Music challenge 4.0 pt.6 - Derik Fein - Don't Matter
Az út futóhomokkét ragadta meg vaskos bokámat, minden lépésemmel egyre mélyebbre és mélyebbre húzva kidolgozott testemet az elveszettség mocsarába. Az engem mellőző emberek arcának helyén kifejezéstelen örvények keringtek. Ugyanúgy elveszett, magányos lelkek voltak, a bizonytalanság által kikövezett utakon, amin én is minden egyes nap újabb lépéseket tettem.
Bár nem tudtam merre, de haladnom kellett. Árral, széllel, homokviharral, megannyi bukással és kihagyott lehetőséggel szemben, amiket nekem rendelt a sors. Mindvégig magamat vigasztaltam, hogy az elszalasztott lehetőségek, igazából csak akadályok voltak, amiket az élet gördített elém elterelés képp, hogy minél később érjek az igazi feladatomhoz.
Egyre csak haladtam a kemény aszfalton, mázsás súlyuk ellenére tovább emelve lábaimat, hadat üzenve a fáradtságnak. Egy-két mérföldkőnél megpihentem, hogy tapasztalataimat, fájdalmaim, a megtett távolság saját meséjét a karom felületére rejtsem. A különböző minták szavaltak, olyan nyelven, amit csak én érthettem. Az évek múlásával elkezdték felfalni izmos karomat, de nem bántam, hiszen mindegyik egy tanítás volt saját magamnak. Olyan dolgok, amiket nem felejthettem el, amik azzá tettek, aki vagyok.
Csak haladtam az úton, még akkor is, amikor tengerbe torkollott. Elfogott a rettegés, ahogy közeledtem a merüléshez, a szívem beleremegett a víz fagyos nyelvének érintésébe. Néztem a többi embert, ahogy tovább mentek, alámerültek, fuldokoltak, aztán egyszer csak újra talpra álltak, folytatva az életük, mintha mi sem történt volna. Ez nem nyugtatott meg, helyette a félelmembe kapaszkodott az irigység. Én is ki akartam jutni. De vajon nekem sikerülhet?
Nem gondolkodhattam, a lábaim tették a dolgukat - tenniük kellett. Nem állhattam meg, ez nem egy mérföldkő volt, ahol megtehettem volna, hanem a csatatér. Önmagam kiteljesedett énjét szem előtt tartva merültem el a bőrömet tépő vízfodrokban, amik minden erőm ellenére a vártnál hamarabb nyeltek el. A víz alatti csillagtalan feketeség beitta magát a csontjaimba. A sötétség rászorította súlyos kezét a nyakamra, kezeimmel vadul kapálóztam, belül ordítottam, az út mégis egyre csak fogyott a lábaim alatt - nem állhattam meg.
Elmúlt az erőm. Már nem húzott a fénytelen árny, csak lebegtem a súlytalan semmiben. A tüdőm ellepte a mocskos folyadék, lassan süllyedtem egyre lejjebb, szemhéjam elnehezedett. Egy kis rés a világból. Ennyi maradt számomra. A kis résben pedig egy gitár, ami közeledett hozzám, de az is lehet, hogy én közeledtem felé. Egyenesen a kezembe érkezett.
A nyomás kezdett enyhülni a testemben, az óceán lassan visszahúzódott, ahogy minden megtett lépéssel egyre közelebb kerültem a parthoz. Csak sétáltam, egyenesen előre, gitárral a kezemben, büszkeséggel, hogy nekem is sikerült. Túléltem a csillag nélküli éjszakát. Újult erőre kaptam, még az engem mellőző emberek arcáról is eltűnt az örvény, helyüket átvette a szürke üresség, ami egy fokkal kellemesebb látványt nyújtott számomra.
Aztán a semmiből megpengettem az egyik húrt, majd még egyet és még egyet. Az új élmény izgatottsággal töltött el, tudni akartam, hogy még mire vagyok képes. Elő tudom-e hozni mindazt, ami mélyen a szívemben rejtőzik?
Így hát próbálkoztam, továbbra sem adtam fel, a világ pedig megváltozott. Az utam melletti kopárság zöldre színeződött, a felettem elterülő szürkeség kéken hívogatta a repülni vágyókat. Az arcok zsúfoltak lettek, láttam szájakat, orrokat és szemeket, amik bár kifejezéstelenek voltak, mégis a kínzó múlt után öröm volt rájuk nézni. A mérföldköveknél pozitív alakzatok kezdtek felkerülni a testemre, amik elégedettséget költöztettek a lelkem minden zugába.
Énekelni kezdtem. Szeltem a kilométereket, pengettem a gitáromat, kiengedtem a szívem dallamát. Az életemmel életet adtam. A körülöttem némán baktató arcok egyre beszédesebbek lettek; a szemükbe derűs világ költözött, a szájuk felfelé görbült, a jókedv üzenetét hordozták magukban. Csak haladtam tovább, egyre közelebb érve, a legszebb dallamot játszva, míg végre én is elmosolyodtam.
Akkor megláttam a videokamerát, ami ott hevert az út szélén. A testem elöntötte egy jóleső bizsergés. Olyan fajta, ami tudatja veled, hogy most valami igazán jó következik, hogy jó úton haladsz. Felvettem a körülöttem zajló világot, ami egyre színesebb és élénkebb lett. Virágok nőttek körülöttem, az előttem elterülő ösvény a szivárványos naplementébe szaladt. Eszem ágában sem volt akár egy pillanatot is kihagyni. Mindent megörökítettem.
Aztán megpihentem, a felvételeket aláfestettem a zenémmel, a hangommal, az üzeneteimmel. Átalakítottam őket valami olyanná, amit csak én láthattam, olyanná, amilyen az én világom volt. A szerkesztés egy szemüveg volt, amit én készítettem: szorgosan, fáradhatatlanul. Amikor készen lett, elkezdtem osztogatni, akár a cukrot, mindenkinek, akivel az úton találkoztam. Azt akartam, hogy lássák mindazt a varázslatot, amit én. Az elképesztő robbanásokat, a szédítő fényeket, a szabad mintákat, az egyedi színeket, az ezer és ezer alakzatot. A bohókás összevisszát, a vidám fejjel lefelét és a szomorú vízszinteset. Az érzéseket, amik a lelkemben kavarogtak. A hosszú utat, amit megtettem. Mindazt, amit én láttam, ébren és álmomban.
Végül azt is megmutattam, hogy a sötétség is lehet gyönyörű. Ahogy nekem is, az embereknek meg kellett tanulniuk, hogy az üres éjszakai égbolt a legfélelmetesebb ajándék.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Sziasztok!
First of all, sajnálom, hogy még nem válaszoltam a kommentjeitekre, de így itt ilyen előválaszban mindenkinek, hogy OMG ANNYIRA HÁLÁS VAGYOK MINDAZÉRT, AMIT ÍRTATOK NEKEM A JONGINOS LELKES NOVELLÁMHOZ TT ♥ Tényleg mindig eléritek, hogy úgy igazán, őszintén megszeressem a novelláim, köszönöm!
No de, visszatérve ehhez a novellához xD
Fhu, hát nem tudom kinek jött át, amit akartam xDDD De már most inkább a múltkori után tisztázom a dolgokat. Tehát itt ezt az egészet úgy kell elképzelni, hogy Christian folyamatosan egy úton sétál, ami az élete. Szóval megy az út közepén, körülötte pedig a többi ember is csak sétál, keresve a saját céljukat. Közben Christian elmerül a céltalanságban (meg ugye mások is, de másoknak végül segít a zenéjével és a videókkal, amit csinál), hogy nem tudja mit akar, majd megtalálja önmagát, aztán úgy sétál tovább, hogy boldog, zenél, énekelget, felveszi a dolgokat stb. Mint vannak ilyen mese jelenetek, pl a Loraxban is, amikor a Valahász énekli a Hogy lehetnék én a rossz dalt és sétál folyamatosan xD Mert nekem ez a zene ilyen gitárzogatva elsétálgatok feelinget adott xD
Persze Christian munkája - a gondolkodása meghát valami egészen e világon túlian eszméletlen - ennél a novellánál sokkal izgalmasabb, eseménydúsabb és színesebb, tényleg szemet gyönyörködtetően lenyűgöző. De hát én most ahhoz kevés voltam, rip. Na mindegy xD Fun fact: Christian egyszer elmesélte, hogy a So Beautiful dallal az volt a célja, hogy megmutassa az embereknek, hogy a sötétség is lehet gyönyörű, úgyhogy ezért csempésztem ezt bele.
Most pedig sipirc és mindenki nézzen meg minden DPR Live mv-t és DPR Ian mv-t és DPR Cream mv-t és tegye ki orgazmusnak a szemét (minden mv-t Christian csinál, és egyébként Bobby Holup! és Mino Body MV-jét is pl ő csinálta) és a fülét :D
S T A N D P R
Itt egy kis ízelítő: