Hiya!
Music challenge második felvonás! A dal: BTS Jin - Awake
Nagyon örülök neki, hogy az előző ennyi mindenkinek tetszett, hiszen nagyjából kilenc hónapja nem írtam semmit előtte. Viszont most ez az alkotás lehet nem lesz annyira toppon. Inkább arra koncentráltam, hogy kiírjam magamból az érzéseimet, ezért lehet kicsit kusza az egész, de nem akartam változtatni, hiszen az emberek gondolatai kuszák. Ettől függetlenül remélem ezt is élvezni fogjátok legalább egy picit.
Azt még szeretném tisztázni, hogy nem azért választottam Kylat, mert bármi bajom lenne a súlyával vagy ilyesmi. Szimplán ő volt az, aki először eszembe jutott ismervén a helyzetét. Remélem mióta hazament boldog, szereti magát és az életét is egyaránt.
Nagyon örülök neki, hogy az előző ennyi mindenkinek tetszett, hiszen nagyjából kilenc hónapja nem írtam semmit előtte. Viszont most ez az alkotás lehet nem lesz annyira toppon. Inkább arra koncentráltam, hogy kiírjam magamból az érzéseimet, ezért lehet kicsit kusza az egész, de nem akartam változtatni, hiszen az emberek gondolatai kuszák. Ettől függetlenül remélem ezt is élvezni fogjátok legalább egy picit.
Azt még szeretném tisztázni, hogy nem azért választottam Kylat, mert bármi bajom lenne a súlyával vagy ilyesmi. Szimplán ő volt az, aki először eszembe jutott ismervén a helyzetét. Remélem mióta hazament boldog, szereti magát és az életét is egyaránt.
Minirigó xX
Lábaim dübörgése
verődött vissza az edzőterem gúnyos falairól, hallójárataim eltömítette a
dinamikus hangzás. Még egy kicsit… Csak
még… egy picit. Gyerünk! Talán már nem is azt, inkább csak a vérem száguldozását
érzékeltem, ahogy a lelkem egyre inkább hátrahagyott a csatában. Minden erőmmel
azon voltam, hogy a kis képernyőn lévő főzőműsorra koncentráljak és ne az időre.
Ne a fájdalomra, ami lassan férkőzött be az izmaim legapróbb szöveteibe is,
hogy még nagyobb próbára tegyék az elhatározásom stabilitását. Inkább arra,
hogy miként készíthetek édesburgonya chipseket, amiket nyugodt szívvel
fogyaszthatok egy újabb gyenge pillanatomban, de szigorúan csak nyolc darabot.
Egy ujj
idegen behatolóként nyomta meg a stop gombot, én pedig azonnal belekapaszkodtam
a futógép szélébe és kiugrottam a pihenő sávra. Mérges, hibáztató tekintettel
pillantottam WonHora, a terem egyik legkedveltebb személyi edzőjére. Azt
akartam, hogy tudja mekkora hibát vétett, lehet épp az életem tette tönkre.
- Ne nézz
rám így. Inkább köszönd meg – mondta komolyan, majd állát elégedetten az ég
felé vetette.
- Mi? Hogy
miattad most kizökkentem? – kontráztam, miközben leszálltam a futógépről. Pont
úgy nézhettem ki, akár egy háborús sérült.
- Már csak
pillanatok kérdése lett volna, hogy ne miattam, hanem az ájulásnak hála zökkenj
ki. Mióta is csinálod ezt? Lassan két órája! – Felemelt hangja
hátratántorított. Láttam már munka közben, tudom milyen, amikor bekeményít, de
ez még annál is félelmetesebb volt. Úgy húzódtam össze, mintha egy csiga
visszasietne a biztonságot nyújtó házába. – Inkább igyunk egy kávét, közben
pedig elárulom, hogy tudod befejezni a burgonya chipset – vigyorgott újra, majd
karját átvetette vállamon, és húzni kezdett a kávézó irányába.
- Ne
fogdoss, csurom izzadtság vagyok – panaszkodtam, majd próbáltam nehéz karját
lelökni magamról, de amint sikerült újra kényelembe helyezte magát. Feladtam.
Az edzőterem
üres volt, így a kávézó is. Próbáltam minden egyes nap minél később jönni, vagy
épp minél korábban, csak ne kelljen találkoznom senkivel… Ne kelljen elviselnem
a tekinteteket, amik ocsmány módon ítélkeznek felettem csak azért, mert pár
mérettel nagyobb vagyok. Ne kelljen a susmorgást hallani, ami biztosan rólam
szól, ahogy azon nevetnek, hogy izzadok mint egy ló, vagy hogy azt se tudom mit
csinálok. Ne kelljen elviselnem azt a kényelmetlen érzést, hogy így látnak az
emberek, hiszen ilyenkor elég megbirkóznom az edzés könyörtelenségével.
WonHo
lelkesen meséli a rágcsálni való receptjét, de nem igazán tudok rá figyelni. A
nő a kávépult másik oldalán nem hagy nyugodni, időről-időre ránk pillantgat, én
pedig tudom, hogy épp azon háborog, hogy WonHo hogyan lehet pont velem. Egy
ilyennel.
- …Beteszed százötven fokon, körülbelül
tíz vagy tizenöt percre – ujjait szájához emelte, és cuppanós hangot adott ki
-, kész is, nyugodtan rágcsizhatsz.
- Hát ez csodálatos, köszönöm szépen!
Holnap mindenképp kipróbálom, és nem felejtem el elújságolni, hogy milyen lett –
hadartam, gyorsan a kulacsomhoz nyúltam, készen álltam a menekülésre, de a
második lépés után elkapott.
- Ez így nem mehet tovább – rázta
gyengéden a fejét, a hangja szomorú, és együtt érző volt. Sírni tudtam volna
attól, ahogy rám nézett, ahogy fogta a csuklóm, ahogy aggódott.
Az irodájában voltunk, nem voltak kíváncsi
tekintetek, csak ő és én. Meg persze a biztonsági kamera, de az nem számít.
Bárcsak az élő emberekről is tudnék így gondolkodni, de erre azóta nem voltam
képes, hogy meghíztam. Hiányoznak a régi idők, amikor minden jó volt, amikor
csak éltem.
Egymásnak háttal ültünk le, térdeim
felhúztam és erősen szorítottam magamhoz. Reméltem, ha elég erősen szorítom
talán visszakerülhetek az anyaméhbe, az jó helyszín lenne az újrakezdéshez.
Tisztában voltam azzal, hogy mi fog következni, de nem tudtam eldönteni, hogyan
is érzek az egésszel kapcsolatban. Minden túlságosan zavaros volt.
- Tudom, hogy min mész keresztül… Pontosan
nem, mert mindenki a saját útján él meg dolgokat, és soha senki nem lesz rá
képes, hogy ugyan azt érezze, mint te. Ez nem azt jelenti, hogy mindent
magadban kell kavargatni, kóstolgatni. Ha nem adsz lehetőséget valakinek, hogy
megkóstolja, akkor sose fog belőle semmi jó kisülni. Azt szeretném, hogyha
mindenből kapnék annyit, amennyi csak kell ahhoz, hogy egy csodálatos dolog
főjön ki belőle, se túl sokat, se túl keveset. Mindenből épp annyit, amennyi
jól esik.
Mindenből annyi, amennyi jól esik. Ha
jobban belegondolok ez lett a vesztem… Hogyha mindenből kevesebbet ettem és
ittam volna, akkor talán most nem itt lennék. Akkor valószínűleg egy
fényképezőgép lencséje előtt lennék Milánóban, vagy egy túlértékelt nyaralás
célállomásán, mojitot szürcsölgetve, az ultramenő bikinimben, és mindenki azért
bámulna, mert jól nézek ki. Nem azért, mert mindjárt szétfolyok. Tudom, hogy ez
nem az emberek hibája, hanem az enyém. Csakis az én hibám…
Mikor életemben először híztam el, akkor
azt hittem könnyű lesz. Csak a gyengék
nem tudnak lefogyni, mindent csak akarni kell én pedig nagyon akarom.
Gondoltam én akkor, erőm tejében. Sikerült is; uborka diéta – pipa, mínusz öt
kiló – pipa. Aztán valahol hiba csúszott a gépezetbe… Évekig csak fel-le.
Nehéz, ha az ember utál sportolni, de a
kaját sem tudja letenni. Nehéz, hogyha túlevés fázisokkal kell szembe néznem. Nehéz
hiszen már alig bírok megmozdulni, érzem, hogy fáj a hasam, feszít, mindjárt
szétrobban. Hiszen már lenyomtam két instant tésztát, egy doboz fagyit, három
kinder tejszeletet, egy buenot, egy zacskó chipset… De még látom ott azt a
kilenc darabos citromos kit-kat kiszerelést, és a maltesers golyócskákat, ezért
utánuk nyúlok. Mert nem tudok megállni, nem tudom miért, de az ízek nem
engednek, egyszerűen nem tudok szabadulni, ezért tovább eszem, eszem és eszem.
Egészen addig, míg a golyócskák is elfogynak… A bűntudat pedig felemészt,
annyira, hogy sírok, a könnyek rohamosan potyognak, hiszen megint elcsesztem,
és még a hasam is fáj, hányingerem van, de nem tudom meghánytatni magam. Szörnyű
érzések kavarognak bennem, nincs más megoldás… A kit-kat után nyúlok.
Évek teltek el. Voltam fent, és voltam
lent. Voltam közel a célhoz (ötvenhárom kiló), voltam nagyon messze a céltól (hatvanhét
kiló). Most pedig… hetvennégy kiló. Nem mintha hinnék benne, de próbálok
kitartani. Mert ez minden, amit tehetek. Annyi embernek bizonygattam, hogy
igen, nekem menni fog, erős vagyok, kitartó, nem olyan gyenge, mint a populáció
nagy része. De végül csak igazuk lett… Hiszen jött a nyár, a szülinapok, az
ünnepek, mindenféle kifogás arra, hogy egyek, hogy csaljak. Egy csődtömeg
vagyok.
Modellkedés? Ch… Nehéz, amikor tőled azt
várják el, hogy jól nézz ki. Amikor minden hónapban a szemébe hazudsz az
ügynökség vezetőjének, hogy majd most. Most menni fog. Amikor mindenki, akit
hónapok óta nem láttál rögtön azzal jön, hogy „Mi a helyzet a modellkedéssel?”,
és te két év után is azt válaszolod „Még mindig elvagyok hízva.”. Eszembe jut a
sok kép, ami készülhetett volna rólam, a sok csodálatos hely, ahová
könnyűszerrel juthattam volna el, az élet, ami várhatott volna rám.
Ehelyett mi maradt nekem? A folyamatos
öngyűlölet, a kedvenc nadrágom a szekrény legmélyén, ami valószínűleg már sose
fog rám jönni, az örök kudarc. A tükrök, amik minden egyes alkalommal undort
váltanak ki belőlem, és a narancsbőr. Beletörődök. Nem fogadom el, csak
beletörődöm. Nem tudok változtatni, csak csendesen utálom magam.
Aztán jön egy ilyen fázis, mint a mostani.
„De, Kyla, megtudod csinálni!” és mint egy őrült, minél hamarabb túl akarok
esni rajta és lefogyni. Biciklizek munkába, szénhidrát mentesen étkezem,
edzőterembe járok minden nap. Utálom az egészet, magamat, a helyzetet, a
mozgásformákat, de muszáj. Ezért mint egy őrült hajtok a cél felé. Aztán jön
egy kocka csoki, csak egy, mondom én…
Már most mindegy, csak egy csaló nap,
gondolom én. Aztán csaló hét, csaló hónap majd év lesz belőle.
Ez az én igazságom. Tele leszek sebekkel,
de megyek, egyet lépek előre, kettőt hátra. De arra gondolok, egyszer akkor is
szállni fogok, egyszer visszatérek a kamerák elé. Egyszer újra leszek ötven
kiló. Mert ez a végzetem, ezért tovább küzdök. Vagy inkább küszködöm. Nyújtom a
kezem, és futok a sötétségben, de hiába, még csak a fényszikrát se látom.
A boldog perceim pedig mint egy rémálom
kísértenek „Te, biztos, hogy jól vagy?”. Mások talán nem látják, de én tudom,
hogy nem vagyok jól. Tudom, hogy minden este könnyek közt merülök álomba, és
tudom, hogy nincs megoldás a problémámra. Mert gyenge vagyok. Kinyújtom a
kezem, hogy elkapjak valamit, ami nincs is előttem, a széttárt ujjaim között
pedig kihullik minden, amit már sikerült elérnem.
Magamért csinálom egyáltalán, vagy mások
véleménye miatt? Mindkettő. Nem kellene ötven kilónak lennem, mert ötvenhattal
is jól nézek ki, viszont akkor még mindig nem tudok modellkedni, ezért utálom
magam. Pedig nem kéne.
Mindezt elmondtam WonHonak, a könnyeim visszatartása
nélkül, kapkodtam a levegő után és szipogtam is, de nem érdekelt. Nem éreztem
magam megalázva, mint normális esetben tettem volna, inkább sebezhetőnek,
amiért teljesen kitárulkoztam, igazán felfedtem mindent. Jó
érzés, hogy a fájdalmam átadtam valaki másnak is, valakinek, aki remélhetőleg
nem ítél el, helyette támaszt nyújt és segít. WonHo pedig tényleg ezt tette.