Give It a Try (KaiBaek)

„Lehetetlen” mondta a büszkeség.

„Kockázatos” mondta a tapasztalat.

„Értelmetlen” mondta az indíték.

„Próbáld meg” suttogta a szív.

- Szeretlek Byun BaekHyun – jelentette ki határozottan. – Tudom, hogy az egész ajánlatom lehetetlenül hangzik… Csak mondj valamit, jó? Mondd, hogy igen vagy nem, bármit. Csak kérlek, ne állj ott, és nézz rám úgy, mint egy véres rongyra…

JongIn összeroskadt testtartással állt előttem, szeretetet árasztó szemeiből a keserűség és a remény apró szikrája tükröződött vissza. Ez csak még jobban összetört bennem mindent. Fájt őt így látni, rettentően rossz volt, hogy az ő szíve miattam van darabokban. De az enyém is abban volt…

Mit tehettem volna? Mondhattam volna, hogy rendben van, megteszem. Minden vágyam az volt, hogy belemenjek a kérésébe, hogy megpróbáljuk, hogy együtt legyünk… De azzal tönkretettem volna a családot. Elvágtam volna a húgom és a köztem lévő köteléket. Mondhattam volna azt, hogy nem lehet, hogy verje ki a fejéből, és kerüljük a másikat. Ezzel viszont magunkat tettem volna tönkre. Mindkettőnket szenvedésre ítéltem volna.

Ezért inkább csak álltam, és néztem őt. A hibátlan arcát, amiben semmi kivetnivalót nem találtam, az ajkait, a szemét… Hallgattam a szívem halk suttogását, a büszkeségem hangos tiltakozását, miközben ostoroztam magam, és a napot, amikor ez az egész elkezdődött.

Az üveg csak forgott a kör közepén, én pedig úgy éreztem, hogy soha nem fog megállni, ha pedig igen, akkor én biztosan nem jövök ki belőle jól. Nyeltem egy nagyot, ahogy a forgás lassulni kezdett, kezemet a pólóm nyakához emeltem, majd kissé oldalra húztam azt, hátha több levegőhöz jutok. Tévedtem.

Nem hiába volt a fojtogató érzés, ugyanis az üveg egyik része pontosan előttem állt meg, a másik pedig a húgom barátja, Kim JongIn előtt. Hirtelen kivert a víz, mindent éreztem csak jót nem. Azt reméltem, hogy a húgom majd meg fog menteni ettől az egésztől, hogy heves tiltakozásba kezd, hiszen csak a szerelméről volt szó, nem pedig valami vadidegen emberről… Újra tévedtem.

- Uram atyám! – sikított fel. – Ezt feltétlenül látni akarom!

JongInnal egyszerre kaptuk felé a fejünket. Ez most komoly?

- BaekHee-ah! Jól értelmezem, hogy most azt akarod, hogy a bátyád és én csókolózzunk? – akadt ki JongIn.

Igen… pontosan ezt akarja… Mivel ez volt a játék lényege! Pörgetünk, és ahol megáll az üveg, az a két személy cuppan a másik ajkára. Azt reméltem, hogy majd a húgom valamelyik szexi, formás barátnőjével kell smárolnom, NEM A PASIJÁVAL.

- Aj, JongIn-ah, ez csak egy nyelves, nem kell túldramatizálni. Ettől függetlenül, még ugyanúgy hetero maradsz és engem fogsz szeretni. Igazam van, vagy igazam van? – simította kezét szerelme arcára, majd egy apró puszit adott rá.

Én nem tudtam másra figyelni JongIn húsos, vastag száján kívül. Az agyam csak azon járt, hogy nemsokára azok az ajkak az enyémekkel fognak összeolvadni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én is annyira könnyen vettem ezt az egészet, mint a húgom. HÁT BASZOTTUL FÉLTEM.

Az addig oké, hogy a húgom smárol a barátnőivel, vagy, hogy a húgom smárol más lányokkal, vagy fiúkkal, a haverjaimmal, egy teknőssel, tökmindegy. Nem érdekel. Na de ha már a barátnőmmel kéne neki, na az igenis érdekelne. AKKOR ŐT EZ MIÉRT NEM ÉRDEKLI? Byun BaekHee elment az eszed?

Miközben én csendben szenvedtem, addig JongIn hangosan tiltakozott, mind hiába, ugyanis ketten voltunk legalább tíz másik ember ellen. Pár perccel később már mind a ketten álltunk a kör közepén, és vártuk az utasítást, hogy kezdhetjük. Stopperrel mértük minden egyes párnál, hogy legalább fél percig csinálják, amit kell. Faszom, hogy minden hülyeségbe belemegyek, amit a húgom kitalál.

- Normálisan csináljátok, vagy plusz fél percig csinálnotok kell. Nem valami idétlen kis puszikát akarunk látni – lökött közelebb minket a másikhoz, BaekHee.

- És – húzta el a húgom barátnője. – Mehet.

JongInnak nagyobb lehetett a lelki ereje, mint az enyém, ugyanis jobb karjával magához rántott, majd ajkait rögtön az enyémekre helyezte, nyelvével pedig rögtön a számba hatolt. Annyira meg voltam illetődve, hogy nem is tudtam volna ellene tiltakozni. A szemeimet lehunytam, majd próbáltam másfelé terelni a gondolataimat. Hát, nem igazán voltam rá képes.

JongIn testéből áradt a hő, ráadásul annyira jól csinálta, olyan hozzáértéssel, hogy teljesen elvesztettem az eszem. Ezt a hihetetlenül puha, és ízletes ajkai pedig csak még jobban tetőzték. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy milyen, amikor egy lánnyal csinálom ugyan ezt.

Időközben én is átadtam magam az egésznek, és felvettem JongIn nyelvével a lépést, azért harcoltam, hogy én irányítsak. Mégiscsak én vagyok az idősebb! Az uralmat sikerült átvennem, amikor kezemmel erősen JongIn fenekébe markoltam, mire a körülöttünk lévő lányok száját egy apró sikítás hagyta el.

Ez visszatérített a valóságba, és rájöttem, hogy én most épp egy fiúval csinálom mindezt. Nem is akármilyen fiúval, ugyanis a húgom szerelmével csinálom, és KIBASZOTTUL ÉLVEZEM. Viszont a húgom már kevésbé élvezheti a látványt. Erre a gondolatra hihetetlen erővel löktem el magamtól JongInt, és hagytam el a házunkat, hogy minél messzebb legyek ettől az egésztől.

Te jóságos ég, mit csináltál Byun BaekHyun! Hiszen te a lányokra gerjedsz, ráadásul a szexi, formás, lányokra, akikbe véletlenül sem szerelmes a húgod. Most pedig… Simán megdugtad volna a pasiját, hogyha nincs ott senki csak ti ketten, ha kell meg is tudtad volna erőszakolni… Habár JongIn nem úgy viselkedett, mintha tiltakozna ilyen esetben.

Ilyenekre viszont még csak gondolni sem akartam. JongIn és BaekHee együtt vannak, már több mint egy éve. JongIn szereti BaekHee-t, és semmilyen ferde hajlam nincs benne, pont úgy, ahogy bennem sincs.

Ettől függetlenül az elkövetkezendő hetekben úgy kerültük egymást JongInnal, mint egészséges ember a pestisben szenvedőt. Lehetőségem szerint próbáltam minden kisebb összejövetelből, és családi eseményből kimaradni, hogy még véletlenül se találkozzak vele. Valamiért úgy éreztem, hogyha közelebb kerülnék hozzá a kelleténél, abból nagyon rosszul jönnék ki.

Ugyanis teljesen megfertőzött… Egyszeri alkalomnak kellett volna lennie, és az is volt, de én többet akartam. Szörnyű volt bevallani, de akkor is akartam. Akármikor csókolóztam nőkkel - még akkor is, ha tízből tizenegyesek voltak -, JongIn mindig bemászott a gondolataimba, és nem tudtam elűzni. Egyszerűen ott volt, mint valami kisördög, és arra buzdított, hogy azonnal keressem fel őt, és teperjem le.

Akárhányszor láttam a húgommal, legszívesebben ellöktem volna BaekHee-t, és harcoltam volna ellene, miszerint JongIn karjaiba nekem van a helyem. Ez pedig egyáltalán nem volt normális, tekintve, hogy a húgomról volt szó, és az ő szerelméről. Ráadásul eddig semmilyen ferde hajlamot nem tapasztaltam magamnál, és teljesen kiakasztott, hogy az utóbbi napokban igen. Azt pedig nem mondhattam, hogy lehetetlen lett volna beleszeretnem JongInba, ugyanis nagyon jól ismertem őt.

- Teljesen kikészültem ChanYeol… Te, mint ügyeletes felhőkarcoló, mi a frászt gondolsz erről? Egyáltalán felfogtad az állapotom súlyát? – fogtam a fejem kétségbeesetten.

- Milyen súlyát? – nevetett fel. – BaekHyun egyszerűen csak egyemberes buzi lettél, ennyi. Nem vagy halálos beteg, csak belehabarodtál a húgod pasijába. Ezzel esetleg pszichológiai eset vagy, semmi több – tette a kezét szórakozottan a vállamra, amit én idegesen elhajtottam.

- Ez meg a másik! Családon belül csinálok ilyet, te jó ég! Arra a farokra várok, ami már járt a húgomban, totál elment az eszem. Egyszerűen nem vagyok normális, kész, ölj meg – álltam fel és kezdtem el járkálni.

-  Dehogyis öllek meg – rántott vissza a padra. – Amúgy is nem ez lesz az első eset, hogy családon belül egy férfi több embert is megjár… Jó, talán nem éppen a húg és a báty között váltogattak ezek az emberek, de előfordult már.

- Nagyon sokat segítesz, komolyan – pufogtam.

- Most mit kéne erre mondanom? Te vagy az első haverom, aki elkezdett vonzódni a saját neméhez, mert JongIn még nem járt nálam. Ahelyett, hogy itt nyígsz nekem, inkább menj és keress magadnak valami jó nőt, akivel komolyan veszed a dolgokat. Ja, és ne a húgod pasijára gondolj, miközben épp kivered vágta a fejemhez, majd felállt és otthagyott egyedül.

- Baszódj meg Park ChanYeol!

Mesébe illő napsütéses délután volt, csupán néhány bárányfelhő tarkította az eget, a szellő kellemesen fújt, ezzel tökéletessé téve az egyébként füllesztő meleget. A kertben épp család-barát grillpartit tartottunk, körülbelül ötvenen lehettünk, ha nem többen. Anyáék minden nyáron szerveztek legalább három ilyen sütögetést, hogy összegyűljön a család és a barátok. Ez volt az az esemény, amit akkor sem hagyhattam volna ki, hogyha negyven fokos lázzal a kórházban lenne a helyem, mert épp haldoklom. Ez természetesen JongInra is ugyanúgy vonatkozott, sajnos.

- Ne bámuld már annyira – cseszett le ChanYeol, már vagy hatodszor.

- Jól van, na! Te nem tudod milyen szar érzés – duzzogtam.

- Viszont azt igen, hogy ha nézed csak rosszabb – vágott fejbe.

- Elmegyek inkább a pincébe, és hozok még szenet – néztem rá gyilkos szemekkel, majd otthagytam.

Úgy döntöttem, hogy a pince előtt még meglátogatom a konyhát, és iszok egy pohár vizet, a csodálatos társaságomban, hogy kitisztítsam kissé a gondolataimat. A végén az egy pohárból kettő lett, és egy kis pofozkodást is társítottam mellé. Lehetséges lenne, hogy egy csók miatt ennyire megbolonduljak?

Ahogy leértem a pincébe azzal a lendülettel fordultam volna sarkon, és menekültem volna el, hogyha egy bizonyos személy, aki hetek óta nem hagy nyugodni engedte volna... Igen, Kim JongInról beszélek. Utáltam magam, amiért ennyi „szerencse” ért.

- Byun BaekHyun! – mondta ki a nevem teljes határozottsággal, amitől teljesen kirázott a hideg.

-  Kim JongIn – próbáltam volna olyan hanglejtéssel, mint ő, azonban ez nem jött össze. – Nyugodtan felmehetsz, majd én viszem, ami kell – böktem az ajtó felé.

- Nem. Most szépen elmondod, hogy mégis miért kerülsz engem, amióta csókolóztunk - mondta ki, mindenféle fintor, vagy undorodó kifejezés nélkül az arcán. Mi a szösz?

- Hogy én, kerüllek téged? – nevettem fel. – Ezt mégis honnan veszed? Mi okom lenne kerülni a húgom barátját?

- Ezek szerint semmit nem változtatott meg az a csók kettőnk között? – jött pár lépéssel közelebb mire én hátráltam.

- Dehogyis – ráztam bőszen a fejem.

- Akkor jó – mosolyodott el sejtelmesen. – Menjünk.

- Menjünk – egyeztem bele, majd az ajtóhoz siettem, és menekültem volna el, hogyha tudok. Azonban a híres szerencsém megint utolért, ugyanis nem tudtam. Most már nem csak magamat, hanem mindent és mindenkit utáltam.

Fel akartam rántani azt az istenverte ajtót, arra azonban nem számítottam, hogy nem fog kinyílni. BERAGADT A KURVA AJTÓ. Oké BaekHyun nyugi, semmi baj. Majd kiszabadít valaki, előbb vagy utóbb, de inkább előbb. Istenem könyörgöm előbb.

Kétségbeesetten fordultam hátra, és ugyan ilyen lendülettel vetődtem az ajtónak, ugyanis JongIn annyira közel volt, hogy azt hittem meghalok. A szemeim elkerekedtek, nyeltem egy nagyot, és imádkoztam magamban, hogy csak ezt ússzam meg.

- Mi a baj? – kérdezte lehelete pedig csiklandozta az arcomat.

- A-az, az ajtó nem nyílik – makogtam. Ő csak kérdőn nézett rám, majd a kezét a mellette lévő kilincsre vezette, a másikat pedig az ajtón támasztotta meg szintén mellettem. Szó szerint közrezárt a karjaival és így próbált meg kiszabadítani minket. – Most mi legyen? – fogott közre rendesen a másik karjával is. – Úgy néz ki itt ragadtunk – húzta féloldalas mosolyra a száját.

- Bassza meg! – ütöttem bele az ajtóba, majd rátapadtam JongIn ajkaira.

Éreztem, ahogy a teste hirtelen megfeszült, majd ahogy ellazult, ujjait pedig megpihentette a csípőmön. JongIn hagyta, hogy megcsókoljam őt, és nem csak hagyta, hanem viszonozta is a csókom. Ujjaival a derekamon kezdett zongorázni, mire kezem felcsúsztattam a tarkójára, hogy megtapinthassam selymes haját. Cselekedetemre kissé megszorította a derekam, mire én egy aprót haraptam az alsó ajkába.

A kis jelenetünket valami nemkívánatos állat zavarta meg, ahogy lelökte az egyik dobozt a polc tetejétől. Hirtelen rebbentünk szét, majd hosszan, csendben néztük a másikat. JongIn ajkai felduzzadtak, és vörösebbek voltak, mint előtte bármikor, amikor láttam őt. ÉN csináltam ezt vele, ez pedig hihetetlenül tetszett.

JongIn nyugodt arca egyik pillanatról a másikra teljesen elborult, és idegesen vágtatott el mellettem. Válla találkozott az enyémmel egy röpke pillanatra, ezzel kissé kibillentve az egyensúlyomból. Én csak álltam ott, és néztem az ajtót, amin távozott. Tényleg megtettem, az előbbi jelenet tényleg megtörtént…

Ez után az alaklom után teljesen biztos voltam benne, hogy elment az eszem, és hogy a szívem rettentően rossz útra lépett. Ezzel semmi baj nem lett volna, hogyha szándékában állt volna visszafordulni, azonban nem volt. Ráadásul akármilyen szexi, stoppoló nőt látott az út szélén, akkor is csak vágtatott előre a cél érdekében. A cél pedig nem más volt, mint Kim JongIn. A húgom barátja, aki nem hogy közelebb került volna hozzám, hanem csak távolabb. Legalábbis én így éreztem.

Viszont a pincés eset óta nem hagy nyugodni a tény, miszerint JongIn élvezte azt, amit csináltunk. Tetszett neki BaekHyun – suttogja mindig a belső hang, és minden egyes alkalommal egyre jobban meggyőz arról, hogy JongInnak tényleg nem volt ellenére a kis akciónk. Ez a tény pedig nem boldoggá, hanem csak szomorúbbá tett, és jobban szenvedtem tőle, mint bármi mástól egész életemben.

Először is azért, mert konkrétan megcsókoltam a húgom szerelmét, tehát elértem, hogy megcsalják a húgom. Másodszor, ha ez igaz, akkor JongIn nem szereti a őt, mert ha az ember szeret valakit, akkor nem áll le csókolózni annak a bátyjával… Harmadjára pedig egy erkölcstelen dög lettem, akit senki és semmi nem érdekel – még a saját húga boldogsága sem -, csak az, hogy kövesse a farkát. Egyáltalán ilyen esetben mondhatok ilyet? Hiszen JongIn fiú…

Elmélkedésemből a nyitódó ajtó, és a mögötte megjelenő BaekHee feje szakított ki. Boci szemekkel nézett rám, én pedig intettem neki, hogy nyugodtan jöhet, nem zavar. Igazából nagyon is zavart, és ő volt az egyik személy, akit a legkevésbé szerettem volna a társaságomban, de mégiscsak a húgom, így muszáj voltam beengedni. Bezárta maga mögött az ajtót, majd ő is hanyattfeküdt az ágyon, pont úgy ahogy én.

- BaekHyun, te fiú vagy.

- Azt hiszem – sóhajtottam, mire megrúgott oldalról. – Aú!

- Ne most szórakozz, komoly dologról akarok veled beszélni, na. Szóval te fiú vagy, ezért egy fiú agyával és szerszámával gondolkozol… - Azt hiszem… - Szerintem JongIn megcsal.

Ebben a pillanatban hálát adtam az égnek, hogy a húgommal nem kell szemtől szemben ülnöm, mert amúgy se tudtam volna a szemébe nézni, de így meg még úgysem. Egy dög vagyok.

- E-ezt miből gondolod? – nyeltem egy nagyot.

- Körülbelül három hete – A grill parti volt akkor… -, nagyon furcsán viselkedik. Alig van velem, és amikor mégis találkozunk annyira távolságtartó. Olyan, mintha nem akarná, hogy bármiféle testi kontaktusba lépjek vele… Úgy – emelte ki a szócskát, hogy felfogjam, miről beszél -, is alig vagyunk együtt. Nem értem, régebben minden annyira jó volt, most meg… Félek Baek, nem akarom elveszíteni, de nem tudom mit csináljak.

JongIn nem szerelmes a húgomba. Mondd neki, hogy szakítson vele – jelent meg egy kisördög a vállamon.

- Biztos csak rossz napja van…

- Napja? – nyögött fel.

- Akkor izé… hetei… Figyelj BaekHee, ismered JongInt nem? – kérdeztem, mire bólintott. – Olyan ember ő, aki megcsalna bárkit is? Annál jobb, igaz? – bólintott. Miközben beszéltem a lelkiismeret rettentő erősséggel csikarta a lelkemet, és nem úgy tűnt, mint aki abba akarja hagyni.

- Beszélj vele – ugrott rám hirtelen.

- Tessék? – tátottam el a számat, mire a haja beleért, így majdnem megfulladtam.

- Jól hallottad. Te jóba vagy vele, hívd át és beszélj vele. Holnap egésznap nem leszek itthon, mert anyáékkal megyünk arra a sport napos eseményre. Légy szíves BaekHyun, beszélj JongInnal. A kedvemért – kezdett el ölelgetni.

- Jól van, csak engedj el – kérleltem, mire leszállt rólam.

- Hívd fel most. Hallani akarom, hogy tényleg beszélni fogsz vele – nyomta a képembe a telefonom, ami fogalmam sincs hogyan került hozzá.

- Ne idegesíts már ilyenekkel, majd holnap felhívom – toltam el a kezét az arcomból.

- Hívja! – kiabált, és tényleg tárcsázta JongInt.

- BaekHyun – ejtette ki a nevemet, hangjából pedig a teljes meglepettség áradt. Hát igen, én se gondoltam volna, hogy azok után még „felhívom”…

- JongIn… Izé… Szóval holnap át tudnál jönni? Beszélnünk kéne négyszemközt – vázoltam a helyzetet, és magam előtt láttam, ahogy lepereg előtte, amint megerőszakolom.

- Nem is tudom, a holnapi nap nem a legalkalmasabb – utasított vissza hála az égnek. A fejem rázásával próbáltam a húgom tudtára adni, hogy mi a helyzet, azonban ő nem fogadott el nemleges választ.

- Erre a beszélgetésre nincs alkalmas pillanat. Holnap nem lesz itthon senki, így nyugodtan tudunk beszélni, kettesben – olvastam fel tesóm telefonjáról, amit írt. Csak a szavak kimondása után esett le, hogy mennyire félreérthetően hangzott ez az egész, és hogy JongIn már biztos azt hiszi én akarok tőle valamit.

- BaekHyun, biztos vagy te abban, amit mondasz? – hallottam meg bizonytalan hangját.

- Holnap, kettőkor! – És kinyomtam. – Ezért még sokkal jössz nekem – néztem fenyegetően a húgomra, aki egy sunyi mosollyal az arcán kisomfordált a szobámból.

Nem! Nem, nem, nem, nem, nem! Ez nem lehet! Egy idióta vagy BaekHyun, egy hülye! Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben miközben tíz perccel kettő előtt a tükör előtt álltam, és próbáltam normális formát varázsolni a hajamnak. Legalább nézz ki jól ha JongIn jön, a szemedet is kihúzhatnád – suttogta a kisördög, én pedig legszívesebben felrúgtam volna. Csengettek, nekem pedig megállt az ütő a szívemben. Oké, csak normálisan.

Mint egy csiga, úgy jutottam el az ajtóig, majd nagy levegőt vettem és kinyitottam azt. Mintha egy egész ország esett volna le a szívemről, amikor a postás állt az ajtóban. Aláíratott velem egy papírt, majd átadott valami csomagot, ami a húgomnak érkezett. Egy utolsó pillantást váltottunk, majd elfordult és elindult a következő állomása felé.

Már épp zártam volna be az ajtót, amikor megakadályozták. Megéreztem az ő ujjait a sajátjaimon, a hirtelen égető érzés miatt elrántottam a kezem.

- Tehát itt vagyok. Mi az a halaszthatatlan dolog, amit meg kell beszélnünk? – ült el a kanapéra JongIn. Úgy mozgott a lakásba, mintha otthon lenne, ami nagyjából igaz is volt. Mégis idegesített a tény, hogy nem miattam érzi magát így, hanem a húgom miatt.

- BaekHee. Tegnap bejött a szobámba és panaszkodott… Miért kerülöd őt? – tértem azonnal a lényegre, miközben biztonságos távolban álltam tőle.

- Gondolhattam volna – rázta meg a fejét. – Az igazat, vagy valami kevésbé fájdalmasat?

- Az igazat – jelentettem ki. – Jogom van tudni, miért vagy ilyen a húgommal. JongIn felnevetett.

- Ezt most úgy mondtad, mintha te nem tettél volna vele rosszat – támaszkodott a térdére, majd felállt. – Azért kerülöm, mert valaki megcsókolt pár hete egy bizonyos grill partin. Lehet csak én vagyok ezzel így, de az eset óta nem tudok a húgod szemébe nézni… Akármikor megcsókolom, vagy hozzáérek, mindig eszembe jut az - Hogy neked kellene ott lenni BaekHyun -, hogy megcsaltam őt. Az egész a te hibád.

Ne így nyerjem meg a lottót légy szíves.

- Majd azt mondom neki, hogy nem megy a tánc – suttogtam, majd gombóccal a torkomban felrohantam a szobámba, magamra zártam az ajtót, és összetörten a földre rogytam.

Azt hittem majd jobb lesz… Azt hittem, hogy előbb vagy utóbb, de a húgom ismét boldogan fog flangálni a házban. Azt hittem, hogy elmúlik ez az egész rémálomba illő szituáció, de tévedtem. Mint sok mindenben manapság, ebben is tévedtem.

- ChanYeol - szólaltam meg halkan. Egy domboldalon feküdtünk a leterített lepedőn, miközben az arcunkat süttettük a ragyogó nap alatt, amit egy-egy felhő kitakart néha. – BaekHee ma sírva jött be hozzám…

- Mit mondott neki? – kérdezte. Tudtam, hogy levágta mi a szituáció, hogy JongIn szakított vele, ezért folytattam.

- Azt, hogy megcsalta őt, hogy az egész egy buliban kezdődött, egy idióta játékkal… Még azt is, hogy először magának se akarta bevallani, de rá kellett jönnie, hogy már nem szereti őt. Azt mondta, hogy olyan valakit szeret, akivel tudja, soha nem lehet együtt. Azért szakított, mert nem tudta volna átverni őt – gördült le egy könnycsepp a szememből.

- Miattad.

- Miattam.

Végre eljött az a pillanat is, amikor BaekHee napok óta először, meglepő jókedvvel palacsintát sütött a konyhában. Én a pultnál ültem és figyeltem őt, jó volt végre újra mosolyogni látni őt, annak ellenére is, hogy nem tudtam mi lehet az oka. Miközben sürgött forgott és a megfelelő alapanyagokat kereste, én néha-néha a telefonomra pillantottam, ugyanis épp egy beszélgetés közepén voltam a srácokkal.

- Oppa, ideadod a tojást? – kérdezte, mire a mellettem lévő tojásért nyúltam, majd felé dobtam, erre egy kisebb sikítás hagyta el a száját. – Normális vagy?! El is ejthettem volna!

- De nem tetted, mert profi vagy a labdajátékokban – mondtam higgadtan, mire megforgatta a szemét.

- Ha leesett volna biztos te takarítottad volna fel…

- Ez csak egy tojás.

BaekHee épp törte volna fel, amikor megcsörrent a telefon, és a hirtelen ijedtségtől erősebben ütötte a pult széléhez, így az szétfröccsent.

- Takarítsd fel, hiszen ez csak egy tojás – morogta, majd a telefonért ment, és felvette azt.

Sóhajtottam, letornáztam magam a székről, majd elkezdtem eszközök után keresgélni, amivel fel tudom takarítani a mocskot. Nem voltam valami nagy takarító tündér otthon, de azt nem gondoltam volna, hogy nem találom meg a papírtörlőt. Pedig tisztán emlékeztem, hogy a gáztűzhely mellett van.

- Anyáék voltak azok. Itthon hagyták a pénzt, szóval most utánuk viszem. Ott alszok, mert nem lesz busz az éjszaka, te fejezd be a palacsintát – nyomta a kezembe a papírtörlőt, miközben vázolta a dolgokat.

- Én is utánuk tudom vinni kocsival – ajánlottam fel.

- Holnap vizsgázol, nem engedik. Én viszem – mondta, majd két puszi után elindult kifelé. Ekkor vettem csak észre, hogy már tetőtől talpig fel volt öltözve.

Morcosan kezdtem el kavarni a palacsinta tésztát, ugyanis időközben megbeszélték a srácok az esti programot, amire így én nem tudtam eljutni. Pedig igazán rám fért volna a kikapcsolódás, a pia, és az egyéjszakás kaland is. De ez megint nem adatik meg nekem… Mit tettem én, hogy ezt érdemlem? De aztán eszembe jutott és inkább nem panaszkodtam, mert megérdemeltem mindent.

- Először nem akartam csak így bejönni, de aztán… - hallottam meg JongIn hangját, mire felpillantottam, és meg is láttam őt, amint nagy szemekkel néz rám, a kezével pedig az ajtó felé mutogat. A kezem rögtön megállt a keverésben. Sosem hagyjuk nyitva a kurva ajtót. – Nyitva volt az ajtó. Te nem BaekHee vagy.

- Te pedig nem BaekHee barátja. Mit akarsz JongIn? – kezdtem el rázni a kezem, a fájdalom miatt, de mikor rájöttem, hogy ez kívülről hogyan fest inkább abbahagytam…

- A húgod mondta, hogy jöjjek át, és beszéljük meg, mert szerinte nem lehet így vége. Én pedig átjöttem – tekintetével minden egyes dolgot végig mért, mindenhová nézett csak a szemembe nem.

- BaekHee mondta mit mondtál neki. Nem kellett volna idejönnöd – hánytam a szemére, majd ismét el akartam menekülni, de ismét nem sikerült.

Ahogy JongIn visszafordított ujjai a csuklóm köré fonódtak, ajkai pedig pár milliméterre voltak a fülemtől. Ahogy beszélt éreztem meleg leheletét a bőrömön.

- Mivel már tudod, és mivel a múltkor te kezdeményeztél… Nem kell aggódnod, az ajtót bezártam. Szóval mi lenne, hogyha ketten mennénk a szobádba, miközben eldöntjük ki legyen felül? – olyan érzékien mondta az utolsó mondatot, hogy elég volt ahhoz, hogy minden lélekjelenlétem elvesszen. Így hát megadtam magam. Kim JongIn idejött, és szó szerint levett a lábamról.

- Én, mivel én vagyok az idősebb – ugrottam az ölébe, majd ajkaim az ajkaira tapasztottam, és olyan hévvel kezdtem őt csókolni, mint még soha senkit. Mert tudtam, hogy számunkra nem lesz holnap. Egy éjszaka és minden véget ér…

Legalábbis azt hittem. Akkor ott azt hittem, hogy JongIn lesz az egyéjszakás kalandom, akiért pár perccel korábban epekedtem. De ez nem így lett, ráadásul nem is én kerültem felülre, hanem ő… Viszont a későbbiekben nekem is megadatott a lehetőség, és minden egyes alkalommal váltogattuk egymást.

Egyre többször találkoztunk, egyre többször történt meg, és egyre jobban összeszoktunk. Egyre jobban beleszerettem JongInba, ő pedig egyre jobban belém, így az együttlétek egyszer csak átalakultak sokkal többé; szerelmeskedtünk.

A boldogságunk azonban nem volt határtalan, ugyanis tudtuk, hogy egyszer be kell fejeznünk, hogy ez nem mehet így tovább. BaekHee és az egész családom miatt sem. Én lettem a fekete bárány.

Én voltam, aki véget vetett az egésznek kettőnk között. Megtörtem. JongInnak könnyebb volt, nem neki kellett elviselnie azokat a dolgokat, amik lelkileg tönkretettek. Nem ő volt az, aki minden nap egy asztalhoz ült BaekHee-vel, aki vigasztalta, a szakítás miatt. Nem ő volt, aki az egész családjának a szemébe hazudott, titokban pedig azzal az emberrel feküdt össze, akivel a szülei elképzelték a lányuk egész életét.

Most pedig a „szakításunk” után bő egy hónappal itt áll előttem, és előjön egy ilyen ajánlattal. Egy olyan ajánlattal, ami hogyha a mi, az én érdekeimet nézem, akkor visszautasíthatatlan. Viszont ha a családomét, akkor még csak gondolatban sem szabad igent mondanom. Mert önző leszek.

„Néha igenis önzőnek kell lenni BaekHyun... Mert nem élhetsz úgy, hogy senkit ne bánts meg, de mégis azt tedd, ami neked a legjobb”. Jutottak eszembe ChanYeol szavai, arról a napról, amikor elmondtam neki, hogy JongInnal „együtt” vagyunk.

- Egy önző ember vagyok, de nem érdekel. Szeretlek JongIn. Boldogan megyek el veled, akár a világ végére is – túrtam a hajába, majd lelkiismeret furdalás nélkül csókoltam meg őt.