogy az apám szívrohamot kapna. Értem itt például Isztambult,
vagy a közelgő B.A.P koncertet, ahová akár egyedül is elmehettem volna
repülővel, mert apa úgy van vele „Mirtill választotta, az ő felelőssége,
innentől engem nem érdekel. Ha ő ezt akarja, legyen.” körülbelül ezt mondta
mielőtt elutaztam Isztambulba. Örülök neki, hogy nincs senki, aki megszabja,
mit csinálhatok és mit nem, vagy mikor és hol, vagy bármit. Tényleg szabadnak érzem
magam.
Azzal töltöm a szabadidőm, amivel akarom, tudok délig
aludni, mert nem kell iskolába mennem, feltudok lenni hajnali egyig, egyszóval
a saját életritmusomban élhetek, amihez hozzá vagyok
szokva! Mert nem, én akármennyi ideje is kelek fel reggel 6-kor, nem fogok
hozzá szokni, soha, és még csak hamarabb sem tudok elaludni.
Akkor írok, amikor akarok, és azt, amit akarok
(sajnálom kedves Misery/Yeongwonhi olvasók, de ez így van), mert tudom, hogy az erőltetett írás nem
eredményes. Oké… valamennyire tényleg az, de nem lesz tökéletes. Én mindig
azt írom, amihez kedvem van, akkor, amikor van ihletem. Most is tudom, hogy
Misery-t kéne írnom, és szeretném is, vannak is ötletek a fejemben, viszont az
új JunHoe-s ficim jobban hívogat, ezért azt írom (és nem tudom, hogy kezdjem el
az új részt ><). Ja és azt se felejtettem el, hogy a Yeongwonhi
folytatásán is dolgoznom kell, és tudom is hogy akarom folytatni… és itt jön az
a bizonyos de. DE nem érzem magam alkalmasnak harcjelenetek írásához, előttem
van a kép, de egyszerűen nem vagyok képes leírni. Ez az oka annak, hogy megint
nem hozom a részt. Mert szerencsétlen vagyok.
Valamilyen szinten az iskolától is megszabadultam.
Suliba nem járok, tanulni nem tanulok (ideje lenne elkezdeni, mert saját magam
szívatom meg), csak tengetem a napjaim. Én GYŰLÖLÖM a
tanulást. Tényleg. Szerintem nálam jobban senki sem utálja… Én nem akarok
egyetemre menni, nem akarok osztályelső lenni, nem akarom megváltani a világot…
én csak szépen átakarom vészelni ezt a megmaradt másfél évet, és kész. Utána,
hogy mi lesz az hidegen hagy, mert jelen pillanatban nekem így
jó. Most. Ebben a pillanatban jól érzem magam, és ez a lényeg.
Ezért pedig rendesen kapom is a hideget a családtól. De engem ez nem
érdekel. Egyszerűen csak elegem van belőle.
Az én életem. Az én döntéseim. Az én boldogságom. Akkor miért ne? Ha
nem vagyok boldog, amikor tanulok, hanem csak szenvedek, akkor nem
fogok tanulni. Akkor inkább olvasok, doramát nézek, tengek a neten, írok, vagy
valamelyik idol banda műsorát nézem, vagy bármi mást, amit élvezek.
Hiszen kitudja? Lehet, hogy holnap elüt az autó, vagy, hogy valaki véletlenül
engem öl meg egy bolti lopás során, rám zuhan egy repülő, akármi, a lényeg,
hogy meghaltam. És hogyha ez megtörténik, akkor mivel töltöttem
életem nagy részét? Azzal, hogy tanultam, hajtottam magam, és nem élveztem az
életem. Mert mondjuk azt a két napot, amit tanulással töltöttem, azzal is
tölthettem volna, hogy jobban megismerem a B.A.P-t, lehet, ha tanulok, akkor
lemaradok arról, ahogy DaeHyun nem a székre, hanem véletlenül a földre ül a
Sukirában(rádió műsor), ami csodálatos nevetéssel teli 3 percet okozott nekem.
Esetleg nem látom, ahogy egy MAGYAR! szóval ellátott pólót
visel, ami határtalanul boldoggá tett (még akkor is, ha valószínűleg nem tudja,
hogy az magyar), szóval nem látom, mert már meghaltam, és ahelyett, hogy
felmentem volna a netre, én tanultam. Vagy, hogy befejezem a doramám utolsó két
részét és kiderül az, amiért végig izgultam azt a 18 részt. Oké, ezek kis
dolgoknak hangzanak, de engem ezek tesznek boldoggá, én ezt szeretem.
Vagy esetleg elmehettem volna zumbázni…
Szóval engem tényleg nem érdekel a jövő, nekem csak az a
fontos, hogy jelenleg jól érezzem magam, és azt csináljam, amit szeretek.
Lehet, ezt később megbánom, de nem szeretnék abba a kupacba tartozni, akik sosem
éltek igazán és úgy haltak meg. Akkor inkább élek most úgy, ahogy
szeretnék, és később, hogyha nagyon szorul a hurok cselekszem… De nem fogom
feladni a fiatalságom azért, hogy bebiztosítsam a jövőm.
Ráadásul a tanulás egyáltalán nem biztosíték…
Egyébként vannak terveim a jövőmre nézve, sőt egy
igazán pontos és - hát… nem mondanám azt hogy teljesen kidolgozott, de…-, na jó
mondjuk azt, szóval kidolgozott tervem van… De erről majd csak egy későbbi
posztban fogok írni nektek.
„Lobbantsuk lángra fiatalságunk, mely
veszélyesen kivirágzott!”
(Ohh és itt van az édes DaeHyunnie, ahogy az Álom feliratos pólót viseli ♥-♥ (a kis virágokat én sem értem LOL))
 |
| Ja és egyébként én tudom, legalábbis érzem, hogy most nem jól élem az életem. Szinte biztos vagyok benne, hogy ujjá fogok születni, miután meghalok... És abban is, hogy még egy párszor biztos ugyan így elfogom cseszni. De cseszni rá! >.< (Ez volt a kisbetűs) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése