Hajnali öt óra
volt, amikor a telefonom fülsiketítő csörgése kizökkentett édes álmomból.
Kezemmel tapogattam a készülék után, majd amikor végre a kacsómba akadt hálát
adtam az égnek, hogy nem kell tovább hallgatnom a szörnyű ricsajt. A telefont
visszadobtam a párnára, felültem az ágyon, majd lerugdostam magamról a takaróm.
Lenyomtam a szokásos reggeli hisztim, majd végre kikeltem az ágyból.
A
szekrényemhez csoszogtam, amiből kivettem a felső ruhadarabokat. Elégedetten
konstatáltam, hogy nem is lett olyan rossz az eredmény; egy fekete fodros
szoknya, és egy bordó ing, aminek gyöngyök díszítik a gallérját.
A fürdőszobába
indultam, ahol megmostam az arcom és a fogamat. Ezután elkezdtem kifésülni
hosszú, hajzuhatagomat, aminek barna tincsei szinte lefolytak kerekded arcom
mellett, akár a vízesés. Ez épp tökéletes hasonlat volt tőlem, ugyanis észre
kellett vennem, hogy hajam még mindig nedves a tegnapi eset miatt… Egyszerűen
nem hittem el, hogy tényleg ilyen szerencsétlen lennék.
Sóhajtottam
egyet, majd otthagytam a fürdőt. Visszamentem a szobámba, ahol a redőnyhöz
léptem, és felhúztam azt. Amikor megláttam, hogy az eső megszakítások nélkül
potyog az égből, rájöttem, hogy az elmúlt huszonnégy órában az égiek
összeesküdtek ellenem…
Éjfél múlt
nyolc perccel, amikor bezártam az egyetemi kávézó ajtaját. A főnök kitalálta,
hogy nekem ma este még leltároznom kell, és minden fontos dolgot leellenőrizni,
amire ő most nem képes. Ha az, hogy az éjszaka közepén kell hazajutnom, nem
lett volna elég, akkor megemlítem az esőt is.
Még szerencse,
hogy van esernyőm – gondoltam, majd elindultam hazafelé. Aztán felszálltam a
buszra, majd a megfelelő megállónál le is szálltam. Egy ideig nem történt semmi
érdekes, nyugodtan topogtam a magas sarkúmban, és szidtam az eget, hogy azt
vettem fel. Egészen addig, míg el nem kezdett fújni a szél.
Egyik
pillanatról a másikra kitört a vihar. Már csak pár sarokra voltam a lakásomtól,
így nem álltam meg behúzódni sehová. Hát rosszul tettem. Hirtelen az esernyő
eltűnt a kezemből, én pedig hitetlenül fordultam a repülő tárgy felé. MEGLOPOTT
A SZÉL! Csak jött, és kikapta a kezemből az esernyőt, így rámeresztve a
felhőkből rohamosan potyogó vizet.
A hajam és a
ruhám pillanatok alatt elázott, a sarkamat pedig feltörte a cipő. Már nem
érdekelt semmi, lekaptam a lábbelim és mezítláb rohantam haza. Mikor beléptem
az ajtón rosszabb voltam, mint egy ázott kutya…
Gyorsan
lemosdottam, majd megpróbálkoztam a hajam szárításával is. Peckemre pont
elromlott a szárító, így nem igazán jöttek össze a terveim. Ez azt
eredményezte, hogy hajnali fél kettőkor vizes hajjal feküdtem le, és eveztem az
álmok tengerére. Mert ugye a víz mindenhol ott van…
A tegnapi
emlékek hatására idegesen elkezdtem túrni a hajam, és szidni az egész világot.
Csakis én lehetek ennyire szerencsétlen, hogy huszonkét évesen egyetem helyett
az egyetemi kávézóba járok dolgozni – persze nem azért, mert annyira hülye
lennék -, majdnem minden reggel hat órára. A hajam csurom vizes, szakad az eső,
a hajszárítóm rossz, az esernyőm pedig elszállt a széllel. Csak gratulálni
tudok magamnak!
Azóta biztosan
egy jobb helyen van az esernyőm – sóhajtottam a gondolatra. Lehet egészen
Hawaii-ig fújta a szellő, most pedig próbálja elintézni nekem, hogy utána
tudjak menni. Igen… egyértelműen jobb lenne Hawaii-n, és totál megőrültem. Vagy
nem is, egyszerűen csak reggel van SeKyung. Vagyis hajnal.
Ha most nem
megyek be dolgozni, akkor biztosan kirúgnak. Ugyanis a múltkor ráöntöttem az
egyik perverz vendég fejére a rendelését. A tenyerével pofátlanul a fenekembe
markolt, amit nem hagyhattam annyiban. Persze a többi vendég élvezte a
jelenetet, főleg az egyik srác három asztallal arrébb. Bárcsak a főnökömnek is
ennyire tetszett volna! Akkor lehet még elő is léptetett volna…
Még volt egy
kis időm, úgyhogy gyorsan kerestem egy vastagabb harisnyát, és egy térdig érő
zoknit. Ezúttal passzoltam a magas sarkú cipőt, egyébként is fel volt törve a
sarkam, így csak a bakancsomat vettem fel, majd lekaptam a kabátom a fogasról.
Vennem kell
egy sapkát - futott át az agyamon, ahogy kiléptem a lépcsőház ajtaján. Őrült
tempóban rohantam a buszmegálló felé, közben a fejem fölött lévő táskámmal
próbáltam védeni magam. Meg kell, mondjam, hogy nem igazán jött össze.
Úgy éreztem
tényleg életem legrosszabb huszonnégy órája jött el, amikor a busz beállt a
megállóba, a gödörben nyugvó vizet feldúlta, ami valamiért rajtam akart bosszút
állni. Csodás szavak hagyták el ajkaim, és mind azért jött ki, mert nekem épp
szoknyát kellett felvennem. Mert, ha még át akarok öltözni nadrágba, akkor
biztos elkések, és… kirúgnak.
Csak ne fázzak
meg - simítottam el csurom vizes, és már sáros hajtincseim a szememből. Ennél
rosszabb már nem lehet. Tisztában voltam vele, ha az emberek erre gondolnak,
akkor csak aztán jön igazán a java. Talán pont ezért emlegettem, hogy végre
túlessek a legrosszabbon…
De valahogy
nálam ez az utolsó csapás elmaradt. Legalábbis ezt hittem egészen addig,
ameddig a busz le nem robbant két sarokkal a célom előtt. Az emberek körében ez
óriási felháborodást keltett, és mindenki elkezdett panaszkodni, hogy elkésik
óráról, vagy munkából. Hát… ha én elkések, akkor másnap már nem lesz hová
sietnem, az biztos.
Az ideg
végeláthatatlan magasságokban tombolt bennem, legszívesebben betörtem volna a
mellettem lévő ablakot, és elmenekültem volna. A felirat szerint vészkijárat,
az én mostani helyzetem pedig nem lehetett már nagyobb vész. Sőt katasztrófa
volt. Már az „ennél rosszabb már nem lehet” kiáltást is elsütöttem, innen már tényleg
csak jó jöhet.
Leszáguldottam
a buszról, és rohantam kinyitni a kávéházat. Újra csalódnom kellett, ugyanis
megint szembe találkoztam a ”szerencsémmel”. Egy rohanó barna hajú, fekete
nadrágot és szövetkabátot viselő egyetemista srác fellökött. Halványan
hallottam egy „Bocs” szavacskát, de azért elvártam volna, hogy megáll és
kisegít a tócsából! De nem tette meg, ezért pedig legszívesebben letéptem volna
róla a méregdrága textildarabokat. Neveletlen ficsúr!
Ahogy odaértem
a kávézóhoz elővettem a kulcsaim, majd kinyitottam az ajtót. Hálát adtam az Istennek,
hogy végre biztonságos helyen vagyok. Habár még az is átfutott az agyamon, hogy
mindjárt rám fog dőlni az épület. Szerencsére ez nem történt meg, úgyhogy
megkönnyebbülten mentem az öltözőbe és vedlettem át munkaruhába.
A mosdóba
mentem, ahol megmostam az arcom és próbáltam magamat rendbe szedni. Úgy néztem
ki, mint egy virágos kert, amit elmosott az eső! Szörnyen… Hajamat egy gyors
mozdulattal összefogtam a fejem tetejére, nem érdekelt mennyire szörnyen nézek
így ki, muszáj voltam.
Ezek után a
telefonom a zsebembe csúsztattam, majd elvégeztem a szokásos nyitás előtti
teendőket. Nagyjából felmostam a padlót, letörölgettem az asztalokat, és
ellenőriztem, hogy minden megvan-e ahhoz, hogy elkezdhessek egy újabb napot.
Mikor mindent megfelelőnek találtam elfordítottam a táblát, így a nyitva
felirat látszódott, és vártam a vendégeket.
A napom, mint
mindig most is ugyan olyan pörgősen telt. A vendégek csak úgy szálingóztak ki
és be, miközben én próbáltam a legtöbbet kihozni magamból. Délután kettő óra
környékén ismét megszólalt a bolt apró csengője, mire odakaptam a fejemet.
Legjobb barátnőm sasszézott be az ajtón, majd vigyorogva ült a pulthoz.
- Szióka! –
integetett, mire felkuncogtam, majd odamentem hozzá.
- Neked is üdv,
NaNa – forgattam meg a szemem. – Mitől ez a nagy jókedv?
NaNa általános
iskola utolsó évétől kezdve a legjobb barátnőm volt. Egy középiskolába is
jártunk, és egy egyetemre is jelentkeztünk volna, hogyha a családi problémáim
nem szólnak bele az életünkbe. Akkor most én is a pult másik oldalán lennék, és
vigyorogva iszogatnám a jeges kávémat…
- ZiTao ma
szakított a barátnőjével, aki ezt nem hitte el, ezért oppa az egész iskola
előtt kijelentette – vigyorgott. – Aztán hozzátette, hogy az, hogy most nincs
barátnője nem jelenti azt, hogy a szíve nem foglalt – kezdte el rágcsálni alsó
ajkát.
- OMO! NaNa
ez.. rád értette ugye? Ugye? – pörögtem fel én is, mire barátnőm heves
bólogatásba kezdett.
- Egyébként te
miért nézel ki ennyire szörnyen? Komolyan, mint akin átment egy traktor –
mutatott rajtam végig, én pedig bosszús pillantást vetettem rá.
- Komolyan?
Tényleg úgy nézek ki? Köszönöm, hogy felvilágosítasz, mert eddig nem tudtam! –
fújtattam. – Tegnap eláztam, bedöglött a hajszárítóm, reggelre nem száradt meg,
az esernyőm ellopták és így megint esőben kellett jönnöm. A tegnapi miatt
kirúgtak volna, hogyha ma egy ilyen dolog miatt nem jövök be dolgozni –
sóhajtottam, majd elkezdtem csinálni barátnőm szokásos Americano-ját.
- Mi történt
tegnap? Meg ki az, aki ellop egy esernyőt? – vágott fura fejet.
- Az egyik
vendég letaperolt, én meg leöntöttem… Persze a főnök azt nem vette figyelembe,
hogy három asztallal arrébb az egyik csávó nagyon jól szórakozott rajta, ezért
mérges lett. Az esernyőlopó pedig a szélvihar – fordultam felé egy szörnyű
mosollyal.
- SeKyung
bekeményített – vette el tőlem az italt, majd nevetve beleivott.
- Be hát! Ma
is szívesen megtettem volna, ugyanis valamelyik baromarcú egyetemista fellökött
reggel! – jutott eszembe a kimaradt információ.
- Suho oppa is
fellökött valami nőcskét a reggel – csóválta a fejét. – Úgy néz ki néha a
milliárdosokkal is előfordul, hogy nem tudják őket furikázni – vont vállat.
- Hát igen –
sóhajtottam csalódottan -, egyeseknek az a legnagyobb problémájuk, hogy egyszer
az életben nem raknak kocsit a fenekük alá… Nekem pedig az, hogy nincs még csak
egy átkozott esernyőm sem, mikor megyek a munkába! Ugyan annyi idősen!
- Nyugalom,
Kyungie – tette kezét enyéimre. – Suho oppa nem olyan – mosolyodott el.
- Ez engem,
egy cseppet sem vigasztal – mondtam az őszintét, majd visszatértem a munkámhoz.
NaNa
szokásához híven elvonult a legmesszebb lévő sarokba, leült egy asztalhoz és
elővette a könyveit. Valamiért mindig ebben a kávézóban tanult. Azt mondja
azért, mert itt, ha nem is teljesen, de vele vagyok, a könyvtárba pedig csak
kretének járnak. Elmondása szerint csendben tanulni se tud, a kávézó alapzaja
pedig jót tesz az agyműködésének. Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem ezen
állítását?
Barátnőm éppen
összecsukta könyveit, amikor Tao és pár haverja - akiket még nem igazán láttam
-, beléptek a helyiségbe. A két egyén rögtön egymás felé indult, néhányan a fiú
haverjai közül még csatlakoztak hozzájuk, egy pedig megindult felém.
Fekete
nadrágja és szövetkabátja felettébb ismerős volt, azonban nem akartam magam
teljesen lejáratni, így inkább nem szóltam semmit. Fején napszemüveg
díszelgett, amit ilyen időben egyáltalán nem értettem. A pultra támaszkodott,
majd elkezdte leadni a rendelést.
- Egy jeges
kávét, két Latte Macchiato, egy Americano és egy Café Latte – sorolta unottan,
én pedig már biztos voltam benne, hogy miért ismerősek a ruhadarabjai.
- Te voltál! –
akadtam ki.
- Mi? – nézett
rám értetlenül.
- Te voltál
az, te löktél fel a reggel! Annyira nehéz lett volna a mellé a „Bocs” mellé
megállni és felsegíteni? Tudod, nem csak te voltál késésben – fontam össze
karom mellkasom előtt.
- Parancsolsz?
– tolta fel a szemüveget a fején, mire még jobban leszakadt az állam.
- És te
nevettél ki tegnap is! Tényleg annyira vicces, hogy emberek pincérnőket
fogdosnak? Esetleg te is ezt csinálod szabad idődben? – kértem számon. Hangomra
barátnőm felkapta a fejét, majd a kis társasággal együtt felénk indultak.
- SeKyung,
Suho oppa, mi történt? – kapkodta kettőnk között tekintetét NaNa.
- Ez a tapló
volt az, aki reggel fellökött, ráadásul ő szórakozott annyira jól a tegnapi
előadáson! – vázoltam fel a helyzetet NaNának.
- Igazat mond?
– nézett a férfire, aki hitetlenségében felnevetett. Fájt bevallani, de nagyon
is szívmelengető nevetése volt…
- Lehetetlen
lett volna nem nevetni! Hiszen leöntötte kávéval – nevetett tovább az emlék
hatására.
- És majdnem
kirúgtak érte! – néztem rá mérgesen.
- Ha ez a
problémád, bármikor, ha kirúgnak, azért mert leöntesz valakit, nyugodtan gyere
hozzám, én biztos tudok neked munkát találni. Nem lesz nehéz, legfeljebb majd
nyitok neked egy kávéházat – vont vállat.
- És még nem
olyan, mint a többi gazdag ficsúr? – néztem fintorral az arcomon NaNára, aki
vállat vont.
- Kikérem
magamnak! – háborodott fel Suho.
- Miért
szerinted melyik normális ember mond olyat a másiknak egy napi ismeretség után,
hogy vesz neki egy kávézót? – forgatta a szemét Tao, én pedig egyetértően
bólogattam.
- Oké, akkor
meghívlak egy kávéra – mondta az érintett.
- Most
komolyan? Elvárnád, hogy megcsináljam a kávét magamnak, és aztán kifizetnéd?
Hát nem – ráztam a fejem.
- Nem úgy!
Elviszlek kávézni, meg vásárolni is… reggel elég csapzott voltál, habár még most
is – mosolygott rám, én pedig legszívesebben felképeltem volna.
- Biztos, hogy
nem! – tiltakoztam. Nem akartam ettől a férfitól semmit, sem új ruhákat,
semmit. Csak egy normális bocsánatkérést.
- SeKyung! –
nyafogott barátnőm. – Ezt nem utasíthatod vissza! Adj neki egy esélyt, hát nem
látod, mennyire aranyosan néz? – mutatott Suhora, aki unott arccal könyökölt a
pulton, és nézett kifelé az ajtón.
- Tényleg! Hát
eszméletlen aranyos – hangomból áradt a szarkazmus, miközben két kezem arcomra
tapasztottam és eltátottam a szám.
Két nap telt
el azóta, hogy Suho megjelent a kávézóban, a barátnőm pedig ezer örömmel dobott
a karjaiba. Ennek hála most itt ülök egy teljesen átlagos plázában, egy
dúsgazdag huszonévessel, aki fellökött az utcán.
Semmi kedvem
nem volt hozzá, és az, hogy NaNa rám parancsolt nem jelentett semmit. Ettől
függetlenül simán otthon maradhattam volna... Igazából magam sem tudom miért
jöttem el. Talán a
megnyerő külseje, vagy a nevetése az oka. Fogalmam sincs, de itt vagyok.
Épp egy
kétszemélyes asztalnál ültünk, miközben a jeges kávénkat szürcsöltük. Ugyanis
kiderült, hogy ő volt az a személy, aki ezt az italt kérte két nappal ezelőtt.
Nem éreztem a sors kezének azt, hogy ugyan az a kedvence, mint nekem. Ez még
nem jelentett semmit. NaNa minden bizonyára már összeadott volna minket
örömében.
- Tehát, Suho
- kezdtem, azonban félbe szakított.
- JoonMyun,
Kim JoonMyun.
- Most azt
akarod nekem mondani, hogy nem szólíthatlak a beceneveden, mert nem vagyunk
barátok? - húztam fel a szemöldököm.
- Egyáltalán
nem, pont fordítva - nevetett. - A JoonMyunt sokkal személyesebbnek tartom.
- Akkor Suho -
nyomatékosítottam becenevét -, miért is vagyunk itt pontosan?
- Azért, mert
a barátnőd túlságosan is erőszakos, és nem hagyta, hogy az történjen, amire
számítottam - sóhajtott.
- Miért mire
számítottál? - néztem rá összeszűkített szemekkel.
- Pont arra,
amit először tettél; visszautasítás - mosolygott gonoszul.
- Oh, igazán?
Hát akkor menjünk vásárolni! - vigyorogtam rá gúnyosan. Ezek szerint egyáltalán
nem állt szándékában kiengesztelni. Ami azt jelenti, hogy ma egész nap velem
fog koslatni a plázában a megfelelő ruha után. Persze azt nem fogjuk
megtalálni, de neki ezt nem kell tudnia.
Rengeteg
boltba bementünk, mindegyikben felpróbáltam legalább egy nadrágot és egy
felsőt. Ehhez természetesen le kellett vennem a ruhadarabjaimat, minek
köszönhetően tovább húztam az időt. Látszott Suhon, hogy már elege van az
egészből, ezért megkegyelmeztem neki egy kicsit.
- Nem vagy
éhes? - kérdeztem, ahogy kijöttünk az egyik cipőboltból.
- Igazából
éhen halok, csak nem akartam a hercegnőt megzavarni - jelentette ki, én pedig
nem tudtam mit reagáljak a megszólításra. Ő elindult az éttermek felé, míg én egy
ideig lesokkoltan álltam egy helyben.
- Hercegnő? De
hát nem is vettem semmit! - szaladtam utána.
- Épp ez az,
annyira válogatós vagy, hogy eddig semmi nem felelt meg neked. Ennyi - vont
vállat.
- Ki mondta,
hogy nem felelt meg? Csak kímélem a pénztárcád - pufogtam.
- Most meg
kéne köszönnöm? - nézett rám, majd beállt az étterem sorába.
- Igazából
csak egy bocsánatkérést szeretnék - motyogtam, de valószínűleg nem hallotta.
Kikértük az
ételt, majd helyet foglaltunk az egyik asztalnál. Békésen, szótlanul
eszegettünk egészen addig, míg társaságom meg nem törte a csendet.
- Ne nézz
hátra, de követnek minket - suttogta, mire hátra fordultam. - Mondtam, hogy ne
fordulj meg!
- Te jó ég ez
NaNa! - tenyereltem az asztalra.
- Mi van?
- Ő mondta
mindig, hogy egyszer béna nagyi jelmezben akar követni valakit! El se hiszem,
hogy tényleg megtette - fogtam a fejem.
- Szórakozzunk
vele egy kicsit – húzta pajkos mosolyra ajkait, mire egy kérdő fejjel
jutalmaztam. Felkeltette az érdeklődésem, végre valami olyat is tudott mondani,
ami tetszett. – Hitessük el vele, hogy totál elvagyunk a másikkal.
- Hm… rendben
– pacsiztunk le. Az étkezés további részében fújtuk a hülyeséget és
nevetgéltünk össze-vissza.
Miután
végeztünk újra a boltok rengetegébe vetettük magunkat, ám ezúttal sokkal
vidámabb hangulatban. Hogyha felpróbáltam egy ruhadarabot, akkor azt óriási
vigyorral a képemen mutattam meg JoonMyunnak. Ő erre rögtön előkapta a
telefonját és különböző képeket készített rólam, amin normális és vicces
fejeket vágva pózolgatok.
Egy-egy
alakításom annyira jól sikerült, hogy nem bírtuk ki nevetés nélkül.
Csodálkoztam is rajta, hogy miért nem küldenek ki minket egyetlen egy boltból
sem… Főleg akkor, amikor rávettem férfi társamat, hogy próbáljon fel egy magas
sarkút. Teljesen biztos voltam benne, hogy nemet fog mondani a hosszas
nyaggatás ellenére is. Pont ezért okozott kellemes csalódást, amikor tényleg
belebújt egybe.
A végére már érezhetően
jól éreztem magamat, és őszintén tudtam nevetni mindazon, amikkel JoonMyun
szórakoztatni próbált. Rájöttem, hogy mégsem annyira szörnyű ez az ember, mint
azt hittem. Sőt igenis élveztem a társaságát. De nem tudhattam, hogy valójában
ő is jól érzi magát, vagy a még mindig a minket követő NaNa miatt teszi.
- Szerintem
itt az ideje, hogy lerázzuk Miss. Öregnagyinakakaroköltözni kisasszonyt –
csúsztatta meleg ujjait az enyémek közé, mire apró bizsergés járt át. Nem
tudtam, hogy érti ezt, de bólintottam. Cselekedetem után JoonMyun rohanni
kezdett, de úgy, mintha az élete múlna rajta.
Fogalmam sem
volt hová megyünk, de bíztam benne, hogy nem elrabolni akar éppen. Végül is
kitudja, miből van annyi pénzük… Habár ezt még én sem gondolhattam komolyan.
Átszaladtunk
az egész plázán, majd befordultunk egy rövid folyosóra, aminek a végén egy ajtó
volt, amin beléptünk. Egy lépcső tárulkozott elém, amin gyorsan elkezdtük
szedni a lábunkat. Legalább négy emeletet szaladhattunk felfelé, és már azt
hittem kiköpöm a tüdőm, de szerencsére nem így történt.
Mikor újra egy
folyosóra kerültünk cinkostársam megtámaszkodott a falban, majd lihegni
kezdett. Én csak neki vetettem a hátam, és úgy csúsztam le rajta folyamatosan,
mígnem a földön kötöttem ki. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy JoonMyun is mellém
kerüljön. Mind a kettőnkből egy jóleső nevetés tört fel, amikor tudatosult
bennünk, hogy mit is csináltunk az elmúlt tíz percben, sőt két órában.
Elégedett fejjel fordult felém, mire én is arra irányítottam arcomat.
Szemeim
elkalandoztak egész arcán. Csodás szemein, keskeny orrán, hívogató ajkain –
amin a kelleténél kicsit tovább tartottam szemeim -, egyszóval mindenen. Ebben
a pillanatban ellenállhatatlannak találtam arca minden egyes kis szegeltét.
Annyira elvesztem benne, hogy észre se vettem, amint egyre közeledik felém,
majd puha párnáit az enyémekre nyomja. A meglepődöttségtől először mozdulni sem
mertem, majd lassan én is lehunytam a szemeim és átadtam magam az érzésnek.
Ajkai lassúak
és óvatosak voltak. Éreztem a bizonytalanságot, hogy nem akar erőltetni semmit.
Mihelyst visszacsókoltam azonnal eltűnt az előző félénk JoonMyun. Szája
követelőzőbb lett, és engedély nélkül bújtatta át nyelvét az én számba, amit egyáltalán
nem vettem zokon. Kezét felvezette a karomon keresztül, a nyakamon át, egészen
a hajamig, amit erősen megmarkolt, így még közelebb vont magához. Karjaimmal
átöleltem őt, mire elmosolyodott.
- Miért? –
pihegtem.
- Hát… Biztos
nem NaNa miatt, ő most nincs itt – vigyorgott, mire játékosan a vállába
boxoltam.
- Idióta –
csóváltam a fejem, majd mind a ketten felnevettünk.
Rá kellett
jönnöm, hogy eddigi életem legrosszabb huszonnégy órája, mégse volt annyira
szörnyű. Sőt, az egyik legjobb volt, hiszen megismertem Őt.