Sziasztok!
Music challenge round 4. - Origin - Yuzuru Hanyu
Oké, valószínűleg a nőknek ilyen lehet a szülés... Próbálkoztam, szenvedtem, és mivel már az utolsó utáni pillanatban vagyok, ezért this shit is it. Azért remélem legalább egy csöppet élvezhető.
Minirigó xX
A szíve
dobogása kart karba öltve kélt táncra a kintről beszűrődő hangos dobok ritmikus
ütemével. A sátor külsejét alkotó mamutbőr mindig kifogástalan védelmet
nyújtott a hideg szelek ellen, azonban most a megszokott meleg légkör helyét súlyos
ridegség vette át. Az sem segített a helyzetén, hogy JaeHyun olyan fullasztóan
zárta karjaiba, akár a levegő még a szerelmük előtti időkből.
Remegett.
Képtelen volt eldönteni, hogy a hidegtől, amit érzett, vagy a félelemtől a
szívében. Eszébe jutott a gyermekkora, amikor a szüleit látta ebben a
helyzetben. Akkoriban szerette a harci dobok ütemét és a később bekapcsolódó
hangszerek együttes játékát, most viszont csak a hiányra tudott gondolni, amit
nemsokára maguk mögött hagynak.
Akkor nem
értette az édesanyja fájdalmát. Számára az édesapja nem volt más egy
személynél, akitől minden alkalommal csak búcsúzni kellett. Túl kicsi volt ahhoz,
hogy felfogja egyetlen búcsú sem ugyanolyan; némelyik csak pár órára szól, hétre,
esetleg hónapra, viszont van, amelyik örökké tart.
Azóta nem
szólt a zene. Egy ideje tudták, hogy nemsokára ismét eljön az idő, de vannak
dolgok, amikre képtelenség felkészülni, bármennyit is gondolsz rá. A hajnali kürtszó
váratlanul érte őket. Riadtan pattantak fel a szemei, JaeHyun már üveges
tekintettel meredt a sátor falára, sóhajtva túrt csapzott tincseibe, könnyekkel
áztatott elveszett tekintetét ráemelte. Minden értelmet nyert. Az apja halvány
mosolya, a kínzó tekintete, amellyel utoljára ránézett. Az anyja könnyei,
térdre boruló alakja, vékony ujjai, amik az utolsó pillanatig kapaszkodta férje
biztonságot adó kezébe.
Mind a ketten
sírtak, eláztatták a másikat takaró anyagok halmazát. Nem emlékezett másik
alkalomra, amikor egyszerre sírtak volna. Egyikkőjüknek sem volt elég
lélekjelenléte ahhoz, hogy erős támaszt nyújtsanak egymásnak. Ehelyett
kidöntött pillérként támaszkodtak egymásra, két építészeti remekmű, amit a
háború máris ledöntött.
Családjukat
hátrahagyó férfiak menetelésének zaja kerítette be testüket. Az idő túl gyorsan
közeledett, képtelenség lett volna megállítani. JaeHyun szorított az ölelésén,
majd ő is ugyanígy tett, hátha egy kegyelmes csoda folytán egybeolvadnak, hogy
aztán együtt menetelhessenek az elmúlás felé.
Varázslatok
nincsenek. JaeHyun bal keze elindult a csípőjéről, a derekán keresztül, végig a
melle szélén, egészen az arcáig ahol megállapodott. Eltávolodott tőle, hüvelykujjával
cirógatta, majd puha, szerelemmel átitatott ajkait az övéire helyezte. Komótos,
minden ízt és érzelmet magába olvasztó csók volt, aminek az emlékébe évek
múltán is kapaszkodhatnak.
- Viszlát –
suttogta JaeHyun.
- Viszlát. –
Hangját megtörte nyakát szorongató fájdalom.
JaeHyun még
utoljára rápillantott, majd rohamos léptekkel elsétált. A szavaik reményt
hagytak hátra a pillanatra, ami talán sosem jön el. Egy életen át tartó
bizonytalanságot.
