Sziasztok!
Úgy döntöttem, hogy megosztom veletek az
öngyilkosságról szóló esszém, amit etika órára írtam. Még bőven tudtam volna
hozzá írni a személyes véleményemből, azonban nem kockáztattam meg azt, hogy a
tanár totál dilisnek nézzen… Úgyhogy itt van az én kissé visszafogott esszém.
Az öngyilkosság az egyik legmegosztóbb
téma a társadalomban. Akármennyire is próbálják az emberek úgymond "a
szőnyeg alá seperni", és tudomást sem venni róla, attól még nagyon is
létező dolog, köztünk jár, ráadásul egyre gyakoribb lesz az emberek életében.
És hogy miért? Egyszerű; egyre magasabbak
a társadalmi elvárások, és egyre kilátástalanabb a helyzet a boldogságra.
A véleményem szerint igenis vannak olyan
körülmények és pillanatok, amikor valaki úgy érezheti nincs tovább. Ezzel pedig
nem azt mondom, hogy az öngyilkosság jó dolog, hiszen mint minden másnak az
életben, ennek is megvannak a jó és rossz oldalai. Most én nem szeretném azt
boncolgatni, hogy etikailag ez helyes-e vagy sem. Ezt mindenki döntse el
magának. Én csak bemutatnám, hogy szerintem mik szólnak mellette, és mik
szólnak ellene.
Első sorban, miért is merülhet fel
bárkiben egyáltalán az a gondolat, hogy elvegye a saját életét? Ezt rengeteg
minden kiválthatja, és nem, nem csak a depresszió. A szuicid hajlam
akármennyire is hihetetlen, de öröklődő. Az már más kérdés, hogy az egyén
kerül-e olyan szituációba, ahol ez a hajlam előtörhet belőle. Sajnos az esetek
nagy részében ez megtörténik. Minden ember más, így minden ember különböző
határokkal rendelkezik. Egyeseknek elég az iskola által cipelt nyomás, és a
szorongás amivel jár. Másoknak egy fontosabb személy elvesztése, ami nagy
eséllyel azt eredményezi, hogy a hátrahagyott követni szeretné az eltávozott
lelket. Rengeteg példa volt már arra is, hogy valaki a kortársai zaklatása
miatt vetett véget az életének.
De egyszerűen az is lehet, hogy valaki nem
szeret élni, ugyanis erre is van példa. Nem boldog. Ha nincs boldogság, ha
nincsenek célok, vagy emberek, akiket méltónak találsz arra, hogy elviseld
értük a szenvedést, amit életnek hívnak, akkor nincs értelme az egésznek.
Szomorú, de rengeteg ember életéből hiányoznak ezek a szükségek.
Az pedig tévedés, hogy gyógyítható,
ugyanis ez a hajlam csak enyhíthető, de attól még ott marad a tulajdonosa fejében,
és egész életében hívogatni fogja. Ezt az is bizonyítja, hogy rengeteg
"gyógyultnak" nyilvánított beteg, már a kórház elhagyását követő héten
öngyilkosságot követett el.
Senki sem dönthet arról, hogy világra
akar-e jönni vagy sem. Hogyha erre lenne lehetőségünk, vajon hány ember hozná
azt a döntést, hogy "Igen, én meg akarok születni!"? Ettől fogva az
embereknek megvan a joga ahhoz, hogy eldöntsék szeretnének-e a világon maradni,
vagy sem. Sokan egy jobb élet reményében döntenek a végzetes cselekedet
mellett. Arra számítanak, hogy majd a mennyekben kötnek ki, vagy legalábbis egy
sokkal jobb helyen, annál, ahol most ragadtak. Az öngyilkosság egyfajta
menekülés a világ problémái, a boldogtalanság elől.
Mindenki, aki mellette dönt a boldogságot,
egy jobb reményét választja. De tényleg létezik ez a jobb? A vallások nagy
része ellenzi az öngyilkosságot, nem a mennybe való jutásról, sokkal inkább a
pokolba kerülésről prédikálnak, büntetésekről. Lásd Dante pokla, ahol a hetedik
fokon fává meredve léteznek, és minden egyes alkalommal vérezni kezdenek, amint
letörnek ágaik.
Esetleg ott van még lehetséges opciónak
az, hogy teljesen megszűnsz létezni. Hiszen nem létezik bizonyíték arra, hogy
bármi is létezne a halál után. Lehet, hogy csak a nagy semmibe kötsz ki, és te
is semmi leszel, ráadásul a semmi közepén. Szóval, ami történik az egy nagy
semmi. És ezeknek az embereknek még a semmi is jobb, mint az, amit éreznek.
A családtagok ilyenkor nem számítanak, sőt
ilyenkor semmi sem számit. Az egyetlen dolog, ami szem előtt lebeg ebben a
helyzetben az, hogy megszűnjön a kín, ami felemészti az egyént. Hogyha pedig
ezzel ők "megmentik" magukat, akkor mi jogon mondja azt a társadalom,
hogy ez helytelen? A vágyuk teljesült, az embereknek pedig túl kell lépni
rajta. Ez is ugyan olyan halál, mint a többi, azzal a különbséggel, hogy ezt az
áldozat akarta.
Azonban ezek az emberek sokszor abba a
hibába esnek, hogy nem veszik észre a fától az erdőt. Azt, hogy az életben
mennyi jó dolog is van, hogy van-e valaki, aki igazán szereti őket. Sokszor
csak egyetlen dolog kell ahhoz, hogy megakadályozza a végletes tettet. Ez lehet
egy elsöprő szerelem, egy cél, amit mindéképp el akarunk érni halálunk előtt. Bármi.
A lényeg az, hogy előre vigyen, hogy hajtson, hogy okot adjon arra, hogy átvészeld
a napjaid, hogy élj. Egészen addig, ameddig el nem éred, amit szerettél volna.
Míg boldog nem leszel. És hogyha ez megtörtént, akkor várni kell. Reménykedni
kell abban, hogy a jövő magában rejti azt, amire szükséged van.
Viszont ha elveszed az életed, akkor
egyúttal elveszed a lehetőségeid. Azokat a lehetőségeket, amik rengeteg mindent
rejtenek magukban. Az öngyilkossággal az értékeket is a temetőbe küldik.
Egyszer egy motivációs videóban hangzott el, hogy a világon a leggazdagabb hely
a temető, mégpedig azért, mert ott van az összes olyan dolog, amit nem találtak
fel, amit nem írtak meg, amit nem tártak a világ elé. Lehet, hogy minden második
öngyilkosban van valami, amivel a világ gazdagabb lehetne. Ezeknek a
létrejövéséhez pedig csak annyi kellett volna, hogy jókor szülessenek jó
helyen.
Minden egyes nap, még akkor is, hogyha
egyedül érzed magad, hogyha szomorú vagy, akkor is találni kell, és találhatsz
is legalább egy okot arra, hogy élj. Meg hát szerintem elég jó érzés bele
gondolni abba, hogy az életed legszebb pillanatai még várnak rád.
Létezik egy 50%-os szabály. E szerint az
emberek átlag életkora 75 év, amíg nem múltunk 38 évesek, statisztikailag ötven
százalék esély van rá, hogy várnak ránk életünk legjobb élményei…
Az élet hálózata kifürkészhetetlen. Lehet,
hogy ebben a pillanatban valakinek borzalmas élete van, de okkal van borzalmas
élete. Hogyha ez a szakasz nincs, akkor a jövőben valószínűleg nem lesz
sikeres, nem lesz az az ember, akinek lennie kell. Mindig ki kell várni, hogy a
könyv következő lapjai mit írnak, és türelmesen végigolvasni azt.
A gondolataim pedig egy történettel
zárnám, amit még régebben olvastam. A lényege az volt, hogy egy mozdonyvezető
mesélte milyen az, amikor elütnek valakit. Minden egyes mozdonyvezetőnek
rémálmaim voltak utána, egyesek nem is tudták folytatni a munkájukat. Azonban a
legérdekesebb az, hogy az esetek nagy részében, mielőtt elgázolták volna az
áldozatot, az felnézett rájuk. Látszott a szemükben, hogy meggondolták magukat,
azonban már késő volt...