Ezernyi fűszál csiklandozza a derekam minden apró mozdulatomnál. A szél gyengéden belekap a hajamba és gyors, könnyed táncot lejt vele, míg engem nehéz, gyilkos körforgásba ringat a pengéjét felém tartó Kim Jongin. Legalábbis ő szeretné, hogyha fenyegető, halálos táncot lejtenénk.
Én viszont képtelen vagyok komolyan venni őt - az időjárás túlságosan pompás, az égen bárányfelhők ugrándoznak a fenséges nap felé, a fák virágokkal takaróznak. Minden szerelmes. Jongin meg csak arra gondol, mennyire kitűnő ötlet úgy tanítania, hogyha nem látom az alsótestét. Szerinte így sokkal jobban kiéleződnek az ösztöneim, és egy idő után akár csukott szemmel is képes leszek legyőzni bárkit. Azonban nekem egyáltalán nincs ínyemre ez a technika, érzem, hogy a szívem kétszer olyan hevesen ver, mint eddig, ugyanis fogalmam sincs, mire számítsak. Ezért továbbra is elhivatottan próbálom tartani az alapállást, kezeimet feszesen a kardom nyelére szorítva, védve a felsőtestem.
Minden erőmmel próbálok koncentrálni, de Jongin elszánt tekintete csak mégjobban emeli bennem a feszültséget. Ez nem a szerelmes pillantása, hanem az a fajta, ami készen áll az ölésre; az a fajta, ami a veszély ellenére is arra késztet, hogy azonnal le akarjam dobni a rajtam lévő férfi hanbok minden egyes darabját.
Jongin pördül egyet, a lábfeje hezitálás nélkül csapódik a bokámhoz, a sikkantásom messze száll, minden megfordul körülöttem, ahogy elmerülök a fűtengerben. Az immár mellettem heverő kardom után nyúlnék, de Jongin gyorsabb, a pengéje máris a torkommal barátkozik.
Átható pillantással lenéz rám. Hosszú, mellig érő, éjfekete haja alá hullik, páratlan arca viszont továbbra is látható marad a homlokát takaró, haját a helyén tartó vászon manggonnak hála. Rosszallóan csóválja a fejét, miközben ciccegő hangot hallat.
- Jendeuk-ah, most akár el is vághatnám a torkod, csupán azért, mert ismét elvesztél a szemeimben. - Incselkedő hangja mocorgásra késztet.
- De nem fogod - pislogok rá ártatlanul. - Ahhoz túlságosan szeretsz.
- Az élet nem ennyire fekete és fehér - közli egy lemondó sóhaj kíséretében.
Kardját egy egyszerű mozdulattal visszacsúsztatja a hüvelyébe, majd leengedve kemény falait a földre huppan és elterül mellettem.
Jobb karját átvetve felettem, meleg tenyerét vállamon pihentetve húz magához, én pedig készségesen bújok mellkasába. Gyengéden cirógatja a karom, míg én kiélvezem ennek az átlagos, boldog életnek a fikcióját a fejemben. Végre szerelem-idő van.
- Mindent bele kell adnod, hiába csak velem vívsz.
- Majd ha az életem múlik rajta, akkor beleadok mindent.
- Nem mintha te lennél a Hercegnő, akinek bármikor az életére törhetnek - kuncog miközben megböki az orrom, nem is sejtve milyen közel áll a kínzó valósághoz. - Bár amikor felkerestél, elég elkeseredett voltál. - Tekintetében szomorúság hullámzik. - Egyedül akkor láttalak sírni.
Igaz. Azóta nem mertem sírni. Muszáj erősnek maradnom, még saját magam előtt is.
Hónapokkal ezelőtt kétségbeesetten könyörögtem neki, hogy vegyen a szárnyai alá, hiszen az egyik legjobb kardforgató volt a királyságban. Elhajtott, sosem foglalkozott nőkkel, miért pont velem tenne kivételt? De kitartottam. Nem volt más választásom. Egy bizonyos ponton még a térdeimre is ereszkedtem, de mi mást tehettem volna? Persze Jongin nem tudta, és még most sem tudja, hogy maga a hőn áhított Hercegnő borult térdre előtte, miközben vízesésként áradtak a könnyei. Miközben szó szerint az életbenmaradás esélyéért esdekelt.
Amikor édesanyám legnagyobb örömére beletörődtem, hogy én veszem majd át a helyét a trónon, tudtam, hogy az öcsém mélyen eltemetett haragját és utálatát fogom kivívni magamnak. De nem hagyhattam, hogy az ő őrült kezébe kerüljön a királyság. A saját boldogságom helyett milliók boldogságát választottam.
Az életem kereszttűzbe került. A paranoia nyálkás csúszómászóként kapaszkodott fel a gerincemre, szivárgott át a bőrömön, hogy megtelepedjen a lelkem legmélyebb sötét zugában. Azóta senkiben sem bízhatok a palotában, még a saját árnyékomban sem. Kénytelen voltam módot találni rá, hogy képes legyek megvédeni saját magamat. A sebezhetőség, a szemkontaktust kerülő tekintetek, a szánakozó cselédek susmorgása, minden lépés zaja, ami nem az enyém volt, lassan őrületbe kergetett. Utolsó szalmaszálként ragadtam meg Kim Jongin tanításait - a remény utolsó fénysugarát.
Elfogadott a tanítványának, és az órák lassan nem az életemért vívott harcról szóltak, hanem a valóság előli menekülésről. Az életről, amit magamnak választanék, ahelyett, amit nekem választottak. Egy álomképről, amihez nem kellett éjszaka több órányi keserves próbálkozás után átlépnem a sötétség határát. Egy olyan álomról, ami nappal érkezett el, ami melegséget, gyengéd érintéseket, hűséget és biztonságot adott. Feltétel nelkül.
Jongin a mentsváram lett.
- Már csak akkor fogok sírni, ha elveszítelek - vallom be.
- Akkor sose fogsz!
Egy ügyes mozdulattal felém kerül, súlyával épphogy a csípőmre nehezedik, kezeivel a fejem mellett támaszkodik. Puha hajtincsei simogatják az arcom, ahogy egyre jobban közeledik.
- Sose hagylak el Jendeuk - simogat a szavaival, a tekintete erős, akár az acél.
Kár, hogy ez nem rajtad múlik, mondanám, de nem tehetem. Érzem, ahogy a gondolat fellázítja a könnyeim seregét, de nem adok nekik engedélyt a támadásra.
- Ha megteszed, akkor megkapod a hőn áhított vérremenő harcod - incselkedem, mielőtt a tarkóját megragadva közelebb húzom magamhoz.
Jongin öblösen felnevet, a szemei holdat formálnak, mégis úgy érzem, mintha a nap pihenne a tenyerem alatt. A naphoz közel menni veszélyes, de nekem a közel egyáltalán nem elég, bele akarok bújni és porrá égni a forróságban.
Összeforrunk, ahogy aprót harap az alsó ajkamba, majd mámorosan ízlelgetni kezdi a szám összes szegletét. Lángralobbanok. Egyre kevesebb ruhadarab borítja a testem, útjukat csókok és érintések kísérik. A tűz megállíthatatlanul terjed, míg végül szétrobbanok a szerelemben.
A tavaszt felváltotta a nyár. A fűben vérremenő küzdelmeink a vízben folytatódtak, én pedig továbbra is a szerelmes játszadozásaink élveztem a legjobban. Nyáron a nap, mintha kétszer olyan erősen sütött volna rám. Nyáron, mintha még szerelmesebb lettem volna.
Pár héttel kesőbb a kíméletlen tél arcátlanul rontott rám, magával hozta a rettegett valóságot is, ahogy a koronázásom napja egyre csak közeledett. A saját ágyamban törtenő alvás messze sodródott álomképpé halványodott, pont úgy mint az átlagos élet mézes csalogatása is. Egyedül Jongin volt az, aki át tudott lendíteni az álomvilágba, ahogyan nappal, úgy éjszakánként is.
- Jongin.
Suttogásom épphogy kivehető az éjszaka süllyesztő csendjében.
- Mmmh? - szerelmes tekintetét rám emeli, érzem, ahogy a teste súlyának egy része eltűnik a felsőtestemről, amin épp elszenderülni készül. Csak annyira emelkedik fel, hogy rendesen rám tudjon nézni. A jobb kezemmel továbbra is a hajával játszadozom, míg bal kezem az engem ölelő karját cirógatja.
- Köszönöm, hogy biztonságot adsz nekem. - A torkomba, mintha tűpárna szorult volna. Keserédes szavak ezek, ugyanis tudom, amint beteszem a lábam a palotába, Jongin létezése mit sem ér. Mégis tiszta szívből hálás vagyok neki ezért az illúzióért, amit teremtett nekem. - Köszönöm, hogy benned megbízhatom.
- Minden rendben? - kérdezi őszinte aggodalommal, piciny csókot lehelve az ajkaimra. Tettetett magabiztossággal bólogatok. - Szeretlek. Még az utolsó lélegzetem után is szeretni foglak.
Felkuncogok, a kezem megáll a hajában, ahogy incselkedő komolysággal nézek rá.
- Ezt nem tudhatod.
- Dehogynem - bizonygatja szavai igazát, miközben teljesen legördül rólam, és a meztelen mellkasára von. A hátamon puha körökben táncolnak az ujjai. - Biztos vagyok benne, hogy már az első lélegzetem előtt is szerettelek.
- Jongin.
- Mmmh?
- Szeretlek.
A hold percekig tartó farkasszemet néz velem, ahogy az erkély hideg magányában várom a holnapot. A selyem köntös erősen öleli a derekam, a szellő lágyan ringatja a föld felé nyújtózkodó anyag alját, miközben a felkötött hajam szálait próbálja szabadjára engedni. De ebben a palotában nincs menekvés - gondolom, ahogy egy nagy sóhaj kíséretében elindulok befelé.
Érzem, ahogy a testemet borító libabőr lassan tovaszáll a háló melegségében, ahogy bezárom az erkély ajtaját. A melegségben, ami csak egy pillantásig tart, hiszen egyedül és rettegésben minden fagyos. Jonginra gondolok, a ragyogó mosolyára, a forró szeretetére. A saját fekhelyem olyan, akár a kő. Nem a testem, hanem a lelkem bántja. Jonginnal, viszont minden olyan, mintha felhő lennék a nap körül.
A szokásosnál is nyugtalanabb vagyok. A percek csak úgy telnek, a plafon már szinte hullámzik fölöttem, a szemeim égnek, a mellkasomon démoni érzések pihennek. A levegő mintha puskaporral lenne eltelítve - egy rossz lélegzetvétel és mindennek vége.
Hideg fut végig az arcomon. A testem megfeszül. Éber szemeim azonnal az erkély ajtó felé kapom, ahol lassan hullámzik a függöny. Biztosan bezártam.
Itt az idő.
Penge éle csillan meg az éjszakában. Kezem hezitálás nélkül az ágy másik felén pihenő kard markolatára siklik, szinte azonnal a lábamon állok. A két acél éles visítás kíséretében találkozik össze. Az ellenfelem kardjának nyomása enyhül, ahogy egymásra nézünk, tartása mintha meginogna. Tekintetemmel az övét keresem, de mindhiába, áttetsző fekete anyag borítja arcát. Kezdeti bizonytalansága tovaszáll, akár a villám, gyors és magabiztos, már nem hagy időt gondolkodni, egyedül a cselekvésnek van helye.
A szívem őrült tempóra vált, a lábaim pedig szorgalmasan követik. Minden egyes támadást épphogy elkerülök, fordítani a felálláson pedig esélyem sincs. Csak védekezni tudok, azt is alig. A testem csak úgy vibrál, tudja, hogy ez itt most nem a rét, se nem a folyó, ez itt a pokol legmélyebb bugyra. Itt nincs Jongin.
Én vagyok és a túlélés.
Üveg tárgyak, vázák, díszek robbannak szét fülsiketítően a padlón, a darabok szétszórva vágást ejtenek a bőrömön és a selyem anyagán, aminek a megkötője épp annyira küzd az egybenmaradásért, mint én. A zaj, amit csapunk megkérdőjelezhetetlen, viszont senkit nem érdekel, az őrök nem az én oldalamon állnak.
A halál tánca fárasztó, mégis ismerős. A gyilkos pengéje elsuhan az arcom mellett, ahogy időben odébb rántom a fejem. Egy másodperc tört részéig túlságosan közel kerülünk egymáshoz, mire ismét hezitál. Azonnal támadok, de mind hiába, a kardja töretlenül blokkolja az enyémet. Végül szinkronban mozgunk, az ismerős érzés pumpál bennem, egyre csak nő.
Valami nincs rendjén.
A hajtűm éles hanggal érkezik a padlóra, a hullámos hajam a vállamra hullik, kiesek a ritmusból. De nem támad, hezitál. Ekkor rájövök, hogy esélyem sincs. Soha nem is volt. Mindvégig direkt hibázott.
Páni rettegés fog el, hogy mi van, ha jól gondolom. Mi lesz, ha a gyanúm igaznak bizonyul? Az elárultság elvetett magja lassan gyökerezni kezd bennem, ahogy az eddiginél is nagyobb elhivatottsággal harcolok. Azonban már nem az életemért, hanem az édes illúzióért, amiben az elmúlt hónapokban éltem. Minden egyes porcikám azon van, hogy elérjem az ellenfelem arcát takaró leplet, kevésbé koncentrálok a védekezésre, a testem pedig egyre több jelentéktelen, de annál fájdalmasabb vágás éri.
Hosszú haja egy pillanatra kikandikál az álruhája alól. A szívem felsikít, egészen siralmasan, át az egész testemen, a hazug világra engedi a fájdalmát a torkomon keresztül. Már nincs rá szükség, mégis letépem a fekete anyagot.
Az ismerős arcot néma könnyek borítják.
Felnyögök, ahogy a pengéje mélyen belehasít az oldalamba. Bal kezemmel megragadom a markolatot szorító kezét, erősebben, mint valaha. A kardom élét a torkához emelem.
- Miért? MIÉRT? - ordítom eszelősen, nem törődve az arcára érkező nyál cseppekkel.
- Ha nem ölsz meg, az öcséd fog - a tekintete üreges. Beszél, de a szavai mit sem érnek. - Jennie Hercegnő - ízlelgeti lemondóan. - Jendeuk-ah - suttogja halovány, bánatos mosollyal. További, immár hallható könnyek hullanak a szeméből. - Amíg meg nem láttalak az ágyban… én nem tudtam.
Fel akartam égni, hát most éghetek. Csak ez nem a nap tüze: ez a pokol máglyája.
- Meg kell tenned.
Hevesen rázom a fejem, egy könnycsepp szomorú útra indul a szemem sarkából.
Most veszítem el? Vagy már elveszítettem?
Talán sose volt az enyém.
- Sajnálom, hogy végül nem tudtalak biztonságban tartani.
A szívem összefacsarodik a szeretet és a szenvedés kibogozhatatlan köteléke alatt.
- Találkozunk legközelebb - leheli, miközben nekifeszül a kardomnak, és a szája utoljára találkozik az enyémmel.
Végighúzza a torkát a pengém élén, ellepi a világom az élénk piros folyadék. Néma sikoly szakad ki belőlem, mindent elborít, ahogy a padlóra borulunk.
Jongin többé nem nevet.
Úgy érzem, mintha a fekete nap pihenne a tenyerem alatt.
Sziasztok!
Hát igazából nagyon vegyes érzések vannak bennem, mert ezer éve nem írtam párbeszédet, amiben régen annyira jó voltam, most meg már kitudja xD Úgy érzem berozsdásodtam, de ezt döntsétek el ti lol
A harc jelenettől nagyon féltem, és szerintem annyira nem is lett jó, de azért remélem tudtátok élvezni egy kicsit. Nyugodtan adjatok hideget meleget, mert tényleg szükségem van rá, hogy fejlődni tudjak.
Viszont amúgy a hibái ellenére, én nagyon élveztem, meg szeretem, úgyhogy remelem azért nektek is tetszett legalább egy picit.